Kalligram / Archívum / 1993 / II. évf. 1993. július–augusztus / „Minden ember tartassák annok; aminek önmagát tartja”

„Minden ember tartassák annok; aminek önmagát tartja”

Szörényi Lászlónak az 1980-as évek második felében volt egy nevezetes nyilvános beszélgetéssorozata Szegeden, a Móra Ferenc Kollégiumban. A vendégei írók voltak, Esterházy Péter, Krasznahorkai László, Lábas Endre, Kibédi Varga Áron, Szőcs Géza, Grendel Lajos, Nádas Péter, Mészöly Miklós, s lehetne tovább sorolni a hosszú névsort; a hallgatói egyetemisták, hol húszan, hol kétszázan. A beszélgetésekről hangfelvételek készültek, a Móra Kollégiumnak van tehát egy kis irodalmi archívuma. Ebből a gyűjteményből származik az alább közölt szöveg eredetije is, egy több mint négy órás beszélgetés hanganyaga. Konrád György 1988-ban volt Szörényi vendége, éppen abban a történelmi pillanatban, amikor az író művei még nem jelentek meg az első nyilvánosságban, de a nyilvános estjét már nem igyekezett betiltani a pártbizottság. A felvett anyag természete – Konrád hosszú monológjai, töprengései – kívánta meg, hogy a szöveg a gondozás során ne interjú-, hanem vallomás-formát kapjon. Mégis szükséges hangsúlyozni, hogy nem írott, hanem elbeszélt művet olvashatnak a következő oldalakon. A hangfelvételt Erdélyi Ágnes, a Móra Kollégium tanára bocsátotta rendelkezésünkre, a szöveget Radics Melinda szerkesztette és gondozta.

               

1946-tól Debrecenben a Református Kollégium növendéke vol-tam. A kollégiumnak nagyon szép a könyvtára. Én ezt a könyvtárat vonzóbbnak találtam, mint az iskolát. Egyszer, ahogy ott ültem és olvastam, egy kéz a vállamra nehezedett. Salánki tanár úr volt, az osztályfőnököm, aki latint és történelmet tanított. Azt mondta: – Ha jól tudom, magának most tornaórán kellene lennie. Meghajtottam a fejemet, mert így volt igaz. Megnézte, mit olvasok, s azt mondta, ezért kár lógni. Egy Körmendi-regény volt előttem. Anyámtól kaptam egy könyvlistát, hogy mit olvassak, s abban volt Dosztojevszkij is, meg Körmendi is. Akkor szemtelenül azt kérdeztem, hogy mi az, amiért nem kár. A tanár úr bement a könyvtár mélyeibe, és előhozott egy nagy halmaz könyvet. Akkor még az olvasmányaim közt Öveges Kis fizikusa is benn volt, mert eredetileg kohómérnök szerettem volna lenni, majd repülőgépgyártó mérnök. Ez összefüggött azzal, hogy apámnak vaskereskedése volt Berettyóújfalun, és valahogy a vasszakmából kiindulva úgy képzeltem, Berettyóújfaluban fogok egy repülőgépgyárat építeni, meg repülőteret is. A Kis fizikustól a tanár úr könyvei elcsábítottak, és talán, mert én mesterkedő voltam, azt gondoltam, szépirodalmat csinálni még érdemesebb. Akkortájt határoztam el, talán a Bűn és bűnhődést olvasva, hogy én is szeretnék valami hasonlót írni – hát olyat nem tudok ma sem, de a műfajban maradtam. Tehát úgy tizennégy éves korom óta regényíró szeretnék lenni. Gondoltam azt is, hogy filozófus. Ehhez Durant A gondolat hősei című nagyon vonzó könyve adott indíttatást. Ajánlanám ma is a fiataloknak. Platóntól Nietzschéig vagy Spencerig összefoglalja a filozófia klasszikusait. Egytől egyig szép volt számomra minden kaland, amit a filozófia nagyjai tettek.

Budapesten a Madách Gimnáziumba jártam. A mai gimnáziumoktól eltérően érdekes iskola volt, mert volt benne demokrácia. Pártok voltak, parlament, kormány, minden osztálynak küldötte az osztályzó értekezleten, aki, mint egy néptribun, vétójoggal rendelkezett; bíróság, ügyész, védő, két nyomtatott újság, amelyek egymással politikai csatározásban álltak. Azok, akik akkor kommunistkák voltak közöttünk, valamilyen romantikus módon voltak azok, magukat mindig francia forradalmi figurákhoz hasonlították. Kiosztották a szerepeket, hogy te vagy Danton, te meg Robespierre. Kétségtelen, hogy az utóbbi győzött, ő lett a kerületi DISZ-titkár, Dantonnak vége lett. ‘49 nyaráig tartott ez az állapot, üde anarchia dúlt.

Hosszú, furcsa nyár következett. Apám boltját államosították. Otthon nagyon sokat olvastam, Az eltűnt idő nyomában és a Háború és béke című, két hosszú, vakációs regényt. Őszre a gimnáziumból teljesen eltűnt az az élénk közeg, mintha elfújták volna. Mikor beléptem az osztályba, nagy induló-éneklés folyt. Azelőtt nem volt szokás a mozgalmi dalok éneklése ebben az iskolában. Mindenki a padban ült és énekelt, csak elöl, az ablaknál állt három fiú (fiúosztály volt). A padban ülők, s azok közül főként egy kemény törzs nagyon figyelte, hogy a belépő mit csinál: leül-e a padba és énekel, vagy odamegy az ablakhoz és nem énekel. Én odamentem az ablakhoz és nem énekeltem. Fél év múlva kizártak a diákszövetségből. Kizárásom indoklásaként egy osztálytársam Alekszander Bek Volokalamszki országút című regényéből olvasott fel egy részt, amely arról szólt, hogy egy katona megcsonkítja magát, hogy ne kelljen rohamra mennie, s ezért a komisszár halálra ítéli. Majd egy írói fogás következik: az áldozat is volt gyerek, neki is van anyja, családja stb. Ennek következtében idilli elérzékenyülés vesz erőt a tiszten és az olvasón is. De a tiszt összeszedi magát, és azt mondja, igen, ki kell végezni. Emlékszem, azt különös szeretettel olvasta föl a fiú, hogy a férges húst ki kell vágni, mert az tovább mételyezi, üszkösíti a szervezetet. Ezután a diákszövetségi tagkönyvet ki kellett tennem az asztalra, és kimenni az osztályteremből. És akkor az egyik srác ugyancsak megfogta a magáét, letette az asztalra és kijött. Ez jó indulása volt a barátságunknak.

Hát valahogy így kezdődött. Írni még előbb kezdtem. Számomra a nagy írásbeli feladat a karácsonyához fűződik. Akkor én – zsidó lévén – egy ún. védett házban voltam. Svájci védelem alatt álló ház volt, ami szerencsésebb hely, mint a gettó. A szekulárisabb, középosztálybeli zsidók voltak ebben, az ortodoxabb, vagy egyszerűbb zsidó családok pedig a gettóban. A ház mégsem volt különösebben védve, mert napirenden volt, hogy betörtek, tetszőlegesen kivezényeltek embereket, levitték a Duna-partra és begéppisztolyozták őket a folyóba. Úgyhogy a mi lakásunkban kezdetben nyolcvanan voltunk, de később már elég kényelmesen elfértünk, mert negyvenre leapadtunk, a másik szobát belelőtték a Dunába. Karácsony volt. Valaki szaloncukrokat gyártott, és a szaloncukor-nyeremény, valamint a szaloncukrok szétosztásának a joga egy irodalmi pályázathoz kötődött, amelyet a gyerekek körében hirdettek meg. Egy Princz nevű ügyvéd volt az irodalmi pályázat zsürora, aki nagyon mulatságos ember volt. Mindig maga köré gyűjtötte a gyerekeket, és egyfolytában mesélt. Nagyon szerette azt is, ha mi meséltünk. Az én írásom tetszett neki legjobban, és azt mondta: Ezt csináld tovább. Szomorú vége lett Princz úrnak. Egy fényes januári délelőtt elvitték barikádot építeni. Ezt általában öreg zsidó férfiak építették, fiatalok már nem voltak. Az egyik nyilas őrnél volt valami korbács, teljesen anarchikus állapot uralkodott már akkor. Egy úr a szomszéd házból, melyben nem zsidók laktak, rosszalta ezt a bánásmódot, amiben az öreg zsidók részesültek, és a vadászpuskájával az ablakból belelőtt a nyilasba. Mire azok szörnyen idegesek lettek, és elkezdtek össze-vissza lövöldözni. Azt gondolták, hogy az öregek közül lőtt valaki rájuk. Én – tizenegy éves kisfiú – voltam a kapuőr. Gyorsan kinyitottam a kaput, hogy beengedjem a menekülő Princz urat, de a nyomában szaladt egy pártszolgálatos, aki gyorsabb és erősebb volt, mint én. Benyomta az ajtót és fejbeverte Princzet. Engem is akarhatott, a fejemhez tartotta a pisztolyát, de aztán lehiggadt valahogy. Legyintett, sarkon fordult és elment.

                   

Amikor elvégeztem a gimnáziumot, nem vettek fel a bölcsészkar magyar-francia szakára, ahova jelentkeztem, felvettek azonban az egyetemi orosz intézetbe, a későbbi Lenin Intézetbe. Egy csomó, osztályhelyzetében kétes figurát vettek föl. Az orosz irodalmat idős orosz emigránsoktól tanultam, akik Jugoszláviába emigráltak 1917 után, és onnan ‘48-ban, a szakításkor visszatették őket a blokkon belülre. Megkapták Jugoszláviában a szovjet állampolgárságot, mivelhogy Jugoszláviának nem kellettek, nem kellettek viszont a Szovjetúniónak sem, nem engedték őket vissza az országba. Így a peremországokban telepedhettek le, és oroszt tanítottak; nagyon szépen, Puskin nyelvén beszéltek. Megtanultam tőlük oroszul, aminek nagy hasznát vettem, mert később, ‘60-tól ‘65-ig a Magyar Helikon Könyvkiadónál voltam szerkesztő, félállásban. Ez a könyvkiadó főként klasszikusokat adott ki, akkori ízlésem szerint túl díszes, bőrkötéses kiadásokban. Gogol összes műveit, Turgenyev összes regényeit, Dosztojevszkij kisregényeit szerkesztettem. Tolsztoj tízkötetes gyűjteményét és Babel novelláit. Arra nagyon büszke voltam, hogy a kötetben olyan Babel-novellák is megjelentek, amik a Szovjetunióban még nem, mivel az özvegyétől kaptuk a hagyatékból. Az orosz nyelvtudásomnak még annyiban is hasznát vettem, hogy amikor a hatvanas évek elején olyan írókról akartam esszéket írni, akik közel álltak hozzám, Gogolt választhattam, akit nagyon szerettem, és valamilyen módon egy nagy Kafka-elődnek tekintettem. A nyelvét, ma is úgy gondolom, a leggazdagabbnak lehet tekinteni a tizenkilencedik század orosz prózájában, noha Dosztojevszkij és Tolsztoj más módon állnak közel hozzám, de azt hiszem, hogy a nyelvi öröm leginkább Gogol olvasása közben éri az embert. Róla akartam írni egy monográfiát. Nagyon érdekelt a viszonya I. Miklós cár orosz birodalmához és ahhoz az egész államkultúrához, amelyről akkoriban sokat olvastam, s amely elég sok analógiát kínált. Vagy viszonya a cenzúrához, amely zaklatott és drámai volt. Végül is éhen holt, halálra ítélte önmagát, megtérvén Matvej atyának a szellemi felügyelete alatt. Megtagadta és bűnösnek tekintette a Holt lelkeket, és megígérte, hogy kijavítja: megírja a pozitív, szép képet Oroszországról. Megírta és elégette. Ami megmaradt belőle, abból is látszik, hogy elég gyönge dolog volt. Nagyon érdekelt ez a korszak. Érdekelt Custine grófnak a beszámolója Oroszországról, amit Tocqueville Amerika-könyvével szoktak párhuzamba állítani. Ha elolvassa az ember, rájön, hogy mi az, ami nem modern jelenség, hanem tartós struktúra. Szóval elkezdtem írni a Gogol-monográfiát, de félő lett, hogy egy olyan monstruózus monográfiává kerekedik ki, amilyet később csak Sartre engedett meg magának Flaubert-ről szólván. Mert már nagyon sokat tudtam Gogol szokásairól: mit szeretett enni, hogyan evett, milyen pákosztos volt – erről is írtam vagy ötven-hatvan oldalt. S gondoltam, ha ilyen lassan építkezem, soha nem fogok a végére érni. Ezért a kétszázadik oldal után, amikor úgy látszott, hogy kétezer is kevés lenne, abbahagytam.

Visszatérve az egyetemi éveimhez: amikor a felsőbb szervek úgy döntöttek, hogy az orosz intézetből, amelybe jártam, Lenin Intézet lesz, odakerültek a marxista vagy filozófiai tanszékről a kemény marxista-leninisták, és az évfolyam párttitkára Berecz János lett. Engem meg kizártak. Ez ‘53-ban volt, már Sztálin halála után, az ország összes egyeteméről kizártak. Aztán mégis felvettek a bölcsészkarra. Ez egy eléggé érdekes időszak volt: új kormányprogramot jelentett be Nagy Imre, ‘55-ben már voltak bizonyos mozgolódások az egyetemen. Ekkor kezdtem el publikálni, az Új Hangba írtam kritikát Örkény István egy novellagyűjteményéről. Kaptam egy írószövetségi ösztöndíjat is. Ifjú irodalmárnak számítottam, olyannyira, hogy mikor kétszeri kizárás után mégiscsak elvégezhettem az egyetemet, ‘56 őszén, szeptemberben, egy akkor induló irodalmi folyóirat, az Életképek szerkesztőségi munkatársa lettem. Az első száma október 23-án jelent volna meg. De közbeszólt a történelem. Onnantól fogva már az irodalmi céh valamilyen kültagjának éreztem magam. Ha történészként próbálnám rekonstruálni nemzedékemet, azt mondanám, hogy mi vagyunk az ‘56-os nemzedék. Azért merem ezt így mondani, mert nyugaton elég gyakori és bevett dolog, hogy azt mondják, hogy mi vagyunk, vagy ők azok a ‘68-asok. Ez egy közhelyes jellemzés, címke. Nálunk, azt hiszem, nincsenek ‘68-asok, illetve az egy speciális dolog. De ‘56-osok biztos, hogy vannak. ‘56 az én életemben is egy drámai fordulat volt. A nemzedékemnek föltette többek között – túl minden politikai döntésen, ide- vagy odacsatlakozás, tétlenül maradás vagy akcióba lépés dilemmáin túl – azt a kérdést, hogy mész vagy maradsz. Ez az én számomra is eléggé keményen jelentkezett: egy unokatestvérem és egy igen közeli barátom határozott úgy, hogy mennek. Ami annál is inkább indokolt volt, mert röpcédulákat csináltunk, és egy barátunkat, Krassó Györgyöt letartóztatták. Elment akkor az osztálytársaimnak a fele. Az évfolyamról, azt mondhatnám, a legérdekesebb, -vadabb, -különösebb alakok mentek el. Elmentek a barátnőim és elment a feleségem, a nővérem, szóval nagyon sokan. Én sem tudtam, hogy mi lesz, de egyrészt egy olyan kis történelmi okoskodással éltem, hogy többé a múltat visszacsinálni már nem lehet, másrészt pedig ez az íróság, ugye, most mit csináljak, magyarul írok. Nem mentem el.

Az ‘56-os nemzedék inkább a marginális élethelyzeteket választotta: nem vissza az irodalomba, az irodalom masinériájába, oda, ahol irodalomból él az ember, hogy ne függjek attól, hogy miként ítélik meg azt, amit csinálok, ne függjek a cenzúrától. Azóta is fontosnak tartom, hogy az irodalmi apparátustól független legyen a megélhetésem. Ezért voltam hivatalnok. A Magyar Helikon Kiadónál kézzel-lábbal kapálóztam az ellen, hogy az állásomat kikerekítsék teljessé, mert jó volt így csinálni a könyveket, de ha függtem volna tőle, az már rossz lett volna. Ez egy döntés volt, hogy most lent maradunk. Ennek megfelelt az ifjúsági felügyelőségi munkaköröm.

A budapesti VII. kerületi gyámhatóságnak voltam az ifjúságvédelmi felügyelője. Olyan gyerekekkel kellett foglalkozni, akik ún. problematikus gyerekek. Ezer ok miatt lehet egy gyerek problematikus, általában a szegénység, az alkoholizmus, s mindenféle elesettségek miatt. Akkoriban nagyon jellegzetes probléma volt az is, hogy a szülők elmentek külföldre s itthagyták a gyereket. Férjek lógtak meg a család mellől. Börtönök, kivégzések, ötvenhatos halálok miatt lettek csonkák a családok. Az ötvenes évek végén kezdődött az ún. huliganizmus, a bandákba csoportosulás és saját mitológiáknak a kialakítása. A legtipikusabb eset állami gondozásba venni a gyereket, azért, mert a szülő kéri, vagy mert a gyerek lehetetlen helyzetben van. Csupa döntés előtt álltam. Elég nagy döntési szabadságot élveztem, és jó kollégáim voltak. Ezt a munkát el tudtam fogadni, mert úgy éreztem, ez az egyetlen hely az állami struktúrában, ami számomra morálisan elfogadható, merthogy a gyerekek testi-szellemi fejlődését biztosító ténykedés volt. Itt dolgoztam hét évig. Naponta mentem családokhoz Budapest hetedik kerületében. A Karenina Anna kezdő mondata, hogy a boldog családok mind egyformák, a boldogtalanok mind másképpen mások, igaz, de amikor az ötvenedik apával találkozik az ember, aki a lányát megerőszakolta, akkor már föltűnnek a közös jegyek, hihetetlen sok a klisé. Számomra nagyon érdekes volt a rengeteg beszélgetés. Ez olyasmi, mint amikor az orvos hozzányúl egy testhez, úgy tanul meg az ember is kérdezni vagy megérteni vagy tárgyakból, jelekből, egy-egy szóból, bármiből következtetni arra, hogy mi is van a problematikus gyerekkel. Ma ezt nem tudnám csinálni, ezt a fajta beavatkozást más emberek életébe. Azt az elijedést vagy eliszonyodást, amit a felületes szemlélet okoz, amikor az ember nehéz életű családokhoz kerül, azt akkor én nem éreztem, és senki sem, aki ilyen munkát végez.

Ebből az élménykörből származott A látogató című regény, amelyet már jobbára az után írtam, hogy a munkát elhagytam, búcsúzásképpen, rendezve magamban azt a tapasztalatot, hogy oly közel állok mindazokhoz az ügyfelekhez, akikkel dolgom volt. ‘64-ben kezdtem el és ‘67-ben fejeztem be. A Szépirodalmi Könyvkiadóhoz nyújtottam be, onnan kerek elutasítás érkezett. Aztán valahogy a Magvetőnél megjelent.

Furcsa volt számomra, hogy a könyvről csupa olyan metafora jelent meg a kritikában, hogy a pokol bugyrai, meg ilyesmi. Én soha bugyrot, poklot nem láttam, hanem csak Murányi utcát vagy Nefelejcs utcát. E regényem nyelvén érezhető, hogy egy autodidakta szociológus írta. Valamit megpróbáltam értékesíteni a kor akkor felmerülő terminológiájából, hogy mit is lehet abból behúzni az irodalomba, a prózanyelvbe. Mit jelent az autodidakta szociológus? Az összes ilyen tárgyú könyvet, ami akkoriban elérhető volt a könyvtárakban, mind elolvastam (főleg franciául). A keleteurópai társadalmakra vonatkozóan sok mindent nem értettem meg. Azt mindenesetre éreztem, amit egyáltalán érezni lehetett, hogy szűkös és determinált viszonyok között az egyének életében könnyen áll elő az üzemzavar. Akkoriban már a budapesti fiatal értelmiségi lét is kínált tapasztalatot.

Volt épp elég öngyilkosság, elzüllés. Azonkívül akkoriban a munkás élmunkás volt, és nem egy olyan ember, akinek sok baja van, Fejes Endre regénye nagy robbanás volt e tekintetben. A ma elég közhelyesnek látszó, de akkor a sablonképtől elütő észrevételek nagy lelki munka árán születtek meg.

1965-ben munkahelyet változtattam, a Városépítési Tudományos és Tervező Intézetnek lettem tudományos munkatársa, városszociológus. Magyarországon akkor indult a szociológia. Az első nagyobb szabású empirikus kutatást, módszeres felvételt Szelényi Iván barátommal csináltuk Pécsett és Szegeden. A város mint probléma kezdett izgatni, most már teoretikusan is. Én falusi gyerek voltam, és számomra az idill helye Berettyóújfalu volt. Budapest, tizenegynéhány éves koromban, mikor odakerültem, fantasztikus világnak tűnt, egy bejárhatatlan, kiismerhetetlen nagy térnek, ahol mindenütt olyasmi volt, amit nem ismertem. Tehát izgatott a város jelensége, mert a várost magát szuper-műalkotásnak tartom. Olyan regényt akartam írni, amely nem egy hősnek a kalandjait ábrázolja, hanem a várost tekinti hősnek. Tehát a személytelen, az anonim hős vagy a közös alapszemélyiség kérdése érdekelt. De nem tudtam megcsinálni a fenomenológiáját, a körjáratait. Amikor írok, mindig azt érzem, hogy innen maradok a feladaton. Valami azért létrejött, vannak talán jó tulajdonságai is, de az a kép, ami élt bennem, nem alakult ki.

                 

A hatvanas években nemzedékem, csalódva az ötvenhatos politikus generációban, mondván, hogy tulajdonképpen dilettánsok voltak – tiszteltük mi az idősebb generációt, de úgy éreztük, a kudarc az minősít –, tudással, ésszerű elemzéssel, reformokkal, empíriával, pozitív ismeretekkel, a kultúra hagyománykincsének lassú visszamentésével, tehát szívóssággal egy elvesztett helyzetet valamennyire visszafordított. Élhetővé. És jöttek a hatvanas években a reformábrándok, majd a hetvenes évek elején az ellenreformhullám, különféle atrocitásokkal. A rendőrség nagyon megerősödött. Csehszlovákiában megtörtént a ‘68-as beavatkozás, Titóéknál 72 táján kezdődött a fordulat a liberális nacionalisták ellen. Mindenhol leállították a reformot, konzervatív fordulatra került sor. Brezsnyevizmus a hruscsovizmus után. Magyarországon koncepciós perek kezdődtek. Elmesélek egy esetet. Haraszti Miklós barátom írt egy nagyszerű kis könyvet, Darabbér a címe. Én ezt odaadtam valakinek, aki Jugoszláviába ment, mert azt reméltük, hogy ott ki lehet adni. A vámőrség elkobozta, Harasztit letartóztatták, értem is jöttek. Előző este egy társaság volt Szelényinél: Hegedűs András, Haraszti, Szentjóby, Hajas Tibor, Heller Ágnes, Fehér Ferenc, Márkus György. Fehér Feri éppen Harasztit szidta, hogy miért nem gyakorol önkritikát a maoista múltja miatt, szegény, ott sápadozott. És másnap letartóztatták emiatt a könyv miatt, amit talán huszonöt példányban körbeadott a baráti körében. A rendőrség izgatónak minősítette. Harasztit bíróság elé állították és elítélték kilenc hónapra, felfüggesztve. Engem pedig kirúgtak az állásomból. Majd Szelényi Ivánnal közösen elkezdtünk írni egy könyvet az értelmiség helyzetéről az államszocializmusban. Egy tudás-szociológiai kérdés vezetett bennünket, hogy lehetséges-e objektív tudós, lehetséges-e hiteles tudós egy olyan társadalomban, amelyben az értelmiség egy speciális pozíciót tölt be. Amikor ezt a könyvet írtuk, tudtuk, hogy nem jelenhet meg, de valahogy mégis szükségét éreztük, hogy elkészüljön. Elsősorban azért, hogy a magunk helyzetét megértsük. Amikor befejeztük, elég kárvallotton olvastam át a nagyon sűrűn gépelt szöveget (fontos volt, hogy kis terjedelmű legyen), kárvallotton azért, mert bizonyos szociológiai terminus technikusok hihetetlen gyakorisággal szerepeltek, zavarván a nyelvi ízlésemet. Két héttel azután Szentjóby Tamás barátomnál, aki most Genfben él, házkutatást tartottak, pornográf iratok után kutattak. Aki keres, az talál, és ezt a kéziratot megtalálták. Kiderült, hogy már hetekkel azelőtt követtek, lehallgató volt a lakásomban. Akkoriban ez parádés felvonulása volt a rendőrségnek, minden modem dolgot bevetettek, többek között farmernadrágos, hosszúhajú fiatalemberek csókolóztak hevesen a kapum alatt napokig, meg mentőkocsi is követett. Mindenféle vicces dolog történt, és ha én akkor nem lettem volna egy kicsit ideges, de bevallom, ideges voltam, akkor mulatságosnak találtam volna mindezt. A letartóztatásom elég nagy felhördülést váltott ki Nyugaton, akkor már megjelent külföldön A látogató című regényem, egy kicsit ismerték a nevem. Talán a sajtólárma miatt is, meg talán mert túllőttek a célon, isten tudja miért, hat nap múlva szabadlábra helyeztek bennünket. Azt mondták mindhármunknak, Szelényinek, Szentjóbynak és nekem, hogy amennyiben nem tudjuk szellemi tevékenységünket összeegyeztetni a Magyar Népköztársaság törvényeivel, akkor magunk és családunk részére kivándorló útlevelet kaphatunk. Szelényi úgy döntött, hogy elmegy, én úgy döntöttem, másodszor is, hogy maradok. Ő úgy gondolta, hogy szociológiai munkát tartósan nem lehet ilyen körülmények között végezni, én pedig úgy gondoltam, hogy regényt írni azért még mindig lehet. Akkor kezdtem el írni A cinkos című regényemet. Ehhez nem kell állásban lenni, mint a szociológiához, mert ahhoz bizony kell. Ilyen módon kívül kerültem a publikálhatóság határán. A városalapító még megjelenhetett, mert habozó volt a kultúrpolitika, és 77 megint egy fordulat volt az ellenkező irányba, egy liberálisabb irányba. Azt remélték talán, hogy ettől fegyelmezettebben fogok viselkedni, és ezt azzal hálálom meg, hogy semmi más szóbeli és írásbeli megnyilatkozásom nem lesz, mint amit a Magvető Kiadó kiad. Úgy gondoltam, hogy a közös könyvünket, amelyiknek egy példánya csak kijutott Nyugatra, ki kellene adni, mert végül is amit az ember megírt, az jelenjen meg. Így a berni Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem kiadójánál jelent meg Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz című könyvünk.

1976-ban kaptam egy ösztöndíj-ajánlatot az NSZK Tudományos Akadémiájának a művészprogramja jóvoltából. Addig már ott járt Mészöly, Bálint Endre, Mrožek, Gombrowicz, Bohenszkij, Brandys. Kimentem tehát egy évre, és ott írtam A cinkos című regényemet. Különös állapot volt a Schlat-ten-See mellett, a Csata nevű tó partján, ahol laktam. A regényben kínzásleírások vannak, meg egyéb borzalmak, furcsa volt ezt ott írni. Még ott be is akartam fejezni, ezért meghosszabbítottam a kintlétemet, és 78-ban fejeztem be a regényt. Hazajöttem. Akkor már valamilyen módon kívül helyeztem magam a cenzurális megfontolásokon, és a cenzúra is kívül helyezett engem az irodalmon, noha mindig voltak ígéretek, hogy talán valamelyik könyvem megjelenik. Tudtam, hogy ez nem komoly, és valószínűleg, akik mondták, azok is tudták. Ellenzék, ellenség, ennek a két szónak, talán azért, mert olyan jól rímelnek egymással, egymás melletti szerepeltetése különféle határozatokban gyakori volt. Közben Magyarországon megjelent a demokratikus ellenzék, megindult a szamizdat irodalom, ami bizonyára azzal is összefüggött, hogy a következményei nem voltak olyan égbekiáltóak, súlyosak, mert hogyha nagyon zordak lettek volna, akkor az ember talán kevésbé csinálta volna. Azokat a kellemetlenségeket, amik vele jártak, páran elviselték. Demszky Gábor barátom szamizdatban kiadta A cinkos c. regényemet. Meg kell mondanom, hogy az ő kiadói tevékenységét hősiesnek tartom, és azt hiszem, a magyar könyvkiadás történetében a jelentős kiadók között fogják őt számon tartani.

                       

Azt hiszem, váltógazdasággal élek: egy tárgyibb, érzékibb, a szó ha gyományos értelmében regényesebb szöveg után jön mindig egy kísérletibb, liriko-esszéisztikusabb szöveg, és utána vissza a foghatóba. Ez párosul azzal is, hogy a regény mellett esszét is írok. Valójában a naplójegyzeteimet szedem, rakom össze, sűrítgetem, s ebből kiderül, hogy mit gondolok, s így összeáll az esszé. Ez a kettősség, ez a korcsolyázás az elvont és a konkrét között jellemző lehet az agyműködésemre, és ennek különböző műfajokban próbálok teret adni. Lehet, hogy ennyiben megfelelek a gyerekkori elképzelésemnek, hogy regényíró és filozófus leszek egyszerre. Filozófusnak nem gondolom magam, de bölcselkedő meditációkat szeretek írni.

A regényeimben mindig kikerekedik egy figura, és ez a szerencsétlen vagy repetitív elem a dolgaimban, hogy mindig egy tudat van szembehelyezve a térben, egy olyan tudat, amely részben akcióban van, részben talán éppen valamilyen nyugalmi helyzetben. A cinkos c. regényben egy elmegyógyintézet padján üldögél, A látogatóban egy hivatali íróasztal előtt. A városalapítóban meg talán éppen ébred, és ennek megfelelően mintegy a tudatával bebolyongja a napi életének a színtereit, egészen egy halálos szilveszterig, a képzelt karneválig. A Kerti mulatságban pedig egy kertben ül a hős. Valamilyen módon ez rögződő szituáció, valószínűleg azért, mert benne is akarok lenni, meg kívül is akarok lenni, mert végül is az elbeszélésben a belehelyezett hős valamennyire kívülálló is. Tehát ez a kívül-belül szituáció, ennek az egymásba villanása, az érzékiben való bentlét és a reflexív kívüliét karakterisztikus jegye ezeknek a szövegeknek.

                       

Vallásos embernek tartom magam. Nem vagyok templomjáró zsidó. Megérint, amikor néha elvetődök egy zsinagógába, de inkább gyerekkori emlékeket kelt fel bennem, és ennek megfelelően a kívülállás érzését is. Volt alkalmam egy hónapot Jeruzsálemben tölteni. Voltam ott egy zsinagógában, ahol a beszélt nyelv magyar, mert ez egy haszid közösség volt. Egy purim ünnepség idején jártam ott, amikor ajándékokat visznek egymásnak a gyerekek. Pálinkát is illik inni, és attól egy kicsit megittasodni, és táncolni. Fantasztikus volt. A különböző jelmezekbe beöltözött gyerekek mindenféle lehetséges eszközzel nagy csinnadrattát csináltak mindannyiszor, amikor Hámán neve elhangzott. Ott lármáztak, rohangáltak, ricsajoztak, aztán az előimádkozó folytatta tovább. Mivel nem tudok héberül, így kívülállónak éreztem magam.

Gyakran szeretném, ha egy metafizikai pluralizmus lenne bennünk, ennyiben vonzónak tartom az antikvitás többistenhitét, az isteni végtelenségnek a megosztását emberi végességekre. Istennek mint teremtőnek, demiurgosznak és mint a jó kormányzójának a szerepét gyanúsan egybevágónak érzem a megsemmisítővel. A zsidó vizsony Istenhez közvetítők nélküli viszony. Nem kell pap, hogy az istenhívő ember és Isten közé álljon, nincs papi tekintély. A rabbi nem pap, ő tanító. A zsinagóga nem templom, hanem iskola. A zsidóságnak a Biblia után másik nagy műve, amikor már nincsen Templom, a Talmud, ami a nagy iskolamesterek és törvényértelmezők vitáit rögzíti, plurális vitáit, mert ezek egymással szembehelyezkedő értelmezések. Én nem jártam talmud iskolába, a Héderbe, de valamicskét azért olvastam a Kabbalából, a Talmudból is. Nagyon közel állnak hozzám a haszid történetek, melyek valójában Kelet-Európa népköltészetéhez tartoznak. Egy sajátos, vidám misztika jellemzi, máskor rémes misztika, de mindenképpen személyes.

               

Fontosnak tartom, hogy a magyar zsidók önmagukban ugyanúgy vállalják a zsidót, mint a magyart, mert akkor tudják az egyiket vállalni, ha a másikat is tudják. Így adódott, a világ tele van paradox identitásokkal. Ha őszinték vagyunk, ezek nélkül a paradoxonok nélkül nem tudunk élni. Nincs Közép-Európában olyan család vagy legalábbis nagyon kevés van, ahol ne lenne meg az alkalom a többféle identitás belső egyeztetésére. Közép-Európában ezt találom szellemileg kihívónak.

Általános elvként azt mondanám, hogy minden ember tartassék annak, aminek önmagát tartja, és ne mások bíráskodjanak felőle, hogy ő micsoda. Tartassék annak, és tarthassa magát annak. Ebben az esetben a magyarok Erdélyben, Szlovákiában és mindenütt, olyan mértékben tekinthessék és tekintsék magukat magyarnak, amilyen mértékben ők ezt akarják és igaznak tartják. Ugyanezt mondom a zsidókra is.

Úgy érzem, hogy még messze vagyunk attól, hogy zsidók és keresztények egymással való együttélését a nyílt beszélgetés jellemezze, a mindkét oldali öncenzúra miatt. A nyílt beszélgetés, azt hiszem, nehezen képzelhető el, ha vallási és metafizikai kérdéseket megkerülünk. Nehezen képzelhető el, ha a zsidóságról nem lehet többet tudni, ha Izrael Államáról nem lehet megélve, megtapasztalva többet tudni, milyen ott a társadalom a maga összes nagyságával és nyomorúságával. Ezt a történetet, a két közösség együttélését, egymásba olvadását, egymással való szerelmi viszonyait és drámáit nem írta meg még senki. De hát hol kezdődik ez az együttélés? Talán már a kazár földön, vagy amikor a magyarság áttér a kereszténységre, s mintegy beházasodik a Bibliába. Amikor Károli lefordítja a Bibliát, ennek a nyelve lesz a magyar költészet számára az alap. Lehet hazavinni Füst Milánt, Radnótit Jeruzsálembe? Lehet nem magyarnak tekinteni azt a kétszázezer magyarajkú embert Izraelben, akik sok sebbel és keserűséggel ott élnek? Azt sem lehet, hogy zsidó gyerekek ne tudják magukról, hogy azok, mert a szülők szeretnének megfeledkezni erről a megkülönböztető tényről, mert, mondjuk, Auschwitzból jöttek haza, és azután nemzettek gyereket, és nem akarták, hogy a gyerek másnak érezze magát. Tömegével ismerek ilyen eseteket. Nem tudták magukról, hogy azok, csak akkor derült ki, amikor valamilyen zsidó szidalmat mondtak tovább otthon, és akkor megfagyott az asztalnál a levegő. Így értesültek arról, hogy ők is azok. Nekem problémátlanabb a történetem. A gyerekkorom egyértelműen zsidó. Volt egy zsidó közösség, zsidó elemi iskolába jártam, én soha nem éreztem problémát abban, hogy zsidónak mondjam magam.

Közép-Európában nagyon kissszámű közösség maradt meg. Magyarországon talán nyolcvanezer zsidó él. Az egész térségben kb. négy és fél millió zsidó volt. Európában Párizs és Moszkva után Budapesten él a legnagyobb zsidó közösség. Nem látom azt, hogy ez a közösség el akarná hagyni az országot. Azt látom, hogy e tekintetben is nagyobb nyíltság kezdődik. Az államszocialista ideológia szerteszivárgott, mi az, ami a hivatalos fedél alatt marad? A nemzeti összetartásunk, a szellemiség, amit lehet patriotizmusnak mondani, de lehet nacionalizmusnak is. A nacionalizmust én neutrális fogalomnak tartom, és azt mondanám, a nacionalizmus nem öröktől fogva adott, vagy egyszer s mindenkorra stabil állapot, hanem egy tanulófolyamat, a közösség öntudatának a tanulófolyamata. Összetartozónak érzem az európai öntudat kialakulását az új nacionalizmusokkal. De az is lehet, hogy ez a gondolkodás esetleg elsekélyesedik vagy alacsonyabb szintre költözik, s akkor egy köznapi antiszemitizmus bontakozhat ki belőle, amely elég sok zsidót fog kivándorlásra ösztönözni.