Kalligram / Archívum / 1993 / II. évf. 1993. június / Közép-E. idézőjelek

Közép-E. idézőjelek

– önismétlés –

Drága Hazám, hidd el, nem kioktatni akarlak, hanem emlékeztetni. Nagyjából csak azt tudhatom, amit Te is tudsz. Amit tudok, általad tudom. De ha a tollam hegyére piros-fehér-zöld pántlikát kötök, avval ugyanúgy nem lehet írni, mintha sarló-kalapács lenne ott vagy sábesz-dekli. A tollam hegyén a tollam hegye kell hogy legyen – meg egy kevés ténta. A kokárda helye a szív fölött van kijelölve. ■ A Trabant útfekvése kitűnő, és gyorsulása kifogástalan. Ez azonban nem szabad, hogy meggondolatlanságra csábítson. ■ Ki vagy, hangzik a kérdés, és nekem erre azt kéne válaszolnom, magyar? Milyen szánalmas volna ez, milyen szánalmas, szűkös, szegény csakis magyarnak vagy szlovénnek vagy szerbnek lenni! Vajon nem arra való volna az irodalom, hogy ezerféleségünkről szóljon, olykor még teremtve is az ezerféleséget? Ha ezt feladja az irodalom, akkor a legitimitását adja föl. Magyar vagyok. Szlovén vagyok. Szerb vagyok. Ezekhez a mondatokhoz nem kell irodalom. Ehhez elegendő egy bürokrata meg egy pecsét. Egy határőr. Egy hadsereg. ■ Hazára minden embernek szüksége van, persze, nem olyanra, amilyenre a primitív, melldöngető hazafi képzeli, olyanra sem, mint a vallásé, vagyis holmi túlvilági haza bágyatag ízelítőjére, nem, az embernek olyan haza kell, ahol talaj, munka, barátság, pihenés és szellemi befogadóképesség egyetlen természetes, kiegyensúlyozott és rendezett egészet, sajátos és egyéni világmindenséget alkot. A haza legjobb meghatározása: a könyvtár. ■ Nekem ne mondja egy kormányzat, egy párt, egy szenátor, hogy Ady. És azt se, hogy Babits. Politikai térben tudniillik azt mondani, Ady, az azt jelenti (szándéktól függetlenül), hogy nem Babits, és Babits, hogy nem Ady. (...) Szóval ilyen nincs. Hogy kicsoda Adybababits, az a kultúra belügye; mindenki mondja a magáét. ■... politizáló írókra akkor van szükség, ha nem lehet politizálni, de ha lehet, akkor inkább politizáló politikusokra volna szükség, közírókra, újságírókra, politizáló emberekre – egy élő társadalomra, hogy tehát kifelé az írókkal a politikából, éljen az olvasó, és hát hogyne kellenének bátor és tehetséges írók, de főként bátor és tehetséges olvasókra volna szükség most. ■ Az idők során a feladat lényegileg a Tisza szabályozásának s a nemzet fölvirágoztatásának szükségességében fogalmazódott meg. Márpedig rossz rég, ha a Tiszát nem a szakférfiak rendezik, a nemzetet meg... hát... azt magánok a nemzetnek kell fölvirágoztatnia tisztességes és rátermett vezetői bö-ö-ölcs irányításával. Minden más eset ennél rosszabb. S megnyugtatóbb, ha bizony az író nem népben–nemzetben gondolkodik, hanem alanyban–állítmányban. Nem mert hazátlan bitang. Hanem mert ha egy kicsit is jó, akkor úgyis nyakig az egészben, ha meg egy kicsit se jó, akkor úgyis hiába mondja: csak cifrázza... A hazaszeretet minőség kérdése. ■ Én olyan országban nőttem fel, ahol a „jobboldali” és „baloldali” szavaknak nem volt, nincs értelme (csak olykor jelentősége), ezért nem vagyok, nem lehetek jobboldali se meg baloldali se, amúgy is mintha mindig kizárólag két dolgot kínálnának föl, jobb, bal, politikus, apolitikus, ellenzéki, kormánypárti, Amerika, Oroszország, realista, avantgárd (posztmodern), zsidó, goj – és én se ez, se az, két szék között a pad alatt, nem akarok és nem vagyok hajlandó választani. Hová vezet az ilyesmi?... ■ Mert mintha háború után volnánk. Romokban minden, és próbálunk emlékezni, milyen is az, ha normális valami. De nincsenek emlékeink, újra ki kéne mindent találni. És olyan pontosan azért emlékezni sincsen kedvünk. Szívesebben mondjuk, hogy hősies ellenállásunk morzsolta föl az ádáz rendszert, ami nem hazugság, de azért olyan nagy hősiesség nem volt; az elmúlt negyven év nem hősies volt, hanem szahar. ■ Mi, magyarok tényleg urak voltunk, barakkurak, a legvidámabb barakk urai, s most fanyalgunk vagy csodálkozunk, hogy a szabadság cselédei lettünk. ■ Kiderült, amit azért eddig is tudtunk, csak ha nem akartunk, nem kellett rá gondolnunk, hogy nem minden hülyeség oka a rendszer. Hogy ez nehezebben van. Hogy itt az évek hosszú során önerőből, sok emberi szenvedés, fenyegetettség, meghunyászkodás, keserv és könny nyomán összegyűlt egy nagy halom pártsemleges hülyeség. ■ Magyarország a képzelet országa. Kitaláljuk magunknak az országot, függetlenül a reálisan létezőtől. Futballország volnánk, de sose nyertünk világbajnokságot; olvasom, hogy irodalmi nagyhatalom volnánk, és a kutya sem ismeri a világban az irodalmunkat, itt a két világháború közt úgy volt királyság, hogy király nem volt hozzá. A káprázat országa. ■ A lélek mérnöke, gondolta, nem taktikázhatik, ebben különbözik a jó tanácselnöktől. Nem hasznosnak kell lennie, hanem főként szabadnak. Azaz a gyakorlatban: nem lojálisnak, hanem igaznak... Az igaz még lehet lojális – ha szerencsések az urrak, az urrak. ■ A szabadság volna az, ami megszünteti az erőszakot? Ugyan. A szabadság az erő egy kellemes definíciója. És akkor még nem beszéltünk a szerelemről. ■ Ez az, amihez lassan szokunk hozzá. Hogy egy ország az nem: mi és ők. Hanem sok hülye ember, én, te, ő, együtt. Az ember ül egész nap a Parlamentben, dolgozik, akár egy állat, jut is valamire, és akkor jönnek mindenféle emberek és morognak. Igen, ez a dolgok rendje. ■ És hát az is fölvethető, hogy a magyar értelmiség elvégzi-e a dolgát. Nem nagyon. Nem gondolkodik elég nagyléptékűén, túlságosan alkalmazkodik, fantáziátlan, nem képzeli el magának ezt az országot, nem álmodja meg saját magát. Nem a műveletlenség a provincializmus (az csak segít), hanem a figyelmetlenség. Az értelmiség dolga volna mindenre figyelni. A szellemi ellenfeleire is. S nemcsak kukorékolni, ki-ki a saját szemétdombján. Abban a pillanatban, ha csak magunkra figyelünk, veszítettünk. Ez egy országra is igaz. Ha csak magunkat látjuk, vége. ■ Az úgynevezett Közép-Európa értelmisége leszerepelt. Nem ezt vártuk magunktól. Ha bepillantottunk egy öt-tíz év előtti tükörbe – ott láthatjuk magunkat, ahogy páváskodva veregetjük a saját vállunkat, dicsérve morális tartásunkat, tartalékainkat, azt a nagy emberi melegséget, melyet oly sok viszály dacára megőriztünk, és az is világos volt, hogy nagyralátó terveinknek, országépítő vágyainknak csupán a „rendszer” áll útjában, az oroszok, a kommunisták... A Hófehérke mostohájának jobb tökre volt. Szép vagy, szép vagy, szebb a Napnál, de... a de-t mi már nem hallottuk. ■ Egy közép-európai mindig is szerényen gőgös volt az elnyomatására, „melyről egy nyugatinak – valóban – fogalma sem lehet”. Hisz a totális – valóban – az több, mint a nagyon sok. Tehát immár nem a történelem egy példátlanul obszcén tréfájában mozgunk (fölmentés és kiválasztottság egyszerre), hanem egy normális, erősen közepes, fakó országban. Egy országban, amely elvileg lehet majd jobb, de most nem jó. 89-ben minden megváltozott, de a keddek meg a szerdák alig. ■ ...közép-európainak lenni azt jelenti, hogy a kultúránk nyugatias, az életünk pedig keleties. Klasszikus sem-sem helyzet, illetve is-is: föltéve, ha az ember elég tehetséges, de hát ez legföljebb utólag derül ki, holnap; ma nem segít. ■ Közép-Európa csak Közép-Európából érthető valóságosan, viszont közép-európainak lenni éppen azt jelenti, hogy önmagunkat nem ismerjük. ■ 1956-ról szólva azt lehet mondani, hogy az ország, a nép lerázta magáról ezt a rendszert, mint kutya a vizet. De a Kádár-rezsimet már nem így ráztuk le, mert már nem lehetett tudni, hol végződik a kutya, és hol kezdődik a víz!... szerintem ez most minden „új” kelet-közép-európai ország problémája, a kutya és a víz. ■ Semmi sem látszik lenni abból a szépből, amit oly lelkesen közép-európai álomnak hívtunk. Magányos, szegény, acsarkodó országok. Sorra valósítjuk meg rémálmainkat, olvastam most valahol. Jugoszlávia Közép-Európa metaforája. ■ Valamelyik jeles Közép-Európa-szakértő mondja,  talán Kundera vagy Konrád, vagy mind a kettő, hogy Közép-Európa: az egy  álom.  Ez  nemcsak szép és szellemes gondolat, de nagyon konstruktív is. Hozzám mindenesetre közel áll. Végre valami, ami tőlünk függ, a fantáziánktól, a tehetségünktől. Még szabadságot is álmodhatunk ide. És akkor – és ide akartam kilyukadni – talán még az elveszett mi-t is visszanyerjük. Mi, közép-európaiak, próbálgathatjuk először, és utána már könnyebben lehet mondani, talán: mi, magyarok, mi, szlovének, mi, szerbek, és így tovább. ■ Igazi Európa pedig nincsen. Nincsen Európa-ház. Európa-ház csak akkor van, ha van fal, ha van Jalta, ha van túlnan, ahonnét át lehet nézni és kívánkozni. Vagyis az Európa-házba csak akkor lehet kívánkozni, ha van Európaház, azaz ha van fal, azaz nem lehet kívánkozni. Azaz akkor lehet, ha nem lehet, s ha lehet, akkor nem lehet, mert akkor nincs. Fájdalom, Magyarország mindig Európa volt, az volt Lipcse is, s az a Stasi is. ■ Kundera Európa elrablásáról beszél. Európát nem lehet elrabolni és nem lehet visszaadni. Európa Te vagy, Olvasó. Mindig. Most pedig szombat van, és majd szerda lesz. ■ Nincsen semmi a fejünkben. Üres a fejünk. Ez az üres fej most Európa. Fölzárkóztunk a Művelt Nyugathoz, amennyiben ugyanolyan tanácstalanul nézünk körbe, mint ők. Ők egy működő világban, viszonylag határozott én-tudattal, mi meg a már megszokott (megszokhatatlan) nem-működőben, állandóan kérdésekkel bombázva a kérdéses én-t. ■ Félrenézünk. Lesütjük a szemünket. Ennyit jelent ma európainak lenni. Hány százezer embert lehet leölni Európa közepén? – Jellegzetesen gőgös, európai kérdés. Mintha kisebb, kevésbé botrányos dolog volna embereket leölni nem Európa közepén. A félrenézést már megszokhattuk, hozzátartozik a civilizációnkhoz. Kinek van vacsora közben lelkifurdalása a vacsora alatt éhen haltak miatt? ■ Néhányszáz kilométerre a szobámtól (az írógépemtől) egy háború folyik, vér és halál, és én ebből semmilyen következtetést nem vonok le. Nem vagyok egyedül, rémlik, senki nem csinál semmit, se politikus, se értelmiségi, se Nyugat, se Kelet. Esetlen téblábolás, a tehetetlenség világméretű hódítása. Én régebben szívesen vallottam be kicsit kérkedve saját nevetségességemet – de ez most egy új, nehezen elviselhető szintet ért el. A világ abszurditása nőtt meg, nem az a Beckett-féle, az a kozmikus, hanem ez a mindennapi, kicsi, a hétfők és a keddek abszurditása.