CETI: tornyok, extraterresztriális civilizációk, kommunikáció

A CETI betűszó, jelentése: Communication with Extra-Terrestrial Intelligence, vagyis, elnagyoltan fogalmazván: kapcsolatfelvétel földön kívüli civilizációkkal. Merthogy végül is ez a lényege. Ahhoz azonban, hogy ez akár csak a teoretikum szintjén elképzelhető legyen, fel kell tételeznünk, hogy a földihez hasonló fejlettségű idegen civilizációk legalábbis létezhetnek.

Azaz: a CETI-t meg kell előznie a SETI-nek, a Search for Extra-Terrestrial Intelligence-nek, egy olyan feltételezésnek, mely szerint van bizonyos alapunk hinni, hogy más intelligens fajok is kialakulhatnak a Világmindenségben, így hát érdemes kutatni utánuk.

Ekkor a gondolkodás evolúciójának vektorai a SETI-től a CETI felé mutatnának, az ismeretelméleti torony csúcsa a kapcsolatfelvétel – illetve annak lehetősége – volna, az épület pedig maga a SETI, ami sziklák helyett azon az elképzelésen nyugszik, hogy egyáltalán van értelme felvetni a kérdést. Mintha egy kontinuus evolúció eredményeként jönne létre ez a torony: az alapok hipotetikus álma nélkül nem építhető meg az első szint, enélkül a második, és így tovább, amíg a csúcsra nem érünk, ahol – nagyon magasan és szimbolikus értelemben távol a talajtól is – végre körülkémlelhetünk. És a látóhatár helyett: csillagos ég, kozmikus ködfelhők, galaxisok.

És ugyanez az evolúciós törvény írja le ezek mozgásait, mint azt a látszólag egyszerű, genetikaihoz hasonlító mutációt, amelyben a fejlődés eredményeként nem a bázispárok sorrendje változik, hanem az ‘S’ helyére kerül ‘C, hogy attól fogva SETI helyett immár CETI-ről beszélhessünk.¹

Ekkor viszont, első közelítésben, rögtön feltételezzük azt is, hogy az evolúció egyetemes érvényességű, és ugyanúgy értelmezhető az anyag, mint a gondolkodás fejlődése. Ehhez rögtön két megjegyzés kívánkozik.

Először is: Peirce bevezette az abdukció fogalmát, azt a feltételezést, hogy a fejlődés folyamán az életképtelen gondolatok, általánosabban: életképtelen gondolkodási stratégiák kihullanak az evolóciós rostán. Hiszen a gondolkodás is csak fennmaradási stratégia. Íme, a gondolkodás brontoszauruszai. (Talán éppen az ő csontjaik mentek át egy végtelenül lassú metamorfózison, és lett csontjaikból toronyépítésre alkalmas, kemény szikla.)

Másodszor: Hawking szerint, ha léteznek általános érvényű fizikai törvények, márpedig miért ne léteznének, akkor ezek az egész Világegyetemre vonatkoznak – és mindenre, amit ez a fogalom tartalmaz. Vagyis ránk is, azokra a pályaívekre is, amelyek befutása meghatározza, hogy elérjük-e a célt, sőt, hogy egyáltalán létezik-e a cél. Hogy létezik-e kozmikus kilátótorony. És létezik-e láthatár.

Hihetjük: igenis, a Világ úgy van berendezve, hogy az időben előrehaladva tudásunk is gyarapodik, lehetőségeink egyre növekszenek, egyre többet tudunk és egyre messzebbre látunk – mintha bizony tetszőleges ismeretelméleti tornyot építenénk egyre magasabbra – vagy nem, mert miért.

De itt, bárha hiten fordul is meg a dolog, a választás lehetősége mégsem adatik meg nekünk. Mert máskülönben lefekhetünk az érdes sziklára, és nézhetjük az eget magunk fölött, az ég pedig üres és elérhetetlen marad. Nem mintha bármilyen magas toronyból el lehetne érni az eget.

Holott azt gondolnánk amúgy, hogy a Világmindenség felmérhetetlen magasságú körei ugyanolyanok, mint a földiek, csak nagyobb körök; és érvelhetünk még amellett is, hogy ami itt igaz, annak ott fönt is igaznak kell lennie. Állíthatjuk Zeldovics nyomán, hogy lehetetlen kijelentenük: az egyes fizikai törvények érvényessége korlátozott. Hiszen ez a kijelentés viszont azonnal a nagy egészre vonatkozik: univerzális a hatóköre, és máris önmagát cáfolja meg.

És mégis: a Kozmoszra vonatkozó lépték egészen más. Fiziológiai korlátaink befolyásolnak minket, és nem tudjuk elképzelni a nem emberi léptéket, a távolságokat, az időt. Az, hogy egy fényév vagy százmilliárd, nem mond semmit. Sem nekem, sem senki másnak. A kétmillió fényévre lévő Androméda-köd, s annak minden csillaga és naprendszere, a csillagásznak is csak egy folt a fotólemezen, mert azokhoz a távolságokhoz és méretekhez van szokva, amelyek körülveszik: ahhoz a távolsághoz, amely a munkahelyét a lakásától választja el. Tudja, hogy villamossal miként teheti meg, és mekkora a táv gyalogosan. De talán a szomszéd város távolságát sem tudja elképzelni: már nem távolság, hanem idő, utazás.

S aztán már az idő is – mint lépték – kevés lesz, átélhetetlen és kevés. Mert nem tudok mit kezdeni a legközelebbi csillagtól elválasztó távolsággal sem. Oly mindegy nekem, és oly mindegy lenne utódaimnak is, hogy a képzelt űrhajó ezer vagy százezer év alatt ér-e oda. Vagyis: arra gondolok, hogy a Kozmosz valódi mérete nem megélhető. Hogy az ember nem kozmikus léptékű lény – dehát mitől is lenne az?

Ha valóban összemérhetetlen az őt magába foglaló Világegyetemmel, akkor szilárd pontként – ahonnan nem is a földet mozdítaná ki, mint Arkhimédész tervezte volna a neki tulajdonított mondás szerint – csak magából indulhat ki, és az őt körülvevő, számára átélhető léptékű valóságból, így például nem is olyan idegen tőle a környező élővilág: törvényszerűségei jól megfigyelhetőek. És a megfigyelések alapján bizonyos következtetésekre juthat azzal kapcsolatban, hogy az értelmes lények – jelen esetben az ember – kifejlődéséhez milyen körülmények szükségeltetnek. Legyen például megfelelő mennyiségű víz, mert a víz az élet számára a legjobb oldószer. Jobb, mint az ammónia vagy az alkolhol.² Ezen túl a szén az, amely a legelőnyösebben állhat össze hosszúláncú molekulákká. Ami az élet – és az értelem – kifejlődéséhez megint csak elengedhetetlen.³ És kell a viszonylag rövid élet, hogy megadassék az evolúciónak a kívánt nagyságú variácós lehetőség (miáltal nyomban magyarázatot kapunk a tudatunk számára túl korainak tűnő halálunkra is).⁴ És kell a nagy egyedszám. És így tovább.

Azaz: egy tetszőleges értelmes lény leírása – körülményeinek leírása révén, és az által determinálva – számunkra nagyrészt az ember leírása is. És ezzel nem azt akarom mondani, hogy tudok valami jobb módszert, hiszen szó sincs arról, hogy tudnék. Csak azt mondom, hogy úgy vagyunk bezárva saját fiziológiánkba és gondolkodásunkba, mintha egy gonosz várúr befalazott volna minket a torony megépítése után. Nehogy másnak is építhessünk.

És ha ez csak hasonlat is – a torony és a befalazás –: aki nem ilyen tornyot akar építeni, az végül homokvárat csinál. Például Fred Hoyle híres fekete felhője, mely a Naprendszert a Vénusz pályájáig töltené ki, a benne keringő molekulákat mágneses mező tartaná a pályán, és mindezeken túl még gondolkodna is – nos ennek képtelenségét bárki, aki valaha is foglalkozott evolúcióval, játszi könnyedséggel kimutathatná.⁵

Vagy ott van például Frank Drake: ő hihetőnek tartja, hogy a neutroncsillagok elképzelhetetlenül magas hőmérsékletű felszínén nukleonok személytelen, roppant rövid ideig élő társadalmai létezzenek. Érveket is hoz fel ennek lehetségessége mellett, de ez valójában lényegtelen; ez is csak homokvár-építési kísérlet egy olyan csillagon, ahol a gravitáció trilliószor (10 a 18-dikon) nagyobb a földinél.⁶

Szemrehányást nem tehetünk magunknak. Hiszen a teremtés csúcsa – a Kopernikusz előtti világ embere – magától értetődően gőgös volt mint egyetlen értelmes lény. Gőgnek látszik az is, ha ugyanígy mindent a saját hasonlóságukra képzelünk el. Természetesen nevetséges – némileg – az egyik elmélet is, a másik is, de ha már csak egy harmadik megoldás marad, nevezetesen magunkat becsmérelni, azt mondani, hogy nem vagyunk senkik és semmik, nos, akkor miért ne választanánk a nekünk tetszőbbet? Egy tudományos elmélet értéke nem azon múlik, hogy mennyire alázzuk meg magunkat, feltehetően szükségtelenül.

És ebből már következik az antrópikus elv megítélése, pontosabban megítélhetetlensége is (ezt az elvet egyébként én nagyon nem szeretem).

Nem volna más ez a hipotézis, mint az eddig az evolúcióval kapcsolatban elmondottak kiterjesztése egészen kozmikus léptékben. És nem véletlen, hogy ennek az elvnek a hangsúlyos feltűnése nagyjából egybeesik a SETI-programok felfutásával, azzal az idővel, amikor már magukat komoly szaktudósnak tartó emberek is foglalkozni mertek – konferenciákon és publikációkban egyaránt – a földön kívüli, értelmes élet kérdésével. Ez Cocconi és Morrison 1959-es cikkét követően történt.⁷

Dicke, aki mindössze két évvel később tette közzé elképzeléseit, valami olyasmit mond ki, amire – implicitebb formában – már többen is gondoltak őelőtte: szerinte abból, hogy ő megírhatta ezt a cikket, vagyis általánosabban az értelmes élet létezéséből, mintegy visszakövetkeztethetünk a korábbi állapotokra. Ha másmilyenek – nem az ember kialakulására nézve kedvezőek – lettek volna azok a korai idők, akkor most nem volna ember sem. A korai, lehetséges állapotok száma nagyban csökken ezzel. És a végeredmény következtetési alappá válik, bár ez persze logikailag kifogástalan.

Később a gyenge antrópikus érv mellett – merthogy a fentebbieket nevezik így – megjelent az erős antrópikus elv is.

Carternél a fogalom metamorfózisa azt a kijelentést eredményezte, hogy az antrópikus princípium értelmében a Világmindenségnek olyannak kell lennie, hgy abban a fiktív, kényszerpályán mozgó fejlődés egy – vagy akár több – szakaszában lehetővé váljék a megfigyelők kialakulása. Ezek a megfigyelők értelmes lények: más értelemes lények vagy emberek. És itt már szükségszerű az ember létezése.⁸

Ez pedig – még egyszer hangsúlyozom, bár magánügy – nagyon nem tetszik nekem. Mert ha alkalmasint lételméleti értelmezést adunk a dolgoknak – az már túlmutat a tudományon, vagyis a természettudományon mindenképpen, attól ugyanis mindegyre és hiába várnánk, hogy egyszer majd mindent megmagyaráz. Mert itt pusztán arról van szó, hogy gőgösnek vagy hitvány porszemnek tekintsük-e magunkat.

Az is igaz viszont, hogy tornyot építeni csak gőgösen lehet. És ugyanígy: a földön kívüli civilizációk keresése egyáltalán nem alázatos dolog.

Megint más kérdés, hogy minek az alapján találjuk meg őket. Esetleg annak az alapján-e, hogy megint csak azt képzeljük: nagyjából olyanok, mint mi. Meg akarják hódítani a világűrt, mint mi, csak nekünk némi idő kell még. Rakétákat építenek, óriási energiafelhasználású óriási gyártelepeket, utakat, űrállomásokat. Mindent, amit mi is szeretnénk. Ehhez pedig rengeteg energia kell, és a rengeteg energiának nyomai is vannak: mérhetetlenül nagy energiakisugárzás a mérhetetlen messzeségben. És bízunk benne, hogy azt már talán a mi technikai apparátusunkkal is észlelni tudnánk.

Egy velünk nagyjából egy szinten álló civilizáció, amely nem minőségileg, csak mennyiségileg haladna meg minket, valójában mégis nehezen lenne hozzáférhető a számunkra. Talán lekötné az összes energiájukat a fejlődés fenntartása, talán feleslegesnek ítélnék, hogy lassújáratú csillaghajókat indítsanak az intersztelláris vagy intergalaktikus térbe, talán ők maguk meg sem próbálkoznának a jeladással. Hiszen a rádiójel energiája a távolság négyzetével arányosan szóródna szét a semmibe, végül észlelhetetlen rádiózajjá torzulna, és elmondhatatlanul kis mértékben az entrópiát növelné. És egy ilyen vállalkozás kétségbeesettnek nevezhető, meg céltalannak is. De hatékonynak semmiképp.

Vagy pedig pontosan a cél felé kell sugározni, pontosan és nagyon fókuszáltam Akkor pedig legfeljebb a címzetthez juthat el egyáltalán. Nekünk pedig esélyünk sincsen „lehallgatni” más civilizációk feltételezett rádióbeszélgetéseit. Továbbá beszélgetésnek sem nevezhető az ilyen. Emberöltők, netalán civilizációk múlnának el, mire a válasz megérkezik. A kérdés régen aktualitását veszítette, talán nem is érti már senki sem, hogy miért is kellett feltenni. Lehet, hogy már az üzenet elküldésére sem emlékeznek. Túl nagy a lehetséges civilizációkat elválasztó távolság és idő – hiába próbálnánk hát a kapcsolatfelvételt telefonbeszélgetéshez hasonlítani.

De ez még csak az egyik lehetőség: ez esetben az idegen civilizáció technikája, tudása, a rendelkezésükre álló eszközök nem különböznek olyan nagyon a számunkra elképzelhetőtől. Mert lehetséges aztán, hogy a különbség igenis minőségi lesz.⁹ És ekkor azt gondolnánk, hogy mégis érdemes kilátótornyot építeni, és kilátótoronyból figyelni az eget. És azt is gondolnánk még, hogy elég lenne olyan dolgokat találnunk, amelyeket mai tudásunkkal semmiképp nem tudunk megmagyarázni. Merthogy akkor e tünemények a nálunk fejletteb civilizációk csillagmérnöki tevékenységének a jelei.

Csak éppen arról lennénk hajlamosak megfeledkezni, hogy ezt a bizonyos, feltételezett minőségi ugrást igazán képtelenség megítélnünk. Már csak azért sem, mert oly sok dologról nem tudjuk, lehetségesek-e egyáltalán.

Mint ahogy alig száz évvel ezelőtt is még kevesebb dologról tudtunk. Akkor a Nap energiatermelése és a földi élet kora közötti, látszólag feloldhatatlan ellentmondást is ilyen jellegű, csillagmérnöki tevékenységnek kellett volna tekintenünk. Hogy valaki időnként újratölti energiával a Napot, mert annak valójában régen ki kellett volna aludnia. Vagy a Föld sokkal fiatalabb, és minket „úgy helyeztek ide”.¹⁰ És utólag bizony mindkét feltételezés eléggé nevetséges, és esetleg úgy gondoljuk, hogy szánalomra méltóan tudatlanok voltak elődeink. Pedig mi is azok vagyunk.

Arról már nem is beszélve, hogy önmagunk számára nem is hagyunk helyet egy olyan feltételezésnek, amely a csillagmérnöki tevékenységgel lenne kapcsolatos. Mert nagyon jól ismerjük az Occam-elvet, mely azt mondja ki, hogy ne szaporítsuk fölöslegesen a létezők számát. Hogy válasszuk mindig azt a hipotézist, amelyik kevesebb feltételezést tartalmaz – különben nem tudnánk meghúzni a határvonalat a tudomány és a mágia, az elképzelhető és az irreális között. Mert ha nem azt a hipotézist részesítenénk előnyben, amely kevésbé teoretikus, akkor a tudomány álmodozássá válna, költészetté, valami mássá; nem lenne többé tudomány.

De ami a csillagmérnöki tevékenységet, a nálunk mérhetetlenül fejlettebb civilizációk tevékenységének jeleit illeti: éppen az Occam-elv az, amely lehetetlenné teszi felfedezésüket. Bizonyos esetekben ugyanis lehetetlen megkülönböztetni egymástól a természetest és a mesterségeset, mivel az, hogy adott esetben minek tekintünk valamit – egy csillag pulzációját vagy a világtérből felénk sugározott rádiójelet –, pusztán szemléleti kérdés. És az Occam-elv nem engedi meg, hogy a bonyolultabb megoldást válasszuk; nem mesterséges rádióforrás adását fogjuk tehát, hanem egy gyorsan forgó csillag által generált, természetes jelet. Vagyis a szemlélő előzetes tudása, illetve előzetes vélekedése alapvető fontosságúvá lesz, ugyanolyan alapvető fontosságúvá, mint az ember és az értelem jelenléte a Világegyetemben az erős antrópikus elv szerint.¹¹

Így aztán a csodák – és ebben igazából nincs semmi meglepő – nem lehetnek tudományos vizsgálat tárgyai. Legfeljebb vallási rendszereket építhetünk rájuk, de a SETI-programot semmiképp, és így a feltételezett csodák soha nem szolgálhatnak alapul egy fiktív, égi toronynak sem, melynek – metaforikusán – a csúcsa, miként az egész gondolatmenetnek is, a CETI, a földön kívüli civilizációkkal való kapcsolatfelvétel – illetve minden ilyen próbálkozás eredendően kudarcra ítélt mivolta.

Mert ha találnánk is egy – önnön hasonlóságunkra elképzelt – szupercivilizációt, vajon hogyan tudnánk kapcsolatot teremteni vele? Azaz: milyenre formáljuk azt a jelsort, amellyel közölni akarunk magunkról valamit. És a nehézségek itt is szinte leküzdhetetlenek, még ha eltekintenénk is attól a nagyon kézenfekvő lehetőségtől, hogy a címzett meg sem tudja különböztetni üzenetünket a természetes jelforrások gomolygó káoszától.

Valamely tetszőleges természetes nyelv persze szóba sem jöhet. Túlságosan bonyolult, túlságosan kultúrától függő; a nehézségek túlságosan nyilvánvalóak ahhoz, hogy több szót ne vesztegessünk erre az ötletre.

Szoktak még a matematikára gondolni, mert a matematika nyelve – úgymond – egyetemes. De Brouwer óta, aki új matematikai irányzatot teremtett, valójában még az is előfordulhat, hogy leül egymással szemben két matematikus – az egyik intuicionista, a másik meg nem az –, és még az olyan alapvető kérdésben sem értenek egyet, hogy mi tekinthető bizonyításnak, és mi nem. Mindez nem jogosít fel különösebben nagy reményekre egy idegen civilizációval létesülő kapcsolat lehetőségeinek mérlegelésekor. Pontosabban: semmilyen reményre nem jogosít fel.

Személy szerint nem nagyon hiszem azt sem, hogy eredményes lehetne a LINCOS, ez a földönkívüli értelmes lényekkel való kapcsolatfelvételre kifejlesztett, matematizált mesterséges nyelv. Mert Freudenthal szisztémája leginkább valami programozási nyelvre hasonlít – nyelvnek álcázott matematika ez is.¹²

Aztán ott van még a kép. Szokás azt gondolni, hogy a kép értelmezése sokkal függetlenebb a kultúrától, mint bármi másé. De ez nem igaz. Ezért is meddő az olyan kísérlet, melynek során bináris jelekké alakítják a képpontokat, aztán kisugározzák a végtelenbe. Mint például 1974-ben, az Arecibo Obszervatóriumban – ezt az üzenetet soha senki nem fogja megfejteni.

Nem is csak azért, mert a kisugárzás iránya legalábbis ötletszerű volt, hanem azért is, mert ha a lehetséges idegen civilizációkról kialakított elképzelésünket determinálja bezártságunk: a képzelt torony képzelt falai, akkor a kép vélt információtartalma sem függetleníthető tőlünk. Ha egy afrikai bennszülött, aki először lát fotót, még a rajta mosolygó arcot is képtelen felismerni, sokkal kevesebb reményünk lehet arra, hogy egy idegen civilizáció képviselője értelmezni tudja a sematikus ábrát, amelyről mi azt képzeljük, hogy üzenet.¹³

És innen nemigen lehet továbblépni. Az okoskodás körben forog: mivel valóban kétséges, hogy a képet megértik-e azok, akiknek szánjuk, valami más megoldás kellene – vetették fel az egyik, a CETI-nek szentelt konferencián. Nem lenne-e jobb vajon, kérdezték, ha előbb megterveznénk egy számítógépet, és annak digitalizált képpontokká alakított tervrajzát sugároznánk ki. A vevő a tervrajz alapján összeállítaná a komputert, az pedig – utána – megtanítaná rá, hogy hogyan nézze a földről érkező képeket. Vagy arra, hogy mi az a földi gondolkodás, vagy a LINCOS-ra – vagy bármi másra. Mindegy, hogy ezt hogyan tenné.

És ezért mindegy, mert egy számítógép tervrajzának a megértése sokkal bonyolultabb, mint egy elrajzolt, gyerekes, a tervrajzhoz képest alacsony információtartalmú ábra értelmezése. Ahhoz, hogy a tervrajzot megérthessék, már meg kellett volna építeniük magát a gépet. A gép megépítése nélkül viszont lehetetlen megérteni az ábrát.

Ezzel a kör bezárult. Már csak reménytelen kísérleteket tehetünk. Mi lenne akkor, javasolta egy amúgy neves tudós, ha a kozmikus üzenetet a DNS-be rejtenénk. Vagy nem is mi – hanem már előttünk valaki megtette volna. Akkor az üzenetet most ott hordoznánk magunkban. Csak meg kellene fejteni.¹⁴

De ezen a ponton már nyilvánvalóan összemosódik a természetes és a mesterséges, a normális és a csoda. Ezzel az erővel hihetném azt is, hogy üzenetet hordoznak a fiktív torony fölé boruló, elérhetetlen ég csillagképei, és minden más is üzenet. Vagy semmi sem az.

Tulajdonképpen nincs semmi különös abban, hogy a SETI nem irányulhat másra, mint a pontosan a földivel megegyező civilizációk kutatására.¹⁵ És ebből következik, hogy a CETI-nek is, minthogy genetikusan örökölte a SETI-től a megoldatlan és alkalmasint megoldhatatlan problémákat, legfeljebb abban a rendkívül valószínűtlen esetben lehet esélye – és értelme –, ha a keresett idegen civilizáció nem csupán a miénkhez megtévesztésig hasonló körülmények között él, hanem ráadásul a gondolkodása is jobban hasonlít a nyugati típusú, természettudományos gondolkodásra, mint valamely ettől eltérő földi kultúráé.

Nem lenne meglepő – sőt, éppenséggel ez a valószínűbb –, ha soha, az emberi civilizáció évekkel vagy évmilliárdokkal mérhető, hátralévő élete folyamán soha nem fedezne fel más civilizációt. Mondhatnánk, hogy tornyot építeni gőgös és bátor dolog. De azt is, hogy tornyot építeni: kudarc.

Jegyzetek

1. A történeti igazság az, hogy a 'CETI' kifejezést először R. Pešek cseh csil­lagász javasolta, és hamar el is terjedt, mivel összecsengett az egyik első kutatá­si célpont, a tau Ceti nevével.

Ekkor a 'CETI' még magába foglalta a 'SETI' jelentését is. Vagyis – a logi­kával ellentétes módon – a 'CETI' megelőzte a 'SETI'-t. A továbbiakban azonban a logikai sorrendet tekintjük elsődlegesnek: a 'SETI'

2. Különféle egyéb szempontokon túl az szól a leginkább a víz mellett, hogy felületi feszültsége kétszer nagyobb a számításba jöhető ammóniáénál és háromszor nagyobb az alkoholénál. így könnyebben összetartja a benne lebe­gő organikus molekulákat, mint bármilyen más oldószer. Továbbá: a legkülönfélébb összetevőket képes szállítani a szervezetben, ebből a szempontból is leg­alább kétszer jobb az ammóniánál és az alkoholnál. Fölénye vitathatatlannak tű­nik.

3. A szénnek látszólag a szilícium lehetne vetélytársa, de két Si-atom között csak fele olyan erős a kötés, mint két C-atom között. A szilícium és az oxigén kapcsolódása viszont kb. olyan erős, mint a széné s az oxigéné. Ez pedig — könnyen belátható — nagyban nagyon is ellene szól a hosszú, szilícium-alapú molekuláris láncok kialakulásának.

4. Elvégre a tudat meghökkentően új evolúciós fejlemény. Afféle 'tanult tu­lajdonságok átörökítésére szolgáló szerkezet', ahogyan némiképp Lamarck szel­lemében fogalmazhatnánk. És éppen újdonsága miatt — a biológiai evolúció még egyáltalán nem igazodott hozzá. Mintha a természet szemszögéből még mindig az ivarsejtek kromoszómatérképe lenne a legfontosabb. És valóban: miért ne lenne feloldhatatlan ez az ellentét is?

5. Nagyjából a következőképpen érvelhetnénk: A Fred Hoyle-féle fekete fel­hőben a molekulák komplex hálózata képes kell hogy legyen a növekedésre és specializálódásra. Mindemellett a felhő anyaga nem nagyon különbözik az em­berétől. Elvileg elképzelhető volna egy ilyen 'értelmes lény', amely a csillagok energiáját önmaga növelésére fordítja, az elektromágneses mezők pedig mint­egy az érzékszervei, másfelől azonban úgy tűnik — persze a földi evolúció alap­ján —, hogy egy ilyen komplexitású rendszer létrejöttéhez mérhetetlenül sok, egymást követő lépésre van szükség. Ehhez képest a csillagközi térben túlságo­san alacsony az anyagsűrűség ahhoz, hogy az interakciók megfelelő gyorsaság­gal lejátszódva „kitermeljék” a fekete felhőt. Tekintetbe véve az előnytelenül alacsony hőmérsékletet és a nagy távolságokat is, több mint valószínűnek lát­szik, hogy a fekete felhő létrejöttéhez a Világegyetem életkoránál is lényegesen hosszabb időre volna szükség.

6. Drake arra alapozza elképzelését, hogy egy proton, ami 10 a -1 3-on cm átmérőjű, egymillió fokos hőmérséklet esetnén 1000 km/sec sebességgel mo­zog, és 10 a -21-en másodperc alatt teszi meg az átmérőjének megfelelő utat. Mi, emberek, kb. egy másodperc alatt tesszük meg a testméretünkkel azonos távot – és ekkor az arányok azonosak. Így tehát máris elképzelhető a többezer (vagy több tízezer) protonból álló lények társadalma. Az evolúció mérhetetlenül gyorsabban zajlik; egy egyed átmérője 10 a -11-en cm, élettartama pedig 10 a -15 másodperc. Csak éppen az átmérő százszorosra növelésével a különben sem meggyőző, arányszámokon alapuló érvelés végleg összeomlik. Mert mégsem tartjuk hihetőnek, hogy egy emberszerű és nagyjából emberi méretű faj civilizá­ciót képes kiépíteni, ha még egy évig sem élnek a tagjai.

7. Nem kisebb folyóirat, mint a Nature jelentette meg. Vagyis korántsem holmi zugpublikációról van szó.

8. Az indokolatlanul merésznek látszó feltételezést egy hasonlattal szokták megvilágítani. Ha azt tapasztaljuk – így a hasonlat –, hogy egy több méter hosszú, nagyon vékony vonalzó felfelé fordított élén a ráhelyezett golyó végig­gurul, akkor joggal képzeljük, hogy a golyó és a vonalzó éle között valamilyen, egyébként láthatatlan kölcsönhatás működik. És még csak azt kell tudnunk, hogy összehasonlíthatatlanul nagyobb valószínűséggel gurul végig a golyó a vonalzó élén mindenféle titkos hatás nélkül is, mint ahogy az élet és az értel­mes élet számára kedvező feltételek kialakulhatnak egy kezdetektől magára ha­gyott, vakon fejlődő világegyetemben. És persze az is lehet, hogy a hasonlat rossz, mert mert a Világmindenség eddigi és jövőbeli történetének megítéléhez min­den tudásunk is töredékes és kevés.

9. A minőségi változások akár azt is eredményezhetik egyébként, hogy a rá
dióadással kapcsolatos technikai nehézségek – így vagy úgy, de – megoldódnak. Ezt persze előre nem tudhatjuk.

Meg aztán nem is a gyakorlati problémák a legfontosabbak most ne­künk, hanem az elviek.

10. Ez az elképzelés pedig erősen emlékeztet a pánspermia-elméletre, amelyet eredendően Arrheniusnak szoktak tulajdonítani, és amelynek keletkezését a század elejére teszik.

11 .Valójában mindegy persze, hogy egy szupercivilizáció Kozmosz-alakító te­vékenységének nyomait keressük-e, vagy egy hozzánk hasonló, értelmes faj özenetét szeretnénk fogni. Mind az egyik, mind a másik esetben eldönthetetlen marad a kérdés, hogy vajon természetes vagy esetleg mesterséges a jelforrás. Olyan előzetes tudásra volna szükségünk, amely nem szerezhető meg.

12. És érhetnek el ugyan bizonyos eredményeket vele, ha fiataloknak próbálják tanítani – ám ez legfeljebb azt bizonyítja, hogy ugyanúgy tanulható, mint egy természetes nyelv. Nem többet. És akkor még ott vannak a földi tankönyvek, a földi tanárok, a földi gondolkodás. Ezek segítségével nem különösebben nagy teljesítmény elsajátítani egy mégoly agyafúrt mesterséges nyelvet is.

Ami magát a LINCOS-t illeti, ízelítőül álljon itt egy példa (első rész, matematika, 1010.):

#>|<| = | + |-|≠|≤|≥|

. |.. |... |......... |

1 | 10 | 11 | 111 |

a | b | c |

→| ^V| ^| ? | ↔ #

A könyvben természetesen vannak magyarázatok is. Csak hát a feltételezett idegen civilizáció is magyarázatok nélkül venné ezt az üzenetet. És azt sem szabad elfelejteni, hogy a konvencionális jelek alkalmazása, mint amilyen a +, =, -, <, > stb., még mindig nagymértékben segítheti a megértést. Vagy legalább a megsejtését annak, hogy miről is lehet szó. És egy idegen civilizáció, bármenynyire hasonló is hozzánk, korántsem biztos, hogy éppen ezeket a szimbólumokat használná.

Ezekkel a nehézségekkel Freudenthal is tisztában van. Tudja, hogy a LINCOS-ban írt üzenet megfejtőinek tökéletesen emberinek kell lenniük. De még akkor sem garantálja semmi a sikert.

civilizáció képviselője értelmezni tudja a sematikus ábrát, amelyről mi azt képzeljük, hogy üzenet.

13. Például gondot jelenthet, ha nem lát. Különben is: egyáltalán nem biz&shy;tos, hogy a jelsorozat a vevő számára bármikor is az első ábrán látható mátrix&shy;formát ölti. Továbbá, mivel a mátrix alapjául két, eltérő nagyságú prímszám szorzata szolgálna (a jelsorozat folyamatos adás formájában érkezik, a vevőnek kell rájönnie erre a mátrix-formára is), ha valaki rosszul dönt, nevezetesen nem a kisebb számot választja a téglalap alapjául, hanem a nagyobbat, akkor a ka&shy;pott ábra könnyen belátható okokból értelmetlen lesz.

Ha pedig véletlenül eltalálná a helyes „képtördelést”, úgysem tud vele mit kezdeni. Szándékosan nem mellékelem a szöveges magyarázatot: az ember&shy;alakot még csak-csak felismerjük, jó. De a kép többi része legalábbis erősen kér&shy;déses marad. Mintegy száz budapesti műegyetemistából 1992-ben egy sem akadt, aki elboldogult volna a feladattal: még akkor sem, amikor nem a primer jelsorozatot kellett volna megfejteniük. És még akkor sem, amikor már a kép is a rendelkezésükre állt. Az emberalak kivételével nem tudták értelmezni.

És végül: ha valaki a „beavatatlanok” közül mégis megfejtené az üzene&shy;tet, az sem bizonyító értékű. Hiszen szerves részei vagyunk annak a kultúrának, amely ezzel a képpel akarna hírt adni magáról. Ugyanaz a logikánk. Ugyanazok a várakozásaink.

14. Vagyis a pánspermia-elmélet is benne van ebben: ezek szerint az élet nem a Földön alakult ki, hanem valószínűleg a világűrből érkezett. Vagy azok érkeztek máshonnan, akik a mi génjeinket is megkonstruálták. (A Föld jelenlegi ismereteink szerint mindenképpen fiatal ahhoz, hogy már korábban létrejöhe&shy;tett volna rajta a génmanipuláláshoz szükséges szintű értelem.)

Ha ezt a magyarázatot az élet keletkezésére akarjuk felhasználni, végleg nem oldunk meg semmit. Csak az élet keletkezésének helyszínét távolítjuk el magunktól térben és időben egyaránt. És a dolog még bonyolultabbá válik, hiszen meg kell már magyaráznunk az élet kialakulásától a Földig vezető utat, a közvetítők módszereit – egyszóval mindent.

A DNS-ben üzenetet keresni pedig számomra nem több szellemes, de teljességgel használhatatlan ötletnél. Könnyűszerrel állíthatnánk azt is, hogy már meg is van a hőn áhított csillagmérnöki tevékenység jele, a „csoda“, ez pedig nem egyéb, mint a Világegyetem és a fizikai törvények olyan szerkezete, melynek következtében az erős antrópikus elv bevezetésére kényszerülünk. Hiszen a Világmindenség ilyen felépítése éppen elég valószínűtlennek látszik ahhoz, hogy „csodára“ gyanakodjunk.

15. A távcsöves megfigyelések kezdetén feltételezték, hogy a Hold lényegében olyan, mint a Föld. Tengerek vannak rajta, kontinensek, felhők, élőlények, emberek. Aztán kiderült, hogy ez nem igaz. Az érdeklődés a Vénusz, majd a Mars felé fordult. És a két utóbbi bolygóval kapcsolatban is pontosan a Holdhoz fűződő elképzeléssel éltek. Mondhatnánk: a megfigyelt bolygókat a Föld tükörképeként képzelték el.

Fontosabb irodalom:

Communication with Extraterrestrial Intelligence (ed. by J. BILLINGHAM and R. Pesek). Pergamon Press, Oxford, 1979, p. 225

R. N. BRACEWELL: The Galactic Club. W. H. Freeman and Co., San Francisco, 197S, p. 141

H. FREUDENTHAL: UNCOS: Design of a Language for Cosmic Intercourse, Part I. Nort-Holland Publishing Co., Amsterdam, 1960, p. 224

D. GOLDSMITH and T. OWEN; The Search for Life in the Universe. The Benjamin/Cummings Publishing Co., Menlo Park, California, 1980, p. 436

Lecture Notes in Physics 390: Bioastro-nomy. The Search for Extraterrestrial Life; Proceeding, Val Cenis, Savoie. France 1990 (Ed. by j. HEIDMANN and M. ). KLEIN). Springer-Verlag, Berlin, 1991, p. 413

I. RIDPATH: Sign of Life. Penguin Books, Bungay, Suffolk, 1977, p. 189

SZÉKELY LÁSZLÓ: Einstein Kozmoszától a Fölfúvódó Világegyetemig A Filozófia Figyelő Kiskönyvtára, ELTE BTK, Budapest, 1990. p. 259