Előkerült noteszlapok

Ezerkilencszázkilencvenet írtunk, s a forradalom hajótöröttjeként, megpakolt táskával szálltam be Zoltánusz és Oli, a menyasszonya kocsijába, egy kéz alatt csencselt Škodába, amely diszkrét horpadásaival egykor zöld vagy szürke lehetett, hogy hajnali fél ötkor, bizonytalan időre elhagyjam a várost, ezt a csődtömeget, melyet magunk közt – szélesebb körben – már csak „Vakondbájnak” hívtunk. Húsz perces várakozás után, a sarki lámpa alatt, ahol azon a korai órán mintha minden irányból egyszerre fújt volna a szél, s a töredezett aszfalt a kivetettség érzését készült fölkelteni az emberben, a kocsiban szólt a magnó, s a füstöt átjáró aromák nem hagytak kétséget afelől, hogy a laposüveg – legalább egyszer! – már előkerült. (Ebben mindössze annyit tévedtem, hogy rögtön és csakis laposüvegre tudtam gondolni, amelyben az összekaristolt vignetta mögött olcsó szesz lötyög, s bakelitkupakja hagyományosan repedt...) Dobozok, táskák közt fészkelődve a hátsó ülésről még egyszer visszanéztem a toronyházra: sötét tömbjében – a tetején csápoló antennával – egyetlen ablak világított, a hetedik emeleten, ahol Vera asszonyság, a feleségem, abban a pillanatban, frottírköpenyben kavargatta a kávéját, miután „azért a liftig” kikísért, álmosan pisloghatott a csészébe, s – ahogy őt ismerem – jóslatokba bocsátkozva próbálta kitalálni: szépreményű férje, parádés forradalmi (le)szereplése után visszatér-e valaha ebből a példátlan világgárohanásból? S talán még azt is hozzáteszi: amilyen hülye... Bár este, a három Kékmadár (három darab ezres) láttán, ahogy azok az égből a gyűrött abroszra ereszkedtek, kerekre tágult a szeme; ennyit álmában sem nézett volna ki belőlem... Fönt az antenna, a tintakék eget kaparászva, mintha megrezdült volna, Botond Három, a fiam, fordulhatott a másik oldalára, deltái alatt az erdők fagyait, viharait, mint boldog múltat sírja vissza az ágydeszka. Reggel teli hűtőre ébred, amihez – lám – nem is kellett idegsejteket sorvasztó forradalmi lobogós; némi stréberség, s a forradalom nem falja föl a gyermekeit... S amint Zoltánusz cingár ujjai a Škoda sebváltójára fonódtak, hogy – megérzésem szerint – álmaiban visszatérő Toyotáját útnak indítsa, a kocsi becsapódó ajtaja, úgy tűnt, végleg leborotválta bőrömről a mögöttünk elmaradó utca, s a téren sorakozó buszmegállók sivárságát.

„Akkor Pozsonynak?” – kérdezte Zoltánusz, amúgy pitipaldisan a volánra dőlve, mialatt egy hajfürtje homlokába hullott. „Ajánlatosabb lesz Hegyeshalomnak!” – felelte Oli, előttem ismeretlen dolgok szakértőjeként (melyektől csak Nickelsdorfban rázott ki a hideg), most, hangjában külön nyomatékkal utalva rájuk, egyúttal fölfedve azt is, hogy van egy kis whisky, vagy inkább dobozos sört akarok? Mielőtt dönthettem volna, elrobogva a pléhkatona előtt, amely imázsát vesztett tányérsapkában – úgy tűnt – a szétfoszló idők melankóliájába merült, a finánc (vagy határőr) lábához gördültünk, aki a pléhkatona élő epigonjaként állt a nyitott sorompónál, s láthatón nem tudta eldönteni, hogy a korai órán szigorú vagy udvarias hangot üssön-e meg. Identitászavarral küzdve, előbb mindenesetre megpróbált ránk mosolyogni, majd Zoltánusz szemtelenül ifjoncos arcába pillantva, nem sikerült visszafognia a farkaskutyás idők reflexeit, s föltette az allergikus kérdést: „Hová, merre, s egyáltalán: mi célból megyünk?” S ahogy kimondta, mintha létjogosultságát nyerte volna vissza, olyasféle változáson ment át az arca is, mintha egy számára idegen és szorongástelt tájról talált volna vissza az ismert utcák biztos falai közé; még az álla is élesebb kontárokat öltött... Bár tudtam, amit a lapokból 1990-ben már tudhatott az ember, abban a pillanatban mégis az volt az első érzésem, hogy a bűn útjaira tévedtem, s máris lőttek az egész, prospektusi színekben fölrémlő istenverte Bécsnek... „Pip-schow-ba, pajtás, piplyukat schowz-ni!” – felelte Zoltánusz, boldog arroganciával mutatva ki az egyenruha és eszmei töltete iránti ellenszenvét, s már csak visszamenőleg nyugtázhattam elismerően, hogy azt az egy-két csetepatét leszámítva, a forradalom bársonyát nem festették vérfoltok még cifrábbra. A Győr–Hegyeshalom autóúton robogva még sokáig magam előtt láttam a finánc (vagy határőr) alakját, ahogy a messzehangzót pukkantó és megugró Škoda füstpamacsaiban mozdulatlan állva gyorsan távolodik, ledöbbenten szorongatva a narancsot, melyet Zoltánusz nyomott a markába: „A legderekabb fináncnak!”, mint egykor Paris az almát a legszebb Gráciának... Ott állt mozdulatlanul, az egy pillanatra légiesült határon; az épp csak megszerzett, s nyomban el is vesztett identitásának határtalanságában...

Az Elszabadult Harsona megszűntével ezen a hajnalon többhónapos hajsza ért véget a számomra (azaz, hogy akkor még azt hittem!), addigi hajtóereje, a prózai hit, s a kevésbé prózai bizonyosság, hogy a jó öreg „Múlt” hulladékait sikerül végleg eltakarítani – mintha locsolókocsival mosták volna fel a várost – illúzió maradt... S egy délután, immár többhetes állástalanságomat élvezve kutattam át a fiókokat, s a lakásban található összes zsebeket, aztán csak járkáltam körbe-körbe gömbölyű „íróasztalom” körül, melyet egy előrelátó asztalos talán külön erre a célra gyártott. Lapjára pillantva Móricz Zsigmond felködlő szellemalakját véltem a politúr fényén visszatükröződni, ahogy dús bajszába mormolva, gesztikulálva legújabb remekművét körmölte; az átélés heve, az a vulkanikus erő, mellyel az írás lendületében áttörve belső gátjait, ott a szemem láttára legendák s mítoszok homályából teremtette meg az élőknél életrevalóbb alakjait, szinte lenyűgözött... A szakadttá olvasott Rózsa Sándor a lovát ugratja ott volt a könyvespolcomon, s az egyazon pillanatban elmormolt és leírt gondolatokat követve (miközben Móricz Zsigmond a fejét csóválta, félremosolygott, olykor könnybe lábadt a szeme, vagy azt mondta: „Rábődült!...”) a soron következő mondatokat, sőt részleteket szinte előre tudtam volna mondani. Akárcsak azt, hogy másfél oldallal később a „Mikó legjobb a játék, akkó hagyd félbe” ércnél maradandóbb igazságot majd ki fogja gondolni. Már persze, ha a megilletődéstől bármit is mondani, gondolni mertem volna. A szédületes tempóban teleírt oldalak láttán, amint az érdes betyárvilág fomát öltött a rusztikus stílusban, az önvizsgálat furcsa kényszere lett úrrá rajtam: eddigi írásaim – rövid – során talán mégsem a Szindbád, az Esti Kornél, az Iskola a határon, a Látogató, a Termelési regény, netán az Egy családregény vége, a Szárnyas Lovak, vagy az Ödipusz, az Isteni színjáték, a Faust, az Anna Karenyina, a Švejk, a Száz év magány, sőt talán nem is a Pestis vagy az Ember tragédiája nyelvi teljesítményeit kellett volna követnem, azzal a nem közvetlen rájuk figyeléssel, ahogy, írás közben, színes energiafelhőkként töltik ki az ember feje körül az anyanyelv pazar és kimeríthetetlen tereit. Talán a Romlás virágainak sem azokat a közismert változatait, melyekről az új fordítását követően kiderült, hogy Babits Mihály, Tóth Árpád és Szabó Lőrinc átültetésében egy szecessziós finnyáskodásba enerválódott Baudelaire-t ismerhettünk meg. Noha – új fordítója szerint – Baudelaire sokkal fekete-fehérebben látta a világot... Kivénhedt Consulom felviharzó billentyűit hallgatva elfogott a bizonytalanság; rá se nagyon mertem nézni a Mesterre, akinek lábához még Németh László is – bevallása szerint – szívesen tette volna le zsámolyát, hogy gyermeki lélekkel rákuporodjon.

Az alkotás szent aktusa iránti tisztelettel, személytelenségbe némulva, már a szoba sarkából, ahova ez a forgószél erejű teremtés már-már a panelnek nyomva besodort, néztem ki olykor az ablakon, ami nem volt szerencsés dolog: köd-, s füstfátylától övezve a nap is hanyatlóban volt, eszembe juttatva, hogy a hosszúnak ígérkező éjszakára három cigarettámmal tanácsos lesz takarékoskodnom. Valójában már az is csak kettő és fél volt, a harmadik füstjéből ahhoz próbáltam ihletet meríteni, honnan szerezhetnék valami aprópénzt; ha nem is „Hét krajcárt”, legalább egyet. A Sajtiesők Ravaszdi Hivatala nem működött. Két emelet minden irodájában zűrzavar és apátia uralkodott: az alkalmazott szamaritánusok szabadságra mentek vagy új állás után szaglásztak; senki sem tudta, kit, mikor bocsátanak el. (Tömérdek vaj olvadozott a fejeken, cseppjei riasztóan szennyezték a priuszok népmesékből szőtt hófehér lepleit.) Majd, ahogy a fonákján-titkos Bársonyos Forradalom, humanitását megtartva, egyre bársonyosabb lett, végül mindenki – még a bársonyát lyuggató molyok serege is – a helyén maradt. Mondhatni, magasröptű gondolatok közt süllyedtem bele az egyik fotelba, amely aggasztó nyikorgással engedte tovább (fejemtől) nehéz ülepemet a padló felé, mintha a lírai nyomorról s a felemelő mártíriumról akart volna közölni velem valamit; talán csak azt, hogy álljak föl belőle, mielőtt szétesik... A helyzet drámai volt, s mint az meg-megesett velem, ha feszült pillanatokban dudorászni kezdtem, azon kaptam magam, hogy egy tízfilléres alumínium érmét próbálok magam elé képzelni. Egy apró, kerek kis tízfillérest, ahogy a tenyeremen, a kissé túl mélyre sikerült szív- s a bizonytalan észvonal közéből szórja éltető fényét. Talán ennyi is elég lett volna a hiányától szinte átlátszóvá vált falak közt, ahol órák óta az volt az érzésem, hogy levegővé vált a bejárati ajtó, s az utcáról az első „akárki” besétálhat, ágyamba fekhet, akár megkérdezheti tőlem: „Maga mit keres itt?”

Hála a kibővült lehetőségeknek, az újságosstandokon a pártlapok s a keménypornó mellett az okkult világ (vagy mégsem okkult?), a mágia, a varázslás és a tenyérjóslás tudománya is könyvek áradatával képviseltette magát, aranyozott címük mellett nem lehetett csak úgy elmenni; elég volt sztaniol borítólapjuk tükrébe pillantani, s az ember helyrehozhatta frizuráját. így hát nekem is volt néhány belőle. Hála Péter és Mary Harri-sonnak a „Mistic Forces”-ért, s még nagyobb Eliphas Levy-nek „A nagy mágia dogmája és rituáléja” szerzőjének, aki mágiátlan régiónkat – vagy inkább régiónk alpári és hétköznapi mágiáját – gazdagítva, mély lelkiismeretéről is tanúbizonyságot tett! Egy sugárzó amazon valóban mágikus hatású képe alatt, akinek kék üvegszemében, szerintem, zöld lámpák égtek, acélforgács haja, mintha közvetlenül egy süvítő esztergapad fantomorsója alól kunkorodott volna elő (koporsócsavarok menetét gyárthatta rajta egy vakmerő melós), az arca pedig valahol Lise Taylor s az öngyilkos Rumi Schneider bája közt vetült a kúp alakú, gömbbé lapított, négyszögletes égre, nos, e hajadon képe alatt kurzívval – visszarettentő felirat állt: „Nincs semmi veszedelmesebb, mint időtöltésnek tekinteni a mágiát”. Fotelbéli süllyedésem mélypontján, már padlóközelben, zavarba esve azt próbáltam eldönteni, puszta, vagy – isten ments! – léha időtöltésnek számíthat-e, ha nincs egy fillérem, s azt szeretném, hogy legyen. Úgy találtam, hogy nem (s mindezt a legnagyobb komolysággal!). „A négyes megidézése”-nél ütöttem fel a könyvet, e tárgykörben nagyobb summa nem szerepelt, s a tisztelettől átszellemülve futtattam kezdő sorain a szemem. Heideggernek és Leninnek az évek során többször is sikertelenül gyűrkőztem neki; az egyiknél a szorongást feloldó általánost, a másiknál a világ elkövetkező happyandjét voltam képtelen megérteni, s meggyőződésemmé vált, hogy az igazán nagy horderejű dolgokat számomra örök homály s mély titok fedi, s mint ilyen, a „A négyes... stb.” szövege valósággal magnetizált: „Az elementáris formák elkülönítik és behatárolják valamilyen módon a teremtett szellemeket, melyeket az univerzális mozgás a központi tűzből kiold...” – Old ki... – mormoltam, skrupulusaimtól megszabadulva. – Miattam akár a központi tűzből, nem is kell univerzálisan, elég lesz csehszlovák koronában (akkor még ilyen is volt). S amint kétes üzelmek borzongásával a tenyeremet lestem: az első ezres asztrálteste miként ölt majd kontúrokat, víznyomásos papírrá sűrűsödve, nyílt is az ajtó... Fiam, Botond Három, az oroszlánkölyök érkezett haza az iskolából. Táskáját a fogas lábához dobva, csak beköszönt, s bokrokonbozóton által nyomult a konyhába, nem hagyva kétséget afelől, hogy már a liftben toporzékolva egyetlen dolog: a hűtőszekrény lebegett a szeme előtt. Hallottam, hogy kitárja ajtaját, s a falon át vele együtt láttam, amint a tisztára törölt és tökéletesen üres hűtő öngyulladó lámpája csupán a jégrekesz kristályrácsain csillámlik... A beálló csöndben – gondolom – guggoló szoborként meredhetett a képtelenségnek ebbe a kirámolt hófehér odújába, én pedig – s ez már a becsavarodott délután agyrémei között simán elment – már csak abban reménykedtem, hogy a felszikrázó jég káprázatába merülve talán el is felejteti, hogy az előbb még éhes volt. Hiszen harmadik osztályos „hagyásként” a mezőgazdasági technikumban, ahol az órákon még ‘89-ben is javában rothadt a kapitalizmus, s a közösségi földeken minden rögöt a magára ébredt nép öntudata sugárzott be, Botond Három, a maga módján, gyerek maradt... Egy csótány bűvészkedése a mosogató repedt asztallapján magával ragadta; az elzárhatatlan vízcsap üveghangú csepegése, a szőnyeg fantáziadús kopásmintái fölött gyakran eltűnődött, ráfeledkezve számomra immár nem létező jelentőségükre; lélektolvaj éveket juttatva eszembe, olykor még amolyan – titkolt – irigységfélét is keltve. Ezúttal ilyesmitől nem kellett tartanom. Egy ideig téblábolt-szöszmötölt a fürdőn, vécén, előszobán át vissza a konyhába járkálva, majd megállt az ajtóban, kitöltve az egész rámát: „Hát anyu?” (Értsd: Mi a szüzmárja történik itten! Reggel óta üres a hűtő?) „A kórházban” – feleltem. (Értsd: Szerencsétlen félholtakat riogat injekcióstűjével az Örök Fény közeléből, ha nem tévedek...) A képemről, persze, hamar leolvasta, amit nem volt nehéz leolvasnia. Majd közölte velem, hogy ideje volna legalább a papagájt megetetni, a csipogásától már gitárhúrként pengenék a kalitka rézpálcái... S bár a jámbor „Jockey”, citromsárga bóbitájával, teli tálka köles fölött hallgatott, Botond Három, mélyértelmű rituáléba merülten, ott zirgett-zörgött a köleses zacskót rázogatva a kalitka körül. Majd hallottam, hogy öltözködik, s távozóban, a kulcsait csörgetve beszólt, hogy már régen nem volt a: Mamánál... Hetvenöt éves anyámnál, akire a nagy forradalmi koslatás közben vagy félévig nem maradt időnk, noha két lakótelep sem választotta el tőlünk garzonját, ahol hétre hét, naphosszat összezárva egy tévével s az isiászával, csendben hullatta fehér haját – ám akihez most Botond Három, korgó lelkiismeretére hallgatva látogatóba indult, vállalva néhány szó szemrehányást s a máskor oly elképesztően hosszá utat. Amint az ajtót bucsukta, a holnapra gondolva összerándult a gyomrom, s ahogy összerándult, ügy préselt ki agyamból egy képtelen ötletet.

Fogtam a telefont, s föltárcsáztam Zoltánusz űjvári lakását, nagyjából akkora reménnyel, mintha a Mikulást hívtam volna egy fiktív számon. S az, hogy Zoltánusz szinte azonnal jelentkezett, a csoda határán mozgott...

Közel egy éve nem láttam, s nem a nagy hitek és csalódások embereként maradt meg az emlékezetemben. Mihelyt a nyugati határ megnyílt, a rajongó lelkesedés helyett, amely az önérdek iránti infantilis közönnyel elfelejtette a forradalom bársonyába plántálni karrierjének magvait, Zoltánusz, szinte elsőként az elsők között Nyugatra száguldott!... Olykor felhívtam, mert eszembe jutott; anyja mindannyiszor ilyeneket mondott: „Zoltánusz?... Hát, kedvesem, valahol Bécsben... Már vett egy kocsit a lókötő...” Azt elfelejtette hozzátenni a jólélek, hogy a száznegyven éves Skodát itthon, talán éppen a roncstelep felé döcögve-csörömpölve stoppolta le megvásárlás céljából. Zoltánusz tobzódó „Hello faszikám”-ok s „Rubintos izé”-k közt, egy forradalmárnak kijáró tisztelettel kacagott bele a hallgatóba, fényes bizonyságául annak, hogy Nyugaton az ember – hamarabb, mint a náthából – kigyógyul a tájainkon dívó „véntiszteletből“. (Bár, meg kell hagyni, tizennyolc-húsz évvel sem voltam idősebb nála.) Egy percnyi bazári szellemeskedés, szópingpong után, fölvázolva a „kutya egy helyzet”-et, rákérdeztem, nem tudna-e számomra valami helyet, ott, kint: Nyugaton? Nos, igen, ott, kint, a káprázatos Nyugaton! És Zoltánusz rövid gondolkodás után tudott! Egy képtelenül cifra szőttes követhetetlen mintái rajzolódtak elém, melyen a dörzsöltség rikító bíborszála húzódott keresztül; kacskaringóit egy perccel szellemidézés után nem kis teljesítmény volt követnem. Bújtatva-felbukkanva, Zoltánusz útját mutatta, ahogy Jakešék megfutása (?) után Zoltánusz a helyi katonai parancsnokság (kapitányi rangú) főtábornokának szemébe röhögött, meglobogtatva szeme előtt egyetemre szóló fölvételi igazolását – öt év alatt immár a harmadikat –, majd a lepecsételt fölmentéssel (békeszolgálat mint fegyvernem még nem létezett) becsbe indulás előtt beült a vécére, hogy – mint mondta – a parancsnoki aláírásnak, amely a fölháborodástól kackiásan szántotta föl a papírt, célt és értelmet adjon; tanulmányait természetesen még ott, az át sem melegedett vécékagylón, azonnali hatállyal megszakítva. A Tábor Strassén azonban, szórólapokat osztogatva, az órásbolt előtt rájött, hogy itt az ősz, amely után Bécsben is a tél jön, s naphosszat kint az utcán az ember orrát Nyugaton is pirosra csípi a hideg, s úgy döntött, folytatja meg sem kezdett tanulmányait. Én pedig beállhatok a helyére, egy boltba schleppernek, azaz: reklámfiúnak. Mondom, mintha magát a Mikulást hívtam volna fel!... Ventilátorként pörgette fülembe, hány bab-, pástétom- stb. konzervet tegyek a táskámba, s egy vekni rozs- vagy „vyrázkovy” kenyeret – az egy hét alatt sem szárad ki, s nem morzsáilik egy halom szemétté, ha reggelenként a panzióból a boltba indulva, „mellemen házam, hátamon kenyerem”, cókmókomat az utolsó fogkeféig összepakolva a táskában magammal hordom, nehogy a jugók, pepíkek, hungrók, tótok, nyustyuk, muszkák, koszos arabok, sunyi örmények és kecskét „vagy mit” kúrogató albánok – így Zoltánusz – a holmim közül maguknál felejtsenek valamit, mert igencsak maguknál-fe-lejtős népség, ha formába jön. És persze – hát persze!... – a benzin egyharmadát én fizetem, ami ezúttal az egész felénél egy kicsivel több lesz, mivelhogy – jött az indoklás – Olival hármasban utazunk; már Oli is kint van! Holnap hajnali ötkor, ha nem leszek ezen és ezen a sarkon, Zoltánusz le sem veszi a gázt... És hogy: Förstenzi-e?... „Persze, persze – mondtam – csak az a felénél egy kicsivel több egyharmad mégis mennyibe jön?...” „Édes pofám – sóhajtott kínok közt Zoltánusz, mintha fülének fájdalmas nyelven beszélnék –, ha kimásznál végre abból a testvériség-kriptából! Ötszázzal betakarod, s már a közvetítés is benne van. Havi húsz rongy, lepikkelyezve, tisztán a zsebbe, mert hiszen: magyarok vagyunk!” Klapp!...

Nyugat dinamizmusa zúdult rám a hallgatóból, a céltudat-határozottság-lendület eszméjétől inspirálva, ahogy a volt „tábor” félmenekültjeinek és félkoldusainak regiszterén kissé túlkiabálva a hangerő és felpörgetett tempó szerette volna feledtetni a még gyengécske és bizonytalan intonációt; ahogy ezt a – gyülevész körökben – ragályos manírt, amolyan viselkedéstechnika gyanánt később másokon, s persze magamon is tapasztaltam, már a Tábor templom és Herr Fortzinger aranyboltja közt, szórólapjaimmal a hosszá revírt járva, más boltok kirakata elől orozva el a turistákat. Ami nem volt egy veszélytelen dolog, tekintve, hogy a bolttulajdonosok, kirakatuk vonzerejét fokozandó, időről időre súlyos schillingezreseket, sőt, nagyobb boltok esetében schillingtízezreket áldoztak erre a célra. S így, turistacsábítás és orozás közben, a szemem sarkából kalandor pillantásokat vetve a nyüzsgő utcára, lestem a fölbukkanható osztrák rendőrsapkákat. (Lám, lám, megint csak rendőrsapkák, az ember Bécsben is betölti a sorsát, bár ezúttal napi 300 schillingért!) Egyébként nem volt különösebben nehéz a dolgom. A cseh és szlovák s persze a csehszlovákiai magyar turisták elbájolt tekintete, amint árvagyerekként kóboroltak a bécsi utcákon, a felszínek felszínén úszott, s ezt a felszínt, a magukkal hozott több évtizedes álmodozás és a romantikus Nyugat-kép még fényesebbre glancolta. Csak napok kérdése volt, hogy már messziről felismerjem őket (száz közül, százegyet), s lecsapva rájuk szórólapjaimmal, hiszékenységüket az Elité Groupba csalogassam; ennek a boltnak dolgoztam: „Elit Group, a legjobb Group! Nincs hozzá fogható széles e Tábor templom környéken!...” S miként a járdákon a pedigrés kutyaszart – annyi kutyaürüléket életemben nem láttam, mint Bécsben egy-egy járdaszakaszon –, úgy talán engem is egy nyugati nagyváros átlényegült tartozékának néztek. Partizánskéi – lyukas – cipőmben és trencséni műanyag kabátomban – kérdéseik alapján – bolttulajdonosnak, menedzsernek, bennfentes – utcai – üzletembernek néztek. El sem háríthattam volna ezt a rám vetült szerepet, mondjuk azzal, hogy: Én csak egy szakmából kizüllött komáromi exlapszerkesztő vagyok, s pár hete még magam is eltévedtem, ha rám jött a vizelhetnék s a legközelebbi mellékutca túlsó sarkáig merészkedtem... Ráérezve, hogy ezzel az Elité Group zenélő órái, órás rádiói, és rádiós tejszínhabverői, az egész, japán címkékkel ellátott tajvani, honkongi bóvli is elvesztette volna varázslatos vonzerejét, még rá is tettem egy lapáttal. Ahogy Zoltánusz is, iménti telefonos produkciójában, a profizmus megfáradt utánzataként, még nem rázódva bele kellőképp az új mintákba, melyek – talán mondanom sem kell – a maguk valódiságában nem a bécsi utca járdaszegélyén rostokolva várták a zárórát...

„Tehát!...” – gondoltam, ezt azonban mélyértelműen, a hallgatót helyére téve. Azt mondta: ötszázzal betakarom, persze, csupán a benzint. Ha otthon is akartam (volna) hagyni valamit, Vera asszonynak és Botond Háromnak, ahhoz legalább ezerötszáz kell(ett volna). Gondolatban végigszaladtam a szóba jöhető szomszédokon, s be kellett látnom, hogy (bizony, bizony) már túl sokfelé tartoztam. Sőt, már majdnem nekem is tartoztak! Az egyik szomszéd a hatodik emeletről, akinél – eddig – hasonló ügylet szóba sem jöhetett, kölcsönért csengetett: „A szerkesztő úr mégis jobban benne van a buliban (1990-ben!)”, s mialatt zavarában váltogatta ajtóm előtt a lábait, készséggel megmutattam neki kifordított zsebeimet. Lévy kegyvesztett könyvére pislogva, ahogy lábamnál hevert a szőnyegen, több tucat ismerős arcot vonultattam el magam előtt, pénzesebb alany után kutatva. A fél várossal tegező viszonyban voltam, abban a pillanatban azonban egy óceán túlsó partjára távolodtak; részben – s ezt nagyon jól tudtam – az Elszabadult Harsona úgymond „egységet bomlasztó” cikkei miatt... Majd e süket magány rám sűrűsödő burkán át felködlött Kupec Pista alakja, aki egy nyaralókocsiból fabrikált söntésben apróárut, szeszt és frissítőket árult. A guruló söntésre gondolva fölrémlett a Holt-Vág egy darab zsibongó strandja is, ahol egy vasárnap, két őrület között, amit akkoriban „falugyűlésnek” hívtak, egy bő órácskát szakítva magamnak láttam, hogy három guruló bódéból árulnak (s messzebb még kettőből), szivárványszínekben pompázó léggömböktől körüllebegve... a talán már sokszor elnyomott megsejtések most a felszínre törve, egyszerre lámpát gyújtottak a fejemben! Ahogy e három faszjankót, így, együtt megláttam, eltemetett napok emlékét hozták vissza, a volt belügy e (volt?) angyalkái. Glóriás metamorfózisuk, ahogy a vállalkozói „szférák” alagsorában a közangyalkák kara együtt maradt, s boldogan mérte a sört, málnát, féldecit, beleröhögve a strand felhőtlen napsütésébe – mit mondjak?... –: megingatta realitásérzékemet. Fölismertem őket; arcukat legalább olyan jól ismertem, mint a saját tenyerüket. Egyikük, még nemrég disznóetető egy majorban, s bár hímlőhelyeit abból a távolságból nem láthattam, tudtam, hogy himlőhelyes, a Kék Hullám bárjában utánam jött az illemhelyre, két civilruhás asszisztenciája mellett, sebtében „szabadszájon” vert, majd kezet mosott, s öt perccel később a parkett hangulatfényében táncolt... A fellobanó rémlátomás pokoli fényt vetett a gurulósöntéses haver, Kupec Pista arcára is. De csak egy pillanatra, mert tudtommal – már ahogy ezt akkoriban tudni lehetett, s máig tudni lehet – ő sosem volt „énekes”. Végső bizonyságként a léggömbök döntöttek; az ő guruló söntését nem lebegték körül vidoran, a zápor elvonulása után felujjongó szivárvány színeiben pompázva... Ismét tárcsázva tehát a feleségétől tudtam meg, hogy minden órában megérkezhet a Tátrából, ahol gumicukor-, foszforeszkáló pudingpor- és hajtűügyekben intézkedett. Öltöztem tehát. Előbb megborotválkoztam, s csupán a tükörbe nézve tudatosítottam, hogy napokig nem voltam kint a házból.

A Magvető Hivatal épülete előtt kísértet érintett meg: „A szerkesztő úr mégis csak jobban benne van a buliban...” Nos, buliból valóban nem volt hiány! Ebben az épületben volt az Elszabadult Harsona szerkesztősége, a „Bársonyos Forradalom” zsengécske fórumainak egyike, amely egyszerre volt szerkesztőség, panaszfelvevő, vigaszosztó, igazságkereső és szolgáltatóiroda. Kimustrált székeivel, garázsból felhordott asztalaival és összekoldult írógépeivel a felbolydult város, s a környező falvak moslékká habart sérelmeinek és csörgősipkás cirkuszainak lerakodóhelye. S a két lyukban a négyecske szerkesztő elszabadult lelkesedésének engedve szűrő nélkül kopogtatta a híreket és közleményeket, a szüntelen ki-becsapódó ajtó léghuzatában szanaszét repdeső A4-es papírokra. Hármuk száját és tollát a Husák-rendszer évekre bedugaszolta (akár konkrétan, akár a lelkét bénítva le), s ez a dugó most kirepült. Egy tűnt még köztük normálisnak, akiben az előrelátás reflexei működtek. Róla azonban kiderült, hogy a köddé vált belügy téglája, bölcs óvatosságát kötőféknek szánták az Elszabadult Harsona nyakába. (Képzavarnak sem utolsó ez a kötőfék egy Harsona nyakában, bár a valóság zűrzavarához képest kristálytiszta szép szó.) A három megveszekedett „kamikadze” közt azonban jó, ha betévedt kísértetnek számított, akinek – úgy tűnt – árnyéka sincs a parázs felfordulásban. (Pedig volt, de még mennyire volt, csak épp a szemünktől nem láttuk...) A bejárati ajtó üvegén egy volt plakát lemoshatatlan foszlánya tenyérnyi fehérjén felzsong az Elszabadult Harsona egy napba zsáfolt vagy száznapi harmonogramja...

...Reggel hét körül: a lengyári asszonyok küldöttsége; a főnökük késsel fenyegette őket, mert megvonták tőle a bizalmat. Utánuk rögtön négyen nyomulnak be, hárman vezetve egyet, bottal verték be fejét plakátragasztás közben a malomnál (talán az ördög malma lehetett): melyikük pártja demokratikusabb?! Telefon: a szomszéd óljából két éve átjön a szag – vagy nincs demokrácia?... A hotelból követ érkezik: ha nem vonjuk vissza cikkünket, amelyből kiderült, hogy a főnök nem hatvannyolcas üldözöttként tartotta rettegésben beosztottjait, és nem kérünk a „nyilvánosság előtt!” bocsánatot, az egész társaság megfeketedik! Betoppanása kész megkönnyebbülés... A mezei költőt váltja fel, aki terelőbottal a kezében egy örökkévalóság óta uralja az íróasztal előterét; versben leplezte le a JRD (szövetkezet) elnökét, aki ellopott tizenkét malacot, gyereket csinált a tanító feleségének, majd elűzte a faluból a papot; ha versét nem látja viszont az Elszabadult Harsona következő számában: sztálinisták vagyunk és álmagyarok! (Nofene!) Telefon: miért állnak még a rózsadombi villák? Nincs szemetek? (Válasz: az ablakból nem látunk odáig...) Nyugalmazott kalauz egy taxisofőr, egyszersmind fogadott prókátor kíséretében: adjunk tanácsot, a bélyegalbum sohasem volt az Irmáé, viszont (mutatóujj föltartva) a bolsevik kurafi unokatestvér a jogásszal... Angyali telefonhang: szemetek!... Telefon: jól megadták nekik! Végre valaki, gratulálunk... Telefon: magyarok vagytok ti?!... Például maga ott, akivel beszélek... Nőügye... Megmernéd mondani a neved?... (Válasz: Fülöp, kérlek. Négy ékezettel) Nougye... (...) ...De börtönt akkor is csak gyorsvonatból láttál!... Stb., s a telefonrevü és forradalmi prosecutió csitultával, a még szállingózó látogatókat kirekesztve, már késő délután, kulcsra zárt ajtó mögött falugyűlésre készülünk. Vállamon oldaltáskámmal reflexszerűen lépek vissza a telefonhoz, amely az utolsó pillanatban utánunk csörög. Higgadt, kultivált hang, mintha sok éve megszokta volna, bárkihez szól, felülről jön: Fiuk..., ha elfogadnak egy tanácsot. Hűtsék le kissé a fejüket. Köszönöm... (Magabiztossága beteljesült jóslatként csendül majd vissza a fülemben, közel egy év távlatából, ahogy az áruház sarkán állok, lyukas cipőm pátoszával, fejem körül a hitevesztettség slágerízű elégiájával, munkanélküliként szimatolva a lángossütő bódé páráit...)

S esténként a falusi mozik és kultúrházak darázsfészkeiben a falu nagy része köpköd, az elöljáróság két kézzel fogja maga alatt a széket... Hatalomban elhülyült – ám annál ravaszabb – despota-farizeusok szennyesét teregetik... Ami e purgatóriumokban felszínre verődik, rossz álom, rémregény, már-már valószerűtlen... Késő éjszakánként egy lerobbant Škodán (nem Zoltánuszén) zötykölődünk hazafelé a magnószalagra rögzített anyaggal, hogy másnap egy az egyben kopogtassák papírra a megszállott írógépek. Ám közben valami történik, valami egészen valószerűtlen, sőt attól is valószerűtlenebb... Talán míg aludtunk néhány órát, álmunkban, mert egyszer csak (egy hét? öt hónap?) kiderült, hogy mindez az Elszabadult Harsona lapjain – tehát nem a valóságban, ott aztán nem! Merőben ...ellenes! (Hogy milyen ellenes, azt nem merem leírni. Husák és Brezsnyev elvtársak királysága alatt minden olyasmit le mertem írni, amit aztán a főszerkesztők nem mertek közölni. Szűk három és fél év demokrácia annyira megnyitotta agyam, hogy a szent és érinthetetlen dolgok láttán, ma már – a saját épülésemre és a tisztelt olvasóéra – illemtudón becsukódik.) Mert kiderült ám, hogy az Elszabadult Harsona: szennylap. Mintha más is lehetett volna, bár a valósághoz képest, esetleg apácaközlöny lehetett. Sajtópert a bélsárdobáló szentséggyalázók nyakába! Olykor a forrását és tartalmát tekintve akár eklektikus is lehet egy üzenet, amely egészen magas helyről, talán direkt a parlamentből érkezve arra hívja föl a figyelmünket, hogy „reszkessetek egerek!”. S már csak néhány nap kellett, hogy egy behízelgő délelőttön, ahogy válltáskámban kiszolgált magnómmal a Sajtiesők Ravaszdi Hivatalának kapuján beléptem, egy ifjű lánglelkű értelmiségi, mint – lesz, ami lesz, kimondom – nemzetárulót arcul köpjön. Ázt hiszem, addig a pillanatig az abszurd irodalom műveiből úgyszólván semmit sem értettem...

A kávéházban már égő lámpák alatt tárcsáztam Kupec Pista lakását, aki (Mártonból? Liptóból?) költözött vagy húsz éve Komáromba, szinte napok alatt megtanult magyarul, mégsem magyarosodott el (sőt, még csak eszébe sem jutott), imádta a dzsesszt, s az ógyallai Aranyfácánt, gátlások nélkül szólalt meg szlovákul, magyarul, amolyan üdítő garanciájaként annak, hogy számos tiszteletreméltó esszé és tanulmány talán mégsem marad örökre írott malaszt. A kagylót szinte föltépték. A riadt feleség, hangját megismertem, pánikban firtatta, szlovákul: „Kórházban van?...” „Én vagyok – mondtam –, a férjére várok...” És szép lassan meghűl bennem a vér, hogy utolsónak vélt lehetőségem is kútba esett. Ez abból a három és fél szóból sejlik ki, amit az asszony még önkéntelenül a kagylóba motyog, a többit már tudom. Öntudatos lapok rémhíreit hetekig olvashatták a Tátrában arról, hogy „délen”, a vegyeslakosságú városokban a Tátrából érkező turisták fülét kocsonyába főzik, kocsijukat ronccsá verik, a helyi szlovákokat pedig „grófok ivadékai” nyárson sütögetik. Kupec Pista barátom kocsiján a komáromi számtábla elég volt ahhoz, hogy kapatos suhancok az igazságosztás mámorában karókkal horpadtra demolálják, s hogy Pista koponyája abban a pillanatban még régi formáját őrizte-e, az legkevesebb bizonytalan volt... Az viszont biztos volt, hogy az este már meg nem érkezik. Megingott velem az előcsarnok. A volt „tábor”, mocsaras természetéhez hűen, nem és nem akart elereszteni. Annak biztos tudatában, hogy holnap hajnalban Zoltánusz – ha nem lát azon a bizonyos sarkon – le sem veszi a gázt, enyhén megszédülve kóvályogtam be a presszóba, s ültem le a néma zenegép melletti asztalhoz – egyetlen vas nélkül... Tudtam: az egyetlen értelmes dolog, amit tehetnék, ha rögtön fölállok, s mint akinek eszébe jutott valami, szépen kisétálok... De valahogy nem bírtam fölállni, azaz hogy nem is akartam; a lassan rám nehezedő apátia ugyanaz volt, ami végett napokig ki sem mozdultam a házból. Ráadásul a presszó tele volt, bár Nádszál Jimmyvel, a pincérrel, aki megrakott tálcája alatt nádszálként hajladozott, tegező viszonyban voltam. „Százmillióig mehetünk!...” Ez a képzeletemnek pénzben, margarétában, pitykőben egyaránt imaginárius szám a szomszéd asztaltól úszott be apatikus köreimbe, fantasztikuma – akár egy égbolttá pumpált léggömb – messze túlnőve azon, hogy a hallatán bármi is eszembe juthasson. Érdektelenül, a lassított filmek vontatottságával fordulok arra, inkább csak a hang irányába, s átfut rajtam, hogy ekkora hasonlóság nincsen... Mindezt egy szemembe villanó protézis váltotta ki... A sötétkék öltönyös férfi könyöke a középre állított vázánál gyűrte az abroszt, ahogy a lábát szétvetve, a terpeszkedés önsúlyát élvező pózában támasztotta a tenyerébe az állát; a szék karfáján vadászkalap fityegett – fácántoll nélkül. Nefelejcskék szemének és protézisének ragyogása – bal felső szemfogán hegyes aranykorona villog – akár egy pohár arcomba löttyintett hideg víz ráz föl az elbódult mélázásból. Ez a protézis egyszer már villogott rám, közvetlen közelből, bele a képembe, egy kocsiban, amely éjjeli kettő tájt, szakadó esőben kifelé robogott velem a városból, s egy – paraszti szemmel nézve – ígéretes kukoricatáblánál világgá engedtek... Egy Sütő-est után (Sütő András műveiből összeállított irodalmi est, s a rákövetkező bankettről hazafelé ballagva) csíptek nyakon a járdán és dugtak be a rendőrkocsiba. Még emlékeztem rá, hogy a forradalom után, az első Mazdában láttam újra, amely hazai rendszámtáblával állt meg az orrom előtt a szemafornál, s mintha még az is átfutott volna az agyomon (vagy valami hasonló), hogy ezek sem az idálok fénytörésén meg „prizmáján” át szemlélődve keresik a megfogható dolgokhoz az utat; bár lehet, ez máskor futott át... Ott a presszóban azonban a megismételt „Százmillióig mehetünk...” emeltyűként állított fel a székről, talán még formátlan szemöldököm is az orrom tövéhez futhatott, ahogy – s ha megkérdik, nem nagyon tudtam volna megmondani, miért – odaléptem és leültem az asztalukhoz. Nefelejcskék szeme csak rám nézett, láttam, hogy fölismert, de a győztes forradalom után az ilyen apróság – mondhatni – már nem sokat számított. „Kígyóméreg?...” – kérdezte, partnerét pillanatnyi türelemre intve. „Nem... – mondtam –, ipari gyémánt.” „Jöhet! – mondta. – Minden mennyiségben.” S most engem intett pillanatnyi türelemre, hűsos tenyerével a kezem fejét paskolgatva, nehogy még el találjak menni. Valami irdatlan buktagyár vaskonstrukciójának és paneljeinek „áttelepítését” hallgatva rá kellett jönnöm, hogy a lehető legjobb helyre ültem, a szerencsecsillagom vezérelt ehhez az asztalhoz (bár, mikor fölálltam, mintha egy üszök füstölgött volna bennem). A nefelejcskék szemű forróhúsos marka örök vándorlásban az asztalon valamit folyton tapogatott: a hamutartót, a cigarettásdobozt, majd lelepve az öngyújtót, az asztallap peremét markolta, s noha szinte karcsú keze volt, valahogy súlyosan fonódott a poharára, s máris indult tovább. S mindebben a belső feszültségnek, izgágaságnak nyoma sem érződött; mintha csak éltető eleme lett volna ez a megtapogatott anyaggal való ismétlődő érintkezés; asztaluk pedig, azazhogy most már inkább az asztalunk, mintha más gravitációs udvart teremtett volna maga körül, mint az, ahol percekig magamban ülhettem, mert a hajladozó Nádszál Jimmy beletévedve már ott is állt előttem, s nem is pincéri kérdéssel kezdte; a kapcsolatteremtés bensőségesebb módszeréhez folyamodott: „Hogy vagy, öreg? – tette fel a bizalmas kérdést, tálcáját az asztal lapjához érintve. – Mostanában kerülsz minket...” „Franc, aki megette – mondtam, az új asztal atmoszférájának engedve –, az esti géppel mehetek vissza Bécsbe. A könyökömön jönnek ki ezek az örökös tévéinterjúk...” Jimmy gombszeme fölcsillant, s elrebegve számos kötöttségeit, megkért, nem hoznék-e, mit tudom én milyen átcsinált kocsijához valami apró, de hozzáférhetetlen alkatrészt. „Ha el nem felejtem, Jimmym... Mert Bécsből, várjunk csak..., azt hiszem, Párizsba kell majd utaznom, onnan meg... hova is? Nincs kedved Hamburgba repülni helyettem?...” E városokban, természetesen, életemben sohasem jártam, képeslapon föl sem ismertem volna őket; talán még Párizst... Az Eiffel-torony párizsabb Párizsnál. Azt az exkluzív szexvarietét pedig, ahol majd a szenegáli tévémágnás feleségével, Nurubival (alkirályi család, garantáltan fajtiszta leány sarjával), rongyos százezer dollárom sajnos – sőt félő –, muszáj lesz elherdálnom, a legvakabb látnók sem látta. S mialatt szinte élvezettel hordtam össze ilyen, s még épületesebb baromságokat, fővárosok patinás nevével dobálózva, a protézis villogott, a buktagyár fölépítése a befejezéséhez közeledett, már a hydro-termo-fagostatok-kal közeledtek Barcelona felől a kamionok. Zúgásukon át hallottam, hogy a dumától bezsongott Nádszál Jimmy, aki, a jó isten tudja, miért, kizárólag Bécsből remélte párját ritkító kocsijának alkatrészeit, biztosított róla, hogy „nem dominál..., itt van ötezer...”, s hogy iszok-e valamit. Ami unottság, csömör a képemen elfért, azt gondolatban arcomra mázoltam, s tekintetemmel az italospolcot lézerezve az orrom alatt fanyalogtam: „Nem is tudom... Ha jobb nincs, hozz egy Napóleont, de sietek...” S Nádszál Jimmy perdült, szaladt, én meg felröhögtem... Bár ebben, utólag, nem vagyok olyan biztos, mert abban a pillanatban a cigaretta, melyet az előttem heverő dobozból – immár kérdés nélkül – kiragadtam, az öngyújtó lángjánál éppen fölparázslott összeszorított számban. (S csukott szájjal felröhögni, ha azt vesszük, már kisebb mutatványnak számít.) A nefelejcskék szemű mintha még is hallotta volna a röhögést, s a kezemet paskolgatva, új pénzarisztokráciánk hangján kért még egy pillanat türelmet. Hogyaztmondjahogy: „Ne bassz föl, kérlek...” „Már hová gondolsz, kérlek...” – nyugtattam meg. Erre ő is meg kívánt nyugtatni, hogy számtalan memóriájának külön e célre fönntartott rekeszében őrzi a témát, melyről majd tárgyalni fogunk: „Tudom... – mondta. – Kígyóméreg.” „Részben – mondtam. – Főleg sarki róka. De már tartósítva...” „Jól van, akkor oké” – azt mondja, s az imént felhangzó (?) röhögés, akár újszülött mentalitásom hangja is lehetett volna, bár – tudnivaló –, az ember mentalitása nem úgy születik, s az üjszülöttek első hangja különben sem a nevetés. Hanem a sírás... Bár az is lehet, hogy önnemzés útján, máris egy magamban hordott Zoltánusz hangja volt. A presszóból mindenesetre azzal az eltökélt szándékkal távoztam, hogy Nádszál Jimmynek azért majd illő lesz megvennem átcsinált kocsijához azt a fityfiritty bigyót...

S ahogy a Komárom – Hegyeshalom autóúton robogva összedörgöltem volna gémberedett kezem, skótwhiskys palack csusszant a kezembe, a ködös Észak szellemjárta kastélyait villantva fel, amint az éjféli termek falain át testetlen személyek közlekednek, reggelre kelve családi ereklyék tűnnek el, címerek festődnek át, s whiskyspalack után nyúlva levegőt markol a kéz. A palack ezúttal valódi volt, s holmi ugratásból nem is tea lötyögött benne. „Egy kis bátorító” – mondta Oli. „Hmmm...” – gondoltam ezzel összefüggésben a kocsiban szanaszét heverő narancsokra, almákra virradó reggelben; a felbontott Rothmans ROYALS dobozain kirajzolódtak az (arannyal domborított) címeroroszlánok; kekszek, osztrák sörösdobozok próbáltak minduntalan a „műszerfal” párkányán végighengeredni, minduntalan egy tábla porózus csokoládénak ütközve, amely a belegyártott légbuboréktól habkönnyű reklámként kínálta magát a szélvédő kirakatában. E csemegezsibvásár cukros-, mogyorószacskói közt, fenekem alatt egy szendviccsel szinte magamtól jöttem rá, hogy én most tulajdonképpen egy „jóléti társadalom” gördülő nagykövetségén ülök – míg át nem keltünk az osztrák határon... S amolyan Nyugat-előzetesként Komárom – Győr vagy Győr – Hegyeshalom közt, már nem is tudom, egy földre szállított, s betonba rögzített személyszállító repülőgép-presszó jelezte Magyarország lépéselőnyét a Nyugattal, s a nyugati ízléssel szemben, noha láttam már a „Közvetítés Disneylandből” című tévéműsor előtt is hordó alakú borozót, a tetején kéménnyel, s forgó szélkakassal... S ha már Nyugat metropoliszaiban felívelőben van a levegőbe repített bankok, tőzsdék, kávéházak divatja (Jugoszláviában akkor még nem dobáltak be a bölcsődék ablakán utászaknákat, s nem hágtak meg úton-útfélen boldog-boldogtalant, akire csak a teherbe ejthetőség árnyéka vetült), akkor ez a földreszállított repülőgép-presszó, a magyar sztráda mentén akár mélyebb értelmű szimbolikát is hordozhat – bizsergett át rajtam a boldogan táguló gondolat, ahogy a korlátlan lehetőségeknek e tájba íródott hieroglifája mellett elrobogtunk. Micsoda pech, gondoltam, hogy ezen a fránya Balkánon, az örmény meg azeri kőtörmelékes fennsíkon Andersen könyvei helyett az ősapák mitikus dikicsét nyomták a gyerekek kezébe: „Őrizd meg csöppem, Dzsugasvili dédapád ezzel szúrta pofon a szüreti bálban a szilaj Azarjant; származásod el ne felejtsd!” S pálcavékony Rothmans ROYALS-szal a szánkban, hiszen már Magyarország nyugati határa közeledett, Oli a whisky után most csokoládéval kínált, mialatt Zoltánusz cigarettázás közben narancsot evett, köpködte a magot, s mindeközben még beszélt is: forradalmi szereplésem szakaszos kritikáját adva (annyiban volt a kritika szakaszos, ahogy rágás, köpködés, szippantás közben levegőhöz jutott): az ördög bújt belém, hogy abban az ominózus szennylapban kettéomlasztottam a magyarságot, amikor egy test- s egy lélekként kellett volna kiállni. Ő ugyan nem olvasta, tranzakciók szólították el a terepről (videorekordereket, s honkogni rádiókat kellet átcsempésznie az osztrákmagyar–csehszlovák határon), de Széplaki Bertalan bácsi a házból, aki pedig a politikában meg minden ehhez hasonló marhaságban átlát a szitán, beszámolt neki. Megrökönyödve hallgattam, hogy eközben Zoltánusz hangja elkomolyodik, sőt megilletődik... Több mint egy évig tágította fejét a Nyugat, s lám a véntisztelet, amelyről azt hittem, már rég kinőtte, tudatának mélyén – mint elhasznált levegő a tüdőcsúcsokban – ott gomolygott. S Széplaki Bertalan bácsi (akinek én a nevét a motorzúgásban magától értetődően Kétlaki Becstalan bácsinak értettem) Zoltánuszból talán élete végéig a megilletődött tisztelet érzését váltja majd ki... Kétlaki Becstalan szellemétől kísérve keltünk át a második magyar határon, s a demarkációs senkiföldjén át kanyargó útszakaszon, pezsgő sürgölődés közt, felfújattatott egy kabalamajom, műanyag szőre ciklámen plüssre emlékeztetett, s mintha a leírt csemegezsibvásár magában nem lett volna elég meggyőző, Oli előhúzott egy füzér banánt, préselt fügét tett a „műszerfal” párkányára, talán még datolyát is. De mindezt már frissében magára öltött angórapulcsiban művelte, habfehér pihefelhők közt lebegve villantotta rám okos szemüvegét (esküdni mertem volna, hogy addig tokjába zárva pihent a retikül fenekén), s így adta tudtomra, hogy mindennek külön jelentősége van: „Az osztrákok nem szeretik a csórókat!...” Különösképpen nem, ha útlevelük lapjait a láthatatlanságig ellepték a hétfőn be, pénteken ki pecsétek. Ujja közt hamvas szőlőfürtöt lógatva unottan abból csipegetett, s a kiérdemesült Škodának, diszkrét horpadásaival, mindezek után már más dolga nem is akadt, mint hogy utasainak amolyan noblesse hobbijaként értelmeződjön, amint a kocsisorral az osztrák finánc fényesre glancolt cipője orrához gördültünk. Az viszont, hogy Oli torkán akadt a szőlőszem – finánc, mialatt a három útlevél a letekert ablakon oda-vissza megtette az utat, tétovázni látszott –, s Oli, levegőhiánnyal küzdve, spártai módon tartotta vissza a kilövellni akaró szőlőt, fürgén kínálva körbe a Rothmans ROYALS-t, bár az előző még ott füstölgött a szánkban, az már nem a noblesse oblige része volt. A stressz magasra hágott, s attól, ami előidézte, Nickelsdorfban rázott ki a hideg. Ott tudtam meg, hogy újdonsült csempészként e pillanatokban estem át a tűzkeresztségen: Oli és Zoltánusz táskái mélyén, az ülésekben, s az ajtóba szerelve több tucat karton Milde Sorté meg Marlboro rejtőzött, parizerbőrökben, külön gumirolóba tekerve; a szalámicsempészet enyhébb elbírálás alá esett. „Saját használatra” címszó alatt, szerencsésebb pillanatban akár meg is lehetett magyarázni, ha Ausztriát tranzitországnak tüntette fel az utas. A Milde Sortéra s a Marlboróra azonban nem volt magyarázat; a bécsiek – alpári körökben – számukra nevetséges áron, kézből kapkodták szét (koronára átszámítva viszont vagy ötszörös feláron). Bár az igazi fogás – emlékezett nosztalgiával Zoltánusz – péntek estéken volt, útban hazafelé: hongkongi képmagnók, tajvani kvarcórák változtak, ha kellett matrjoskababákká a hűséges Škoda rejtekén. „Az volt ám a kseft, faszikám! – rikkantott fel, Olit pudingmeleg berzenkedésre ingerelve. – Hova tettem a fejem ezzel az egyetemmel?!...” Oli – immár szemüveg nélkül – óva intette Zoltánuszt, hogy a komoly dolgokkal nem lehet játszani, s mialatt szilárdan remélte, hogy Zoltánusz ezúttal kitart, épületes társalgás kezdődött. Zoltánusz, letekerve az ablakot, a szembe robogó Mazda megrökönyödött dudálása közben kiszórt egy marék narancshéjat, s Oli aggódó tekintetét tartósan magán érezve, egy füst alatt, tékozlóra állítva arcát, meg is nézte magát a visszapillantó tükörben. „Mert, Berci bácsi, a házból, pajtás, tanácselnökként is libapásztor fiúnak érezte magát!” (Ahogy abban a falatnyi szakadt kis gatyájában, mezítláb őrizte egykor apró kis libáit...) Majd egyszerre, minden átmenet nélkül: „Nagy pernahajder volt az öreg, a titkárnői egymás kezébe adták a magzatelhajtó kilincsét, a prognózisa pedig szórói-szóra bevált: az Elszabadult Harsona fingivó janicsárok gyülevész bandája, csak idő kérdése, és ki fognak finganü... „Rabelais” – mondtam a két ülés közének. Zoltánusz kérdőleg ráncolva homlokát hátrafordult, s nehogy a védőkorlátnak rohanjunk, sietve hozzátettem: „Persze, ha böffentett...” Ez – úgy tűnt – érthető volt, mert Zoltánusz két „hajaj!” közt föllelkesedve, vonultatta fel lelki szemei előtt Kétlaki Becstalan Berci bácsit a házból, aki a fejében huszonhét sörrel is (akkor épp nem libapásztori szerepben) előre tudta, hogy előbb vagy utóbb kiderül rólunk valami, az ilyen patkányokról, akik közül még egy sem ült börtönben. Ekkor vert ki a veríték... Ami pedig az Elszabadult Harsona átjáróházában sem gyakran fordult elő velem, ahol pedig az anonim telefonok kés „szerelmes” levelek hatása alatt boldogan gondoltam arra, hogy se kocsim, se házam, ami úgy magától lángra gyúlhatna... Bár igaz, a maga konkrétságában csupán egyszer ígérték a szőlődombok vidékéről (ahol így ősszel békés ökörnyál úszik a szőlőkarók felett), hogy még egy vonatkozó cikk a tanácselnök urat illetően – Hát nem elvtárs? Sosem volt! –, s egy autóbusznyi írógépjavító áll útrakészen, rendbehozni a Harsona félrehordó írógépeit... Most ugyan a tét nem volt ennyire hízelgő. Mindössze négy-öt év kitiltással járt volna Ausztria területéről, melyet amúgy sem volt még alkalmam – mondjuk – megszeretni..., ha a Milde Sorté a parizerbőrből előkerül... Szendvicsek, zacskók, kiszáradt barackmagok közt szoborrá dermedve szinte láttam, ahogy az egésznek híre megy, hogy gyilkos örömmel, visszamenőleg beszennyezzen mindent. A mindent jelentő egyetlen dolgot: azt a – hogyan is írjam – hitelemet, amely még szilárd alapként megmaradt lyukas talpú cipőm alatt. Hála, hála istennek!, hogy a Marlboro a parizerbőrben maradt... És Bruckot elhagyva, már inkább közelebb Bécshez, Zoltánusz, a „Petőfi-összes”-re kapcsolva mintha engem is megpróbált volna lelkesedésre gyújtani Berci bácsi iránt. Az elragadó öregúr iránt a házból, aki vagy tíz évvel volt fiatalabb nálam – a pantagrueli élemód következtében azonban vagy tizenöt évvel idősebbnek látszott, s Olinak kellett érzékeltetnie, hogy: „Annak mi minden együtt nem volt a fejében!” Elég volt bemondani a címet, és Berci bácsi kapásból – hibát sem ejtve – hadarni kezdte a verset. Valami mániákus, konfliktogén kényszertől hagytam elragadtatni magam, és Zoltánusz madárcsontú médiuma által közvetítve intéztem Kétlaki Becstalanhoz a megsemmisítő kérdést, hogy, te Zoltánusz, mégis, mi többet mondhatnak még az embernek, Petőfi után, a KGB-főiskolán? S élesre húzott pillantással Zoltánusz tarkóját fürkészve láttam, hogy Kétlaki Becstalannak eszébe sem jutott összeomlani. Helyette Zoltánusz csapott türelmetlenül a volánra, mintha már azt is megbánta volna, hogy – egyáltalán – bevett a kocsijába; mit keres valaki, ilyen észjárással Nyugaton?!... „Csak azt ne mondd, faszikám – felelte –, hogy nektek nem érte meg!” Mármint a Harsonában elszabadultán harsonázni. A lemerevedés második hulláma következett, még nem volt biztos, hogy amint levegőhöz jutok, nem ugrom-e ki a robogó kocsiból. Produkcióm, ahogy Oli és Zoltánusz arca közt, majd a szélvédőig rúgtam előre lyukas cipőmben, halovány késztetésként indult, majd kirobbanva, már ha akartam volna sem tudtam volna visszatartani. S imigyen közszemlére bocsátva cipőm talpán a forradalmi lyukat, már az is elhangzott, hogy „nem a lófaszt!...” Félő volt, hogy a bizarr dolgokra fogékony Zoltánuszt produkciómmal a gyönyörök tornyába repítve még első számú idolját, Berci bácsit is kiütöm a helyéről... A szembe robogó (valódi) Toyota utasai akkorát bámultak, mintha Skodánkban éppen majomidomítás folyna... Széphazánk, Kelet-Középebb-Ejrópa... De az osztrák tájon át hamar jelentőségüket vesztették a magunkkal hozott dolgok, s mialatt makacsul magamba zárkózva, múló duzzogásom próbáltam melegen tartani, Zoltánusz, szinte átszűrődve az ablaküvegen, a jobb felől szaladó lankákon, már privát síparadicsomát rendezte be, külön bejárattal az osztrák nyugdíjasoknak, akik angóramacskákként heverészik át hátralévő éveiket. Ő meg a svédek: „Mi mindent lehetne itten csinálni!” Egy belemenősebb klimatológus kérdése: a stájer vének egy nap alatt hány egész s hány tized évet fiatalodnak a lankákon – ha síelnek. Bár mindig is viszolyogtam a notórius mültbarévedéstől, ez ihletdús és fellegjáró tervezgetés láttán rá kellett döbbennem, hogy önkéntelenül is leragadtam a múlt sérelmeinél. Zoltánusz virgonc széltolósága mellett legföljebb halott hősnek érezhetem magam. Végül is, az osztrák vének megfiatalítása – svéd tőkével – ötletnek nem is volt olyan halva született...

S ahogy a Duna-kanális jobb partján befelé robogtunk Bécsbe, a csiszolt lencséjű pápaszem már újfent Oli újentellektüel orratövén csillogott, okosan villant erre-arra, míg Oli végül elárulta, hogy Herr Patkowsky, a második generációs lengyel emigráns ma már „egy egész” presszó- és étteremhálózat tulajdonosa, így rögtön másként tekint az ember lányára (Olira, orrán a pápaszemével), miközben – az ember lánya – mosogat, padlót töröl, bár olykor még szervíroz is!... Jó nagy kerülővel Herr Fortzinger aranyboltjánál fordultunk be a Tábor Strasséra, s befordulás közben Zoltánusz bejelentette, hogy nekem ajándékozza chicagói zsebspray-jét, mellyel hat méterről három ürgét a járdára fektetek, ha eszükbe jutna a bukszámat kivallatni; majd ha már lesz schillingem kifizethetem, mert ő már koronáért nem ajándékoz semmit...

Ebben a szellemben álltunk meg a Tábor templom előtti téren. Elsőnek mászva ki a kocsiból, egy ternyi galambturbékolásban állva ámultam rá a SALAMANDER cipőbolt kirakatára. Már Oli is ott állt mellettem, amikor Zoltánusz elkapta ámuldozó tekintetem. „No, faszikám, álom luxuskivitelben?...” „Hát, öreg..., hát, háp, háp...” „Aggyan, kérlek!” – így Zoltánusz, kezét a kocsi nyitva hagyott ajtaján pihentetve. „Ausztria? Bécs?... Nyugat Romániája...”, s ahogy a kocsi ajtaját erélyesen becsapta, a hátsó rendszámtábla éktelen csörömpöléssel a macskakövekre esett, egy környi külön csendet teremtve a galambturbékolásban. Ott álltunk ebben a körkörös csendben, de ott állhatott volna akár Kétlaki Becstalan is, ájtatos imára kulcsolt kézzel, ahogy legutóbb az ökumenikus csődület élén láttam, amint elvastagodott nyakkal mormolta a fohászt. Talán ott állhatott volna az egész csődület – a pezsgő forgalmú utcán ránk se bogozott senki.

Semmi kétség, megérkeztünk Bécsbe...