A pipavásárlás etikai érvényessége

Vegyünk egy pipát, jelen esetben ne példaként, hanem a szó eredeti értelmében, boltban, pénz ellenében, de jó, ha tisztában vagyunk azzal, hogy ez a vásárlás szimbolikus cselekedet, afféle „életértékű” gesztus. A gesztus – mint mondják – az egyetlen olyan forma, ami megáll magában, ami valóság, és több a puszta lehetőségnél. Mert – s ezt kíséreljük meg bizonyítani – a pipavásárlás oly tett, ami a szabadság elvont lehetőségét valósággá emeli – ez persze roppant kínos dolog.

A vágy, hogy pipát szeretnénk vásárolni, általában lassan érik meg, noha némelyeket hirtelen döntés vezet a kereskedőhöz. Ezek a férfiak az alkalmi szexuális kapcsolatot létesítőkre hasonlítanak, de sorsuk szomorúbb. Az alkalmi kapcsolatokban – kellő rutint feltételezve – a partnerek biztosak lehetnek abban, hogy kellemes este elé néznek, ami pont olyan lesz, mint a legutóbbi – avagy a következő –, hisz hiányzik a szeretkezés misztikájának alapját képező bizonytalanság, ám az aktus kétségtelenül érdekes élmény lehet enélkül is. Az alkalmilag vett pipa használója azonban soha nem lesz szabad pipás, legfeljebb harákoló dohányos.

A pipa vásárlása különleges, lebegő lelki állapotot igényel, amit legjobban a migrénes roham készíthet elő. Néhányan reggelente olykor arra ébrednek, hogy enyhe nyomás jelentkezik valahol a tarkó körül – lehet, hogy egy későbbi agyvérzés előszele –, a fájdalom azonban várat magára, mintegy tíz-tizenöt percet. Igazán irigylésre méltóak azok, akiknek néha effajta fejfájásuk támad, mert ez a tizenöt perc biztosan nem folyik el cél és tartalom nélkül, ha máson nem is, de a fejgörcs valószínűségének mérlegelésén pallérozhatják elméjüket. A fejfájás ciklikus természetű, azokat a szakaszokat, amikor még egy köhintés is kibírhatatlannak tetsző fájdalmat okoz, eufórikus periódusok követik, ennélfogva a pipa kiválasztását sem a feldobott, könnyeden költekező hangulat nem befolyásolhatja, sem pedig a komor, suicid gondolatokkal teli lemondás. Az ideálisnak mondható vásárlói állapotot praktice úgy érhetjük el, hogy a migrén jelentkezésekor bevesszük a megfelelőnek vélt fájdalomcsillapítókat, de nem fekszünk le a sötét szobában, nem borítunk fejünkre hidegvizes ruhát, hanem felpattanunk, enyhén megtántorodunk a rögvest jelentkező fájdalomtól, s nekieredünk a városnak.

Meg kell jegyezni, hogy a pipa vásárlásakor nem maradhatunk meg a szellemi emelkedettség Bölcs Salamon-tornyában, hanem ki kell lépnünk a tülekedő percemberek közé. Megmerítkezésünk a külső világban korántsem öncélú, de nem is szabadságunk része; puszta eszköz csupán, hogy eljussunk az egyetlen jó pesti pipakereskedőhöz. Ez az utazás egyébként egészen olyan teljesítmény, mint ama napkeleti bölcs átkelése a jünani hegyeken: kalandos, rendkívüli fáradságos, olykor veszélyes, de az eredmény feltétlenül megéri.

Az említett kereskedésben minden fellelhető, ami a pipázáshoz szükségeltetik: gyújtószerszámok, századelős nyugalom, dohányféleségek garmadája, pipatartók, szurkálok és egyebek. Persze az igazán jó pipakereskedőnél más is kapható, nem csak pipa és pipatartozékok. A legjobb pesti pipás például nagyobb választékban tart különféle női nadrágocskákat, mint az egy trafikostól elvárható lenne. Ennek nyilvánvalóan szimbolikus értelme van – miként azt rögvest bemutatjuk –, de, mint tudjuk, az efféle szimbólumok a köznapok valóságában gyökereznek. A közelben ténykedő kéjkisasszonyok – Hrabal szép szavával élve – ugyanis gyakorta felkeresik a boltot, s szakszerű megfontoltsággal megveszik a legdrágább, szinte hordhatatlan darabokat, legyen az lila vagy fekete, de mindenképpen apró és csipkés, akkor is, ha vág, ha ronda, s ha tulajdonképpen nem is izgató. Persze néha betérnek komoly nők is, akik ekképpen óhajtják manifesztálni szexusukat, vagy csupán tartalékra van szükségük, megint mások meg csupán tetszeni akarnak párjuknak, minden különösebb hátsó szándék nélkül. Előfordulhat az is, hogy vidáman malackodó négytagű társaság vetődik be, hangosan, arrogánsan töltik be a kis üzletet; a fiúk, hiszen inkább azok, mint felnőtt férfiak, harsányan röhögve veszik meg csöppet sem piruló párjuknak a legújabb divatú leopárdmintás tangókat. Mondanunk sem kell, az efféle jelenetek a pipavásárlót nem zökkentik ki az elmélyült válogatásból, hacsak el nem sodorják a pulttól. Az apró, életteli jelenségek éppen csak felderítik a szívét, s elmélyítik szociális érzékenységét.

De mert a maguk részéről semmi közük a szociológiához, e jelenetekből egy filozófiatörténeti kérdésre asszociálunk: Igazán furcsa, hogy Kierkegaard, a téma avatott szakértője, a szabadságot kutatván egy szót sem szól a pipavásárlásról, hanem – a legkülönbözőbb módon – a szerelem–szeretet erotikus formáját elemzi agyon, egészen addig, amíg az embernek elmegy a kedve az egésztől. A „Csábító naplója” persze valóban a választás szabadságának himnusza, noha csak arról szól, hogy egy zavaros viselkedésű úr elcsábít egy kissé buta, korlátolt, de egyébként szerfelett jóravaló, kedves leányzót, aki csak azért nem borul rögvest a nyakába, mert ő mindenféle akadályokat gördít a boldog (netán boldogtalan) beteljesülés útjába.

Ez lenne tán a megszerzett és megóvott szabadságot a valóság kétes lovagrendjébe emelő életérvényű gesztus?

Miközben tekintetünkkel végigsöpörjük a kirakat belső részét és az ajtó melleti vitrin kínálatát, enyhén fölényes mosollyal elutasíthajuk az egzisztencializmus atyja elleni méltatlan vádakat, amelyeket persze csak a vita kedvéért fogalmaztunk meg.

Soren Aabye Kierkegaard roppant körmönfont szerző. A „Vagy-vagy” következő fejezetéből („A házasság esztétikai érvényessége”) kitűnik ugyanis, hogy a t. felek nyugodtan megköthették volna a szerződést egymás nemi szerveinek kölcsönös és kizárólagos használatára (a házasság eme kissé reszelős definíciója Kanttól ered), de élhettek volna kedélyes bűnben, vagy ahogy akarnak. Az sem állhatott volna a szép és tartós kapcsolat útjába, ahogy Regine Olsen férjhez ment s távoli városba utazott, mert – teszem fel –, egy ritka, mindig meglepő levél éppen annyit érhet, mint a mindennapos találkozás. Kierkegaard azonban a magán- és magáért való szerelemről ír, s nem holt formáról, a csábításról vagy a házasságról. Ha szabad hasonlattal élnünk, ezek úgy viszonyulnak a szerelemhez, mint a tanga háromszöge az általa rejtett hasonló síkidomhoz. A szerelem felvillantja a valódi szabadság lehetőségét, anélkül, hogy valósággá züllesztené, s ez benne a szép, a jó és a kegyetlen. Az együtt járásnak, a virágcsokroknak, a vacsoraszámláknak, a házasságnak, a gyereknemzésnek, a szeretkezésnek és hasonlóknak – amiben a közfelfogás szerint a szerelem manifesztálódik –, nincs sok közük a szerelemhez, hisz mindegyik kizárólagosságot tételez fel. A szeretett nő kizárólagos birtoklására törni nyilvánvalóan reménytelen vállalkozás, mégha hűséges természetű is az illető. Nem arról az útszéli megfigyelésről van itt szó, hogy ugyan ki lát bele egy nő lelkébe, hanem arról, hogy a szerelemmel tökéletesen összeférhetetlen a hűség: a Napot senki sem tartaná életadónak, ha csak egyetlen emberre sütne, mondogatta gyakorta a cinikus Antiszthenész.

Ezért lépünk hát a pulthoz, a kereskedő menten felismeri lázasan csillogó tekintetünkben az alternativitást a maga tisztaságában. A jó pipakereskedő ilyenkor előkészít néhány olyan pipát, amely feltehetően vonzza az illető vásárlót. Célszerű, hogy ebben a kollekcióban akadjanak egyedi darabok, de legyenek jól bevált formák is, mérsékeltebb áron. A vevő minden bizonnyal mérlegeli anyagi lehetőségeit, s a drágábbat választja, persze nem a legdrágábbat, hanem azt, ami éppen csak túl van anyagi lehetőségei határán. A másik elképzelhető stratégia némiképp kockázatosabb, de általában szintén beválik, a kereskedő mélyen sajnálkozik: „ma sajnos semmi érdekeset nem tudok mutatni, magának különben is rengeteg jobbnál jobb pipája van, legutóbb is milyen kitűnőt vásárolt tőlem.” Ilyenkor a vásárlón a sor, hogy kezdeményezzen: „azért akad esetleg néhány modell a régiek közül?” „Akad – hümmög a kereskedő –, de azokat már ismeri.” S ahogy előveszi az előbbi stratégia leírásakor jellemzett kollekciót, biztos lehet benne, hogy minden ugyanúgy zajlik le, mint a fentebbi esetben.

Látjuk, hogy a válogatásban szépen harmonizálnak egymással a kauzális és a teleologikus elemek, a teleológia azonban kétségtelenül túlsúlyos mozzanata a totalitásnak. A vásárló pipás ugyanis már a szájában érzi az új, kiszívatlan pipa kesernyés, csípős füstjét, előre látja azt is, hogy idővel kellemes, aromás ízt fog kapni, s hogy eljön majd az idő, amikor romantikus vágyódással nyúl kellően pihentetett pipája után, felidézendő a nemrégiben átélt „kéjdeletet” – ahogy Rosti Pál emlékezett a Havannában szívott havannára. Szó ami szó, olyasféle élmény előtt áll a vásárló, mint akit sorsa ártatlan leányzóval hoz össze, aki bájait nehezen, ám mégis alig rejtett félénk örömmel engedi feltárni.

A pipavásárlás által birtokolhatunk valamit, mégsem válunk gyűlölt kiváltságossá, szerethetünk valamit,” de nem nyomjuk agyon szeretetünkkel, arréb is dobhatjuk, mégsem vagyunk érzéketlen tuskók. Kilépünk a világ mai kocsmájából, de semmit sem utasítunk el, ami a világban szép és maradandó – ha ugyan van ilyen; mármint a pipáláson kívül –, mert hisz Kölcseyvel szólva

„Sóvárg, eped, száguld, csapong

Az ember untalan,

Bár kedv és szándék, tett és gond

Lesüllyed nyomtalan.

Sok jót, dicsőt föld gyomra zár;

Leomla sok királyi vár,

S kék fösttel a pipa

Bolyongó vándor ajkán már

Ott ég romjaiba’.”

Aki nem ütött még szája sarkába egy mívesen megmunkált* megfelelően esztergált, szép metszésű pipát, nem is tudja, mi az igazi szabadság. Nem egyszerű lelki békéről van szó – azt mindenki el tudja képzelni –, hanem magáról a csupa nagybetűvel írandó SZABADSÁGról, mégpedig az extenzíve és intenzíve kiterjeszthető morális szabadságról. Persze ezt kategorikusan nem jelenthetjük ki, hisz a szabadság talán nem is létezik – mondják is sokan, ámbár ha igazuk lenne, nem támadnák minden apró jelét annyian és annyiféleképpen.

Csak a használt, rágott szárú pipára nem vetett még senki sem szemet.

Ez persze – mondhatják némi joggal – silány és csekély dolog, de mit tehetünk, ha a ma lehetséges szabadság hitvány kis sarjadék. De azért csak szabadság, csak birtokolható.