Héterdő

Második napja, hogy ledobták a vonatról, amit kíméletességből megállítottak. A két fegyveres egyáltalán nem volt barátságtalan, inkább szomorúnak látszottak, amikor átvizsgálták iratait. Tudja, ugye tudja, mondta a magasabbik géphangon, és mégis ide jött hozzánk. Nem tudom. Mit tudnék? Nevetséges, mondta erre a nehezen lélegző alacsonyabb. Ezt mindenki tudja. Óvatos légy, fiam, éppen most mondta Éva néni, hogy az öccse elveszett útközben, pedig sokszor utazott azon a vonalon, minden fát ismer, és most mégis.

Kipillantott a légyköpte vonatablakon. Egyetlen fát sem látott erre, a sivatagosodó alföldi táj rezgett a forró levegőben, nem lehetett tudni, meddig való, és mettől káprázat, a délibáb lefolyt az égről, eláradt a rónán, fénylő felszíne fodrozódott. Gégeszél, villant belé, a h-nál némább gégehang, az fújja a magáét.

KINEK A MEGBÍZÁSÁBÓL JÖTT? Inkább megbízás ellenére, bizonykodott. Az a helyzet, hogy erre még sohasem jártam, és hallottam sokaktól, milyen szép ez a vidék. Legyen eszed, ha ezek kérdezgetnek, mondta a szeretője. Legyen annyi eszed, hogy úgy teszel, mintha nem lenne. Én is megbántam, hogy okosnak akartam látszani. És ne mondj előttem semmit, mert be kell súgnom mindent, amit hallok.

Nem súg a szél, némán fodrozza magát az izzó levegő, de fa egy szál sem.

NEM FELEL? Magamtól jöttem, önindíttatásból. Az az oka, hogy látni akartam, milyen ez a vidék, és ebből a célból ide kellett jönnöm. Hát ez két dolog, mondta szenvtelenül az alacsonyabb. Nem verejtékezett, noha állig gombolt egyenruhájához bordó posztósapkát viselt. Mindkét fegyveresen sapka volt. Ez a búr háború, de a búr kalap, az más. Ez barett. Talán valami légió. A saját érdekében kérem, szólt a magasabb, aki nem szuszogott, hanem sápadt volt, nedvesen csillogó arcának színe rossz minőségű csomagolópapírt idézett.

A vonatban ócska kölni, áporodott dohány és avas zsír szaga töltött be mindent. Az egész kocsiban öt ember utazott. Ha megszólította őket, csodálkozva meredtek rá. Nyilvánvalóan igyekeztek megérteni, mit kíván az idegen, de nem értették, az biztos, annyira üresen bámulták. Némelyikük egy-egy szavát igyekezett utánozni, erre a többiek hangosan nevetni kezdtek, és még miután elhallgattak is, csak úgy pukkadoztak, amikor tekintetük összetalálkozott. Mondja meg, kérem, nógatta a magasabb, ki beszélt önnek erről az országról. Csak nem tilos?, ingerkedett. Az attól függ, vetette közbe a másik szuszogva. Ez szabad ország, de mindent mégsem lehet megengedi. Arra válaszoljon, vetette közbe a maaasabb, KI MONDTA, HOGY JÖJJÖN EBBE AZ ORSZÁGBA. KI MONDTA, ÉS MIÉRT MONDTA?

Fekete, fehér, igen, nem, adtam neked száz forintot, mit vettél a pénzemen. Mit vettél? Fekete-fehér kiscicát? A lánynak szokatlanul mély hangja volt. Szája aránytalanul nagy, és kettéhasadt a feje, amikor nevetett. Kardvágta. Egy szablya futtában mosolygósra sértette.

Kardvágtatás. Vagy kétezer kard vágtatott rájuk a csatatéren. Arra ébredtek részeg álmukból, hogy megjött a halál. Körülnézett. Itt vitézkedett a nagypapa. Nem féltél, papa? Ha az ember megissza a hadirumot, jó csajkányit, hogy ki is löttyen belőle, nem fél az ördögtől sem. Ordítottunk és végtében – sokat mondok, ha egy volt – vágtáztunk, mint az ördögök. Csúnya haláluk volt. Ez a lány az életem. Szép halálod lesz, csak egy kicsit nagy a szája.

Nagytakarításkor is náluk járt, a lány porcicák között mondta ki az igent.

Magam jöttem önindítózva, saját szakállamra, mi ebben a különös? NEM FOGADOM EL A VÁLASZT. KI BESZÉLT ÖNNEK ERRŐL AZ ORSZÁGRÓL? Rágyújtanak? Azt hiszem, itt valaki már régebben elhagyott egy csomag rossz minőségű zsírt vagy faggyűt. Nem érzik ezt a szagot? Mindenki beszélt az országról. Mit tudom én? Ne gyűrögesse az útlevelemet, vadonatúj. MOST KAPTA? Most váltottam ki. KITŐL KAPTA AZ ÚTLEVELET? Valami nő adta ki egy ablakon. HOL? A rendőrségen. Nem mindegy? RENDŐRSÉGEN NEM ADNAK ÚTLEVELET! Dehogynem. MI A KIBOCSÁTÓ SZERV NEVE? Ja? Belügyminisztérium. Ha ez fontos, miért nem kell vízum a beutazáshoz. A vízumkérő nyomtatványon mindig van ilyen rovat. Akkor tudhatnák, hol osztják nálunk az útlevelet, mert abba beleírtam volna. NE GYALÁZZA A NEMZETET! KI KÜLDTE MAGÁT?

A Jóisten. MAGA KATOLIKUS TALÁN?

Én egyike vagyok az ő egyháza legméltatlanabb tagjainak, de azért MINDAZ, AMI EGYHAZADRA VONATKOZIK, MINDIG TISZTELETREMÉLTÓ, BECSES ÉS? és szent lesz előttem. NA LÁTJA! NEM LESZ. Dehogynem. KEGYED REFORMÁTA, NEMDE? Nem! SZENT LESZESZ ELŐTTEM, ÍGY ÁLL: LESZESZ.

Átkozott leszesz bejöttödben, és átkozott leszesz kimentedben.

A vonat pillanat ideig állt csak. Mire a két fegyveresben felötlött, hogy talán nem esett elég nagyot, már   eggyéolvadt   a   környezettel. Pontnak sem látszott, ahogy pont láthatatlanul hevert, de mire szemeit felnyitotta volna, már talpon volt.

A csomagolópapír arcú azt kérdezte, MIÉRT AKARTA LÁTNI, HOGY MILYEN EZ A VIDÉK, ÉS MI VOLT A CÉLJA AZZAL, HOGY MEGTUDJA?

Az elmélkedés módszere révén különbözik a puszta gondolkodástól. Éva néni öccse bizonyára elmélkedett tehát, nem pedig gondolkodott. Ha logikusan járt volna az agya, nem vállalkozott volna olyan útra, ahonnan csak megtérni lehet. Nem érted, amit mondtam? Értem, de hát más elmélkedni, és más gondolkodni valami felől, habár még nincs kellően megoldva az a feladat, hogy az elmélkedés ne legyen szárazon racionalista és sablonos, hanem hozzáidomuljon az egyes típusokhoz. Ezért van, hogy a profán meditáció, vagyis a tökölődés, ami az elmélkedés egy változata, nagyon is evilági, így se nem elmélkedés, se nem gondolkozás. Ha Éva néni képes volna elmélkedni, akár teológus is lehetne. Ne beszélj szamárságokat. Csakhogy gondolkozni még annál is képtelenebb, mondhatnók olyan hülye, hogy az anális, ennélfogva se elmélkedésre, se gondolkozásra nem alkalmas, tehát tökölődik, feltéve persze, hogy fogalmak, összefüggések és felismerések nélkül is van szellemi tevékenység. Ejnye! Na, nem?

Szomorú szemük volt, különösen a papírsápadtnak. Sajnálom, mondta, én is, mormogta a köpcös, de hát mit tehetnénk: más a magánember, és más, aki szolgálatban van, mi pedig itt tisztünket látjuk el, bizonyára megérti, ön Európából jött, és talán tényleg nem reformáta, habár az mindegy. Vállat vont. Igazán mindegynek hitte. Látja, ez nem szép, ahogy így félvállról véleményez, hiszen mi beszéljük az anyanyelvét. Nehogy bevedd azt a tésztát, hogy valami közötök lehet egymáshoz, ezeket az alakokat ezért fizetik, hogy becsapjanak. Itt annyira problémás minden, láthatja, még nem értjük a másokéhoz való igazodást. Rosszul mondtam volna? Nem tudjuk, mikor korrelálunk magukkal, mi így mondanánk. A PASAPORTJÁT EGYELŐRE NEM ADJUK VISSZA. És miért nem? ELLENŐRIZNI FOGJÁK A MINISZTÉRIUMBAN. ÚGY KÉPZELIK EGYESEK, HOGY MINKET BE LEHET CSAPNI! Hogyan gondolják? Útlevél nélkül barangolok, amíg eszükbe nem jut visszaadni? Mivel igazolom magam? CSAK MONDJA, HOGY NÁLUNK VAN A PASAPORT. AKKOR UTÁNA TUDNAK NÉZNI. Adjanak róla valami elismervényt, mivel én nem hiszem, hogy elegendő ilyesmire hivatkozni. EZ HIVATALOS DOLOG, MIT KÉPZEL? Azt képzelem, hogy nincs joguk maguknál tartani az útlevelemet. MINDENHEZ VAN JOGUNK. Mondja, miért kötekedik a hatósággal? Nekünk ez kötelességünk, és a világon mindenhol így megy ez. Fel akarja ébreszteni a haragot, ami a miénk?

Mutasd azt, hogy hülye vagy. Csak úgy úszhatod meg. Ó, Margaréta, abból jó nem lehet, ha úgy teszek. Majd inkább elhárítom őket. Tudod, hogy ők az elhárítok. Ha nem néznek hülyének, akkor be akarnak szervezni. Nincs kiút előlük.

A megértés elmélete megpróbálja saját tapasztalatainak segítségével közvetíteni a hagyományt. Margarétának éppen legelső kefélésük közben kellett begörcsölnie ennek következtében, és rémülten így kiáltott: KI KÜLDÖTT TÉGED IDE? Űzött a vágy, s előle hozzád menekültem, hogy befogadj. Ez megtörtént, ám a frászt hozod az emberre ezzel a viselkedéseddel. Nyugodj meg, hogy folytathassuk. KI VAGY TE?! Elfelejtetted, vagy mi az isten? Valami feltűnt a láthatáron. Hogy kóbor ló-e vagy csak egy kóborló ördögszekér, ami honos ezen a vidéken, nem látszott. Mivel utóbbinak mozgásához szél szükséges, az pedig nem volt érezhető, valószínűbbnek tűnt, hogy állat, nem pedig növény.

Viselkedjék, kérem, nyugodtan, pillanatig tartó heves fájdalmat fog érezni, de utána soha többé nem lesz panasza, azonban e kis műtét helyét nem tanácsos terhelnie. Jól van, abbahagytam már.

Mit akarnak most? Adják vissza az útlevelemet! NEM KELL KIABÁLNI. NEM FOG FÁJNI, CSAK MEGKÖTÖZZÜK, HOGY NE AKADÁLYOZZON.

A szenvedés mindenekelőtt azt a módot jelenti, ahogyan a világ belenyomódik az emberi szellembe, amely önként és szükségszerűen mindig kiteszi magát a világnak. Azonban a világnak kitettség tapasztalása is szenvedés, úgy mondják. Nem szabadna kitenned magad egy ismeretlen világ idegen dolgainak. A szenvedés negatív jellege abban áll, hogy a világra való vonatkozásában az ember valamilyen, a világtól származó belső és külső ellenállást tapasztal, amely megfosztja őt hatalmától.

NEKÜNK HATALMUNK VAN MAGÁT MEGKÖTÖZNI. Hiába kiabál, nem hallják az emberek. Nincsenek itt, szólt a géphang, elmentek, mert humanisták. SÚLYOSABB BÜNTETÉST ÉRDEMELNE, DE NINCS TANÚNK, MIVEL A HUMANISTÁK ELMENTEK INNEN. Rosseb magát, sziszegte a köpcös, úgy beszélgetünk, mint a barátok, pedig maga ellenség, és AZONNAL MONDJA MEG, KI MONDTA, HOGY JÖJJÖN IDE! Rohadt humanisták, mind elmentek, és most itt állunk hatósági tanú nélkül.

KI KÜLDÖTT RÁM?! Margaréta egész testében reszketett, a sárga lámpafényben szaporán rezgett a cicije. Tényleg van gyereked? Ezen meg sem látszik, mondta, és megmarkolta. Az asszony hanyattvágta magát, és sikoltozott: JAJ, DE ROHADTAK, HOGY MILYEN HÜLYE KURVA VAGYOK, AKIRE CSAK ÍGY RÁ LEHETETT KÜLDENI EGY EMBERT! Biztosan igazad van, de nem értem, mit kiabálsz. Engem nem kellett rád küldeni, magamtól másztam. NE TETTESD MAGAD, MILYEN ÁLLAT LEHETSZ, HOGY ILYESMIRE HASZNÁLNAK! Mindenki erre használt eddig: bedugni, kamaty, hazamenni, mert jön a férj, vagy a gazdag krapek. Mi ebben a kiabálni való? MÉG MOST IS KONSPIRÁLSZ! Tényleg ennyire ártatlan vagy?, váltott ugyanoly hirtelenséggel Margaréta. Szegény kisfiú, ennyire nem ismered a világot? Majd én vigyázok rád, jó? NEM FOG FÁJNI, NE MOCOROGJON, MERT AKKOR TOVÁBB TART. Mindig hordanak magukkal ilyen kötelet? Most ne beszéljen privát emberként. Gyanánt. Ez officiáus aktus. Összekötöznek. MEGKÖTÖZZÜK, EZ SZABÁLYOS, HA NINCS A SZOLGÁLATOSNÁL BILINCS.

Ne hozz semmit, csak vigyázz magadra, kisfiam. Éva néninek mondd meg, de csak, ha már elmentem, hogy le van szarva. Nem szégyelled magad?! Az édesanyáddal beszélsz! Éva néni akkor is le van szarva. Mondd, hogy fehér lovon megyek, és addig nem veszek nőt magamhoz, amíg az öccsét ki nem szabadítom a rabságból. Ne viccelj ezzel, nem tudhatod... Majd megtudom, és megtérek, drága jó anyám, prampapam, majd, ha a harcnak, ennek a harcnak egyszer csak vége lesz!

A PASAPORT NÁLUNK MARAD. A HÁTIZSÁKJÁT MAJD MEGKAPJA A KÖVETSÉGEN. Melyiken? AZ MINDEGY. ELLENŐRZIK ÉS MEGKAPJA. Bocsánatot kérek, ez a kötelességünk.

Ma meglátogattak, mondta Margaréta, rohadt volt, azt kérdezték, ki vagy. Ezeknek nem lehet hazudni, megmondtam. Sokra mennek vele; kik ezek egyáltalán? Hagyd ezt abba, ennyire tudatlan ember nincs. Vigyázz, mert ezek az emberek meg fognak keresni. Engem? Miért? MERT RÁM VIGYÁZNAK, AZÉRT. NEM MINDEGY, HOGY KIVEL ALSZOM EGY ÁGYBAN. Ma ne menjek el? Ne, mert lehet, hogy itt vannak a háznál. És mit tudnak csinálni? Mindent. Érted? EZEK MINDENT! Nem akarom, hogy miattam bajod legyen.

Isten vele, szuszogta a köpcös, minden jót, mondta a géphangú. Azután bokánál, csuklónál megragadták. Másnap Margaréta üzenetet hozott: HÍVD FEL ŐKET EZEN A SZÁMON, TALÁLKOZNI AKARNAK VELED. Úgy látszik, tényleg véletlenül találkoztál velem. Nem egészen, ugyanis előtte megbeszéltük. Mit idegeskedsz? Értsd meg, semmi bajom sem volt, úgy éltem, ahogy akartam, és akkor jöttek, hogy van ez az állás, és csak figyelnem kell, de többet nem mondok, mert ez TITOK, ÉS HA MEGTUDJÁK, HOGY ERRŐL BESZÉLTEM NEKED, EZEK KICSINÁLNAK.

Énekelni próbált, de gégéjéből csak szél fújt, a kilehelt csönd belefúródott a ritka levegőbe: üveglap egy tóban, nem látni, éppen csak sejlik, de ott van. Gégeszél, mélázott, és erősen fújt egyet. Még legalább ötven kilométert kell megtennie, hogy elérje a hegyek lábát, a fenyveseket. Éva néni azt mondta, az alföldön kígyó is van, homoki vipera, nehogy oda menj kirándulni! A hegyeket akarom látni, anyám, azért megyek. A vonat azon a helyen megy, ahol a nagyapád... Már mondtad, de utánanéztem, mert emlékszem: egyvégtében hősiesek voltak. Milyen érzés egy ilyen vitéz ember lányának lenni?

Nem hívtad fel őket? Te nem vagy normális! Azonnal hívd! Várj, ne innen. Leviszlek kocsival, innen ne telefonálj oda.

A csomagolópapír arcú elengedte. Nézze, itt van a kulacsom, magának adom, jó? Miért adja? Nem szólítottam öreganyámnak. Maga beteg lehet. Talán a félelemtől. Nem félek. Há? Na ne! Mind ezt mondja, de hát én is félnék, meg a kollégám is, pedig ő már járt háborúban. Háború, hol? Hát ezt itt úgy mondják. Veszélyes szolgálatban, úgy, hogy az ellenség is lőhetett volna, ha történetesen nincs béke. Hál’isten, az van. Nem kincstári, nem lehet bajom belőle. Igaz, bólogatott a szuszogó, de azért mégse mutassa, és főleg azt ne mondja meg, honnan van. Mindig csak kuss. Apropó, KÍVÁN VALLOMÁST TENNI? Milyen vallomást? TÖREDELMES, FELTÁRÓ JELLEGŰ BEISMERŐT. No, gondolja meg! Hagyjanak békén! JÓL VAN, EN CSAK JÓT AKARTAM MAGÁNAK.

Aggódni fogok érted, amíg nem írsz legalább egy lapot, mondta az anyja, aki buzgó katolikus volt, és keresztet rajzolt hüvelykujjával fia homlokára. Isten segítsen.

Elkéstünk, sápadt el Margaréta.

Körülvették. Csak bámult: egyetlen arcot sem tudott megjegyezni, se jellegzetes vonás, se karakteres jegy, még a szemük színe is egyforma. Sötét és szúrós. Talán hárman voltak, talán öten. Érdeklődve figyelte ezeket a hangsúlyozottan jellegtelen ábrázatukat. Szóval ilyenek. Ezektől fél Margaréta. GYÖNYÖRŰ ASSZONY, mondta az egyik. NEM VÁLASZOL? Nem kérdezett. ÖNNEK IS TETSZIK? Ki? A jellegtelen fakón elmosolyodott. MARGARÉTA ASSZONY, TERMÉSZETESEN. Fekete, fehér, igen, nem, adtam neked száz forintot, mit vettél a pénzemen? Gretchent. Ja. Kurvára ráfáztam vele. NEM VÁLASZOL? De igen. NOS? Nem hiszem. TUDJA, HOGY MIT KÉRDEZTEM?

A mély hangú lánynak hatalmas szája volt, és a fülei is eléggé termetesek, de nem álltak el, így könnyű volt leplezni méretüket a frizurával. Ha nem lettek volna fülei, egy vidám pillanatban körülröhögte volna a fejét. Szerencse, hogy jó hallása volt, megőrült volna, ha ennyi küllemhibával és azzal a szép hanggal hamisan énekel.

Hallja, mondta jóindulatúan a csomagolópapír arcú, mi nem vagyunk ellenségek, DE MAGA AZ! Mi azonban rendesek vagyunk, és ha ad valamennyi pénzt, hogy kifizethessük maga helyett a büntetést, meghúzzuk a vészféket is akár, és akkor talán nem hal meg. Van pénze? Valamennyi van. Valamennyi? Most jött az országba, még nem költhetett semmit. Ad a vészfékezésre? Ha nem adok, elveszik. Adok, de össze vagyok kötözve. MEGKÖTÖZVE, ÚGY VAN, EZ SZABÁLYOS, HA A SZOLGÁLATOSNÁL NINCS BILINCS. Tudom. Már mondta. Vegyék le rólam a kötelet, adok pénzt. Nem kell, majd mi elvesz-szük. Takarékos nemzet vagyunk, nem akarunk kétszer megkötözni egy embert. Átkutatta a zsebeit. Csak ennyi?

Az alacsonyabb fegyveres, aki még mindig nem izzadt, eltette a pénzt. Készen van?, kérdezte. VIGYÁZZON, MERT NEM MONDOM KÉTSZER: MOST LETESSZÜK A VONATRÓL, AZTÁN NE TALÁLKOZZUNK. Akkor adja ide az útlevelemet. A PASAPORT MARAD. Akkor pedig... HAGYJA EZT ABBA! IGEN? A magasabb, akinek úgy csillogott már a képe, hogy zsírpapírnak tűnt, megrántotta a vészféket. A szuszogó leguggolt, megragadta a bokáit, és abban a pillanatban, amikor a vonat megállt, kirántotta a lábát. A hosszabbik a csuklóinál fogta, keze-lába összekötve, meghimbálták, és kidobták. A masiniszta kidugta a fejét, hogy lássa, mi történt. Akkor a hosszabbik személy intett, hogy mehetnek tovább.

TUDJA, NINCS EMBER, AKI NE KÖVETETT VOLNA EL VALAMIT. ÖNRŐL MINDENT TUDUNK, EZT NE FELEJTSE. ÉN AZT TENNÉM AZ ÖN HELYÉBEN, HOGY LEÍRNÉK MAGAMRÓL MINDENT, AZT IS, KIKET ISMEREK BARÁTILAG, ÉS IDE ADNÁM NEKEM. Utálok írni, inkább itt helyben elmondok mindenkit, aki eszembe jut, jó? EZ NEM MENTI AZ ÍRÁS ALÓL, DE MONDJON NÉHÁNYAT. Itt van például Kende Ferenc. Csupa e a neve, szörnyen fantáziátlan. Ez mindjárt három. NÉVROKON? Nem. Ez három. Most még hármat mondok, ma több úgysem jut eszembe, hacsak Margarétára nem gondolok, mert ott van ő, a férje, meg a gyerek. Három a magyar igazság. MIT MOND? VÁRJON, FELJEGYZEM MAGAMNAK. MI AZ, HOGY KENDE FERENC HÁROM? Van a rendes, van az idősebb, és van az ifjabb. Ez mind Kende Ferenc. NE HADARJON! Mit mondott, nem névrokonai? Nem azok. HONNAN ISMERI ŐKET? Az apám, a nagyapám és a bátyám. A szürke arc mozgalmasabbá lett: a gallér felől vörös szín vidámította egyhangúságát.

Ezekkel holnap beszélned kell, jegyezte meg Margaréta. Á, elfelejtem addigra. Meghülyültél? Ne cirkuszolj velük, mert AKKOR NINCS KEGYELEM!

Gratia. Grácia szegény fejemnek; görögül kharisz. Isten személyes jóindulata, és kegyelem e jóindulat hatása is: nem pusztán isteni jelenlét, hanem meghívás az örök életre; büntetlenség és bűnre való képtelenség. Az ilyen embert hívják hülyének. A kegyelemtanok abba buktak bele, hogy a kegyelem mellett az ember szabadságát is. fenn akarták tartani, és a kettő egész egyszerűen nem pászolt. Drága spekulánsok, mintha a szabadság nem éppen a valóságos kegyelmi állapot volna, csak hát a teológusok rablelkű emberek, és mindig is azok voltak, mivel a dolgok egészét csak együttesként tudták elképzelni, nem pedig egyazon létként. Ha szabadok lettek volna valaha, tudnák, hogy a két dolog egymásban létezik. Az embert felejtették el, a sokdimenziós lényt, és annak a szabadságát.

Utána a töltés aljához gurult emberre vetettek egy pillantást. Kezüket a bordó barettsapkához rántották: tisztelegtek az ellenség előtt. Ez magas rendű erkölcsiségre vall. Utána már csak pontnak látszottak, később annak sem.

AZT MONDTA, NEM ROKONAI. Azt kérdezte, nem névrokonaim-e, a rendes rokon nem név. NEM VITATKOZNI AKARTAM. ÍGY PERSZE ÖNNEK IGAZA VAN. ÁM MÉG HÁRMAT EMLÍTETT, ÉS KÍVÁNCSIVÁ TETT. Marga-rétáékat? Nem tudom, hány gyerekük van. Egy biztosan. HA MEG NEM BÁNTOM, ÉN KÉRDEZEK. TERMÉSZETESEN NEM MARGARÉTA ASSZONY CSALÁDJÁRA GONDOLTAM. Kik is? Ja, Kende Ferencné, ez is három. A jellegtelen arcű összerezzent.

Jó szolgálatot tett a kulacs, nem is gondolta volna, hogy ennyi víz fér bele. Nem egészen világos a hatalom embereinek logikája.

Anyu, baj lesz, ha mégsem találom meg Éva néni öccsét? Ugyanis az a helyzet, hogy Ne szamárkodj, miért lenne baj? Hát csak gondoltam, hiszen annyira szereti. Annyira szereti? A macska tudja. Ne keresd inkább, csak magaddal törődj, ha már odamész. Kesztyűt hozzak? Mondtam már, hogy Jó, tudom, de azt akarom, hogy szeress, és Éva néni is szereti az öccsét, aki mindig kesztyűt hozott eladásra Ejnye, fiam! Miért baj az, ha egy gyerek igényli az anyja szeretetét?

HALLOTTUK, HOGY ÖN SZERET VICCELNI. MÁR TUDUNK RÓLA.

Ez csak Margarétától eredhet, ő azt hiszi, hogy állandóan viccelek. Ő mondta, ez biztos. JOBB, HA NEM PROVOKÁL. SZÉLES HÁLÓZATTAL RENDELKEZÜNK, MINDENRŐL TUDUNK ELEGET. Ne mondjam akkor a Kende Ferencnét? NE MONDJA, KÖSZÖNÖM. Pedig felette szellemtelen e rengeteg e eme nyelvben, kellemetlen kelepel fejemben, beleremeg, persze. ÖN SZELLEMES, KÉREM, MAJD ÍRJA LE EZT IS.

Mit mondtak? Kik? A-a barátaink. A te barátaid, de nem mondtak semmit, kézcsókjukat küldik, de ezt nem szabad átadnom, államtitok. Mit kérdeztek? Azt, hogy az apám a rokonom-e. Nem tudnak ezek semmit.

A kulacs alján csak néhány csepp víz volt már, tudta, mire legközelebb inni akar, telepárolog vele a kulacs: a víz megissza magát. Egyre hevesebb lökésekkel támadta a gégeszél a hullámzó délibábot. A távolban az a kóborló valami erősen közeledett, de nem bírta felismerni, a forró levegőben szétloccsantak a világ dolgai.

A világ nem egyszerűen eleve adott valóság, hanem olyan, amit az ember maga is tervez és csinál. Olyan valóság tehát, ami az ember saját, empirikusan tapasztalható jelentőségében érdekli. A világ tehát világi. És az benne a legvilágibb, hogy emberi megváltoztatása nem evolúciós, mivel részint bűn, részint pedig a javítására való törekvés, azaz gonosz és jó kívánságok eredője. A termodinamika és az optika a visszájára fordul, ha ekkora a hőség, gondolta.

TUDJUK, HOGY KÜLFÖLDRE KÉSZÜL. Nyilván. Kértem új útlevelet, ebből az következik. MEG MONDANÁ, HOGY HOVA? Persze. A világ összes országába. NEM AKARJUK MEGAKADÁLYOZNI. Miért nem? AZT HISZI, UGYE, HOGY NEM IS TUDNÁNK. Ezeknek annyira jellegtelen a fizimiskájuk, hogy képtelen az arcuk. Pofátlanok.

A határon mindenesetre figyelt, nem követi-e valaki, akit nem lehet azonosítani. Az, hogy nem vett észre senkit, megzavarta. Nem hitte volna, hogy ilyen ügyesek.

Elindult a fenyvesek irányában, bár nem bízott benne, hogy valaha odaér. Már alig verejtékezett, annyira kiszáradt. Kinyitotta a kulacsot: úgy volt, ahogyan előre látta. Bedugaszolta, és dühösen a délibáb felé hajította. Szinte el sem engedte, amikor már megbánta. Ha véletlenül találna vizet, hova teszi a tartalékot? A kulacs után ment.

Mint laméfüggöny, fényesen lebegett előtte a táj. Két teljesen egyforma öltözetű, tipikusan jellegtelen arcú férfi bukkant elő a gégeszélfútta fényességből. MI OTT VAGYUNK MINDEN KILOMÉTERKŐNÉL, mondták egyszerre, és nyomban el is tűntek.

Az emberrel vele születik létének struktúrája mint szabad akaratát kordába fogó szükségszerűség. Pusztulása kettős, mert egyszerre érinti mint természetet és mint személyt. A vég befejezett léte annak, ami önmagát létrehozni kényszerülő valóságként már a kezdettel együtt adva van azért, hogy legyen. A vég a létezés egészéről rendelkező határ: a mérhető lét befejezése, azaz visszatérés a nemlétbe, a teljes létezés lét utáni állapotába. A vég ekképpen igazolja a lét előtti szükségszerű állapotot, a végtelen létezés első stádiumát is. A vég tehát a teljesség bizonyságának kezdete.

Egy kantéroló asszony jött vele szemben, versbe szedett kofaszöveggel kínálta szerelmi bájitalát. Menjen innen, förmedt rá, eszébe sem jutott, hogy öreganyjának szólítsa. A banya sértetten elpárolgott, nyoma sem maradt. A laméfüggöny hirtelen kettévált, a mögötte feltáruló erdőből kis csapat jött felé. Élükön egy alacsony, kopasz férfi sietett elé. Jónapot, mondta hajlongva, Éva néni öccse vagyok, megtisztelne, ha elfogadná tőlem ezt a pár kesztyűt. Már értesítettek, hogy erre utazik. Most megtalált a tisztelt úr, akár be is csajozhat, suttogta bizalmasan hunyorogva, és kezét a szája elé kapva erőltetetten zárt szájjal vihogott. Nem látta a kulacsomat?, kérdezte tőle ridegen. Dehogynem, ha az öné volt. Egy idős hölgy kezében volt, szerelmi bájitalt kínált belőle, ezek itt, a hátam mögött jól beszívtak belőle.

A kis csapatból kivált egy jó tartású öreg, akinek oldalán kard függött. Éva néni öccséhez lépett, és szó nélkül kettéhasította. Mint vásott ruha, hullott le az ember, a helyén fiatal almafa támadt, ezüst levelei csilingeltek, egyetlen termését, az aranyalmát egy szál drót tartotta, szigetelés nélkül. Csongor?, fordult az öreghez. Nyavalyát, válaszolta az, én a Kende nagypapa vagyok, engem már nem ismerhettél.

Rázendített a csinnadratta.

Itt van a nászom is, katonapajtások voltunk ezen a vidéken. Hé, gyertek! rikoltotta, és tarisznyájából butykost húzott elő. Azok pedig megindultak.

Jött a vitéz nagypapa a kardvágta szájú, mély hangú lánnyal, aki kezében fekete-fehér tarka porcicát tartott, mögöttük mindenféle náció hadfiai tolongtak véres fejjel, nyomukban kétezer kard vágtatott, harci emlékek keltek életre, és katonabanda szólt, katonadalokat játszottak, de később felbomlott a fegyelem, néger zene vette kezdetét, csuda világ jött, máj bébi, elmúlt a történelem.