És eljön az ő országa

Dodó mindennap várta az Apokalipszist, de ehelyett csak egy szelíd, megnyerő modorú, tűnődésre és melankóliára hajlamos zenetanár érkezett meg a szanatóriumba, még csak nem is lóháton, hanem traktoron, talán fel derítőként. Bizalmatlanul mustrálgatta a számára szokatlan környezetet, a „vörös szoba” küszöbén csípőre tette a kezét, s halkan, ahogyan csak istenfélő, jámbor emberek tudnak szólni, kinyilatkoztatta:

– Ez lesz a koncertterem.

Dodó és társai mindebből egy mukkot sem értettek. A Richárd Wagner név mondott egyeseknek valamit, Sixtus, például, esküdött volna rá, hogy élt egy ilyen nevű karmester vagy zeneszerző, de ő úgy tudta, hogy az már meghalt. Ha meghalt, akkor viszont nem lehet itt, s ha mégis itt van, akkor odaátról küldték, az örök fényesség és jámborság országából, s akkor itt most valami nagy dolog van készülőben. Mindnyájan izgatottan súgtak-búgtak. A karmester leültette őket, s szeretettel megsimogatta mindegyikük fejét.

– Először megtanulunk kottát olvasni – mondta. – Nincs ebben semmi ördöngösség. A kotta a zene nyelve, a zenésznek pedig második anyanyelve. A zene segít elmulasztani a fájdalmat, balzsam a kedélyre, a zene kiemel bennünket napi nyomorúságunkból az időtlenségbe. A zene nyelvén kapcsolatba lépünk egy nálunk sokkal hatalmasabb hatalommal, az Erővel és a Princípiummal, amelynek összjátéka eredményezi a Rendet. A Rend az a valami, ami a mikrokozmoszt és a makrokozmoszt kormányozza, téged is, Dodó, meg téged is, Bonifác, de a galaxisokat is vagy egy szupernóva keletkezését is. A zenében megsemmisül a test és fölszárnyal a lélek. A zene hegyeket mozdít el, s elcsendesíti a háborgó tengert. A zene örök, mint a Rend, mert a Rend maga nem más, mint a legtökéletesebb zene. Az egér cincogása is kedves lehet a fülünknek, ha mögötte meghalljuk a kozmosz nagy orkeszterének szimfóniáját, amely az egér cincogása nélkül befejezetlen maradna. Mire megtanuljátok a zene nyelvtanát, látogató jön el hozzánk. Nem akárki, hanem maga a Látogató, és ő a Rend, vagyis a legtökéletesebb zene nevében, visszahelyezi jogaiba az Igazságot. A tökéletlent tökéletesíti, a részt egésszé kerekíti, a satnyát kigyomlálja. Ami horizontális volt, ezentúl vertikális lesz, s a dimenziók mind újrastrukturálódnak. Ne vesztegessük hát az időnket. Munkára fel, barátaim!

Dodót lenyűgözte a karmester szózata, s noha külön-külön egyetlen mondatát sem értette, az üzenet tartalmának egészét igen. És lőn világosság! A világosságot nem a szavak teremtik, az is kitetszett a karmester üdvözlő szavaiból. A bölcsességhez, amelyből a világosság szétárad a világegyetemben, nincs szükségünk szavakra. Sixtus és Bonifác is ekképpen vélekedett. Abban bíztak, hogy a Látogató majd megjutalmazza őket szenvedéseikért. Reménykedésük tüze csak tovább lobogott másnap, amikor a karmester vagy zeneszerző homlokán megpillantották a csalhatatlan jelet, egy bíborvörös keresztet, amelyet mintha bíborvörös krétával rajzoltak volna a pókhálóvékonyan ráncosodó bőrre, de amely így is jól kivehető volt. A karmester azt mondta:

– Akinek a szívében tisztaság lakozik, látja ezt a jelet, s velünk van. De jaj azoknak, akik nem látják! Ők a botfülűek, akik legföljebb arra alkalmasak, hogy gramofonokat gyártsanak. A gramofongyártók világa azonban a végéhez közeledik. MacDonalds is velünk van.

Dodó megértette, hogy a karmester még nem beszélhet egészen nyíltan. MacDonaldsot sem ismerte, de bízott benne. Csodálkozva tapasztalta viszont, hogy a szanatórium személyzete és főnöksége, a sok goromba, istenkáromló, cinikus és hazug orvos és ápoló milyen tisztelettel hunyászkodik meg a karmester előtt, aki pedig irántuk is csordultik van szerettei és megértéssel. Néhány napja az ápolók viselkedése is megváltozott. Dodó ebből a változásból azt szűrte le, hogy a szanatóriumon túli világban változások vannak folyamatban, s ezeknek szele elért ide is. Ugyanakkor beárnyékolta lelkesedését, hogy a sajtó, a rádió és a televízió továbbra is úgy hazudott, mint azelőtt. Az odaátról érkezett karmester azonban nem törődött a médiákkal: tanította kottát olvasni és naphosszat skáláztatta őket.

Egyik reggel aztán olyasmire vetemedett, ami még Dodót is megrémítette. A karmester, úgy látszik, nem ismert lehetetlent, s vakmerősége akár az állásába is kerülhetett vona. Leszedette a Lenin- és Gottwald-portrét a „vörös szoba” faláról.

– Ezek a rekvizitumok nem koncertterembe valók – mondta. – Vidd ki őket a folyosóra, Bonifác!

A síri csöndben Bonifác öregemberként emelkedett föl a székéről, nem volt se eleven, se holt. Rátenyerelt az asztalra, és tagadóan ingatta a fejét.

– Nem szabad – mondta sírósan.

– Utasításba adom – felelte erre a karmester.

– Én akkor sem... – mondta Bonifác.

A megrökönyödött karmester kezdte elveszíteni a türelmét, s pálcájával az asztalra csapott.

– Megbolondultál, Bonifác?

Bonifác erre önérzetesen kihúzta a derekát.

– Nem bolondultam meg, mert bolond vagyok, és az ember csak egyszer bolondul meg. Ha most megbolondultam, akkor vagy eddig nem voltam bolond, vagy most lettem megint normális. Ezt viszont, kérem, eddig sem én döntöttem el. – És leült.

A karmester végre megértette, hogy Bonifác fél, meg a többiek is félnek, meg mindenki fél. Megkérdezte, akad-e önkéntes jelentkező, de annyira biztos volt a nemleges válaszban, hogy ő maga kelt föl eltávolítani a szocializmus szentjeinek portréját. Dodó nem bírta tovább. Félig önkívületben, félig rettegve, kiadta magának a parancsot.

– Majd én!

A karmester elmosolyodott.

– Igazán figyelemreméltó egyéniség vagy, Dodó – mondta. – Elég, ha eldugod a képeket a sarokba. Nem szeretném, ha meglátna valaki a folyosón. A felelősséget, természetesen, én vállalom. – Amikor pedig Dodó visszaült a kottái és a hegedűje mellé, a karmester biztatóan rákacsintott. – Te leszel itt az én jobbkezem.

Az eseményt követően a hegedűóra elmaradt, s ami ezután következett, felülmúlta Dodó legvérmesebb reményeit is. A karmester vagy zeneszerző eretnek fejtegetésekbe bocsátkozott.

– Amint látjátok, barátaim – mondta –, nem rendült meg a világegyetem, s nem esett bántódásotok nektek sem. Nem is fog, ezt ígérem. Ha még nem tudnátok, elárulom nektek, hogy ideiglenesen átvettem a szanatórium irányítását, s egészen a szanatórium fölszámolásáig igazgató maradok. Addig azonban még hosszú utat kell megtennünk. A hamis próféták ideje hamarosan lejár a földön. Hatalmas erők készülődnek, hogy a szervezett anarchia rémuralmát megtörjék, s én biztosíthatlak benneteket, hogy ezek az erők gyülekeznek már. De addig is résen kell lennünk. Ti a szervezett anarchia áldozatai vagytok, s csak azért zártak be ide benneteket, mert hittetek egy igazságosabb világ eljövetelében, és nem hittetek a hamis prófétáknak és papjaiknak. Dodó barátunk most bebizonyította, hogy minden meghurcoltatás és megaláztatás ellenére helyén a szíve. Nagy bátorságról tett tanúbizonyságot, ezért arra kérlek benneteket, hogy kövessétek a példáját. De azt se feledjétek, hogy az ellenség a mi sorainkba is befurakodhat, ezért még egymásban se igen bízzatok. A Sátán ügynökei mindenütt ott vannak. Az áldozatok között sem mindenki áldozat, mert a Sátán, amely ideiglenesen birtokba vette bolygónkat oly ördöngös és ravasz, hogy ügynökeit áldozatok képében csempészi a becsületes emberek soraiba. A túloldalon nem csupa ellenség áll szemben velünk, s a mi oldalunkon sem mindenki barát. Legyünk inkább tízszer bizalmatlanok, mint egyszer hiszékenyek. Legyünk inkább tízszer igazságtalanok, mint hogy egyszer is rajtaveszítsünk a hiszékenységünkből és jámborságunkból fakadó igazságérzetünkön. Egyetlen vereség semmivé teheti tíz győzelmünket. Most, hogy a végső összecsapás küszöbéhez érkeztünk, még inkább óvakodnunk kell a hamis prófétáktól. Híre járja, hogy egy rendkívül veszedelmes hamis próféta rejtőzködik valahol az országban. Most még kushad, alakoskodik, szervezkedik. Sokan dolgozunk azon, hogy felkutassuk, leleplezzük és ártalmatlanná tegyük. Ebben a végső harcban ti az igazak csapatához tartoztok majd. Ezért én fegyelmet és engedelmességet kívánok meg tőletek.

Dodó, anélkül hogy a részleteket értette volna, megint mindent megértett, és mohón itta a karmester bölcs szavait. A kastély egyik pillanatról a másikra szanatóriumból erődítménnyé változott, a karmester várkapitánnyá, a barátságtalan hegyek bevehetetlen bástyákká. Egyik este a karmester sétára hívta őket az udvarra. Észre sem vették, milyen suttogva, áhítattal beszélgetnek. Kristályosan ragyogtak a csillagok, ahogy csak hideg őszi estéken tudnak ragyogni, könyörtelenül és elérhetetlenül, tisztán, mint a Princípium, amelyről a karmester beszélt. A természet is már hetek óta mély csöndben várakozott, lélegzetvisszafojtva, hiszen napok óta szellő sem rezdült, s nem mutatkozott esőt hozó felhő az égbolton. A csillagok állása valami roppant terv körvonalait sejttette. A karmester utalásaiból Dodó arra következtetett, hogy a Terv már régóta készül, s megalkotói az utolsó simításokat végzik rajta. A tervben bizonyára a Princípium öltött testet, a terv tehát zenemű volt, amelyben a bogár zümmögésének és az egér cincogásának is helye van, s a csillagok mintegy a kottája voltak a készülő műnek, amelynek nyitánya apokaliptikus erővel zendül fel hamarosan. A karmester vagy zeneszerző beleláthatott Dodó gondolataiba, mert egyszer csak barátságosan belékarolt, és felmutatott az égboltra.

– Ott, a Szíriusz mellett, kissé délnyugati irányban, láthatsz egy halovány csillagot. Ritkán látni, oly távol van. De amióta megérkeztem, én minden este látom. Nagyon fontos csillag ez, barátom... Úgy hívják: Remény és Forrás. Mert ez egy ikercsillag, csak a párdarabja szabad szemmel nem látható. Ott íródik az Üzenetek Könyve.

Mindenki mélyen és egy kicsit megilletődve hallgatott. Bonifác törte meg az áhítatot, illetlenül és közönségesen.

– Na és mit tartalmaz az Üzenetek Könyve?

– Az Üzenetek Könyve tartalmazza az intergalaktikus üzeneteket, amelyeket szétsugároz a világegyetemben.

Bonifácot a válasz nem elégítette ki. Továbbra is csak tapintatlanul kíváncsiskodott.

– És kik írják ezeket az üzeneteket?

A karmester örült a kérdésnek, mindig örült, ha megmagyarázhatott valamit, ha a tamáskodókat rendre utasíthatta.

– Az üzeneteket a Világegyetem Egyetemes Tudata írja. Ebben a tudatban a te tudatod is benne foglaltatik, kedves Bonifác, tehát ezeket az üzeneteket te magad is írod, anélkül hogy tudnál róla.

– Azon a csillagon? – hüledezett az oktalan Bonifác.

Dodó most már nagyon dühös volt Bonifácra, és keményen rászólt.

– Hagyd abba ezt az idétlen faggatódzást! Még Tamás apostol sem volt olyan oktalan és dőre, mint te.

Bonifác szót fogadott, de a karmester helytelenítette Dodó indulatoskodását.

– Kérdések rögös útján jutunk el az igazsághoz – mondta nagylelkűen. – A kő nem kérdez. A fa sem kérdez. De az ember azért ember, mert se nem kő, se nem fa. Intergalaktikus üzenetek hálózzák be keresztül-kasul földgolyónkat, amely csak egy a soktrillió bolygó közül. Az Üzenetek Könyve tulajdonképpen nem más, mint az Orkesztra kottája. Amikor állunkhoz illesztjük hangszerünket és kézbe vesszük a vonót, arra készülünk fel, hogy dallamokat játsszunk le az Üzenetek Könyvéből.

Szíve szerint Dodó megtapsolta volna a karmestert, de beérte annyival, hogy egy kurta igent mondott, s elégedett volt, hogy végre mindenki befogta a száját. Nem bánta volna, ha az orvosok és ápolók is hallják a karmester előadását. De ezekbe mostanában egy zabszem sem fért. Az orvosok és az ápolók újabban előre köszöntek nekik. Azt mondták: „Jó reggelt, elvtársak!” Dodó irtózott az elvtárs szótól, s csak azért tűrte, hogy így szólítsák, mert nyilván a körültekintő karmester utasítására tették. Az orvosok és ápolók azelőtt azt prédikálták nekik, hogy a vallás az emberiség ópiuma, s reggelente ezekkel a szavakkal ébresztették őket: „Ki az ágyból, drogosok!” Az orvosok és ápolók azelőtt azt sulykolták beléjük, hogy a szocializmus az emberi faj fejlődésének végső stádiuma, s aki ezzel nem értett egyet, azt alagsori patkánynak nevezték. Az orvosok és ápolók most mind meg voltak szeppenve. Alig mutatkoztak előttük, bezárkóztak a lakosztályukba, naphosszat kártyáztak meg ittak. De a tivornyázásban is mértéket tartottak, s már maguk mosták föl a hányadékukat. Az orvosok és ápolók egyre ritkábban vettek föl egyenruhát. Valamit sejthettek már az intergalaktikus készülődésről.

Kottaolvasás után az egyik délelőtt a karmester behívatta irodájába Dodót. Minden jel szerint fontos bejelentésre készült, s ennek megfelelően egy kicsit hivatalosabb hangot ütött meg, mint máskor. Szivarral kínálta Dodót, s Dodó, életében először és meggyőződése ellenére, mivel a szivart undorító, fallikus, rejtetten homoszexuális szimbólumnak tartotta, elfogadta a bűzös, pogányoktól meghonosított, istentelen tárgyat, de füstjét a biztonság kedvéért nem szívta le, hanem fogoly életében először hátradőlt a bőrgarnitúra kanapéján, s egy pillanatra lehunyta a szemét. A karmester kissé szürcsölve itta a kávéját, s ez bántotta Dodó ízlését. Csukott szemét élesebb hallása helyettesítette, ébren maradt érzékszervei kifinomultabb fokozatra kapcsoltak. Ez lehet a magyarázata, hogy a karmester egyébként teljesen ártatlan és hétköznapi kérdéséből türelmetlenséget és némi mohóságot vélt kihallani. Persze az is igaz, hogy a karmester kérdése a hely szempontjából nem egészen odaillő volt.

– Mondd csak, Dodó! – hallotta szemből a hivatalos hangot. – Nem ólálkodott errefelé egy biztosítási ügynök?

Dodó tüstént kinyitotta a szemét. A karmester most úgy nézett szembe vele, mint valami megriadt érettségiző diák, aki a vizsgabizottság elnökének egyik közbevető kérdésére elfelejtette a helyes választ. A karmester pillanatnyi emberi gyengesége imponált Dodónak.

– Errefelé? Biztosítási ügynök? – Dodó nagyon egyértelmű gesztikulációval és arcmimikával válaszolt. – Hiszen ide egy légy sem repülhet be bumázska nélkül!

– Na persze, persze – dünnyögte a karmester. – Ezt én is tudom. De álmodban sem találkoztál biztosítási ügynökkel?

– Azt sem tudom, hogy az micsoda.

– Igen, igen – bólogatott a karmester. Igazán nem akarlak megsérteni... És a többiek?

– Nem tudhatom.

– Bonifác?... Ő sem álmodott egy biztosítási ügynökről?

– Nem hiszem – mondta Dodó. – Ha valakinek, hát nekem biztosan elmondta volna.

– Megbízhatónak tartod Bonifácot?

Dodó egy kis tétovázás után úgy döntött, hogy megbízhatónak tartja.

– Azért csak faggasd ki az álmairól.

– Bonifác nekem mindig mindent elmond. Mi hárman Sixtusszal olyanok vagyunk, mintha hármasikrek volnánk.

– Nem minden iker egypetéjű – figyelmeztette a karmester. – Félre ne érts, én is bízom Bonifácban. De az ördög, mint tudjuk, sosem alszik. Minden részletnek mindig a végére kell járnunk.

Takarodó előtt Dodó kifaggatta Bonifácot a hálóterem sarkában és Sixtus jelenlétében, hogy beszélgetésüknek tanúja is legyen. Bonifác hímezett-hámozott, s a maga oktalan-együgyű módján kifejtette, aludni szeretne már, és semmi kedve sületlenségeket hallgatni, még akkor sem, ha ezek olyan kedves barátja szájából hangzanak el, mint Dodó. Dodó nem bántódott meg, inkább sajnálta Bonifácot az együgyűsége miatt. Sixtus megőrizte nyugalmát és komolyságát, s nem avatkozott bele kettejük vitájába, amely akár el is mérgesedhetett volna. Szerencsére, Dodó türelmét acélhuzalokból sodorták. Egyébként is meg volt győződve Bonifác ártatlanságáról, mert még sohasem kapta rajta barátját hazugságon. Ami nyugtalanította, az Bonifác újkeletű kételkedése és makacssága volt. A kételkedés a Sátán lándzsája a szívünkben, a kételkedés az az út, amely lejtőre s onnan a mocsárba vezet. A kételkedés kockázataira figyelmeztette Bonifácot, és Sixtus is rábólintott a szavaira. Erre Bonifác fölhúzta az orrát.

Másnap Dodó beszámolt a karmesternek vagy zeneszerzőnek küldetése eredményeiről, kiemelve Bonifác állhatatosságát az Ügy iránt.

– Bonifác megbízhatóságában egy percig sem kételkedtem – nyugtázta szavait a karmester. – Mégis ellenőriznünk kell mindnyájunk megbízhatóságát. Minél megbízhatóbbnak látszik valaki, annál több okunk van óvatosnak lenni. A legodaadóbb hívünk a legmegbízhatatlanabb, ezért őt fokozottabban kell ellenőriznünk. Ez az ábrahámi példázat értelme. Az Üzenetek Könyvében ezt dialektikának nevezik, s ellenségeink ezt a dialektikát próbálják ellenünk fordítani. De mesterkedésük sikertelen marad, ezt ígérem. Erőlködésük a hangya erőlködése, hogy magával cipeljen egy betonoszlopot.

Dodó hálát érzett a karmester iránt, hogy így kiűzte szívéből a nyugtalanságot, és azon nyomban fogadalmat tett:

– Ezentűl a legkisebb részletekre is odafigyelek majd és jelentem.

– Helyes – mondta a karmester. – De más feladatot is kapsz tőlem. Az is a feladataid közé tartozik, hogy ellenőrizz engem. Ha mindenki megbízhatatlan, akkor én is megbízhatatlan vagyok.

– Az lehetetlen! – kiáltott fel Dodó.

– Gondolj az ábrahámi példázatra és a dialektikára... – intette őt a karmester. – A legnagyobb ellenség sokszor a legjobb barát képében furakodik közénk.

– Nagyon éber leszek – ígérte meg Dodó. – Az önfeláldozásig éber.

– Főleg a szavakra figyelj – oktatta tovább a karmester.

– Milyen szavakra?

– A furcsa szavakra. Olyanokra, hogy blendamed, vidalszasszonvosen-go. Meg ilyesmi.

– Mit jelentenek ezek a szavak?

– Még nem tudom – ismerte be a karmester. – De hamarosan dekódoljuk a jelentésüket. Biztosítási ügynök képében egy hamis karmester járja az országot, és hinti tele furcsa szavakkal. Ha ezekhez hasonló szavakat hallasz, haladéktalanul jelentsd nekem. Az ismeretlen és furcsa szavakban ugyanis üzenetek rejtőznek, s nekünk minden szóról meg kell állapítanunk, hogy az Üzenetek Könyvéből való-e, vagy csupán a hamis karmester próbál meg félrevezetni bennünket.

Dodót rémülettel töltötték el a hallottak, ugyanakkor még az eddiginél is jobban csodálta a karmestert, aki bebizonyította neki, hogy nemcsak emberek, hanem szavak is lehetnek hűségesek és árulók, barátok és ellenségek. A következő napokban sokat töprengett azon, hogy a szavak önmagukban jelenthetnek-e egyáltalán valamit. Arra a következtetésre jutott, hogy a szavak önmagukban ártatlanok, sőt a szavak önmagukban nem is léteznek. Mindig valakinek a szavait halljuk. Emberek nélkül szavak sincsenek, következésképpen a szavak mindig olyanok, mint az ember, aki használja őket. Ezek szerint egy-egy szónak annyiféle jelentése van, ahány ember használja. S mivel minden ember valamilyen célból használja a szavakat, nyilvánvaló, hogy a szavak értelmét és jelentését végső soron a szó használójának kimondott vagy kimondatlan célja dönti el. Ezért Dodó egyetértett a karmester okfejtésével. Ha le akarjuk leplezni a hamis karmestert és a hamis prófétát, ha le akarjuk leplezni a bandát, amely összeesküvést sző a Terv meghiúsítására, a szavakra kell odafigyelnünk, amelyeket használnak. Ha lelepleztük a szavakat, a többi már gyerekjáték lesz. Ha a szó azonos az emberrel, aki használja, ha az ember azonos a céllal, amit kitűzött maga elé s a cél vagy beleillik a Tervbe, vagy nem, akkor mindenekelőtt tudnunk kell, hogy mi a Terv lényege. Dodót nem olyan fából faragták, aki félúton megáll vagy visszafordul. Bátran és köntörfalazás nélkül nekiszegezte a kérdést a karmesternek vagy zeneszerzőnek:

– Mégis, Wagner úr, mi a Terv?

– A Terv a Princípium kivitelezése annak alapján, amiként az az Üzenetek Könyvében olvasható.

Dodó megértette a választ, ám ezúttal többre volt kíváncsi.

– Wagner úr, nem beszélhetne egy kicsit bővebben a Tervről?

– A Terv az Abszolút Zenemű – mondta a karmester határtalan türelemmel. – A Terv a mi tervünk. Az enyém is, a tiéd is, mindnyájunké. A Terv jó.

– Nem lehetne egy kicsit konkrétabban... Úgy értem...

– Nem, nem – hadonászott a karmester. – Az még korai lenne. Elronthatnánk mindent.

Dodó csalódottan, lehorgasztott fejjel készült távozni a karmester irodájából. A karmesternek volt azonban még egy utolsó szava hozzá.

– Vasárnap délelőtt mindnyájan elmegyünk a faluba. Ott egy kicsivel többet megtudsz majd.

A vasárnapi kirándulásra katonák is elkísérték őket. Nem az országutat választották, hanem toronyiránt haladtak erdei ösvényeken, s Dodót csöppet sem lelkesítette a gondolat, hogy visszafelé ki fogja köpni a tüdejét a meredek emelkedőn. Mégis izgatott volt, teli várakozással, kellemes, bizsergető feszültséggel, mint amikor évtizedekkel ezelőtt először vitte moziba az apja. A karmester ment elöl, s magához intette Dodót, mint a legfőbb szárnysegédjét a csapatban. Némán bandukoltak, komor arcú alkalmi turisták, akik most először hagyták el a szanatórium területét. A sort a katonák zárták, akik a hadnagy kivételével mind fiatal srácok voltak, olykor hangoskodtak s nem átallották élcelődni a csapaton. Dodó elengedte gúnyos megjegyzéseiket a füle mellett, ám nem úgy a karmester, aki végül odalépett az egyik taknyoshoz, s akkora pofont kent le neki, hogy a fiú beleesett egy bokorba. Szóváltásra került sor a hadnagy és a karmester között, a hadnagy ráfogta géppisztolyát a karmesterre.

– Ha azt hiszed, hogy megijedek tőled, tévedsz – mondta a karmester, és hátat fordított a hoppon maradt hadnagynak.

Lent a faluban mindenféle katonák nyüzsögtek, de Dodó találkozott civilekkel is, sőt, nőket is látott, némelyikük egészen fiatal és csinos volt. A falubeliek nem provokálták őket. Nem viselkedtek se ellenségesen, se barátságosan, inkább csak közömbösek voltak, mint valami robotok. A főutcán nagy csörömpölve egy harckocsi jött szembe velük, Bonifácot kis híján elgyúrta. A kocsma és a templom között légvédelmi ágyúkat állítottak föl.

A karmester a templom elé vezette őket. Pillanatokon belül mellettük termett egy civil, a karmester valami papirost mutatott föl. A civil kulcscsomót húzott elő kelletlenül, s kinyitotta nekik a templom kapuját. Hűvösség csapta meg Dodó arcát. Beléptek a félhomályba. A katonák kint maradtak az utcán, s a hadnagy hamarosan becsukta mögöttük a kaput.

A templomban bazári összevisszaságban hevertek zsákok, ládák, szuronyospuskák, géppisztolyok, zubbonyok és kincstári alsóneműk. A padsorokat és az oltárt eltávolították, a falakat megcsupaszították. Dodó megborzongott az elébe táruló látványtól. Az volt az érzése, hogy a következő pillanatban beront egy század katona, és halomra lövi őket. A templom belsejében egy civil nő sertepertélt, őt a karmester tüstént elzavarta. A nő a sekrestyébe vezető oldalajtón távozott, sietősnek nevezhető tempóban. A karmester előrement, és az oltár helyén leült egy aknavetőre.

– Ez itt a Ház – mondta pátosszal, és hosszú szünetet tartott. Dodó és társai még mindig a letaglózó látvány hatása alatt álltak elbambulva, s nem mertek megmoccanni sem. Az ablakból egy fénynyaláb éppen a karmester arcába reflektorozott. Emelkedett pillanatok következtek. – A Ház hamarosan azé lesz, akié eredetileg volt – folytatta a karmester. – A Házat már hosszabb ideje intergalaktikus üzenetek szeletelik föl, mint egy tortát. De ezen a helyen nemsokára pap fog misézni. A Házat kirámolhatták, de a Princípiumot nem űzhették ki belőle. A Princípium örök, elpusztíthatatlan és elűzhetetlen. A Látogató oltalmaz bennünket. Itt a Házban lesz a gyülekező azon a napon, amikor a Terv a megvalósítás stádiumába kerül. Együtt jövünk le a hegyről csillagos éjjelen. A fekete madarak mind elhullanak. A szanatóriumba soha nem térünk vissza. A szanatórium helyén forrás fakad, s a Remény forrásának neveztetik... Csak ennyit akartam a tudomásotokra hozni.

Addig azonban még föl kellett kapaszkodniuk a kastélyba, lihegve, verejtékezve, szúnyogoktól marva. Ismét katonák kísérték őket, de még néhány gyanús civil is. Most is a karmester haladt az élen. Dodó nem bírt lépést tartani vele. A boly több csoportra szakadt. Nemsokára Dodó mellé sodródott Bonifác. Dodó szomorúan látta, hogy barátjából a jámborságnak a maradéka is kiveszett. Bonifác arca szinte embertelenné torzult a gyűlölettől.

– Én nem bízom a karmesterben – mondta halkan, hogy a közelükben haladó katona ne értse.

– Én bízom – felelte Dodó. – Kivezet bennünket a labirintusból.

– Én inkább azt mondanám, éppen most vezet be a labirintusba. Dodó aggódott a barátja miatt, mert a karmester megérkezése óta nagy

változáson ment át. Szeretett volna segíteni Bonifácon, de nem tudta, miképpen.

– Mi van veled, Bonifác? – kérdezte óvó szeretettel.

– Velem? Veled mi van, Dodó?