Kalligram / Archívum / 1993 / II. évf. 1993. június / A rothadás paradicsoma

A rothadás paradicsoma

Nick Cave: És meglátó a szamár az úrnak angyalát; fordította: Széky János; Holnap Kiadó 1992.

Az ausztrál rockzenész, Nick Cave szépírói tevékenysége 1984-ben dalszövegein kívül még csak sötét klubokra korlátozódott, ahol költői esteken a punkvezér Henry Rollins fogcsikorgató versei után támadta le a közönséget bibliai hangvételű költeményeivel, melyekben általában a perzselő nap alatt gyilkosan megcsillanó borotvaéles sarló bosszulta meg a könyörtelen, istentelen világtól a megbomlott agyú főhősre mért sérelmeket.

A kritika már akkor fölfigyelt a Birthday Party egykori, és Bad Seeds későbbi énekesére, ha másért nem, mert ausztrál létére megdöbbentő, lebilincselő képeket festett az amerikai délről, erről a vérfertőző, szenvedélyektől perzselt és törvényektől mentes vidékről, ahol a kereszténység perverz formában burjánzik beteges agyakban.

A rothadás eme paradicsoma mindig is vonzotta Cave-et, aki már 1984-ben bevallotta a Los Angeles Times-nak ezt a kísérteties vonzalmat.

„Amikor elkezdődik a bomlás, a rothadás folyamata, a lényeget körülvevő elemek hullanak le, bomlanak fel először és belátunk a mélybe” – mondta Cave, aki saját bevallása szerint, kispolgári neveltetése és bonyodalommentes gyermekkora ellenére is, az erőszak szerelmese.

Az És meglátó a szamár az úrnak angyalát, melyet az olvasó immár magyarul is kézbe vehet, 1989-ben jelent meg, tizenegy évvel azután, hogy Cave Ausztráliából Londonba költözött és meglepő gyorsasággal kultikus hőssé vált – egy romantikus, intellektuális Johny Rotten-né, aki hosszú vajúdás után szülte meg ezt regényt.

Aki valamennyire is ismerős volt Cave világában, a regényben rögtön otthon találta magát: a könyv kimerítő gyűjteménye Cave metaforáinak, melyek tíz éven keresztül csak dalszövegekben riogatták a világot. Az akasztófán gubbasztó varjak, kivájt szemgödrök, véröntésre élesített sarlók, pszichotikus próféták és genetikus katasztrófák mind jelen voltak már a korábbi dalszövegekben, de itt egymásra találva, egy történet köré szerveződve összeálltak Cave világának máig legmegkapóbb, legperverzebb színekkel festett képévé.

A perverzió és a végletek regénye ez, melyben a normákat vesztett – mert normákat megtagadó – társadalom egyre veszélyesebb, önpusztítóbb röppályán pörög, és összetartó erő híján a történelem mind koraibb szakaszába lép vissza irányításért. Mai problémák kerülnek felszínre ebben az ószövetségi hangvételű regényben, mely egy végletes keresztény társadalomban játszódik – mégis minden főszereplő a hatodik parancsolat megszegése után pusztul el.

De nemcsak a hatodik, hanem talán mind a tíz parancsolat megszegetik Krisztus nevében a degeneráció oltárán, és sötét, bosszúálló őrületbe kergetik a regény főhősét, Euchrid Eucrow-t, aki válaszul megteremti saját királyságát. Kutyafejek, megcsonkolt vad kutyák és egyéb nyomorult élőlények acélfogú csapdáival védett erődítményét. Innen indul ez a torz, bomlott agyú, szentségtelen, mocsokban született „teremtés koronája”, hogy Isten bosszúálló kardjaként lesújtson az emberiségre és elhozza a földre a második özönvizet.

Euchrid, a rossz vér szülötte, degenerált terméke a déli beltenyészetnek; némának született és gyűlöl, egyre hevesebben, menekül és bosszút forral, izzik és robbanással fenyeget – a világ és az emberek bele-belerúgnak, amikor csak tehetik.

Euchrid gyűlölete adja meg a regény gerincét, és gyűlölete elhatalmasodásának öklendeztető, de ijesztően precíz logikával felépített folyamata viszi az olvasót a könyv elején megígért mocsár és a megváltó halál felé. A temetési menetet csak két nő készteti megtorpanásra ideig-óráig. A lakókocsis kurva a hegy tetején az első ember, aki emberként kezeli, de az elátkozott városka vallásos őrületben fetrengő söpredéke meggyilkolja a kurtizánt. Később a szentként tisztelt leánygyermek lesz Euchrid szerelmének átvetített tárgya, és ez már komolyabb morális probléma elé állítja az undorban, koszban, elkeseredésben felnőtt főhőst, akit az agyában egyre gyakrabban megszólaló hangok által diktált terv végrehajtásától csak az tarthatná vissza, ha valami vagy valaki megcáfolná gyűlöletének és bosszúvágyának tökéletesen megalapozott voltát.

Az elméjében elburjánzó angyali jelenés, mely megteszi őt Isten bosszúálló kardjának, végül is kettévágja a gordiuszi csomót. Isten akaratának engedelmeskedve megöli a leányt, aki benne a megváltót látja, az embert, és talán a szerelmet. De a gyűlölet sarlója kioltja az életét, mely talán megválthatná Euchridot, elvágja a köldökzsinórt, mely a világhoz köti, és végül fizikailag is lesüllyed annak a mocsárnak mélyére, melynek lélekben már rég áldozatává vált.

Cave, a rockzenész, nem váratja meg az olvasót. Már a regény elején rá lehet ismerni Cave és a Bad Seeds 1988-ban kiadott Tender Prev című albumára, melyen az Up Jumped the Devil című számban a főhőst konyhakéssel kivágják részeg anyja hasából, és a szülőágynál, a piszok és az őrület közepette ott vár az ördög, hogy megkapja a lelket, mely őt megilleti. Az ablakból az akasztófára látunk, ahol a főhős (a dalban) maga ringatózik, szemét a varjak már kivájták.

Bár az És meglátó a szamár az úrnak angyalát több, mint Cave korábbi dalszövegei köré kerekített történet, a dalokban nyomon kísérhetőek a könyv megszületésének állomásai. A már említett Tender Prey-en található dalok túlnyomó többsége megjelenik a regényben: az Up Jumped the Devil Euchrid születéséről és nyomorúságáról, a Watching Alice a lágylelkű lakókocsis kurváról, a Mercy a városba vetődő tragikomikus prófétáról, míg a City of Refuge magáról a regény helyszínéről, Ukoloréről, a vak, zsibbadt agyú vallásos fanatikusok városáról szól.

A Cave énekesi-szövegírói karrierje és a regény mögött észrevehető alkotói folyamat összehasonlítása nem öncélú: itt követhető nyomon a szerző írói bukása, azok a folyamatok, melyek végső soron megakadályozták, hogy a regény igazi nagy alkotássá váljon.

Cave ugyanis, úgy rémlik, képtelen volt arra, hogy igazán műfajt váltson. Remekül megteremtett egy olyan világot, melyet jól ismerhetünk Cave irodalmi példaképeinek írásaiból – elsősorban William Faulknerről van szó, de ide kell sorolni (a még szerencsére nem Hidegvérű) Truman Capote-t (lásd Más hangok, más szobák). Cave művében azonban az intenzív, dalszövegekre hasonlító költői képek buja, fojtogató összevisszaságából a regény fonala mintha igazából nem tudna kibontakozni.

Nem véletlen, hogy a regényt megjelenése idején meglehetősen tétován fogadta az amerikai kritika. A zenei élet szószólói (élükön a Rolling Stone magazin kritikusával) persze rajongtak, hiszen rocksztártól jobb regény valószínűleg még nem született.

A hivatásos kritikusok azonban jobbára csak hümmögtek. A Publishers Weekly, mely minden megjelenő regényről közöl hosszabb-rövidebb kritikát, úgy találta, hogy „Cave megszállott prózája a tradíciókedvelőket nem fogja vonzani, de csapdájába kerülhetnek a kalandosabb lelkületű olvasók.”

A szépirodalmi kritika fellegvárából a New York Times Book Review kritikusa már jól irányzott jobbhoroggal reagált. „Nick Cave nem tehetségtelen író: a dalszövegek kötött formájából kiszabadulva azonban nyelvi ámokfutást vitt véghez” – szólt a kritika, hozzátéve, hogy a második Cave-regény, feltéve, hogy az író igazán íróvá válik, valószínűleg már sokkal jobb lesz.

(Lapszélen megjegyzendő, hogy ez nem következett be. Cave újabb regényei nemigen váltották be az És meglátó a szamár az úrnak angyalát határozott, lendületes ígéretét.)

A New York Times kritikusáról pedig annyit, hogy bár rátapintott az eredeti regény egyik legnagyobb gyengéjére, a magyar olvasó, szerencséjére, lehet, hogy csak irodalmi elitizmusnak tudja majd be ezt a letaglózó kritikát.

Szerencséjére, mert nem úgy olvassa a regényt, ahogy azt Cave megírta, és ez Széky János bravúros fordítói munkájának köszönhető.

„... majd megdermedt rémületében a szökkenő tündöklet láttán. Nyakamat nyújtogatva igyekeztem jobban kivenni ezt a jóslatos jelenést – ezt a gyöngyfényű bűbájosságot – ezt a hívatlan harmadik felet” – így végül is közérthető a magyar fordítás. Az eredetiben azonban a kiemelt szerkezetek hat szavából (általam folytatott gyors közvéleménykutatás eredményeképpen mondhatom) egy átlagosan művelt, egyetemet végzett amerikai olvasó ötöt nem ismer, szótár nélkül nem ért meg.

Cave feltárta a kapuit valami pokoli szinonimaszótárnak, és szabadon engedte a ritka, sőt kihalt szavak és kifejezések olyan áradatát, mely a műveltségére büszke angol anyanyelvű olvasót is ledönti a lábáról. Amíg a nyelv gazdag használata az érthetőség rovására nem megy, addig lehet az akár erény is, de Cave ezt a határt már az ötödik oldal környékén átlépi, és vaskos szótárak kényelmetlen használatára kényszeríti az olvasót.

Széky azonban nemcsak hogy elegánsan lefordította, hanem közérthetővé is tette magyarul a regényt, ami nem kis feladat lehetett – azonban a könyvben szó szerint, és metaforikusán is hemzsegő csapdák egyikébe még ő is belelépett.

Joggal csodálkozik az olvasó az egyes szám első személyű névelő olyan formáin, mint az „één” és az „ééngem”. Az angol eredetiben („ah”, „mah”) ez a furcsa fordulat bravúrosan feloldja a feszültséget a főhős primitív agya és szárnyaló gondolatai között azzal, hogy fonetikusan jelöli ezeket a névelőket, ahogy az angolul a műveletlen rétegek, vagy erős tájszólásban beszélők (pl. Ausztráliában, vagy a dél-amerikai államokban) kiejtenék. Ezen nyelvi trükk magyarra való „átültetése” azonban zavart okozhat.

Mindezekkel együtt mégis kár lenne azt a következtetést levonni, hogy Cave nem tudta regénnyé formálni pompás látomásait és apokaliptikus képeit. Az író kétségbevonhatatlan tehetsége ugyanis újra és újra felszínre tör a regény folyamán át. Példaképpen: mielőtt meggyilkolja részeges, megbomlott feleségét, Euchrid apja reszkető kezekkel felépít egy pompázatos kártyavárat, s a vartyogó nőszemély ezalatt lépi át az elviselhetőség határát. „A kártyavár megdőlt, egy pillanatig még függött a levegőben, aztán összeomlott, miként összeomlott Apu elméjének törékeny alkotmánya is.”

Ilyen, és ehhez hasonló elegáns megoldások meggyőzhetik a legfinnyásabb olvasót is Cave tehetségéről, és mindenképpen átemelik őt a rockzenész kategóriából az íróiba. Ily módon pedig nem mindennapi siker a regény, mely Cave-et művészileg David Bowie mellé állítja a rockzene panoptikumában.

Cave technikailag talán nem teljesen tökéletes, de felismerhető irodalmi formába öntötte dalait, mely az utóbbi időben őt képileg a gótikus rockzene sápadt, nekrofil bálványa, Peter Murphy szomszédságába, zeneileg pedig a nyers, borongó Tom Waits közelségébe helyezte.

Mindezt fontos szem előtt tartani, mert Nick Cave elsősorban nem rockzenész és nem is író, hanem művész, akinek kifejezési formái és tehetsége az átlagosnál sokrétűbbek. Az És meglátó a szamár az úrnak angyalát című regényre pedig sok író, aki mellesleg nem ünnepelt kultikus figurája a gótikus rockzenének, igencsak büszke lenne.