Kalligram / Archívum / 1993 / II. évf. 1993. július–augusztus / Tarts nyugatnak!

Tarts nyugatnak!

Elkezdem a stoppot. Stoppolom a bekötőt, a Zsani a sztrádát becézgeti, s valahogy egyikünk sem hisz abban, hogy valaki képes legyen két tökfilkónak megállni. Egy lámpaoszlop tele van firkálva városok neveivel. A csavargókkal karöltve, illő, hogy mi is jelezzük magunkat e szolid diszpécsertáblán: „TOUR DE HOLLAND – SÜNE and ZSANET” ...és megint, ki tudja, hányadszor elájulok, az extázisban nagyokat ugrok, integetek, ordítok, hátha megáll egy suttyó! Megáll.

Vagy száz métert kell utána futni, olyan nagy ganggal ment. Ahogy a közelébe érünk, látom ám, hogy miféle kocsiba ütköztünk! Hússzállító, vagyis spéci kajakocsi, spanyol feliratokkal, nyálcsurgató kajaképekkel teleaggatva! Ford mikrobusznak néz ki, az ipse pedig rögtön készségeskedni kezd, hogy segít bevágni a hús közé a zsákjainkat. Szívdöglesztően a kedvünkre van... S ha eddig valakire azt mondtam, hogy szédült, akkor azt most ünnepélyesen visszaszívom. A szédültség valahol másutt van, egy ilyennél, mint a mi emberünk. Pár hónapos argentin bevándorló, a testvére szerezte őt be az egyik latin étterembe – most is a fuvart viszi, Kölnbe. Egek! Újabb négy kiló a láthatáron, örvendezek, megbököm a tagot, aki csak bólogat és nyomja szakadásig – spanyolul.

– Nicht verstehen! Kleine spreche auf deutsch – mondja.

– Gut... gut., das ist nicht! Alles wird gut! – nyugtatgatom, mert valami miatt bizalmatlankodni kezd.

A fickónak nagy Maradona-bozontja van, lehet vagy negyven éves, hosszú pajesszal, kreol arcbőrrel és óriási, kiálló lapátfogakkal rendelkezik, amik csintalanul tudnak fehéríteni a lappangó szakáll mögül, ha éppen elmosolyodik...

– Wir sind auch ausländer!... Wir sind ungar! – próbálom őt jobb kedvre deríteni, s tényleg kivirágzik.

Valami eszméletlen kéz- és jelbeszéd alakul ki közöttünk, amelyet bőven fűszerezünk német, magyar, angol, spanyol szavakkal.

– Hé, amigo!... Ich habe eine sister! Yeas? Na ez a sister tudna beszélni veled, mert spanyolul tanul... – mondom neki böhöm nagy taglejtésekkel.

– A, espanola! Si si! Dein sister espanola! Wo ist dein sister?

– Mit mond? Mit mond? – kapcsoja be magát a Zsani is.

– Honnan tudjam, csak beszélgetek – mondom, aztán átmegyek németbe. – Warum sind sie hier, im Germany? Warum nicht sind sie zu hause? He, amigo?

– Amerikanos nicht gut. Imperialismo. Amerika! Fuck off! Army, nicht gut! Argentina, yea!

– Azt mondja, hogy nem csípte a bulit és olajra lépett! – fordítom a Zsaninak, a figura meg bólogat, nyomja tovább spanyolul, amiből egy szót sem értek.

Megy a szöveg, a szokásos falmelléki dumával adogatok, persze a tag – Rodrigez – bele van szédülve Argentínába, és utálja az amerikai imperialistákat, de itt is szar, mert kevés a pénz és sokat kell hajtani érte... Na ez megy, lassan esteledik, szürkül a világ...

Aztán egy óriásit, olyat, amekkorát csak egy szédült argentin tud, üvölt egyet. Háromszoros sebességgel kezd karattyolni, tökig nyomja a gázpedált, a szemei kijönnek legalább Tokióig, mutogat izgatottan, magába merülve, félig extatikusan, ide-oda mozogva az ülésen. Mi meg csak nézünk, mint a moziban – már majdnem elszunyáltunk a kellemes, egyhangú melegben. Mi lelte?

– Amerikanos! Amerikanos! Presto, presto! Army! Fuck off! Érted, amigo? – ordítja, hogy csaknem belesüketülök.

Előttünk néhány száz méterrel egy teherautó-karaván teper, terepszínűre festett öreg Studebakkerok, General Motorsok – ezek az amik...

– Na nézd már, igazi amerikai katonák... és élők! – bököm oldalba a Zsanit, és az ablakhoz húzódunk. Látni akarjuk őket mindenképpen! Lassan fogy a távolság közöttünk, ez a Rodrigez meg teljesen bepörgött! Ráragad a pihentje az utolsó teherautóra, úgy őrjöng! A teherautóban fiatal amik ülnek, integetnek, fütyülnek, mi persze vissza, boldogan, hogy amikkai vagyunk kontaktusban!

– Oda nézz! Még néger is van közöttük! – lepődök meg tök hülyén, mintha még az életben nem láttam volna négert! Nem érdekes, így még romantikusabb is! U.S. ARMY. Ez van kipingálva a kocsi farára, és én rögtön arra gondolok, hogy igen, ezek a fiúk itt vannak, csak úgy, Amerikából, az óceánon túlról, az egyik lehet hogy New York-i, ó egek, az a fekete ipse pedig lehet, hogy Karolinából jött, valamelyik Tamás bátyó leszármazottja, az a vigyorgó kölyök meg Texasból párologtatta ide magát vagy L. A.-ből, s én mindegyiket összekötöm egy történettel, hogy hogyan kerültek ide, éppen elénk, hogy örüljünk egymásnak, integessünk és búcsúzzunk... Viszlát, viszlát, ordítok kifelé, lehúzva a Ford ablakát, amire ők is vadul gudbájozni kezdenek!

– Fuck off army! Imperialismo! Amerikanos! – üvölt magából kikelve Rodrigez, csapkodja a dudát, a reflektort, teljesen mellette van a világnak. Csak nézünk, röhögünk, bírom az ilyesmit marhára. A konvoj lassan elmarad mögöttünk, vérünk is csillapodik. A másik, ellentétes sávban észreveszek egy újabb ami konvojt, ma, úgy látszik, rajzás van. Megpróbálom a mi jó Rodrigezünket újra kipörgetni.

– Senor, Amerikanos... Milited – mutatom a figyelmeztető katonai dzsippet, de már csak legyint.

– Fuck off! – jegyzi meg fáradtan, kiégve.

Töksötétben húzunk el Frankfurt mellett. A sztrádáról látni a várost, a repülőtér mellett ide-oda kapkodom a fejemet, a Hansa gépei föl-leszállnak; egy egész várost alapítottak ide, millió fénnyel, autóval, szállodával...

Önfeledten, mint egy kokós iszom a szépet, a világot, a ritmust, s most ki tudja hányadszor, érzem, hogy úton vagyok, méghozzá bármire nyitva!

Köln előtt, az utolsó pihenőhelynél kiszállunk, Rodrigez búcsúzás közben is rázza a kezünket, azt hiszem, a végére, latinosan, meg is szeretett minket.

– Adios, muchachos, adios – számlálja, míg beül a kocsiba, én meg azt veszem észre, hogy nekem is jólesik mondani:

– Adios amigo, adios!

Rögtön húzunk a klotyóba, kihugyozzuk magunkat, mivel az utolsó órát összeszorított lábakkal kellett, hogy megtegyük. Bizonytalan kísérleteket tettem ugyan, hogy álljon meg már egy pössentésnyi valcerre, de hát ez a Rodrigez nem értette. Hát hagytuk a dolgot és pumpáltunk, eltorzult képpel...

– Néha egy vizelés jobb, mint egy orgazmus – nyögöm majdnem összeesve a bide előtt, ahogy a gőzölgő húgysugarat figyelem. Gyönyörű érzés, szinte az egész testem beleremeg, az agyamból láthatatlan hullámok csapódnak le a térbe, megtöltik az egész szaros klotyót, testem pedig lökésszerűen, vibrálva engedi el magát, s jön, ömlik az aranysugár belőlem, az arany alagúton keresztül, hogy elvesszen egy suttyó, fertőtlenítőszagú bidé-ben.

– Viszlát, adios – suttogom elmerengve, búcsúztatom a húgyom. Kialakult idillemet a hülye Zsani zavarja meg.

– Na nézd már, egy kotonautomata!

– Tényleg! – Vizsgálgatom az automatát, és meglepetésemre valami érméket veszek bent észre! – Zsani, ezt nézd, ez beragadt! Valamelyik tökfej itthagyta a zsetonjait. Ezeket ki kell húznunk! – lihegem izgatottan.

Megy a buli, megint beizgulunk! Hirtelen semmi sem olyan fontos, mint kipiszkálni azt a két egymárkást! Potyára! A Zsani előkapja a bicsakját, én falazni kezdek. Némi ügyködés után miénk a zsozsó! Hű, két márkánk van! Nagy szó! Mámorosan húzunk a pihenő non-stop üzletébe – veszünk a zsozsón egy kis sört! Elájulás: két márka húszba kerül a legsuttyóbb; rongyos húsz pfennig hiányzik a boldogságunkhoz.

– A kurva életbe! – őrjöng a Zsani, én meg kinézek egy palimadarat, talán lecsöppen róla valami.

– Entschuldigung... Bitté, wir brauchen zwanzig pfennig... Habén sie für uns, mein herr? – kérdem tőle nem túl meggyőzően, de csodák csodája, a figura benyúl a zsebébe és egy rakás aprót szór a markomba.

Számlálni kezdem a lét.

– Egy... kettő... Hoppá, hoppá, hopp, hopp! Ez az állat vagy tíz márkát adott! Zsani, gazdagok vagyunk! Gyerünk, veszünk egy kis piát! Támadás! – vezényelek, indulunk az üzlet felé, mikor minket is lekapnak. Lehetnek vagy hárman, gyanúsan feketében – rögtön bemérem, hogy kikkel is állok szemben! Grufftik ezek, méghozzá tökéletesen kipécézve, akár a temetőből is jöhetnének. Adunk nekik vagy három márkát. Kérdezem őket, hogy merre, hová, de nem bratyiznak le velünk. Mennek a maguk útján.

Kiisszuk a sört, néhány kortyot lepasszolunk valami skin kölyöknek is, a hülye kinézett minket, hát akkor szívjon is le! Hamburgba tart, ingázik a benzinkutak között, nyomja a szöveget, hívogat, teperjünk vele, de rá se rántunk. Nem lehet valami nagy menő, errefelé a skinek nem szoktak társalogni a punkokkal... esetleg basseballütővel...

Éjfél felé jár, végem van a fáradtságtól. Csalhatatlan érzékkel hűzódunk a pihenő restijének lépcsője alá – az éjszaka közepén minden átmenet nélkül zuhogni kezd az eső... Mi meg a lépcsők alól lesünk, szendergünk, valahonnan meleg levegő áramlik felénk; igaz, egy rakás szemét között, de minden oké és sehol semmi. Megvagyunk, csupán néhány patkány játssza az eszét, nincsenek támadó kedvükben. Jól megférünk egymással. Mielőtt elaludnék, holtfáradtan átsuhan fejemben egy kóbor, éjszakázó gondolat, amitől csudamód boldog vagyok: Ma is rengeteget éltem... Bizony!

                     

– Hey, boys! Amsterdam! – böködnek minket valahol a külvárosban. Elaludtunk, így közelítettük meg a várost. Bent vagyunk az ereiben! – Hello! – köszönünk vissza nekik, ők meg elhúznak valamelyik kemping irányába.

Nem messze tőlünk valami víz rühelli magát, idő kell, hogy felfedezzem a nagy eseményt:

– Te, ez a tenger! A tenger, öregem, érted?

Csapkodjuk egymás vállát és átmegyünk hülyébe. Nagyokat kurjongatok, ugrálok a járdán, a Zsani is boldogan beléköp a tengerbe, extatikus sikolyokat engedünk fel a térbe; a sirályok gangja válaszol zajos nemtetszéssel... Megcsináltuk, hát itt vagyunk az Amsterdamban! Az álom sikerült, és ebben a pillanatban Turek komámra gondolok, aki Pozsonyban így búcsúzkodott tőlünk: „...Igen őrűttek vagytok, igen, igen bolondok...” Igen, igaza van a pihentjének, őrültek vagyunk, vagy legalábbis nagyon úgy érezzük magunkat. Határtalan örömünket senki sem zavarja. Egy felénk közeledő öregfater egy pillanatra ugyan megáll, de nincs megbotránkozva örömünkön... Spontán vigyorral üdvözöl minket és elbotozik...

Valahol, egy sarok mögül villamos csilingel figyelmeztetőn, talán soha szebb villamoscsengőt még nem hallottam, az úton két fakabát biciklizik el, a tenger felől meg egy teherhajó közeledik a dokkok felé; hosszú, vén kurafi kürtjével elnyújtottan jelez. Minden bulinak tűnik, még az is, hogy egy szarházi sirály majdnem leszar. Folyós, fehérkés váladéka nagyot toccsanva landol tőlem úgy karnyújtásnyira.

– Gyerünk – huzigálom a Zsanit be kell lőnünk egy kis zsozsót. Ott a bank.

Na, lett is annyi guldenünk, hogy na! Kettőnknek teljes ötvenes! Hűha, nagy izé, nagy szó!

A bankos néni úgy nézett ránk, mintha szarevők lettünk volna! Hogy csináljunk hülyét az öreganyjából, gondolhatta. „Belovagolnak ide, mint a bankrablók, azt lehetne hinni, hogy legalább egy zsák Dezsőt fognak váltani, erre kivágnak ketten rongyos ötvenmárkást, azt is gyűrve és apróban, s még tarhás képpel van kedvük hüledezni, hogy lefognak a léből! Nohát!” Tényleg pofa kell az ilyesmihez... Leszívhattak volna, ha éppen ragaszkodnak hozzá, de aztán mégse. Csak egy biztonsági süske dobbermanja bambult el rajtunk...

Közel a metró. Rohanunk lefelé a lépcsőkön, mikor ráébredek, miről is van szó... Errefelé már flamandul balhézgatnak – a bankban ezért nem értettem, hogy ki kivel van. Hát persze hogy flamandul. Várjuk a metrót, közben a népséget tanulmányozom. Olyanok általában, mint mi, de azért mégsem. Mintha egy cseppet lököttebbek lennének nálunk, persze ezt úgy, általánosságban... Csend van, nyugalom, csak a mozgólépcső egyhangú kattogása adja zakatoló szívemnek a ritmust.

A metró maga előtt tolva a hűs levegőt száguld be az állomásra. Lopva körülnézek, nem ismerem itt a tilosban járást, naná, hogy nincs jegyünk! Vajon hogy nézhetnek ki errefelé a süskék? Budapesten, Bécsben vagy Berlinben legalább egyforma egyenruhájuk van és karszalagjuk – könnyen ki lehet őket szúrni, míg Pozsonyban vagy Prágában a szemétládák teljesen alattomosan, mint derült égből a villámcsapás, de ők is legalább hátulról támadnak. Nézem, de valahogy mindenki délutáni, ráérős pofával adogat. Nyoma sincs annak az ismerős, feszült, bevetésre kész hiénaarcnak, amit keleten már annyira megszoktam...

Azért a biztonság kedvéért jól előre mentünk, bevágtuk magunkat az első vagonba – majd csak kikötünk valahol. Mi a cél? Valami hogyishívják placc vagy plein...

– Na, hol is kapott az a Napóleon a pofájára? Na, mondd már, Zsani...

– Waterloonál. – ja, ja... ott kell visszaszállnunk... Állítólag ott egy bombázó bolhapiac van és közel is a centrumhoz. Van időnk, átutazzuk az egész külvárost, csak vadász ne jöjjön, imádkozunk...

Waterloo plein. Na most a bolhapiac. Kezdjük az elején. Imádom a hasonló nyüzsgéseket. Megy a minitőzsde: „Vegyenek kérem, vegyenek, itt minden eladó.” Egy holland bufetyák valószínűleg erkélyről elemelt cuccokat kínálgat, vegyük meg, nyomkodja az orrunk alá, éppenhogy csak bűzlik, csak három gulden.

– Lépj le – mondom neki magyarul, mire beleszorul a szar; talán megijedt a tatár beszédtől. Gyerünk tovább, tele van a szemem. Az egyik sátorban indiai illatosítókat, sapkákat, furulyákat árulnak, a másiknál fülbevalóktól a nyakbavalóig mindent. A nézelődők se semmi, mintha mindannyian valami szokatlan törzsből lennének, csajok, figurák, öregek, csavargók – mindnek valami leírhatatlan van az arcában, valami együgyű cinkosság, a levegőben szinte Balu, a medve szavait hallani a Dzsungel könyvéből: „Egy vérből valók vagyunk – te meg én.”

Türelmetlenek vagyunk és éhesek... Nem lehet így bámészkodni, pláne egy ilyen helyen. A bolhapiacot ki kell élvezni! Fogdolózni, káromkodni, alkudni, holott tudjuk, úgysem veszünk semmit, aztán mégis valami hülyeséget venni, aminek még a rendeltetését sem ismerjük, meg-megállni egy sátornál, próbálgatni a karpereceket, ott megnézni egy irtó jó James Dean-kabátot, bizony, ezt maga James Dean hordta, igen, hát persze.

Elviharzunk, érzem, gangot kaptunk, megyünk a sarki „Albert hill” boltba. Ez a legjobb üzletház a kajára. A legolcsóbb, tele mindennel, olyan, mint Ausztriában a Billa...

Gyerünk! Az ajtót fotocella nyitja, visz az ár befelé. Bent az üzletben öt perc alatt eljátsszuk a „Parasztok a nagyvárosban” című ötfelvonásos darabot, szabad művészi felfogásban. Ebben a pillanatban senki sem lenne ránk büszke. Kosarat kapunk a kezünkbe, nyomás... Az üzlet, a szupermarket, az tényleg szuper. Markét. Minden van. A joghurtoktól kezdve, melyek háromdecis, félliteres baró csomagolásban öltögetik a palikra a nyelvüket; persze ötven fajta van belőlük. Sajtból annyi van, hogy felszóltunk a sajtok kezdeténél, a trolival megyünk két megállót, s még mindig sajtok vannak előttünk. A söröknél kétszer is átszállunk, mire a végükhöz érünk. Bazi nagy ez az üzlet – súgom a Zsaninak, vannak itt tükrök?, kérdem. A Zsani nagy szakértelemmel körülnéz, tudja, mit akarok. Se tükör, se kamera, megy át a hangja orrba. Várjál, te hülye, állítom le, mert már startolna is a pihentje – menjünk a gyümölcsökhöz... Tele van potyával. A potya a totál potyát jelenti. Odagördülünk, jé kiwi, nézd már Zsani, figyelnek?, nem, hát akkor – akkor ham –, bevágok egyet, kettőt, a kurva életbe, ezek mekkorák, nézem, egyenesen Új Zélandból... Ráállok a látósávra, a Zsani is pusztít kegyetlenül, csak fulladozni kezd, mi van, te hülye, ez a fonnyadt röhög, röhögőgörcsöt kapott a kreténje. Tényleg hülye helyzet, hát akkor nem érdekes – röhögjünk. Az egyik néger, aki valami befőtteket rendezget, felfigyel. Ő is akar mulatni, de csak néz, a fogai sikítóan fehérítenek. Valami az agyára megy, sompolyogva közelít...

– Honnan vagytok? – kérdi.

– Magyarok vagyunk – nyögjük két röhejnyi szünet után, amiből sejti, hogy lehet, nem is vagyunk afrikaiak... Hát nem is... Elmegy, szabad az út.

Vásárolni kell valamit, érted, ha már csináljuk a balhét, mondom, és gyerünk. Leemelünk egy kilónyi banánt, rátesszük a mérlegre, gombnyomás, kijön az ár. Jó gyerekek módjára engedjük a banánt a kikészített nejlontáskába, hoppá, állj! Ezek meg sem nézik, hogy mennyit tettél oda, ezek csak az árcédulát nézik... Odateszünk még négy banánt, aha, aha, itt van a kutya elásva... Ez a kommunizmus, öregem, látod, mikor mindenki becsületesen leméri magának, és fizet! Erre jön két vadbarom és a filoszt elbasszak. Látod, Zsani erről beszélt a munkás bácsiknak tizenhétben, tudod a gyárban az a kaporszakállú, kopaszodó hapsi, az a Lenyin.

Marhajó, örülök, mint majom a farkának, egy kilót fizetünk, közben meg kettőt viszünk. Jól van, tudjuk, mekkora alávalók vagyunk, de a felismeréstől elszédülve, mintha csak dicséretet kaptunk volna – bizony, nincs megállás – fekete agyállományom, érzem, egyre jobban hatalmába keríti a választói centrumot, folytatódik a kifosztás. Úriemberek vagyunk, válogatunk. Találomra húzunk ki egy fél kilós sajtot, a Zsani egy jobb pillanatban el is teszi. Tovább. Rajtam a sor, hogy ez ilyen könnyű?! Hopp, harminc deka csirkesonka, nézem, legalább tíz guldent ér. Zsani, nyereséges cég vagyunk. Elkap a lavina, még, még, még, ennyi nem elég, bukdácsolunk ide-oda, hol van itt a pijás részleg? Keresünk, amszterdami nagydíjat csinálunk a tolókocsikkal. HOL VAN A PIA? AZ ALKOHOL? Sehol. Egy magyar csaj (akit valószínűleg egy holland ipse dugogat) segít ki bennünket:

– Itt ne keressetek alkoholt. A holland, az sört iszik. Ha keményet akar, akkor bemegy egy bárba. De azok eléggé drágák... nektek, teszi hozzá, végignézve rajtunk.

– Hát akkor semmi, koszi, mi újság, megvagy?, igen, el lehet itt élni?, akkor jó – dumálgatunk, míg a sorban állunk. Átmegyünk.

– Máskor óvatosabban rakjátok meg a táskát, az ott nem egy kiló – mondja, és elüget.

               

Na, itt vagyunk, itt ülünk a szobor alatt a lépcsőkön, az annyiszor megálmodott helyen. Vajon mennyifélét láthatott már ez a tér? Ifjúsági mozgalmak söpörtek végig Európán, és az első állomásuk mindig Amszterdam volt. Hippik, rockerek, punkok ültek ezen a helyen, és a tér befogadta őket. Történelmi hely ez, igen, ócska, kopott farmeroktól koptak a lépcsőfokok, s mi mámorosan ülünk, helyezkedünk rajtuk, mert ki akarjuk – AKARJUK – venni mi is a részünket a világ dolgaiból.

Ülünk, egy ideig nem szólunk egymáshoz. Bekapcsoljuk a kameráinkat, jó lesz később, majd más időben, úgy hatvan felé járva, újra leforgatni, újra élni ezt a pillanatot.

Gyönyörű csajok tipegnek ide-oda, talán svédek vagy finnek, azok ilyen üdék. Egy japán turistabanda áll meg a sarkon, vadul, önfeledten csattogtatnak Kodak-csodáikkal, mi is kapunk ferde szemük nézéséből... Integetünk nekik, nevetnek, néhányan visszaintenek, és néhányan minket is levesznek. Újra örülünk, gyereki mosolyra fakaszt a gondolat, hogy valahol Japánban, talán Hirosimában, előhívják a képeket, s mi is ott leszünk. Hát nem csodálatos? Egy öregasszony kenyérmorzsákat szór a földre, a galambok egymást döntögetve hemperegnek körülötte, az utak tele vannak galambszarral, sőt, az öregasszonyra is szarnak, ahogy megfordul egy pillanatra, a háta is fehérlik a szartól; kedvencei bőven adják rá az áldást, és ő mosolyog, mosolyog, mosolyog.

– Coke, coke – suttogja egy boxos nigger mellém ülve, de nem szólok hozzá. Inkább csak mutatom: Húzd rá magad! – azzal lelép. Kis idő múlva az éppen letelepedő svéd lányokat környékezi. Azok, szegények, ó, szüzek lehetnek még, üde kis tizenhat évesek, kitáruló szemekkel nézik, mit akarhat tőlük a fekete bácsi, oly távol vannak ott, északi magányukban az ilyesmitől! A nigger feladja, végleg lelép. A főúton villamos csilingel, eszembe jut Tőzsér Árpád verse, a Férfikor: „Villamos vágtat, mintha vad futna, megadón fekszik alá az utca. Szerelmét adja lány a legénynek, adom magam vad tülekedésnek.” Míg tart az emlék, a villamos eltűnik a főpályaudvar felé. Az út mögött a tér második fele. A csavargóktól szinte az utcaköveket sem látni. Innen, a másik oldalról is ki lehet szúrni, ki a stoppos és ki nem. Rengetegen vagyunk, de jó. Nagyon jó így.

                   

A főpályaudvar előtt egy pillanatra megállunk, vándor bábosok szórakoztatják a népet, amolyan Vitéz László a főhősük. Marhajó, egy szót sem értek az egészből, és mégis tudom, miről van szó. „Ez az, ez a művészet, kiskomám, látod, Zsani?!”, böködöm a Zsanit. Röhög. A holland Vitéz László kibaszott a sárkánnyal. Még ilyet?! Tovább, tovább, gyerünk. Átfúrjuk magunkat a pályaudvaron, kapkodom a fejemet, imádom az élet e megnyilvánulását, az embereket, a jövés-menést, a céltalanságot, a vonatokat – a pályaudvarokhoz amúgy is különösen vonzódom, talán előző életemben vasutas lehettem. Vagy ilyesmi. A vasút alig százéves.

Átfúrjuk magunkat az embermasszán, úgy érzem, mintha valami óriási, emberi vakondok lennénk. Csakhogy én látok. Látom a világot. A tengernél kötünk ki. Hirtelen megcsap a sós levegő illata, elkap a honvágy. Ó, mióta vágyom a tengert, nemhiába vagyok matróz. Apám tengerésznótáját dúdolgatom, akkor szokta énekelgetni, ha eszébe jutott tengerészsorsa: „Szegény matróz kesereg, csak a parton tekereg – de jó volna, ha ringatna a hajóm... duliduli duliduli duli – juhu.”

Az öreg ilyenekre tanított. Most meg itt a tenger, a másik partján Amerika. Féldühösen hullámzik, most lehet álom hajózni, viszi a víz a hajót, hintáztatja az embert, föl-le, föl-le... A pelikánok, ezek a trógerok megint itt őgyelegnek, sajátos leltárdarabjai a tengernek, hozzátartoznak sikításukkal, totyadék szarukkal együtt. Túloldalt a sziklák szinte virítanak a fehér szartól, ott van belőlük a legtöbb, talán a költőhelyük... Messziről távoli mozgó tornyok mutatják a kikötő szívét, szorgoskodnak a daruk, bágerok, töltik az éhes hajóbendőket. így megyünk a part mellett, érzem, most én engedtem ki.

Ebben maradtunk. A Hare Krisna lelőhelye valójában nem más, mint a régi konténerraktárak kiszuperált parcelléja. Valamikor mozgalmas lehetett itt az élet, de alighanem egy okos ember szavára áttették az egész kirakodóállomást egy másik, talán sokkalta jobb helyre. Körülnézve az ember nem lát mást, csak a tengert, hatalmas, gizgazzal benőtt területet dombokkal, tégla-, deszka-, épületmaradványokat, renget ócskavassá lett konténert, s néhány csenevész, nyakukat most nyújtogató, életkedvét sikító fácskát. Ez a Hare Krisna szervezet vagy micsoda helye. Itt adják a szamaritánus ebédet – a Döce szerint finomat.

Elnyúlunk az egyik fa alatt, mi vagyunk az elsők. Durván egy óra múlva többen leszünk, kábé harmincan, minden csavargók, semmirekellők és vagabundok. Hogy nem sül le a pofájukról a bőr?! Idejönnek, kinyűjtóz-nak a napon, bámulják a felhőket, még az ujjukat sem teszik keresztbe, egy árva munkát nem végeznek, aztán meg várják az ingyen kaját! Hát emberek az ilyenek? Hova jutnánk, ha mindenki ilyen minimalista lenne? Még szerencse, hogy van a Hare Krisna!

Van még egy hasonló ügynökség a városban, a „Sister mission”, ezek már apácák, de hozzájuk is hasonló figurák járnak, mind ide. A Döce a három nap alatt végigpotyázta az összesét, úgyhogy van mit hasonlítgatnia. Ezekről a Hare Krisnákról régebben csak azt tudtam, hogy narancssárga malaclopókban dekkolnak az élet lankás útvesztőin, hogy kopaszra borotválják a fejüket, és naphosszat táncolnak, énekelnek: „Hare Krisna, hare krisna, hare, hare...” Aztán nemrég, egy barátom Szerdahelyről – átvágott neki. Még a középsuliban ültem együtt vele, hát ismerem őt. Naphosszat a kurvákról, pornófilmekről, koncertekről, nagy zabálásokról, szlopálásokról tárgyaltunk rendkívül magas fokon, most meg krisnás lett. Teljesen kipörgetett. Mert jó, ha az emberek hülyék, akkor legyenek. Mindenki csinálja a saját buliját. A Gyula meg tényleg álszent. Mintha alagúton ment volna át, mert mire kijutott a másik oldalon, addigra egy világ választott el bennünket egymástól... Na jól van, elfogadtam őt úgy, ahogy van, végül is, az embert nem lehet lebeszélni a hitéről, ő meg hisz. De frankón, kőkeményen. Állandóan vitázunk, egymást győzködjük, ki a nagyobb hülye, vagyis a viták egyre jobban átmennek filozófiai eszmecserékbe, agy- és elmeélesítésekké. Röpködnek a levegőben a nevek, egy ismeretlen hapsi még azt hihetné rólunk egy ilyen vitában, hogy kurvára műveltek vagyunk. Idézzük Nietzschét, Platónt meg a többi főhülyét, hogy igazunk legyen. A hit nevében, azt mondom. Már Nietzsche is azt mondta: Akarat. Hát miért rossz az akarat? Ha egy ellenvetéssel próbáltam megállítani, ő csak könnyedén megvakarta az oldalát és rögtön hárított:

– Ide figyelj, Sünikém. Az emberi élet a Földön, az csak egy átmeneti állapot. A testünket is csak kikölcsönözzük, mert kell valami, hogy a lelkünk mozogni tudjon az anyagi világban. Mindaz tehát, amit a testünk kíván, ami után vágyódik, amit akar – az lelkünk bemocskolásával egyenlő. A léleknek tisztának kell lennie, csak így érheti el a teljes megtisztulást, a megvilágosodást. A nemi élet, a drogok, a húsételek utáni vágy a test primitív vágyainak tekinthetők.

Ha az a bajom, miért kell annyi mindenről lemondanunk, akkor így felel:

– Rosszul érted. Nem kell lemondanunk semmiről. El kell érni azt az állapotot, hogy már ne parancsoljon nekünk a testünk. Érted? Tehát én valamikor teleehettem magam hússal, fűszerrel, izgatószerekkel. Ez a múlt. Megismertem a lét egy másik formáját, s így nekem sokkalta jobb. Nekem nem lemondás, hogy nem eszek kolbászt vagy kacsát. Egyszerűen nem kell. Mindazonáltal te életet pusztítasz el, s milyen jogon? Azért, mert te vagy az ember? Isten azt mondta, ne ölj! Tudod, mit jelent ez? Senkit se ölj! Az embert gyilkolni szokták. Ölni az állatokat, és Isten felszólított mindenkit, hogy ne öljenek. A keresztények mégis ölnek. A Krisna-tudat hívei nem...

Ha idáig jutott az elmélkedésében, nekem mindig az a gyanúm támadt, nem hülyéskedik-e? Egy nagy átbaszás az egész! Mikor az Istenhez ér, mindig valami olyasmit várok, hogy na, most már elég, nem bírja ki komoly képpel, és elröhögi magát. így megy ez; elkezdjük délben és vitázunk, dobálózunk a nézeteinkkel estig. Ő megiszik egy liternyi málnaszörpöt, én sörözgetek – kiegészítjük egymást. Persze, ez csak a jéghegy csúcsa, az igazi krisnások még ennél is pihentebbek. Ő csak most lépett az igaz útra – ahogy állítja. Már fölvásárolt egy mázsa könyvet a témáról, éjjel-nappal olvassa őket. Nem jár sehova. Egész nap be van gubózva a feleségével, csak néha-néha látom őket, ahogy sétáltatják a porontyukat. Most meg leszívom a haverjait! Kíváncsi vagyok, milyen kajával dobnak meg.

Eleresztem a fantáziámat, próbálom nézni a felhőket, a fogsoromba fűszálat szúrok, keresztbe teszem a lábaimat, jelképezve a maximális nyugalmat, az általános vegetációt. Észak felől enyhén fúj a tengeri szél, habár ezt ebben a magas fűben alig érezzük. Csak a fűszálak susogását. Benne vagyunk a természetben. Rendkívüli egy pillanat. Nem tudom, miért, de itt a gondolataim állandóan visszatérnek a tengerhez. Hiába a szabadság, ők nem. A tenger kell nekik. Mármint a gondolataimnak. Felállók, a tenger néhány lépésre hullámzik tőlem, hát veszem a fáradságot, meglátogatom, mondom, megkérdem tőle, mizujs? Most enyhén zöldes színű, kicsit koszos, és éppen valami miatt dühös. Kint a nyílt színen a szél bátyának nagyobb tere van, talán ő sodroztatja turpisra máskor oly nyugodt, tiszta víztükrét. Órákig el lehetne nézni ezt a tüneményt, elbambulva kinyűlni a köveken...

– Hé, apafej, elaludtál. Itt van a kaja – fogja meg a vállamat hátulról a Döce.

Elaludtam, de még hogy. A tenger zúgása elringatott. Szerencsére, a jobbik felét mutatta. Olvastam valahol, hogy vannak olyan frekvenciájú tengerzúgások, hogy a tengerészek őrjöngve ugrálnak a vízbe. Nem bírják a víz sziszegését, s teljesen kinyíródva, megszédülve vetik magukat a habokba. A tengernek furcsa hangulatai vannak.

Az úton megállt egy furgon, s tényleg, ahogy elképzeltem őket. Ketten vannak, kopaszok, és a jól ismert malaclopójuk van rajtuk, mint amilyen Formán filmjében láttam, a Hairben. A sok bufetyák, bizony, lehetünk úgy harmincan, körbeállja a kocsit, de az öregebbek ismerik a rendet. Lassan kialakul a sor, nem kell félni, mindenkinek jut bőven.

– Mi ez a faszság – hüledezik a Zsani, ahogy kiosztják neki.

Én is csak nézem, valami másra számítottam. Ezek valami indiai specialitást rántottak le nekünk. Megkóstolom. Először a sárga kejszmejszből eszek, habár mindegy. A kajának mind a két része gyanús. Nagyon gyanús.

Kellemesen csalódok, mert ízlik. A sárga valamiről csak azt tudom, hogy talán kukoricamicsoda, de jó, a barnaság a mazsolával pedig kifejezetten ínyencség. Csak a jó franc mondaná meg, hogy mit eszek. Mi ez? Mindegy, pofátlanul duplázni megyek, hátha. A másik adagot is benyakalom, majd elpukkadok, annyit eszek. Az ebédnek vége. A két kopasz nyuszi alázatos arccal begyűjti a tányérokat, köszönünk, ők is – elhúzzák a csíkot. Vajon milyen fontos teendőjük lehet még? Imádkozni fognak?

A csavargók is elslattyognak, mi is hozzácsapódunk egy bandához. Milánóiak, már egy hónapja éldegélnek, igen éldegélnek, mert hogy azt csinálják. Alapgázon minden, s még pénzünk sincs. Ez az egyedüli város Nyugaton, ahol, ha az embernek nincs pénze – persze a magamfajtát értem, soha sincs rossz érzése. Bécsben, Münchenben, Berlinben egy valami nagyon közös: ha nincs pénz, akkor valami hülye érzése támad az embernek.

A Dam téren a szokásos tömeg vár ránk, találkozunk ismert és ismeretlen pofákkal, sőt, milyen érdekes, még bebólintunk is néhányuknak; ilyen egyszerűen születnek itt a barátságok. Leülünk, várjuk az Erotikus Katáé-kat, de nem jönnek. Alighanem belőtték magukat valami jó kis buliba. Meglehet.

A Dam téri templom órája elüti a hatot is, mire feltápászkodunk. Találomra vágunk neki az utcáknak, szerencsénkre akaratlanul is a történelmi negyed felé indulunk el. így történt, hogy tök véletlenül, teljesen váratlanul lelünk Anna Frank házára. Persze, múzeum lett belőle, de akkor is. Állunk a lépcsőkön, betűzzük az emléktáblát, dobol az agyam. Róth Rea jut eszembe, ő biztosan leinná magát – nem bírná elviselni ezt a nagyszerű élményt! Mit mondjak, mi sem. Szóval, innen rángatták ki a kislányt, innen rakták fel teherautóra, itt lakott a Frank család, és itt lakott az a kibaszott, sípszájú köcsög is, aki feljelentette őket, és itt íródott a híres napló. Üdv néked te lány, kedves Anna Frank! Tudom, nem sokat jelent ez így, hogy köszönt egy tarhás állat, de jobb, mint a semmi, nem igaz?

Csinálunk egy félkört, meredek ívben kerüljük a történelmet, visszatérünk a mába, máris egy pornólokálban kötünk ki. Egy hosszúlábú bébi nagyokat kacsingat az ajtóból, cilinder van a fején, és az a legfeltűnőbb benne, hogy meztelen. Rá se tojik a fejünkre, úgy támaszkodik a bejáratnak. Szellőzteti magát, s szellőzik izzadt puncija, minek űrmérete lehet úgy 36 uncia.

Ki dugogathat egy ilyen nőt? Milyen méretei lehetnek, hogy egy ilyennek megfeleljen? A nő végre észrevesz minket, egy pillanat alatt nézi be a helyzetet. Csalhatatlanul megérzi, hogy tőlünk aztán nem várhat zsozsóra. Inkább káromkodik:

– Tűnjetek az anyátokba! Hülye kukkolók! – förmed ránk, és becsukja az ajtót.

Röhögünk.

– Állj! – mondom döbbenten. – Ez a szajha magyar! Hallottátok, én értettem!

– A kurva életbe! Mi is! – nyögi a Döce pihegve. Fű, babám, miért tetted ezt velünk?

Gyalogolunk a következő térig, megy a téma, hogy merre, hogyan? Persze a szokásos. Ki hogyan döntené le a csajt. Hogy már Amado is megírta: „Az ember nem dughat meg minden nőt a világon, de legalább törekednie kell rá!”

Egy fagyisnál megállunk. Olyan nincs, hogy csak úgy elmenjünk. A Döce extázisba esik. Ha nálam a csokoládé, nála a fagyi szent. A probléma csak az, hogy milyet válasszunk. A fagyis beleizzad, mire végre kiszolgál bennünket. Sötétedik, feloltogatják a reklámokat, nyalogatjuk a fagyit. Nem nagy eset, nálunk Szerdahelyen a Paradisóban sokkalta jobb fagyit mérnek. Döce, a fagyiszakértő, egyetért. Nála sem rúg nagyot ez a fagylalt. Mindegy, fő hogy a szemünk kívánta, hát most itt van. Egy szavuk nem lehet ránk. Már mint a szemünknek. Amire vágynak, mind megszerezzük.

Egy étterem előtt rám jön a szarás. Még épp jókor. Behúzok, óvatosan manőverezek, hogy a tulaj el ne kapjon. Errefelé nem lehet csak úgy használni a klotyót. Persze, a vendég más, neki lehet. De egy csavargó szarja ki magát a bokorban! Még mit nem?

Bezúdulok a klotyóra, összeszorítom a seggemet, ki ne jöjjön még egy
stampedlim való se! Letolom a farmerom, elterülök a kagylón, az sem érdekel, hogy enyhén koszos.

Jó, hogy nem szartam be. Teljesen beleizzadtam! Még a hideg is kiráz, s aprókat röhintek magamon, ahogy elképzelem, mi van akkor, ha mindez a főtéren történik. Mert nem szokott nálam ez ilyen alattomos formában támadni! Először enyhe korgások telexeznek, hogy valami lesz, valami történni fog, aztán néhány elfojtott fingás már kifejezetten figyelmeztet: „Valami bűzlik Dániában!” Az utolsó figyelmeztetés már gyakran veszélyes, s bizony néhányunknál, valljuk be, tragikus következményekkel járhat. Engem ez a váratlan lökéshullám teljesen meglepett, még jó, hogy nem vesztettem el egészen a lélekjelenlétemet. Megmentettem a helyzetet és a becsületemet!

Habár titkos vágyaim egyike, hogy beszarjak. Képzeljük csak el, mindent az ellenőrzés alatt tartva: beszarni. Ellenőrizve a befutó adatokat, és kéjesen kivárni a pillanatot, mikor megérik a szar, már jön, egy kis ideig visszatartani, próbára tenni a seggizmokat, hadd mutassák meg, mit tudnak, növelni a feszültséget még, még, még... Aztán feloldani mindent, kiengedni az izmokat és... és beszarni! Ezt a perverz mámort, ezt a gyönyörű, kétes érzést értékelni. Ahogy kijön a feje, a torzsa, és lassan kipottyan(ik), ki-saj-to-ló-dik a lyukból, és elhelyezkedik a gatyában. A szerényebbek megelégednek azzal, hogy csupán a szar szagát, ezt a furcsa, távoli illatot szip-pantgatják, míg mások, a merészebbek, leülnek, hadd nyomjuk szét, hadd trancsírozzuk agyon őkelmét, hadd érezzük a meleg szarmasszát seggbőrünkön, hadd emlékezzen arra az időre, mikor még nem volt nagy kunszt, hogy beszarott az embernek a fia... íme, jön, glória, hozsánna, jön a szarom! De nem bélsár, így nem lehethívni, így az egésznek nincs hangulata. Elvész a lényeg! Az irodalmi főbuzik azt állítják róla, hogy ő a bélsár. Bélsár – így. Hát nem röhej? Márpedig én azt mondom, hogy minden szónak megvan a maga hangulata, je
lentése. Itt van például a picsa. Azért picsa a picsa például, mert azt annak látom. Nem fogom azt mondani, hogy izé... vagina... vagy női nemiszerv. Mert ha például kislányról beszélünk, akkor annak puncija van. Aztán a hat-tízéves lányoknak már komolyabb a műszerfaluk, nekik már pöcökké nő a lábuk köze. A kamaszodó, sertés, pelyhedző sütőkkel rendelkező bakfisoknak meg pár pinájuk van... Például pinából mindenkor picsa lesz, ez történelmi tény. Ez az, ami bepörgeti a hímeket, a picsa, mindenével, ezernyi bajával együtt...

Hát ezért fontos a szó, mondjuk. Így van ez, igenis és még egyszer: nem bélsár, hanem szar, szar, szar! Mennyi mindent kifejez és leplez ez a szó? Szar.

Bizony, a szarral még jelölni is lehet. Hogy lehetne valakit így szólítani: Mi van, te bélsár? Hát nem jobb, kifejezőbb: Mi van, te szar? Vagy ezek a gyönyörű szavak, amikért direkt a magyar nyelv fővárosának külvárosába kellett kimennem, hogy találkozzam velük! így találtam rájuk, csendes magányukban, emigrációjukban, egy csomó rutyma szó társaságában, a periférián: szarevő, szarfejű, szárszója, szaros, vagy a gyöngyszem: a szargőz! Hát micsoda művészi szó ez, s mily szerény, ahogy csak megbújik egy stampedli rum mellett?! Szargőz! Ó, hogy lehet ezzel álláspontot jelezni, lesújtó véleményt képviseltetni? Mert mi van? Szargőz! A végtermék végterméke. Az utolsó dolognak a vége. Ami még a szarból is elpárolog, eloszlik, szétmegy! A szargőz, mely téli reggeleken kikerülve a seggből elillan megbocsáthatatlanul, otthagyva házát, testvérét, édesanyját, a szart, aki magára maradva veszik el, malik szét az univerzumban, vagy egek, hogy mindenféle sületlen tökfejek rálépve bűzlögessék! Ilyen vége is lehet a szarnak, ennek a száműzött, nemes szónak!

S én most szülöm, lopva alánézek, kíváncsi vagyok, mint anya az újszülött gyermekére: vajon hogy néz ki? Az én szarom kemény legény, enyhe repedésekkel, kunkorodva helyezkedik el a kagylóban, egy összetekert kígyóra emlékeztet. Még jön, még tart a művelet, hasizmaim keményen dolgoznak, csak lélegezni, csak lélegezni, semmi pánik, melyet, még, nagyot lökni, most, most, most!!! Kint van, kijött, újra, üres lettem! A végbelemre gondolok, mely túljutott egy újabb próbán, talán unja az egészet, unatkozik, mindig csak szar, gondolhatja magában. Pedig ha csíra lennék, az más lenne, ahhoz fűlne a foga a szemétnek! Mármint a végbelemnek. Bevágnák a lompost, ó, hogy bírná magát, de ebből nem eszik, azt mondhatom.

Kitörlöm a seggemet, nem tartozom az olyan emberek közé, akik órákat képesek dekkolni a klotyón. Állítólag vannak olyanok is, akik képesek száras közben elaludni! Én nem. Nem tudom, de mindig arra gondolok, hogy a szarmaradék a seggemre száradna. Minél hamarabb kitörölni, csak így vagyok nyugodt. A szarom különben most világosbarna. Ismerek egy dokit, aki az ürgék szarából meg tudja állapítani, mit evett az ipse előtte, egészséges étrendje van-e vagy hogy milyen az illető? Eszméletlen. Hát az enyémre mit mondana? Egész nap csupa jót ettem. Na, mindegy. Viszlát, te szar – mondom nekik, amitől egyáltalán nem lehet megsértődve. Végül is, ez a neve, nem? Lehúzom, eltűnik a szemem elől. Pár perc múlva a haverjai közé esik, belekerül a városi kanalizációba. Ki tudja, talán talál magának valamilyen barátot a végén, kemény legénynek nézett ki, úgyhogy nem féltem őt... Mosom kezeimet – mondta Pilátus akkor, a nagy balhé előtt. Mit mondjak, én is. Elvégre nem járkálhatok szaros kézzel?!