Kalligram / Archívum / 1993 / II. évf. 1993. június / A megafónia anticiklusa

A megafónia anticiklusa

Hány óra van a Richmond Street-en?

Bálint, ide figyelj, tegyél fel nekem olyan kérdéseket, amikre válaszolni is lehet, mindenki tudja, hogy mindig hat óra van, és ez ellen nincs menekülés, az egy állapot.

Úgy határoztad meg, hogy az 1979–80-as időszak a neoizmusba való bevezetés jegyében telt el és az értékteremtés volt a célja. A következő az 1981–84 közötti, amely lényegében 2000-ig fog tartani, ez pedig az értéknövelés fázisa. Ha a nyolcvanas éveket a vérkampányok jellemezték, akkor vajon mi jellemzi a neoizmust a kilencvenesekben?

A jelenlegi tendencia alapján annyit mondhatok, hogy a kilencvenes évek elejét az értékek ismételt szétbomlasztása, megsemmisítése és újrateremtése jellemzi. A nyolcvanas évek véget értek és az egész neoista mozgalom egy új szakaszához érkezett, ami nemcsak történelmileg – az évek száma által – determinált, hanem azáltal is, hogy a hálózat munkatársai kicserélődtek és az egész kommunikációs bázis valahogy összezsugorodott.

Ezt létszám szerint kell érteni vagy a tevékenység egészére vonatkozik?

Annyi bizonyos, hogy személyes kapcsolataim megváltoztak. Nagyon sok ember, aki ebben az egész dologban részt vett, teljesen eltűnt, ugyanakkor újak csatlakoztak hozzánk.

A nyolcvanas években a neoista tevékenység központja a montreali Neoista Kutatóközpont és Nagykövetség volt, itt Torontóban pedig a tavalyi év vége óta létezik a Puppet Government, vagyis a Bábkormány.          

A montreali Neoista Nagykövetség akkor csukta be kapuit, amikor kilakoltattak abból a lakásból, ahol a követség is székelt. A Puppet Government-nek párhuzamosan Torontóban és Montrealban van központja. Mindez csak egy új fedőnév, amelynek égisze alatt folytatjuk a valamikori nagykövetség programját, ez itt a hivatalunk, a kommunikációs központunk, a gyárunk, a műtermünk, a lemezkiadónk, a videostúdiónk és családi életünknek is egy része. Tehát ezen a néven foglaljuk össze mindazt, amit a neoizmus jegyében alkotunk.

Mediális értelemben milyen aktivitások kötődnek ide?

Erre a kérdésre nem szeretek válaszolni, annál az oknál fogva, hogy míg egyrészt a technológia legfrissebb invencióit szeretnénk alkalmazni – a komputerektől kezdve a legfejlettebb elektronikai eszközökig –, másrészt szívből utáljuk mindezt, mert szeretnénk valahogy föggetlenek lenni ettől az egésztől, a legalacsonyabb rendű kommunikációs eszközökkel élni, mint a beszéd, a nyelvi akció. Ez azt jelenti, hogy a kettő valami mód egymás ellen dolgozik, ugyanakkor együtt is van, és aki ezzel foglalkozik, óhatatlanul olyan kihívás előtt találja magát, hogy kihasználjon mindent, ami ebben a társadalomban lehetséges, ami egy technológiára épülő társadalom. Ezzel egyidőben pedig utálja ezt az egész társadalmat, technológiájával együtt. Mint láthatod, ez nagyon ellentmondásos helyzet. Éppen ezért nem szívesen mondom azt, hogy a video vagy a komputer a legfontosabb, mert legalább annyira fontos az is, hogy kezünkbe veszünk egy tollat.

Mennyire van jelen az élet a neoista akciókban és a produkció egészében?

Számomra a neoizmus nem jelent mást, mint a mindennapi életet. Ám van egy másmilyen neoizmus is, az a fikció, amely a kiáltványokban, különféle demonstrációkban van jelen és az elméleti szintet képviseli. A neoizmus mindig is két részből állt, a valóságból és fikcióból. A kettő valahol összefonódik. Amikor azt mondjuk, hogy a neoizmus mindig is létezett és mindig is létezni fog, s valószínű, hogy néhány millió évvel ezelőtt kezdődött, ez egy fikció, mert tizenöt esztendeje született meg a számunkra. A század közepétől a művészet abban az ideában létezik, hogy minden művészetnek tekinthető. Nos, a neoizmus is erre épül.

Utóbbi videomunkáidban egyre többször jelennek meg családod tagjai, élettársad és két fiad, valamint élettársad gyermeke...

Életem nagy részét a család tölti ki, és anélkül, hogy ők is beletartoznának a tevékenységembe, nem tudnám kifejezni magam. Minden, ami velem és családommal történik, része annak a folyamatnak, ami a művek alapjául szolgál. Számomra ez teljesen természetes és mindig is így éltem. A magánéletem soha sem az alkotás szféráján kívül helyezkedett el.

Úgy hallom, videoművészként is rangot szereztél.

Egészen a közelmúltig nem vettem részt nemzetközi videoszemléken, munkáimat inkább csak baráti köröm ismerte. Korai alkotásaim központi motívumai legtöbbször élő akcióim voltak, volt bennük egy adag dokumentumszerűség. Újabb videoalkotásaim a legfejlettebb televíziós és komputeranimációs technikával készültek, inkább manifesztszerűek, továbbra is erősen énközpontúak.

Énközpontúak is, de újabban mintha a szociális kérdések is foglalkoztatnának.

A szociális problémák mindig is jelen voltak. Az egész neoizmus arra épül, hogy – ha nem is elemzi vagy bírálja őket – sajátos módon szembeszáll a szociális problémákkal. Ez mindegyik alkotásom meghatározó szellemi vetülete. Két ilyen művem például – hogy a mostaniaknál maradjunk – a Jericho és a Barricade. Az előbbivel a Videonale című bonni fesztiválon és a spanyolországi Vigóban megrendezett nemzetközi szemlén nyertem díjat 1992-ben, míg az utóbbit a tavalyi montreali filmfesztiválon mutattam be. Technikailag a jericho és a Barricade is azonos koncepcióra épül. Ennek egyik mozzanata az, hogy a megafon használatával egy új zenei korszakot nyitottam, amit a „mega-fónia anticiklusa” néven foglalok össze. A megafon nem hangszer, hanem egy zajkeltő instrumentum. Nemcsak beszélek bele, hanem fújom, szívom, szopom, nyalom, hogy minél több különös hangot kényszerítsek ki belőle, amiket aztán hangprocesszorokkal alakítok át. Egy új fajta zaj- és zörejzenét hozok létre. A videók másik közös vonása a komputeranimáció. A művek hátterét – vagy ha jobban tetszik, környezetét – ugyanis komputer segítségével készítjük Boris Wanowitchcsal. A harmadik alapvető elem a kamera használata, a negyedik pedig a performance mint cselekvésmechanizmus. Ezekben a videókban nincs színészi játék, olyan testakciók és performance-szegmentumok kerülnek bele, amiket nem lehet kapcsolatba hozni a színjátszással. Ezért van az, hogy a felvételeken rendszerint én jelenek meg, nem pedig valamelyik színész. A megafonhasználatra épülő akciókat is én magam csinálom, ami nagyon nehéz feladat abból a szempontból, hogy igencsak megerőlteti a tüdőmet, tehát meglehetősen testközpontú. Jelenleg Babylon című videómon dolgozom. Ez lesz talán az első munkám, amelyben nem fogk előadni, hanem csak mint forgatókönyvíró és rendező vállalok benne részt.

Barricade című videód olyan eseményekhez kötődik, amely New York-i tartózkodásodnak képezi egyfajta mementóját...

A nyolcvanas évek közepétől New York-ban éltem. Az ott töltött öt-hat esztendő alatt legnagyobb részt a Lower East Side-on laktam. Ez az a része a városnak, ahol minden sokkal olcsóbb, főleg a lakbérek. Ennek következtében nagyon sok marginális ember él itt, s nagyon sok művész is. Ennek a városnegyednek egy nagyon fontos része a Thomkins Square Park, amely nemcsak művészek találkozóhelye, hanem mindenféle ágról-szakadté, anarchistáé, bűnözőé, kábítószer-élvezőé, ifjú lázadóé, otthontalané. De megfordultak ott papok, miniszterek, híres költők, s a hippi mozgalomnak is egyik kirajzási helye volt, sőt a beat-nemzedéké, Ginsbergéké is. Van tehát egy nagy hagyománya ennek a helynek. A nyolcvanas években sok szegény fordult ott meg. Sátrakban laktak, elfoglalták a parkot, tábort vertek, ami a város urainak nem nagyon tetszett, mert egyfajta alternatív társadalom csíráját látták benne. A dolog azzal végződött, hogy a városi vezetés elhatározta, hogy ezeket az embereket ki kell onnan lakoltatni és a parkot vissza kell adni az embereknek, mármint eredeti rendeltetésének értelmében. Nagyon sok szimpatizáns akadt, aki segíteni próbált ezeknek a koldusoknak, s volt egy kis rebellió a rendőrség és a Lower East Side lakói között, ami azzal végződött, hogy a parkot bezárták, mindenkit kilöktek, és a területet körülkerítették barikádokkal. Lefilmeztem a parkot, a barikádokat a rendőrökkel, s ezt használtam alaplátványként. A park bezárása és a barikádok felemelése azt sugallja, hogy ez már egy jele a világvégének, egy szociális apokalipszis eljövetelének. Hogyha egy parkot barikádokkal vesznek körül, az teljesen abszurd dolog, egy olyan szituáció, ami abnormális.

Újabb zenei anyagon dolgozol. Mit készítesz?

Ez szintén kapcsolatban van a megafonnal, mert kevés kivétellel a megafon zajkeltő eszközként van jelen. A szövegek nagy része feldolgozás, már meglevő művek kivonata, a plagizálás hagyományának szellemében fogant szövegmontázs.

Korai lemezeiden még volt valami popos, dallamos beütés, ezekben a mostani szerzeményekben azonban a dallam, a melódia szinte száműzetett.

Így van. Egy olyan helyzet megteremtésére törekszem, amiből bármely irányba tovább lehet lépni. New York-ban, a Lower East Side-on olyan emberekkel dolgoztam, akik meglehetősen primitív zenét műveltek. Tipikus városi zenét, melyet ócskavastelepeken és utcán felszedett fémtárgyakkal hoztak létre. Mindez hatással volt rám, úgyhogy ebből a zajzenéből és a magyar népzenéből próbáltam egy új zenei szintézist kialakítani, s az új lemez már ennek a jegyében születik. Meglehetősen primitív zenéről van szó, nemcsak dallamiság tekintetében, hanem a dalok feldolgozását, hangszerelését illetően is. Nincsenek benne klasszikus hangszerek, csak a saját hangom, megafonzaj és fémhulladékzörej. A zenei alapanyagot processzorok és úgynevezett samplerek segítségével dolgozom át. Mindez egy új kezdési lehetőséget ad, hogy ebből a végsőkig leépített anyagból ki tudjak valamit bontakoztatni.

Írással is foglalkozol...

A Neoizmus Könyvén dolgozom, olvasmányaimból kompilálom a szöveget. Csakis azért olvasok, hogy naponta szemelvényeket gyűjtsek a Neoizmus Könyvéhez. Az egész irodalom és az egész kultúra belekerült ebbe a műbe, amit egyfajta konténerként is felfoghatunk. Természetesen minden át van benne dolgozva, minden átvett mondatot megváltoztatok. Az impulzust azonban az eredeti gondolatok adják. A könyvnek hat kötete lesz, eddig négyet fejeztem be. Nagyrészt teoretikus, egyébiránt történelmi vonatkozású, s a neoizmus bizonyos fázisait is bemutatja. S ami nagyon lényeges: a Neoizmus Könyvének a technikája egy nagyon időszerű jelszóra épül, nevezetesen az újrafelhasználáséra.

Hogyan készülsz a második ezredfordulóra?

Augusztus elsején egy nemzetközi kiállítás lesz Montrealban, ahol a XX című művemet állítom fel. Amikor a vérfestményeket csináltam, rendszerint egy X-et fröccsentettem a falra vagy a vászonra. Most kettő ilyen lesz, ami nemcsak vérből, hanem kátrányból, mézből, tejből, ragasztóból áll majd. Emlékmű jellege lesz, monumentális méretekkel. Alapzatát vasalók és videomonitorok szegélyezik. A mű egyrészt a XX. századnak állít emléket, másrészt a vérkampánynak. Ez a század a történelem talán legvéresebb százada, tele háborúkkal, politikai megtorlással, faji elnyomással, járványokkal (pestis, AIDS), olyan dolgokkal, amik a vérrel vannak összefüggésben. A két X a női kromoszómát is jelképezi, s ez a század tudvalevőleg a nőmozgalom fellendülésének időszaka.

Hogyan jellemeznéd tevékenységedet, egészen röviden?

Munkám abban nyilvánul meg, hogy szétforgácsolom a tudásom. Felaprítom magam, elherdálom a tehetségem. Tudom, hogy ez nem valami jól hangzik, az én álláspontomról azonban ez teljesen pozitív dolog. S ez minden multimediális művészre vonatkoztatható.

                         

Toronto, 1993. március 2.

                                   

* Az 1989-es érsekújvári alternatív művészeti fesztivál kiemelkedő eseménye Kántor István performansza volt. A hetvenes évek elején még párizsi utcai zenészként tengődő, különben budapesti születésű ifjú lázadó Kanadába emigrál, s ott 1978-ban felveszi a Monty Cantsin művésznevet. Neoizmus néven ellenművészeti mozgalmat indít, s megszervezi a neoista világhálózatot, beindítja az úgynevezett lakásfesztiválokat. Vérkampányt szervez, melynek lényege, hogy előadásainak alkalmával egy egészségügyi nővér vért vesz a karjából, melyet aztán áruba bocsát a neoista tevékenység költségeinek a fedezésére. A vérakciók botrányos eseteket okoznak, amikor a nyolcvanas évek második felében Kántor a New York-i Modern Művészetek Múzeumának és az ottawai Nemzeti Múzeumnak a falán X alakú vérfestményeket produkál, miközben kárt szenved egy Picasso-mű. Börtönbe zárják, s az említett múzeumokból örökre kitiltják. Ő mégis visszamegy – Andy Warholnak álcázva magát. Négy nagylemeze jelent meg, videoalkotásai a nemzetközi élmezőnyben foglalnak helyet. Jelenleg Torontóban él és a Puppet Government nevű neoista központból irányítja a mozgalmat.