Kalligram / Archívum / 1993 / II. évf. 1993. január / Ekmek kadaif

Ekmek kadaif

Maximilliannek hatalmas keze volt. Miriamé sem volt kicsi női kéznek, az a fajta kéz volt, amit a tenyérjósok ideálisnak tartanak, és aminek a tulajdonosában szentet tisztelnek.

Maximilliané egy kicsit bütykösebb volt, de még mindig jó formájú, és a méretei! – azok mindig elbűvölték Miriamot. A férfié másfélszerese volt az övének, arányaiban az ujjai a Miriaméinál is hosszabbak voltak, a mutatóujja majdnem akkora volt, mint a lány egész keze.

– Jaj, ez fáj! – nyüszített Miriam, miközben Max ujjai mélyen benne jártak, az ujjakon hosszú körmök voltak, amiket a férfi nem szeretett levágni, egyszer is, amikor a lány nekik esett, hogy megkurtítsa őket, vagy legalábbis szép, formásra vágja, Maximillian fájdalmas sivításba kezdett, mint egy szopós malac, ha szilveszteri vacsorára vágják. Maradj már nyugton, mondta neki Miriam, és könyörtelenül nyírta tovább a körmöket. Közben bele kellett kapaszkodnia Max ujjaiba, hogy a férfi el ne rántsa a kezét.

Jaj, ez fáj!, mondta Miriam, miközben Max a markában tartotta, ámulatba ejtően hosszú mutató- és nagyujját a belsejében mozgatva, hüvelykujját pedig a csiklóra nyomva.

– Tessék? – kérdezett vissza Max.

– Az ujjad! A körmöd! Fáj...

– Melyik? – kérdezte gyöngéden a férfi.

Miriam gondolkodóba esett. Max játékos, fürge ujjai olyan ügyesen mozogtak benne, ahogy csak a babaruhát horgoló kismamák vagy a jóságos, önfeláldozó nagymamák tudják hajlítgatni-nyújtogatni ujjaikat, miközben a horgolótű végén szaporodik, növekszik a pókhálószerű csipke kiskabát.

Melyik ujja?, melyik ujja?, jött zavarba Miriam, de a szúró fájdalom találékonnyá tette, a külső!, kiáltott fel végül, a külső ujjad!

S akkor Maximillian hüvelykujja begyét csúsztatta rá a felingerelt pontra, Miriam mozgása mélyebbé, lassúbbá vált, hüvelyével megragadta a férfi ujjait, akit felizgatott, ahogy elképzelte – és képzeletében még meg is sokszorozta – azt a gyönyört, amiben Miriamnak része lehetett. A nő élvezete, amit az neki köszönhetett, őt magát szépítette meg.

Max ortodox keresztény lelke nem tudta elfogadni a házasságon kívüli szerelmeskedés gondolatát, arra az első megszentelt pillanatra őrizgette fütyijét, amikor majd a pap áldásával rajta hatolhat a nőbe, mintha ez kéne ahhoz, hogy végleg ott ne felejtse. A lány azt képzelte, Max legszívesebben a fütyijére húzatná fel vele a jegygyűrűt.

Mikor Miriam már nem tudta megkülönböztetni az egyes ujjakat, megadta magát az orgazmusnak, és szerelmesen simult Max kezére. Aztán lustán és puhán megindulva a férfi ágyékát kereste, belefúrta orrát az arcbőrét selymesen simogató, göndör fürtök közé, Elitisz, kedvenc költőjük ott volt velük, a lány fülébe suttogott, „bazsalikomillat göndör ágyék mélyén, fenyőtűk és apró csillagok”, s Miriam lehunyt szemhéja mögött megpillantotta Lady Chatterley-t és szeretőjét, úgy, ahogy a filmben látta őket, virágokkal ékesített ágyékkal. Nagyot szippantott a Max combja és pénisze közötti hajlat mélyéről, és az illat ismerős volt, de maga sem tudta, honnan. Ismerős és kellemes, nem fanyar, inkább édes, de nem úgy, ahogy a cukor, hanem úgy, mintha az édességnek csak az érzete lenne benne, nem maga az íz. Nyelvével kacéran megérintette a férfi péniszének hegyét.

Másnap reggel, amikor elhagyták Spártát, ahol csak egy napot töltöttek, hogy megnézzék a hegyre épült középkori várost, Mitrász maradványait és a még működő kolostorokat, másnap reggel a buszon, amely a nyári forróságban zajos, vad peloponnészoszi népekkel tele zötyögött Athén felé, Miriam ártatlanul mosolyogva kezét Max kezére csúsztatta, a kezére, mely az ölében nyugodott. Egy elnyújtott, lassú mozdulattal megfogta és szájához emelte a férfi ujjait. Ráérősen szopogatni kezdte őket.

– Kár, hogy nem kaptunk tegnap ekmek kadaifot – mondta, szájából kivéve Max ujjait.

A férfi szeme felcsillant. Ez a szemvillanás elárulta, hogy ő is az előző napra gondolt, amikor a mitrászi kirándulás után visszatértek az unalmas, poros Spártába, melynek főterét egyik oldalról a városháza, másik oldalról kávéházak, cukrászdák sora szegélyezte, így ékelődött két főútvonal közé.

– Együnk egy fagylaltot – mondta Miriam, aki egész nap azt várta, hogy mikor jön már a vacsora ideje, s a vacsora általában egy kehely finom görög fagylaltot jelentett, olyanra vágyott, amilyet Nafplionban ettek a parkban, ahhoz az eperfa nagyságú, lila virágú fához közel, melynek színe, Miriam szerint, oly harmonikusan illeszkedett a szokatlan júniusi esőzésektől borús, alkonyati ég tompa szürkéskékjébe, s a mediterrán növények méregzöldjébe. Ott, Nafplionban, sűrű, tejszínes krémfagylaltot rendelt Miriam, tutti-fruttit, tele aszalt gyümölcsdarabkákkal.

Beültek a spártai főtér egyik teraszára, mellettük apró műszökőkút szórta magából a vizet, mindez a rideg, egyszerű, fantáziátlan kőépületek között olyan kiábrándítóan hatott!

Max megnézte az étlapot.

– Nem lehet igaz – sápadt el.

– Mi van? – kérdezte a lány aggódva.

– Ekmek kadaif – súgta a férfi ezt a két titokzatos, idegenül hangzó szót, s beleremegett.

A lány értetlenül nézett rá.

– Ekmek kadaifot lehet kapni – mondta a férfi még egyszer, hogy magyarázatot adjon különös felindultságára.

–    És az micsoda? – kérdezte a lány.

– A szultán csemegéje – felelte Max –, az egyik legkülönlegesebb keleti édesség, leginkább csak Törökországban lehet hozzájutni, ott is az ázsiai részen, a Boszporusztól keletre. Kevesen vállalkoznak az elkészítésére, mert nagyon időigényes. Az egyetlen olyan édesség, amelynek kenyér az alapja, mégis ez a kenyéríz teljesen elveszik az elkészítés során. A többi kenyéralapú étel nem ilyen finom.

– De mégis, hogy készítik? – ébredt fel Miriam érdeklődése.

– A pontos receptjét én sem tudom, de otthon megvan nekem. A héjat levágják a kenyérről, majd abba az édes szirupba helyezik, ami az összes keleti édességet átitatja. Aztán megszórják mindenfélével: szárított, cukrozott narancshéjjal, tört mogyoróval, dióval, pisztáciával; ezeket hagyják, hogy összeérjenek a tésztával, s a végén könnyű krémet tesznek rá vastagon.

– Jaaj, Max! Kérdezzük meg, hogy van-e ekmek kadaif!

– Jó – mondta a férfi, s alig tudta leplezni izgatottságát, kezét ökölbe szorította, remegni kezdett –, jó, kérdezzük meg.

– Akkor mind a ketten azt eszünk, igaz? – kérdezte Miriam.

– Igen – felelte a férfi.

A pincér jött; nem, ekmek kadaif sajnos nincsen, kadaif!, kadaif, az van.

– Nem, az nem – mondta Max –, a kadaifot te is ismered, tudod, az a hoszszúkás sütemény, amely olyan, mintha hajszálvékony tésztaszálakat tekertek volna egyetlen hengerré, de a belseje mogyorót, diót rejt. De ezt mindenhol lehet kapni.

Kadaif tejszínhabbal, mondta a pincér.

–Nem, az nem ugyanaz – magyarázta Max a lánynak –, az a normál kadaif tejszínhabbal.

– Akkor most mi legyen? – kérdezte a lány, mert már éhes volt.

– Hát akkor... én kérek egy kadaifot – mondta szomorúan a férfi.

– Én egy csokoládéfagylaltot – így a nő.

Max bánatosan turkált a kadaif göndörödő tésztaszálai között.

– Nem baj, Max – vigasztalta a nő –, fizetünk és végigjárjuk a város összes cukrászdáját, valahol lennie kell. Az, hogy szerepel az étlapon, azt mutatja, itt, Spártában ismerik.

– Tényleg?! Hajlandó lennél rá?

– Igen. Hát persze. Engem is érdekel – mosolygott rá a nő.

És végigkérdezték Spárta összes nyitva levő éttermét, kávéházát, cukrászdáját és édességboltját, egy-két helyen tudni vélték, hogy itt és itt kapható, de amikor Max és Miriam rákérdeztek, hogy vajon erre és erre az étteremre gondolnak-e, szomorúan döbbentek rá, hogy ott már jártak. Végül eljutottak egy elegáns édességboltba a város szélén, ahol a tulajdonosnő szerint épp aznap délután fogyott el, de másnapra, ígérte, megint lesz.

– Óh, másnap már nem leszünk itt – sóhajtott Miriam. A nyolc órai busszal indulniuk kellett vissza Athénba.

S amikor Miriam másnap a buszon kiejtette ezt a mondatot: kár, hogy nem kaptunk ekmek kadaifot, hirtelen eszébe jutott, mire emlékeztette a férfi ágyékában érzett illat.

– Te, Max – fordult a férfihoz –, nem gondolkodtál el még azon, hogy mire hasonlít a normál kadaif? Megfogod, a két ujjad közé veszed – és a kezével mutatta, hogy csinálná –, aztán kitátod a szádat – kéjesen nyitotta szét az ajkait –, bekapod, érzed a nyelveddel a hengeres testet beborító finom szálakat, és a belsejében ott az összetört mogyoró.

Erre Max ösztönösen a heréihez kapott, és fojtott hangon azt súgta neki:

– Tee, hagyd abba!

– S az illata! – folytatta Miriam, miközben ujjait mélyen befúrta Max ujjai közé. – Az illata olyan, mint az ágyékodé! – és ismét élvezettel szopogatni kezdte Max ujjait, mialatt a komor peloponnészosziak mereven bámultak maguk elé.

– Csodálatos ez a keleti konyha – folytatta Miriam, amikor megunta a játékot –, mennyi időbe telhetett, amíg kikísérletezték ezt az illatot, hogy ezzel lakassák jól a háremekben őrzött, elhanyagolt nőket!

Max zavartan nevetgélt.

– Az ujjaid, Max, az ujjaid fantasztikusak! Milyen hosszúak!

S ismét csak az ollóhoz nem szokott körmökkel felfegyverzett, hosszúkás kezet részesítette érzéki örömökben, azt a kezet, amely kielégítette őt, meg sem simogatva, észre sem véve Maximillian vesszejét, mely a férfi ölében hevert.