Meg nem élt napjaink
A zsákutca kilyukadt. Meglepő kanyargásba fogott, el-
tűnt az egyenes.
Hallgattam az előző évről vagy az azelőttiről ottma-
radt levél sodródását. Majd a lépések közül kivá-
lasztottam egy lányét, aki szeretkezni indult.
Évekkel később kaptam meg az üzenetet. Akképp lett
érvényes. Nem volt kétségem afelől, kinek a vérével
szállt homlokomra a szúnyog.
Szobájában, a polcon megbújva éltem. Halk lélegzettel.
Néha kiléptem a fényképből, meglátogattam tárgyait.
Beleharaptam az almába, megigazítottam párnáját.
Egy másik életben a könyvtár fogasára akasztottam tás-
kámat. Elegendőnek véltem, ha arra jár és ráismer.
Integetését kerestem a 4-es buszon. Újra meg újra,
messze földön is.
A térképen felizzott a városunkat jelölő fekete pont.
Ujjam a kék vonalba merült.
Nem tudtam végigmenni az utcán úgy, hogy ne lássam
meg. Egy kiállításon léptem mellé. Arcát néztem a
fekete paszpartúrák tükrében.
Engem mondogatott magában. Rezdültek meg nem élt nap-
jaink. Nem ítéltek vesszőfutásra a tavasz színei.