A gödölye dicsérete

A gidák anyja, az öreg gödölye-asszonyság valószínűleg könnyűszerrel különbözteti meg egymástól valamennyi gödölyéjét. Kérdés, öreganya korában is kitart-e a kiváló emlékezés. A szőrök színe, árnyalata, az eligazító foltocskák bizonyára nagy segítségére szolgálnak. Az emberi gidalányok között nehezebb az eligazodás. Mindegyik gödölyéhez más fokú, más minőségű érintés tapad, lelki, szellemi, testi, ami ilyen formán elválaszthatná őket, ugyanakkor azonban teljesen megfoghatatlanná teszi az összehasonlítást. Sárikához, Mariannehoz és a hozzájuk hasonlókhoz a homlokcsókok, a meghatározhatatlan sasszemvillanások sem ízt, sem illatot nem kavarnak. Elpárologtak az időben, akkor is, ha valaha, bár ez kétséges, köztük kavarogtak. Hiszen még a szőröstől-bőröstől megérintettek illata is nagyrészt egybefolyt.

Tovább fontolgatva föltámadásra nógatón a megéltet, mégsem válik teljesen ízetlenné és szagtalanná az előgödölyék korszaka. Piskóta, püspökkenyér, kuglóf illata kering a csillárok alatt. Időnként édes likőrök aromája hívogat, ezüsttálcát emelget valaki, bóbitás szobalányok főkötője lebeg szemmagasságnyira. Valaki zongorázik. Alighanem a házikisasszony. Melyik? Különös módon valamennyi. Elég gyatrán zongoráznak. Kicsoda? Sárika, Marianne, Évike, Magdó és... De most valahogy egyedül Magdó ül a zongoránál. Anyja bíztatja és néhány udvariasabb vendégfiú. Én is? Én nem. Könyvet hoztam neki, hogy olvassa. Persze előbb a mamának is be kellett mutatni, és a könyv az anyai cenzúra zsákmánya lett. Anatol France-tól ebben a házban nem olvasunk. A háziúr megbocsájtóan mosolyog, ő ilyen alantas csetepatékba nem bocsátkozik. Magdó szívesen elolvasná a könyvet, de nem lehet. Tisztességes úrilány nem olvas Thaiszt, hanem zongorázik, már amennyire képességétől telik. Füle is kipirul az erőlködéstől. Isten ments ilyen lánnyal leélni az életet. Mégcsak az hiányozna! Hogyhogy az hiányozna? Hiszen a múltkori zsúron még azok a kis szőke pihék a nyaka körül olyan meghatóan csillogtak a kivilágított szalonban, hogy könnyekre ingereltek. Igaz viszont, mintha finom borecet szagot lehelt volna a rajta feszülő rózsaszín selyemruha. Egy lányt, akinek borecet ízű a hónalja, nem lehet feleségül venni. Csak nem kóstolta? Dehogyis kóstolta. Magdóhoz gondolatban is nehezen lehetett hozzáérni. Ha véletlenül mellmagasságnyira tévedt a pillantás, persze ez sem közvetlen közelből, tánc közben illő volt mereven előre nézni, ha valamit kivillanni sejtett a képzelet, az leginkább tükrös mézeskalácsszívre hasonlított, amely nagy szerencsével néhány szónyi beszédre is képes.

Szóval mézeskalácsszív papagájjal keresztezve. Ez utóbbi azonban már nem igazi emlékkép, pusztán Szalámi Joe piszkos fantáziájának a szüleménye. Hozzá passzol az ilyen asszociáció, nála a házasság nem családépítés, inkább telekspekuláció.

Ami a házasságot illeti, talán igaza van. De mi köze ehhez a gödölyéknek? Különösen azoknak, akiknek utóéletét pusztán szóbeszédből ismeri az ember? S vajon ez a másoktól hallott utóélet hozzátehet-e bármit az ő meg sem érintett, legfeljebb szemmel körültapogatott előéletükhöz? A tükrös mézeskalácsélményt miként kerekítheti ki, ha valaki például arról mesél, hogy Magdó fiatal feleségként, talán még a férj nevét is említették, fájó foggal felkereste fogorvosnőjüket, aki bedagadt ábrázattal fogadta. Istenem, milyen szerencse, hogy te jöttél, ilyen ügyes kis asszony! Magdó akkoriban műszaki rajzoló volt egy állami vállalatnál. Nézd, itt van az injekciós tű, ezt a tükörben mutatom, ide kell szúrni. Ha szólok, a neked nyújtott műszerrel próbálj meg a korona alá nyúlni. Az operáció további részletét elfelejtettem, annyi azonban bizonyos, Magdó nyújtott elsősegélyt a fogorvosnőnek és nem megfordítva. Na és?

Érdekes, hogy ennek is van jelentősége. Helyesebben, hogy minden utánamondott történet valamit kiteljesít az előgödölyék lényéből. Ha többet nem, egy villanásnyit, egy elképzelt, együtt töltött életet, mondjuk annak pár mondatát, amit nekem mesélt volna Magdó közös ágyszélen, közös szalonban, isten tudja hol, a fogorvosnőnél tapasztalt eseményekről. Mert minden mondat nemcsak annyit ér, ameddig mondják, de annyit is, amilyen vizuális glória fogja körül.

Mondjuk, egy felnőtt Magdóé, aki időközben talán zongorázni is megtanult.

Szalámi Joe sajnálkozva néz rám. Ez szentimentalizmusként is ingerlő. Közben nekem eszembe jut, hogy akkoriban, nem az utóélet, a mézeskalácsszív korszakában, mi, érettségire készülő öregdiákok éppen olyan szemétláda-szöveggel szórakoztattuk egymást, mint amilyenekkel Joe traktál, ha elfogy a türelme.

Ha fel tudnám idézni a pontos szöveget, Szalámi Joe jót mulatna rajta, és bárhogy erőlködne, felül se licitálna. Csakhát a felesleges dolgok is elfelejtődnek, egy azonban belém vésődött az általános dicsekvésorgiákból, hogy a pálmát az a diáktárs nyerte el, aki azzal hencegett, ő csupán nyolcvan évnél idősebb nőkkel tud szeretkezni, mert az enyészet szaga emeli a potenciáját. Talán nem ilyen finoman fejezte ki magát, mi mindenesetre megszeppent irigykedéssel, ámulva hallgattuk, és az ő történetével szemben a féllábú ribanc és a liliputi színház primabalerinája bohó semmiségeknek számítottak. Érdekes kettősség volt ez, mert az effajta szónoklatok közben azok a bizonyos előgödölyék, akikhez fogadónapokon táncdélutánokra jártunk, sohasem kerültek szóba. Róluk ki-ki külön álmodozhatott, leginkább sellőszerűen, többé-kevésbé úgy, hogy valamilyen formában az altestük hiányzott. Pedig olykor fürödni jártunk velük, igaz, a bikini nem volt még divatos viselet, és a gondos és szigorú garde dame mindig a közelünkben ólálkodott.

Ebből következik, a fiú gödölyeségén is ideje lenne elgondolkozni. Bár osztályunk nagy része már kiadós és többnyire kiábrándító tapasztalatokkal rendelkezett, ha nem is olyan irreálissal, mint a pálmát nyert vezérbika, mindez még lepergethető volt rólunk, mindössze a bőr külső felületéhez ért, úgy lehetett gondolni rá, mint a fekvőtámaszban elvégzett, fárasztó szeretkezésre. Belül maradt elég hamvasság és csodálat a gidalányok felé, és szégyenkező rossz érzés a rajtuk kívül történtekről.

Ellopott, kárbaveszett idő, öregem, veregeti a vállamat Joe. Pisis lányokkal unatkozni! Inkább futballoztatok volna, vagy mit tudom én.

Hót azt is csináltuk. De Magdához, Mariannehez, Sárikához, Évihez elmenni, újonnan készült szmokingban feszíteni és elegánsan előhúzni az ugyancsak újonnan kapott ezüst vagy arany cigarettatárcát, rágyújtani, arra is ügyelve, hogy az előgödölyék kerekre tágult tekintetét sem kerülve, karikát fújjon az ember, ennél izgalmasabb, telivérebb szórakozás aligha Ígérkezett. Afrikában vagy még ennél is messzebbi expedíciókra, megnyert lovasversenyekre, tigrisvadászatokra gondolatban már úgyis felkészültünk, méghozzá úgy, hogy még ebből a képzeletvilágunkból sem iktattuk ki őket, ilyen formán az elérhetetlent egy füstre derűs valósággá változtattuk magunk körül.

Tulajdonképpen egyikükkel-másikukkal most sem ártana felfedező kalandokra indulni, méghozzá felnőtté vált mivoltukban, úgy, hogy egyúttal kicsik is maradjanak. Jó lenne, de Joe letorkol. Nagyon sántítanak ezek a visszaemlékezések. Ismertem magadfajta ficsurakat, s azok sokkal talpraesettebben viselkedtek nálad. Vetítsem? Vetítsd. Én szeretem a mozit. Jó, amikor a képek gondolkoznak helyettünk. Joe vetítése azonban elég unalmasan kezdődik. Meghatározhatatlan házzal. Már a kapuja is elgondolkoztató, semmiféle stílusjegybe nem illik. Ilyen kapu nincs is, próbálom Joe-nak megmagyarázni. Nem a kapun és nem is a házon van a hangsúly, nézd azt a lovaglócsizmás úrfit, ahogy peckesen elindul. És ki az az öreg hölgy? A nagyanyja. Őt főzi, arra akarja rávenni, hívja meg azt a horgoló vagy hárfázó várkisasszonyt. Meghívja? Tuti. S elengedik? Hát nem látod? Látom, de mégse hiszem el. Pedig elhiheted. Méghozzá nem a nagymamához, hanem egy piti szállodába utaznak. És az öreg hölgy? Ír. Levelet ír a szülőknek, megköszöni a látogatást. Hát ez nem valami rendes nagymama! Dehogyis nem. Szívből szereti az unokáját. S mi lett a várkisasszonnyal? Tudja fene. Vetítsek mást? Vetíts! Figyeled a lovaglócsizmást? Csupa szemfül vagyok. Ül a villamosban, hajnalban, elütő környezetben. Autó nincs? Autó még nincs, autó a papáé. Véres a nadrágja. Örül neki. Azt hiszi, hogy... Holott egyészen másról van szó. A tetejében várkisasszonytól valami nyavalyát is kapott. Azért csönget pár nap múltán doktor bácsinál. Doktor bácsi rosszallóan fejét csóválja, de aztán... Attól ugrik ekkorát? Attól bizony. Szedte-vette-teremtette, ez a vetítés nem sok örömet közvetít. De annál több igazságot.

Joe-nak be nem áll a szája. Úgy gondolja, a némafilm magyarázatra szorul. Talán nem olyan részletesre, ahogy Joe véli, de hát ki is ő valójában? Mindenki. Az utca, a másik, az élet egyfajta nyersanyaga, s belőlem is valami. Így hasznos, mert nélküle nem tudatosulna, hogy egyszer mindenkinek volt nagyanyja, esetleg olyan is, amilyenről ő mesél. Ha nem nyomná a szöveget, elfelejtődnének a temetők, valódi és kitalált nagyanyákkal, valódi és kitalált gödölyékkel együtt. Szóval szerinted deli legény volt a filmhősöd? Nálad mindenesetre szemfülesebb. Nem hiszed el, hogy az ember egyszerre ilyen meg olyan is? A nagymamák is? Azok is. A figyelmes szülők egyszerre figyelmesek meg nem is? Ráhibáztál.

A legmeggyőzőbb válasz persze az lenne, ha én is vetítenék. Méghozzá ellenfilmeket. Van belőlük bőven. Joe-nak kettéállna a füle a gyönyörűségtől. De olyan nehéz helyes elhatározásra jutni, helyesebben szólva zöldágra vergődni. Régi levelek közt kotorászok. Egyikbe, másikba bele is olvasok. A kezem ügyébe kerültnek már a megszólítása is figyelemreméltó: Legédesebb a legjobbak között. Bocs az olvashatatlan kaparásért, de sietve írok, mert közben picinykét földrajztanárnőnkre is oda kell figyeljek, ugyanis éppen most hívta ki padtársamat, s az osztály valószínűségszámítása szerint én is sorra kerülhetek. Tanárnőnk egyébként ötszáz éves, s körülbelül háromszor annyi kilós, imádnivaló vörös haja van, sexy piros pulóverben feszít, amelyet ciklámen és narancssárga virágok díszítenek. Remélem, nem untatlak túlságosan, bár ebből a témakörből még sokat lehetne meríteni. Szeretném szavakba önteni azokat az érzéseket, amelyekkel most búcsúzom Tőled, de félek, két szóból kétszáz lenne, holott csupán egyetlen szó a lényeges, ezért mindössze annyit írok: Szilviád.

Ki is az a Szilvia? Egyelőre felidézni se sikerült, véletlenül megmaradt levél tanúskodik helyette, miközben a már felidézettek mellett szóló bizonyítékok sorra elvesztek. Vajon melyik csoportba tartozhatott? A földrajztanárnőről szóló levélrészlet az előgödölyékhez igazítja. De akár az elhagyott álom, ő is testetlenül lebeg a nagybetűs sorok felett. Most mintha váratlanul kukoricásban futkározna. Én hanyatt-homlok utána. De ez megtévesztő kép, egy kukoricásban még a gazellák sem ugrabugrálnak ilyen könnyedén. Az élet egymásutánjában kellene megkapaszkodni, abból talán kisülne valami, na szóról szóra igaz lenne, hogy holnapok ülnek a tegnapok nyakában, csakhogy ez sem igaz. Néha előre-hátra összekeveredik az élet.

Az előgödölyékből teljes gödölyék lesznek, anélkül, hogy bármilyen jelen egyszer is megérinthette vona őket. A félgödölyék meg igazi gödölyékké válnak. Mi sugallja ezt az anakronisztikus állapotváltozást? Alighanem az előre szárnyaló s a visszapillantó emlékezet. A jelen öröme és a visszaemlékező belátás és megbocsátás. Talán az a dualisztikus képesség is, amellyel a kisdiák elindul az internátusi folyosón, kockáról kockára lép, közben szárazföldeken, tengereken halad át, nézi a plafon mintáit, s abban formálódik a kisgidák felnőtté mélyülő tekintete. Gyerekkor, diákkor, férfikor, öregember bandukol a járdán, de máris Európából Kínába érkezik, csecsemőkorból az életen túli feltámadás reménységéig.

Így az egész élet felmondható. Eljutsz például a sárga macskaköves útszakaszig, ez hazulról számítva tíz perc, itt kezdődik a gyerekkor. Igen ám, csakhogy az élet nem epikus folyamatossága, legföljebb apró történetdarabkák megszakadó láncolata. Elölről nézve is, mert a tudat, a gondolkozás, az odafigyelés figyelmetlensége állandóan közbekotyog. Visszafelőlről nézve meg a szétszakadt részletek egymásutánja és egymáselőttje egymással is felesel, egybetorkollva az összevisszaság kaotikus árvizével árasztanak el.

Átmenetileg sem lehet némi rendet teremteni? Szerencsés pillanatokban talán, tegyük fel, ha a sárga kockák megszakadása után kisimul a járda, a sarki étteremből kellemes húsleves sárgaszínű szeme kandikál ki, illata is utána száll. Kétségtelenül gyorsvonati étkezőkocsi szagára hasonlít. Szivarszag keveredik bele. Jól öltözött, javakorú úriember ül szemben az asztalnál. Magdó, Éviké, Szilvia, Marianne, Sári édesapja. Valamelyiké. Kiszállásra biztat, vadászat lesz náluk. A lánya kiszemelt menyasszonyod. Ki kellene szállni. Nem szállsz ki, mert kíváncsiságod az ismeretlenség felé vezényel. Barátod megbízásából leánykérőbe, ismeretlen lányhoz utazol.

Megismerted? Ezt persze Joe kérdezi tőlem, s ezzel megszakad az odautazás részletesebb felidézése. Hát persze, hiszen ő volt az, akinek növekvő hasához orosz fogságból visszagyalogoltam. Az, aki, ahogy körülcirkalmaztad, csak félgödölye volt? Igen. És az a másik, akiért le kellett volna szállni? Az egészen biztosan az előgödölyék csoportjában várakozott rám. Ha egyáltalán várakozott. Még azt se tudod? A várakozást utólag nehéz pontosan meghatározni, minősége és komolysága a szülőktől is függött. Talán kicsit vágyakozott, ha ez a szó fedheti az előgödölyék érzelmi világát.

Tudod, kezdi Joe, de elbizonytalankodik. Ez szokatlan nála. Először az volt a véleményem, ha már annyira traktálnak, én bizony leszálltam volna. Vadászat, jó kaja, pija, ezt felcserélni a teljes bizonytalanságért, hozzád illő ökörség. De aztán valami megbicsaklott bennem. Rájöttem, ha már mindenképpen házasodni akartál, egyre kell ügyelni: Szűz lányt nem szabad feleségül venni. Érdekes, én azt megfordítva éreztem. De aztán bölcsen mégis másképp cselekedtél. Igen. De szerencsétlenségnek, igazságtalanságnak tartottam. Berzenkedett ellene a büszkeséged. Az akkori szokásjog így diktálta. Nem fordult meg a fejedben, hogy mindenki kíváncsi? A nők is, nemcsak a férfiak. Egyáltalán, hogy lehet egy férfit tudomásul venni, ha nem tudjuk, milyen a másik? Nem, erre valóban nem gondoltam. Pedig valószínűleg igazad van. Honnan sejthetné valaki előre, hogy a szexualitásnak is a misztikája fontosabb, és nem a technikája? Tudod mit, inkább arról beszélj, hogyan ismerkedtél meg azzal a félgödölyével. Milyen volt az első találkozás? Ismeretlen város, ismeretlen lány. Ezt már említetted. Gyönyörű város, gyönyörű lány. Első látásra beleszerettél? Igen. Ilyen nincs.

Van, különösen most döbbentem rá, hogy van, akkor igyekeztem letagadni. Úgy éreztem, túlontúl kiszolgáltattam neki magam, ő volt ugyanis az első fiatal nő, aki előtt nem kellett színházat játszanom. Kis színészkedés sosem árt. Nem erről van szó. Más fiatal nők előtt mindig öregebbnek akartam látszani, néha pár évet hozzá is hazudtam a koromhoz. Miért? Azért, hogy imponáljak. Fiatal lányok általában ki nem állhatják a fiatal fiúkat. Neki viszont éppen ez tetszett bennem. De hogy mennyire őszintén érzi, abban azért nem voltam egészen biztos, idősebb, meglett férfiak voltak előttem a szeretői, így jobb híján azt a szerepet játszottam el, hogy nem szeretem, csak kötelességből kérem meg a kezét. A barátod számára? Nem, saját magamnak. A barát mit szólt? Ő csak amolyan botcsinálta vőlegény volt, a szülők jelöltje, a lány hallani sem akart róla. Barátom előbb kétségbeesett, aztán belenyugodott, ráadásul főbelőtte magát. Egyszóval jól kezdődött a kapcsolatotok. A találkozás mégis gyönyörű volt. Egy szűk utcában, ahol azelőtt sohasem jártam, fátyolos bársonykalapban jött szembe velem. Tél volt? Igen. Meszsziről csilingeltek a szánkók. Ami viszont a kalapot illeti, azt sok évvel később én vettem... Most mégis így látom. Valamit mondhatott is, mert mind a ketten elmosolyodtunk. Arra a meggyőződésre jutottam, örökké vele kell maradjak. Mégis elváltatok. Húsz év egy emberi életben majdnem örökkévalóság. Másnap feljött hozzám a szállodába, pedig nem is hívtam. Olyan magától értetődően ajánlkozott fel, hogy megrémültem tőle. Rögtön bevallotta, nem kell huzakodjam, nem gödölye már. Ez végképp szíven ütött. Ma talán nem fájna annyira. Dehogyis nem, hiszen most is a gödölyeségen töröd a fejed. Szeretném tiszta szívből, visszamenőleges hatállyal teljes gödölyévé avatni. Azt meg minek? Sok mindent nem tudok. Nem ismerem a korabeli statisztikákat. Már miféle statisztikára gondolsz? A szüzességi statisztikára, már ami a házasságba induló lányokat illeti. Komolyan mondod, vagy csak engem ugratsz? Komolyan. Ez egyúttal az akkori szokásjog korrektúrája is lenne.

Joe röhög, engem röhög ki. Nem bánom. Ha valaminek valóban utána akar járni az ember, hasznos, ha a leggroteszkebb oldaláról is körülszimatolja. Nézd, kezdi Joe, alighanem ráncba akar szendi. Te se hiszed, hogy ilyen statisztika bármikor létezett. Ha meg létezett, tiszta hazugság volt. Melyik lovagi férj hirdette volna fennhangon, hogy éppen az ő menyasszonya pettyes, ha meg hirdette, nemigen számíthatott lovagnak. Arról nem is szólva, hogy a fiatal arák aligha dicsekedtek előzetes kalandjukkal. Továbbá, ez ugyan említésre se méltó, a legtöbb férfit be lehet csapni. Téged is? Engem nem, nekem sohase számított sokat az ilyesmi. Mit kezdtem volna vele, orromra húztam volna? Ami volt, az volt, nem az én tésztám. Ami van, az más, azt meg lehet tapogatni.

Joe-nak talán ebben is igaza van. A vanság mivoltát kellene különösebben megbecsülni. Félgödölyét is tulajdonképpen a sokszor megélt vanság pillanata kívánja teljes gödölyévé avatni. A soha vissza nem hozható örömök és fájdalmak emlékei. Az a van, ami múlttá változott. A már soha ilyen lassan előre nem döcögő pillanat- és percmutatók, amelyek őt várták, a mutatókra szállt aggodalmak súlya, amelyek késése felett sopánkodtak. Többet már nem vártál senkire? Dehogynem. Csak nem ilyen végzetes bedobással. És nem azért nem, mert örökre elhagyott a szerelem lehetősége és jelenvalósága, hanem azért, mert a végtelenségig kiélt többé nem fokozható. Hűtlen hűsége sem. Mert megcsalni ugyan megcsalt, de csak testileg, ami, ahogy maga is bevallotta, pusztán a bőre felületét érintette, szeretetében, szerelmében benne maradtam halálig. Amikor az a másik, a teljes gödölye az élet teljében, a férfikor csúcsán megérkezett, már csak az abszolút hűséget jelenthette, a vigasztalást, a beteljesülést, valójában az őt kiegészítő drága kincset. Amikor jött, így éreztem. Aztán benne is csalatkoztam. Erről nehéz vallani, mert a történetnek még nincs vége. Vele kapcsolatban sok mindent nem tudok. Azonban mintha hűségének az a nagyobbik, az a fennségesebb része, amellyel félgödölye haláláig körülvett, megrendült volna benne, s ha ez így van, visszamenőleg iszonyúvá tenné, hogy érte történt a szakítás.

Félgödölye karácsonyi angyal volt, eljegyzésünk ehhez az ünnephez kötődött, a szánkók úgy csilingeltek, mintha sok-sok kis Jézus őt hozná nekem az ölébe. A nélküle töltött karácsonyok szomorúsága is ő volt, akár ha üvegszilánkokká váló könnycseppek esnének, és estükben ezek is azokat a régi szánkócsengettyűket visszhangoznák. Az ünnep subája alatt egész családja ott forgolódott. Kedves, érdekes emberek, akik mind szerették egymást, és engem is magukhoz öleltek. Ezt a csendéletet az sem rontotta, hogy a pákosztos kis cseléd a karácsonyi vacsorához készült hallevessel megbotlott a küszöbön, s az erre a célra vásárolt levesestál diribdarabra tört. A ház ura görög módra, vagy talán ennél is régibb mitológiát utánozva, fogta a szerviz megmaradt darabjait, s azzal a biztatással, Lássuk uram isten, mire jutunk ketten!, földhöz vágta valamennyit. Szegénységükhöz mérten nem volt ez pazarlás, sokkal több volt annál, varázsló áldozat, s ami a legkülönösebb, az ünnep jókedvéből nem vont le semmit. Amikor Pitypinpók, mert így hívták a kis cselédet, a dísztáviratra adott pénzt visszaszámolta nekem, az egész társaság már szívből együtt nevetett. Mi volt rajta olyan nevetséges? Az, ahogy előadta. Tetszik tudni, magyarázta kicsattanó boldogsággal, megvártam, amíg senki sem figyelmezi a postaládát, akkor dobtam be a mintát meg a szöveget. Nem vette észre senki. Szaladtam is, de nem futottak utánam.

Csuda vicces! Lehet, hogy nem, de akkor az összetört tányérok felett ámuldozva, fenyőfa- és gyertyaillat közepette hihetetlen derűt árasztott. Manapság egészen más derűs történetekkel van tele az újság. Olvastad, hogy lakásukban megtalálták a testvérpárt, egyikük hét éve, a másik hat éve volt halott. Mumifikáltan feküdtek. Egyikük pucéran, a másik szőnyegbe csavarva. Ez alighanem a későbbi hulla gyöngéd cselekedete lehetett. Senki se jött rá, csak a banknak tűnt fel, hogy egyikük folyószámlája sem mozdul évek óta. Mi ebből a tanulság? Ilyen világban a közvetlen jelenre kell figyelni. Ha nem így cselekszel, rólad is épp úgy megfeledkeznek, mint róluk. Én a halottaimról sem feledkezem meg. Félgödölyéről sem. Amióta nincs, helyesebben, amióta földi alakban nem létezik, többet beszélgetek vele, mint életében. Még tanácsot is kérek tőle. Új gödölyémet illetően is. És milyen tanácsot kapsz tőle? Egyszer ilyet, másszor olyat. Míg élt is, ilyen játékos volt. Szerette a szerencsejátékot. Sokszor minden pénzünket elvesztette, ami csak azért volt sok, mert nem maradt helyette más. A közös életünkbe vetett reményét azonban sohasem vesztette el. A válás után sem. Arról álmodozott, hogy egyszer majd újra összekerülünk. Ebben kicsit arra az egzotikus asszonyra hasonlított, aki az új találkozást egy jövendő életre napolta. Ugyanakkor félt a felhőktől, az esőtől, a villámlástól, a mennydörgéstől, a csillagoktól is félt. Azok messze vannak, mondta. Ebben biztosan igaza volt.

Joe-nak nem érdemes ilyesmikről mesélni, ki nem állhatja a misztikát, és a misztika tagadását sem érti. Őt csak a mindennapi események érdeklik, különösen azok, amelyek az ő életére emlékeztetnek.

Félgödölyével sokat bicikliztünk. Az stramm dolog, azt én is csináltam. Milyen gyártmánya biciklitek volt? Arra már nem emlékszem.

Joe gyakran kicsinyesen kér számon részleteket, nem veszi tudomásul, hogy az emlékeket a maguk összhangulatában kellene fülöncsípni. Jó, jó, de ebbe a bicikli fajtája is beletartozik. Honnan tudjam, szabadonfutó vagy más pedálja volt, hogyan lehetett fékezni vele?

Fontos a fék? Mennyivel fontosabb ezer más dolog. Még az a csíkos trikó is fontosabb volt, amit egyik kirándulásunkon viselt, az legalább testéhez simult, amit annyiszor megérintettem, és mindig izgalommal töltött el ez a mozdulat. Vajon ő mit érzett ilyenkor? Ezt se fogja már elmondani senki. A legújabb gödölyét kellene rávenni, vesse papírra az érintésem ízét. Elsősorban mindig a másik kéje érdekelt, az évek folyamán csak nőtt ez az inger. Fekete Ponytől, aki tőle elválasztott, szintén megkérdezhetném, de hozzá a pillanatnyi viszonyom teljesen szélsőséges. Ha ránézek, mintha az elvarázsolt kastély torzító tükrének egy új változata mutatná nekem, szerelmes asszonyként és bosszúálló fúriaként egyszerre. Ez a tükör arra is képes, hogy nemcsak az arcát, a gondolatait is mutatja, ezeket is ugyanebben a kettősségben. Kedvesen, megbánó-an, jövőt ígérően, s a közös életet lefitymálóan, átkokat szórón. Ilyen Janus-arctól, ilyen Janus-eszmélettől hogyan kérhetnék igaz vallomást. Valószínűleg maga se tudná, mit kell válaszoljon. Legutóbb valamilyen elvont témába belevágva, ami csak azért zakatolt közöttünk, hogy ne álljon le a beszélgetés malma, gúnyosan elhúzott szájjal tudakolta, hiszem-e, hogy a szexualitásban nincsen különb férfi nálam. Sohasem hittem ilyesmit. Na látod. Ilyenformán tőle igazán nem kérhetem számon az érintésem melegét. Úgy látszik, a boldogan töltött időt nehéz félrerakni rossz napokra. Nehéz úgy gondolkozni, húsz vagy mit tudom hány évig, örültünk egymásnak, most már nem örülünk, ergo, marad a gyűlölet. Te is gyűlölöd? Ha ezt tenném, a fél életemet tagadnám meg. Erre az önzetlenségre sohasem lennék képes. Ha rám hallgatsz, az egész visszaemlékezésedet azzal takarod be, ami van. De úgy, hogy kisujjkörme se látsszon alóla annak, ami volt. Ez lehetetlen. Próbáld meg. Megpróbálhatom, de akkor téged is le kell takarjalak. Valószínűleg magamat is. Csak azt a valakit mutatom fel, aki teljesen más oldalról szeretné megismerni önmagát. És csak addig, amíg az új nap ragyog. Addig, amíg az újhold fénye alatt menetel, álmodik, szeretkezik, remél. Le kell tépni egy pár naptárlapot az elmúlt évekből, méghozzá úgy, hogy az is a jelen cselekedete legyen. Hozzá kell gyürkőzni, ahogy megboldogult apósom biztatott, édes fiam, mondd elölről.