És eljön az ő országa

Richard Wagner bizonytalan időre elhúzódó látogatása a szanatóriumban – pironkodva be kell vallanom – felért számomra egy posztgraduális stúdiummal. Tőle, a sokat tapasztalt ügynöktől igazán mindent meg lehet tanulni, s ez érthető akár úgy is, hogy az ember, férfikora delén, újra tanul járni és beszélni. A meglepetések skálája széles. Rövid ismeretségünk első napjaiban káoszt, zűrzavart, kétségeket kavart a fejemben, de egyben tiszteletet is ébresztett bennem, mert a hozzáértése és a tudása mellett az én szakbarbársáaba impregnált észjárásom jámbor és együgyű konformizmusnak tűnt fel. Őtőle tanultam meg, hogy a nyilvánosságnak szánt, a kulisszák előtti élet színjátéka arra való csupán, hogy elrejtse a valódi történéseket, amelyek mindig a kulisszák mögött zajlanak, más szabályok szerint. Ő nyugtatott meg, hogy a valódi, a nyilvánosság elől elfedett életben a dologtalanság nem mindig jelent tétlenséget, sőt ebben a valódi életben a tétlenség is lehet munka, amennyiben az célszerű, a megfelelő tárgyra irányuló szemlélődő várakozás. A munka mibenlétét a cél határozza meg, s ha a célhoz jutás a tétlen szemlélődés állapotát követeli meg, akkor azt az olyan dinamikus, öntudatos, a szüntelen cselekvésre sarkallt játékos, mint én, fegyelmezetten tudomásul veszi. Ha egy sakkjátszmában a paraszt stratégiailag fontos mezőt birtokol, egy tapodtat sem kell mozdulnia a helyéről, sőt az a dolga, hogy amíg szükséges, tétlen maradjon. Ekképpen tehát az én tétlenségem tulajdonképpen stratégiai szükségszerűség.

Szükségszerű stratégiai tétlenségem néhányadik napján Richard Wagner ügynök a reggelit követően elkísért az irodámba, és igen barátságosan tudatta velem, hogy haladéktalanul el kell utaznom Pozsonyba. Ott az Iroda lakást bérelt a számomra, a fizetésemet pedig továbbra is folyósítani fogja. Kulcsokat kotort elő a zsebéből és a kezembe nyomta. Nagyon komolyan és jelentőségteljesen nézett a szemembe, s ettől vegyes érzelmek kavarodtak fel bennem, mintha egy űrhajós lennék, akit a következő pillanatban kilőnek a Jupiterre. Ám a parancs az Irodából érkezett, hiábavaló lett volna fellebbezni. Uralkodtam hát a rossz érzéseimen, s megpróbáltam az Ügy katonájához méltón fogadni a hírt. De azért megkérdeztem:

És mit fogok ott csinálni?

– Várni fog – mondta Richárd Wagner.

– Mire?

– Azt nem tudom.

– Bizonyára a további utasításra – nyugtatgattam magam.

– Egész biztos – bólintott a világlátott ügynök. Majd sokat sejtetően hozzátette: – Vannak az életben pillanatok, amikor várni annyit tesz, mint megérkezni.

– Hogyan halad a munka? – kérdeztem.

– Vivaldival foglalkozunk – felelte szűkszavúan, és szégyenlősen elfordította a fejét.

Délután katonai dzsipen Bubák, a traktoros vitt le a legközelebbi kisváros vasútállomására. Csodálkoztam, hogy Bubák dzsipet is tud vezetni, s amilyen meggondolatlan vagyok néha, csodálkozásomnak még hangot is adtam. Tapintatlanságom miatt Bubák kissé megorrolt rám, ezért bocsánatot kértem tőle. Nem is értem, hogyan lehettem ilyen tapintatlan. Hiszen Bubák, bár a nép egyszerű fia, elsősorban mégiscsak az Iroda alkalmazottja. Az Iroda pedig a nép legrátermettebb fiait alkalmazza, kivált itt, a terepen. Bubák csak ideiglenesen traktoros, más alkalommal és más poszton lehet erőművész, vándorköszörűs, s ha kell, akár híres filmszínésznő is. Kemény fickó, még ha általában közvetlen, beszédes és jó kedélyű is.

Úgy látszik, nagyon megsértettem a traktorost, mert a vasútig a szavát sem lehetett venni. Mindenféle trükkel megpróbálkoztam, hogy feledtessem a baklövésemet, de hasztalan. Először a kukoricatermésről faggatództam, jóllehet a kukoricatermesztéshez nem is értek. Szamárság volt, hiszen Bubákot nem a betakarítási munkák végett vezényelték ide, s legföljebb ha főtt kukoricát látott az elmúlt években. Még talán meg is bántottam újra. Inkább befogtam a számat, s egy népdalt kezdtem dúdolni. Bubákot a népdal sem derítette jobb kedvre. Akkor tűnt csak fel, hogy mennyire elhanyagolja magát, amióta utoljára láttam őt. Arcát benőtte a borosta, a haja zsíros volt, s szinte már a válláig ért, mint egy imperialista hippié. A nyakamat tettem volna rá, hogy valami nő van a dologban. Bubákot elhagyta a babája, ezért most a szerelmi bánat titkos férgének foga rágja. Óvatosan szidni kezdtem a csalfa lányokat, de szavaim megint csak a semmibe hullottak. Bubák úgy viselkedett, mintha csak egy láda krumplit szállítana. Felhagytam a további próbálkozásokkal. Ahogy a nap lenyugodott, minden átmenet nélkül fogvacogtató hideg telepedett meg a kanyargós út fölött őrt álló magas hegyek között. Besötétedett, mire a dzsip leparkolt a vasútállomás előtt. Ujabb kísérletet tettem, hogy szóra bírjam a kedélybeteg traktorost.

– Valami komoly akció készül, ugye? – kérdeztem.

– Azt magának jobban kellene tudnia.

– Én nem tudok semmit sem.

– Örüljön neki, hogy kimarad belőle – szólalt meg a traktoros, először az este valami emberinek nevezhető hangon.

– Mit mond?

– Nem mondtam semmit. Felejtse el... jó utat – mondta, és kezet rázott velem. – Lehet, hogy találkozunk még az életben.

Tehát értsem úgy, hogy bizonytalan időre szabadságoltak? Vagy megbízhatatlanná vált a személyem a számukra, s ezt a módját eszelték ki, hogy eltávolítsanak? Esetleg csupán nem akarnak beavatni valami titkos tervükbe? Fölöslegesen tépelődtem, hiszen Richárd Wagner világosan a tudtomra adta, hogy ezentúl is számítanak a közreműködésemre, csak éppen a munkaköröm változott meg ideiglenesen. Az én munkám most egy ideig a tétlen várakozás lesz, s ezt a feladatot ugyanolyan komolyan és lelkiismeretesen kell elvégeznem, mint a szanatórium igazgatását. Akkor végzem jól a munkámat, ha nem csinálok semmit sem. Normális körülmények között az ilyesmit idiotizmusnak nevezik, de az Iroda és fiókintézményeinek a tevékenysége mindennek nevezhető, csak normálisnak nem. Két nehéz bőrönddel vesződtem egy világvégi vasútállomáson, s arra gondoltam, na most mindjárt bezsongok. Kétségbe ejtett, hogy egy normálisnak látszó világba kell visszatérnem sok év után, még ha csupán ideiglenesen is, s én már elfeledtem a civil élet viselkedési szabályait.

Első osztályú kocsiba váltottam jegyet. A pénztárosnő minden ok nélkül megrovóan, de legalábbis furcsán nézett rám. Teremtett lélek sem kószált az állomáson, ennek ellenére esküdni mertem volna rá, hogy megfigyelés alatt állok. Új feladatommal sehogyan sem tudtam megbarátkozni, még mindig úgy éreztem magam, mint akit egy ismeretlen ország földjén kiraktak egy útkereszteződésen, s elfelejtették közölni vele, hogy melyik irányba induljon el. Vigasztalhattam volna magam, hogy végső soron minden út egy irányba vezet, legföljebb az egyik út rövid, valamelyik másik pedig a leghosszabb. A metafizikai vigaszok azonban engem sosem vigasztaltak meg. Azon az úton, amelyen néhány éve elindultam, nem akadt senki, aki súghatott volna, volt viszont egy szempár, amely mindenhová követett. Néha szerettem volna eljutni Istenhez, de az én utam ellenkező irányba haladt. Maradt a megfoghatatlan, a spekulatív vigasz, hogy végül is minden út összefut, azért távolodás nincs, csak hosszabb utak vannak. Egyedül ücsörögtem a kupéban, bámultam az éjszakától feketére mázolt hegyeket és mezőket, kisebb vagy nagyobb települések kísérteties fényeit. Börtönből utaztam börtönbe, s ez nem is lehetett másképpen, mert ezeknek a helyeknek nemcsak a foglya voltam, hanem a fogiára is. Ezért nem talált meg a vigasz sem, ellenben belém fészkelte magát a nyugtalanság, amelyet a szanatóriumi munkám csak részben csillapított. A szanatóriumi kúrát az Irodában, nem kis eufemizmussal, átképzésnek nevezték el. A képlet egyszerű volt, mert szándékosan leegyszerűsítették. Valahogy így hangzott: a szocializmus a legfőbb jó, ami az emberiséget érheti, ennél jobb már csak a kommunizmus lesz, ha felvirrad a napja. Aki ezt nem hiszi, az emberi faj ellensége vagy pedig bolond. Az ellenséget meg kell semmisíteni vagy el kell szigetelni, a bolondokat – legalábbis a könnyebb eseteket – meg kell gyógyítani, vagyis át kell képezni. Hogy ez az átképzés meddig tart, még nekem sem árulták el. Mindenesetre új betegeket nem hoztak, a régiek közül pedig senkit sem engedtek haza. Már régóta érett bennem a felismerés, hogy amit az Irodában átképzésnek kereszteltek el, tulajdonképpen egy speciális kiképzés valamilyen speciális feladatra. Ez aggasztott. Annyira azonban mégsem, hogy kiszálljak a játékból. Lelépni amúgy sem lehetett volna, az egyenlő lett volna az öngyilkossággal. Most viszont a jelek arra mutattak, hogy megváltozott a feladat, és ezzel az én szerepem is. Nem tudtam, örüljek-e neki. Egyszer kivonultam már az életből, és csöpp kedvet sem éreztem visszatérni abba a rendezett káoszba, amit a rendszer haszonélvezői, a különböző rendű és rangú gengszterek és más efféle seggfejek normális, civil életnek neveztek.

Voltaképpen csak annyi történt, hogy megsértődtem. Volt egy Lola nevű barátnőm, aki iránt mélyebben éreztem, mint a többi embertársam iránt,akik iránt viszont sehogyan sem éreztem. Valami vonzalmat éreztem Lola iránt, ami lehet, hogy szerelem volt, de lehet, hogy valami más. Amikor elment a kamionsofőrrel, nem szerelmi bánat marcangolt, hanem előbb ürességet éreztem, később olyasmit, amit a legpontosabban fölháborodásként nevezhetnék meg. Ráadásul mindez egybeesett a vidéki kórházból való kirúgásommal. Sebaj, gondoltam, ha van valami érték az életben, az úgyis a szüntelen újrakezdés. Ám az ilyen spekulatív magyarázatban megint csak több volt a filozófia, mint a lelki vigasz, s főleg, mit sem változtatott a tényen, hogy Lola megsértett. Úgy ment el, hogy nem volt bátorsága nyíltan szakítani. Egyszerűen csak megüzente a barátnőjével, hogy nem jön többé, s én se keressem. Annyi fáradságot sem vett magának, hogy írjon egy szép, érzelgős búcsúlevelet, amelyben a szememre veti, hogy kiállhatatlan alak vagyok, aki csak kiszipolyozza őt, birtokolni és megalázni akarja. Nem változtat a lényegen, hogy ilyesmit nem is írhatott. Elbocsátásom a legkevésbé sem rázott meg, Lola távozását azonban igazságtalanságnak éreztem. Olyan volt ez, mintha egy végrendeletben minden örökségemből kisemmiztek volna csak azért, mert alacsony a homlokom és szőrtelen a mellem. Nem értettem, hogy az úgynevezett normális életben miképpen történhetnek nem logikus dolgok. Azt sem fogadtam volna el magyarázatnak, hogy a kamionsofőrnek nagyobb a fasza. Lola árulását semmilyen ésszerű magyarázat nem támasztotta alá, ezért kénytelen voltam a dologból levonni néhány következtetést. Mindenekelőtt azt, hogy az emberek közötti viszonyokat nem a logika szabályozza, hanem szeszélyek és hangulatok, kapzsiság és bujaság, kéjvágy, bosszú és szadizmus. Mindenki a nagyobb koncért tülekszik, s a végén már a legalantasabb ösztöneit sem rühelli. Ebben a tülekedésben ímmel-ámmal én is részt vettem, nehogy egészen hülyének nézzenek, s jól ismertem a magam alantas ösztöneit is. Tudtam, hogy nem vagyok különb másoknál. Bizonyára Lola is azért hagyott el, mert különb társat keresett, és még nem tudta, hogy nincsenek különb emberek, csak más emberek vannak. Még nem tudta, hogy minden lélekben pokoli káosz kavarog, hogy mindenki potenciális gyilkos, notórius hazudozó, komplexusokkal megvert, hiú és önimádó állat. Elvesztettem a hitemet a hivatásomban. Egyik kórházi kollégám imádta a békacombot. Minden hétvégén békákra vadászott a Duna menti ártéri erdőkben. Egyszer szemtanúja voltam, ahogy kiadós zápor után kollégám fehér köpenyben a kórházudvaron békákat gyűjtött egy nejlon táskába. Úgy hajladozott, mint a krumplit kapáló asszonyok. Mély megvetést éreztem iránta, de ez a megvetés akkor az egész emberi fajnak szólt, magamnak is. Amikor Lola elhagyott, az üresség átjárta egész bensőmet, ezt a hatalmas barlangot, amelynek nem is tudtam, mennyi járata és elágazása van. Szinte a csontjaimban éreztem az ürességet, s a barlang járatait hamarosan jeges víz töltötte meg. Hozzám képest a szanatóriumi bolondok egytől egyig életvidám fickók voltak. A hosszú összezártság és a csordaszellem immúnissá tette őket a magánnyal szemben. Most, a Pozsony felé robogó vonatban gondoltam először irigységgel rájuk. Nem bántam volna, ha csupán az egyik vagyok közülük.

Napkeltekor érkeztem meg a városba, ahol mindig fúj a szél, de most szélcsend volt, pára és füst ereszkedett alá a házakra, amelyek mintha gőzfürdőben mozdulatlanul ácsorgó emberalakok lettek volna. Turisták részére nyomtatott prospektusokban sosem ilyen a pozsonyi városkép. Taxiba vágtam magam. A jólfésült, fiatal taxisofőr felől édeskés dezodorillat áradt. Fürgén és könnyed mozdulatokkal rakta be nehéz bőröndjeimét a csomagtérbe, s közben többször is megnézett magának. Feltűnő érdeklődése feszélyezett, miként túlbuzgó készsége is, ahogy az ajtót nyitotta ki nekem, maga mellé ültetve a kocsiban, ami nem szokása a taxisofőröknek. Figyelmességére hamarosan magyarázatot kaptam. Amikor beszíjazta magát és óvatosan megelőzte az előttünk parkoló két autóbuszt, meglepetésemre magyarul szólt hozzám.

– Régen láttam, doktor úr.

– Honnan ismer engem?

– A taxisofőr bemutatkozott, de én ettől sem lettem okosabb.

– Az apámat kezelte – mondta aztán.

– Ó, így már egészen más. Tudja, én elég sok beteget kezeltem, és nem emlékezhetem mindegyiknek a hozzátartozóira.

– Természetesen – mondta a taxisofőr. – Meg hát múlnak az évek. Elég régen volt.

Evek óta nem beszéltem magyarul, magyar újságokat és könyveket nem állt módomban olvasni a szanatóriumban. Az a körülmény, hogy magyarnak születtem és magyar az anyanyelvem, a régi életemhez tartozott, amelyből az Iroda tárt karjaiba vetve magam kiléptem már, így elveszítette a fontosságát. Néha magyarul gondolkodtam és magyarul álmodtam, de egyre ritkábban. A tizenkét válogatott bolond közül egyik sem volt magyar. Különben is, magyarnak lenni önmagában nem érdem, s az orvosi vagy a pszichiátriai hivatás szempontjából nézve indifferens.

Ezért most egy kicsit megijedtem magamtól. Nosztalgia ébredt bennem a magyar beszéd iránt, amely a gyermekkorom és az ifjúságom nyelve volt, egyáltalán: a régi életemé, ahova követségbe küldött az Iroda, s már látszott, mennyire meggondolatlanul. Régi életemben magyar voltam szlovákok között annak előnyeivel, de főleg hátrányaival egyetemben. A legtöbb szlovák nem kedveli a magyarokat, s én hiába tanultam meg majdnem tökéletesen a szlovák nyelvet, hiába beszéltem akcentus nélkül szlovákul, a vezetéknevem Asztalos volt, s ebből szinte ordított a származásom. A szlovák kollégák, ha berúgtak, a magyar történelem minden vélt vagy valódi kisiklását az én nyakamba varrták, engem téve felelőssé még a saját történelmük ostobaságaiért is. Amikor kiléptem a régi életemből, azt reméltem, hogy attól a tehertételtől is megszabadulok, amit a származásom jelent. Az Iroda intézményeiben a legteljesebb bolsevik nemzetköziség uralkodott. Aki az Iroda alkalmazottja lett, megszűnt valamely nemzet fia lenni. Ez az állapot tetszett nekem és hamar megszoktam. A szanatóriumban, miként az Iroda által felügyelt más intézményekben is, az alárendeltségben fogant egyenlőség nem szólamnak vagy illúziónak látszott, hanem meg is valósult. A parancsok és utasítások végrehajtásában mindenki egyforma arányban osztozott. Az itt alkalmazott szlovákoknak is el kellett felejteniük, hogy szlovákok. S bár szlovák vagy cseh nyelven érintkeztünk az ápoltakkal és intéztük ügyvitelünket és levelezésünket, ezt csupán pragmatikus okokból tettük. Szükség volt egy közös nyelvre, amelyen kommunikálhatunk.

Most viszont a fiatal taxisofőr, mintha egy varázslatot tört volna meg. A civil életben minden maradt a régiben. Ugyanabba a rendezett káoszba tértem vissza, ahonnan elmenekültem, s kezdtem aggódni, hogy ha sokáig itt maradok, feladatommal, a szükségszerű stratégiai tétlenség várakozó állapotával nem leszek képes megbirkózni. Máris vágyat éreztem, hogy megnézzem a magyar televízió műsorát, hogy magyar újságot és könyvet vegyek a kezembe, hogy magyarul szólhassak valakihez. Amikor Richárd Wagner tolmácsolta nekem az Iroda parancsát, aligha gondolt arra, hogy kísértéseknek tesz ki. Eldöntöttem, hogy erős maradok. Régi életem színhelyén követként fogok viselkedni, olyan emberként, aki emigrációba vonult, s új hazájában oly tökéletesen beilleszkedett, hogy megbízhatóvá és alkalmassá vált a kényes követi feladat ellátására is. Ha erős maradok, bátran olvashatok magyarul, bátran nézhetem a magyar televízió műsorát, bátran alkalmazkodhatom a civil élet szokásaihoz. Régi életem tapasztalatait a saját hasznomra fordíthatom.

– Messziről jön? – kérdezte a taxisofőr.

– A túlvilágról – feleltem tréfásan, s a taxisofőr arcán kaján vigyor jelent meg.

– Én a túlvilágról nem ide jönnék vissza – mondta.

– Hanem hová?

– Hát... Talán Amerikába mennék.

Szívélyes mosollyal jutalmaztam meg a taxisofőrt merész kijelentéséért, mert sokakkal ellentétben, én úgy vélem, hogy az ilyen csípős tréfálkozás a társadalmi rendünk iránti legmélyebb szimpátia kifejeződése, csak a botfülűek vélekednek erről másként. A stadionok irányában haladtunk. Az Iroda által számomra ideiglenesen kijelölt lakhelyem egy, a két világháború között épült bérházban volt. A taxisofőrt még a kapuban kifizettem, s nem engedtem meg neki, hogy segítsen fölcipelni a bőröndjeimét a második emeletre. Lakásomba idegen ember csak az Iroda engedélyével tehette be a lábát. Ezt persze nem köthettem a taxisofőr orrára. Az egyik postaládára gondos kezek jó előre fölragasztották már a nevemet, miként a lakásom ajtajára is felszögezték a névtáblámat. Szoba-konyhás otthonomat agglegény stílusban rendezték be, vagyis puritánul, cicomátlanul, fantázia nélkül, egy kicsit régimódian. Igen, tudom, nem minden agglegény puritán, de az Iroda agglegényei számára kötelező a puritanizmus. Aki nem felel meg a szocialista erkölcs szigorú követelményeinek, az vagy köteles megnősülni, vagy szedheti a sátorfáját. Telefont is beszereltek a lakásba és nyilván poloskákat is. A hűtőszekrényben a gondos kezek elhelyeztek egy üveg whiskyt. Zsibbasztó fáradtságot éreztem minden tagomban, s kinyújtóztam a heverőn, még a zuhanyozást is későbbre halasztottam. Szendergésemből nemsokára csöngetés vert föl. Hanyagul öltözött, piszkos körmű, köpcös, középkorú férfi állt az ajtóban. Megmutatta az igazolványát, és közölte, hogy alattam, az első emeleten lakik. Invitálásomat elhárította.

– Nem megyek be. Csak látni és üdvözölni akartam... Maga már a harmadik – mondta.

– Nem értem. Miféle harmadik?

Az alattam lakó férfi, aki Hauser néven mutatkozott be, kárörvendve vigyorgott.

– A harmadik, akit lepasszoltak.

Jeges marok szorítását éreztem a szívemben, és rettenetes gyanú lopakodott a gondolataim közé. Mindamellett azt sem tartottam kizártnak, hogy csak próbára akarnak tenni. A kárörvendő vigyorgás pedig egy pillanatra sem olvadt le a rendetlen külsejű férfi arcáról. Önérzetesen válaszoltam.

– Engem dolgozni küldtek ide.

– Engem is – mondta gúnyosan a Hauser nevű férfi. – És Pavlíčeket is a földszintről. Ő a harmadik, és bélrákja van. Nemsokára meghal. Na, Isten áldja.

– Várjon...!

– Ne legyenek illúziói – mondta az alattam lakó a lépcsőfordulóról. – Remélem, összebarátkozunk. Ha nagyon egyedül érzi magát, csöngessen be hozzám. Délelőtt és este mindig otthon tartózkodom.

Hauser végképp kiverte az álmot a szememből. Közlése leforrázott és egy szempillantás alatt megvilágosodott a számomra a szükségszerű stratégiai tétlenség szemlélődő várakozásának az igazi jelentése. A mór megtette kötelességét, és örüljön, hogy életben hagyták. Asztalos Sándort leírták, elfekvőbe küldték. De vajon örökre leírtak-e? Ami történt, jelenti-e egyszersmind azt is, hogy visszanyertem a cselekvési szabadságomat? Ha úgy van, hogy visszanyertem, akkor sem tudtam a szabadságommal mihez kezdeni. Nem vállalhattam munkát, nem hagyhattam el a város területét. Most lettem csak igazán fogoly.

Amikor kiléptem a régi életemből, fatalista ember módjára cselekedtem: habozás nélkül alávetettem magamat sorsom különös fordulatának. Attól a naptól fogva megszűnt az akaratszabadságom. S nem is kívántam többé vissza. Nagyképűség nélkül senki sem állíthatja, hogy teljes mértékben ura az akaratának és a cselekedeteinek. A megalkuvásokat, a meghátrálásokat, a meghunyászkodó sokat lehet ideig-óráig leplezni, de nem érdemes. Ezért az, amit más emberek hajlamosak nagy adag pátosszal szabadságnak nevezni, nekem sosem hiányzott. A régi életembe fatalistaként kerültem vissza, s nem sokáig gyötört a bánat, hogy az Irodában leírtak.

Hauserral hamar összebarátkoztam, annak ellenére, hogy ő nem volt fatalista, és a habitusa különbözött az enyémtől. Hauser vegyészmérnök volt, és élvezte az életet. Mindent lefitymált, mindent kigúnyolt, és szerette az italt meg a lotyókat. Valaha, egy ideig, ő is az Iroda kötelékébe tartozott, de megegyeztünk, hogy a múltunkról nem beszélünk egymásnak. Rajtam és a rákbeteg Pavlíčeken kívül, senkivel sem érintkezett a ház lakói közül, úgymond, elővigyázatosságból, de én azt hiszem, azért sem, mert csupa, a létminimum határán vegetáló szerencsétlen flótás lakott ebben a bérházban: nyugdíjasok, özvegyasszonyok, lecsúszott középkáderek, gyógyíthatatlan alkoholisták és börtönviselt vagányok. A bérház környéke csöndes volt, a környék közbiztonsága alig megfelelő. Egy utcasarokkal odébb volt egy borozó, Hauser törzshelye és vadászterülete. Itt szedte fel a kurváit, akik szemlátomást kedvelték őt, s Hauser elbüszkélkedett vele, hogy néha ingyen is hajlandók az ágyába bújni. Szomorú és vigasztalan helyre csöppentem, napjaim eseménytelenül teltek, és még az sem hozott ki a sodromból, hogy két szomszédos országban éppen összeomlóban volt a kommunizmus. Délelőttönként az ágyban heverésztem, délután sokat csatangoltam egyedül vagy Hauser társaságában. Pavlíček ritkán csatlakozott hozzánk, s az első pillanattól fogva bizalmatlan volt irányomban. Lakásomon a telefon egyszer sem szólalt meg. Ez is alátámasztani látszott Hauser véleményét, hogy lepasszoltak. Häuser odáig ment a barátkozásban, hogy egyszer fölkínálta nekem a lotyóit is, de azok olyan elesettek, rútak és elhasználtak voltak, hogy nagylelkűségét finoman elhárítottam. Hauser nem sértődött meg, hanem a rá jellemző szókimondással megjegyezte:

– Eljön az a nap, amikor majd te is rájuk fanyalodsz. Folyamatosan csúszunk le, barátom, s te még messze vagy a lejtő aljától. De várd ki a végét.

Aztán becsapott a mennykő.

Az Iroda ügynökei éjjel-nappal a kötelező éberségről búgtak a fülembe, ezért sokáig nem merészkedtem be a városközpontba, s amikor egyszer mégis megtettem, elővigyázatlanságom csaknem a vesztemet okozta. Betértem egy villamos szakboltba, hogy a zsebrádiómba elemeket vegyek, és egyenesen Lola karjaiba futottam. Mire észbe kaptam, késő volt már. Lola ózott és őzött, azt hiszem, még nálam is jobban megijedt, de talán örült is a váratlan fölbukkanásomnak, mialatt az én lélekjelenlétem éppen távozni készült a szellőzőnyíláson, s szinte lasszóval kellett visszarángatnom onnan. Estére randevút beszéltünk meg, de én ott a presszóban is valami lámpalázfélét éreztem, és Lola is feszengett. Csupa új dolgot tudtam meg tőle magamról. Azt, például, hogy disszidáltam, még levelet is írtam neki Németországból, de aztán az ő levelére nem válaszoltam, s ebből arra következtetett, hogy a levele talán el sem jutott hozzám. A rendőrségen egy hónapon át macerálták miattam, a végén már teljesen kiborult, az idegösszeroppanás határára került, és akkor leszálltak róla. Szakított a kamionsofőrrel, és szörnyen megbánta, hogy elhagyott miatta. De akkor bennünket már egy vasfüggöny választott el.

Mindent tudnak rólad. Mindent – mondta nyomatékosan. – Szinte hihetetlen, hogy visszaengedtek, és a hajad szála sem görbült meg. Talán mégis változni fog itt valami... Na és milyen ott? – kérdezte suttogva.

– Ott?... Hát... más. Nem is tudom, mit feleljek erre. Nem is érdekes. Egyáltalán nem érdekes.

– Férjhez mentem – mondta Lola, bűnbánat nélkül. – Nem hittem volna, hogy látjuk még egymást az életben. Kár, hogy így történt.

– Nekünk nem szabad találkoznunk többé – mondtam.

Ezt Lola is belátta. Húsz percig sem beszélgettünk, Lola a legkevésbé sem hatott rám elemi erővel, én mégis feldúltan tértem vissza az Iroda által kijelölt lakásba, de bízvást mondhatnám úgy is, házi őrizetembe. Óriási hibát követtem el, nem lett volna szabad szóba állnom vele. Rövid együttlétünk nem lobbantotta fel a szerelem tüzét egyikünkben sem. Inkább csak amolyan kísértetek lehettünk egymás számára. Viszont híre mehet, hogy újra itthon vagyok, s aggasztott ez a disszidálási história is, nemcsak mert egy szó sem volt igaz belőle, hanem mert nem értettem, kiknek és miért volt szüksége erre a ködösítésre. Az Irodában csak úgy nem találnak ki ilyesmit. Tehát bármikor rám húzhatják a vizes lepedőt, letartóztathatnak és megvádolhatnak illegális határátlépéssel, s én egy szót sem szólhatok arról, miféle helyen dekkoltam az elmúlt néhány esztendőben. Egy fél szó a szanatóriumról a halálos ítéletemmel lenne egyenlő. Nem hiszem, hogy a paranoia jegyei kezdtek volna elhatalmasodni rajtam, amikor úgy éreztem, veszélyben forog az életem. Azzal az eltökélt szándékkal csöngettem be Hauserhoz, hogy kipakolok mindent Loláról is meg a szanatóriumról is, de amikor megláttam az ajtórésben az örökké kajánul vigyorgó fizimiskáját, azonnal letettem erről az őrült tervről. Hauser azonban szimatot fogott, s már-már tolakodóan sürgetett, hogy öntsem ki a szívemet előtte. Lementünk a borozóba. Hauser esti műszakos lotyói éppen máshol keresték a tejbe aprítani valót, az egész hodály nagyon lepusztult volt, s csak még jobban elvette az étvágyamat attól a lehetetlen, szorongató és hánytató vegetálástól, amely Pozsonyba visszatérve az osztályrészemül jutott. Hauser megint faggatni kezdett, én egy darabig savanyú ábrázattal titokzatoskodtam, aztán a végén annyira fölment a pumpa bennem, hogy nyersen megkérdeztem:

– Te most kihallgatsz engem?

Hauser gonoszul vigyorgott, csupa kérdőjel meg felkiáltójel volt.

– Na mi lesz?... Mondj már valamit... Megyek aludni – jelentettem be. Hauser utánam szólt:

– Te, Sándor! Nem árt, ha néha körültekintő vagy.

Le vagy szarva, gondoltam, de hajnalig nem jött álom a szememre, s amikor elaludtam végre, abban sem volt köszönet. Álmom tüllfüggönye mögül egy hang szólított meg, egyenesen a kastélyból, amelynek az ablakain bevilágított a hold.

– Mért nem keresed meg Máriát? – duruzsolta a hang. – Talán értékes nyomra bukkansz nála.

– Ki beszél? – kérdeztem. – Kinek a hangja ez? A biztosítási ügynöké?

– Hát nem az Úr hangja, az biztos – mondta valaki messziről. – Már a saját hangodat sem ismered meg, te balek?

Fölébredtem. Az este és az éjszaka sajgó emlékét kitakarította fejemből a kissé zavaros hajnali álmom, a furcsa felszólítás, amelyet, ha jobban belegondoltam, már nem is tartottam annyira furcsának. A velem született óvatosság helyét a várakozás feszültsége foglalta el bensőmben, s puhítgatta egész délelőtt ellenállásomat. Képzeletemet Mária arca töltötte be, egy valamilyen Mária-arc, amelyet Richard Wagner leírása alapján raktam össze elemenként, mint egy intarzia vagy mozaik darabjait. Az ügynök irataiból emlékeztem Ácsék címére, s arra kellett ráeszmélnem, hogy bizonyára nem véletlenül ivódott emlékezetembe a címük. Az első pillanattól fogva, hogy megismertem történetüket, vágytam rá, hogy találkozzam Máriával, bár ez a vágyam beteljesíthetetlennek látszott a világtól elzárt szanatóriumban, s talán mert oly mélyre elástam, tört fel belőlem most robbanásszerűen. Azonnali cselekvésre sarkallt, még annak az árán is, ha kezdeményezésemmel belerondítok az Iroda titokzatos terveibe és netán veszélybe sodrom mindkettőnket. Valami, talán a szerelemhez fogható érzés születésének voltam a tanúja ezekben a délelőtti órákban, s az ellenvetést, hogy hiszen Ács Máriáról készült fényképet sem láttam még, nemhogy őt magát a teljes eleven valóságában, azzal hessentettem el, hogy a szerelem csak másodlagosan testi vonzalom, mindenekelőtt pedig eszme. Ez az érzés délutánra már szinte egzaltációvá fokozódott bennem. Alig vártam a napnyugtát, hogy a sötétség leple alatt elosonhassak megkeresni Máriát. Végül már az sem tartott vissza, hogy a rosszabbik, a kötekedő énem megsúgta, valószínűleg csak kalandra vágyom, mert a szükségszerű stratégiai tétlenség hovatovább elveszi az eszemet. Alkonyodott, a Nap már átkelt a Dunán és a Morván, korongja megérintette az ausztriai hegyek karéját. Bíbor felhő lebegett a vasfüggöny fölött, a város háztetőire finom por és korom szitált. Nem volt számomra visszaút.