Kalligram / Archívum / 1993 / II. évf. 1993. május / Tisztázatlan Tiszták

Tisztázatlan Tiszták

Alighanem Illyés Gyula volt az utolsó magyar költő-vátesz. A nemzeti sorskérdésekkel foglalkozó, a nemzet jövőjéért aggódó művész volt ő. Megszólalásainak a nemzetközi tekintély adott hitelt külföldön is. Ő volt a „szólni tudó más nyelveken is”, aki „mondandói miatt figyelemre, bólintásra méltatott más népek előtt is”. Illyés emlékét fölidézni, születésének 90. évfordulójáról méltón megemlékezni tiszteletre és elismerésre méltó vállalkozás. Tekintettel arra, hogy Illyés tekintélyes drámai életművet is hagyott maga után, természetes a színház érdeklődése is, örömteli esemény a Jókai Színház elhatározása: a 90. évforduló alkalmából – és saját jubileumi évadában (40 éve alakult meg a MATESZ) – bemutatni Illyésnek „egy nemzet pusztulásáról” szóló tragédiáját, a Tisztákat.

Az Illyésnek és a színháziak vállalkozásának kijáró tisztelet mellett azért nem lenne tisztességes elhallgatni előzetes aggályainkat sem. Nem csupán – sőt nem is elsősorban – a technikai jellegű problémákra gondolok (a szereplők nagy száma, a díszletek és jelmezek igényessége). Mindenekelőtt azzal a kérdéssel kell szembenéznünk: elérik-e Illyés drámái költészetének és prózájának színvonalát? Illyés nagyságához érezném méltatlannak, ha elhallgatnám kétségeimet: drámaíróként nem látom helyét a magyar irodalom élvonalában. A Tisztákat pedig ezen a drámaírói életművön belül sem tartom a legkiválóbb alkotásnak. Annak ellenére sem, hogy Illyés 1969-ben (a mű befejezésekor) azt írta: „Oly gyötrő heteim voltak, hogy teljes öt percig, amíg a lapokat összerendeztem, még az is megkísértett: életem legjobb – legkevésbé rossz! – dolgát tartom a kezemben.”

De mi is a gondom ezzel a sokak által klasszikus tragédiának minősített drámával? Azzal a művel, melyet az első bemutató idején egyesek csodálattal elegy hódolattal fogadtak. Simon Zoltán egyenesen odáig ment, hogy szerinte: „A Tiszták olyannyira tökéletes drámai építmény, hogy akár példa is lehetne Arisztotelész Poétikájában.” Az egyik gondot már Illyés is érezhette, vagy tán tudat alatt sejthette, így ír ugyanis az 1970-es vígszínházi előadáshoz készült előszóban: „Tragédia (...) az a vigasztaló színdarab, amelyben egy igaz ember megoldhatatlan helyzetbe kerül, harcba keveredik, vereséget szenved és mégis győz; a szívünkben. Mert olyan hősiesen küzdött, értünk. Miértünk győzött, halálával is. Egy ember tehát. A klasszikus kívánalom szerint. És amikor nem egy ember, hanem egész emberi közösség kerül megoldhatatlan helyzetbe?” Hát igen. Vannak igaz emberek, de vannak-e igaz népek? Nagy erkölcsi erőről, helytállásról tanúbizonyságot tehet egy személy, de akár egy csoport is. Mondjuk, egy nép. Az is kerülhet olyan történelmi elyzetbe, amikor választania kell. Deválaszthat-e a nép? Nem a vezetői választanak-e? Drámai konfliktus mindig az emberek, a drámai hősök között jön létre. Ez azonban még csak halovány kétség.

A provanszál népről és kultúráról viszonylag keveset tudunk. Még ennél is jóval kevesebbet az itt kialakult vallási mozgalomról, a kathárokról, akik szembefordultak az éppen megerősödő római katolicizmussal. Ellenségeik nem csupán őket, tanításaikat is megsemmisítették, legfeljebb az ellenük szóló vádiratokból következtethetünk tanaik mibenlétére. Nem tisztázott a provanszál kultúrához való kötődésük sem. Itt bukkanunk az első nagy ellentmondásra Illyés drámájában is.

Az életigenlő, nyitott, az erkölcsök terén is „megengedő” provanszál kultúrával szemben a kathárok szikár, szinte önsanyargató életmódja, minden értelmet a túlvilágon kereső világszemlélete (legalábbis En Marty püspök és társai Tiszták-béli „elővezetésében”) azt sejteti, hogy csupán azért kötődtek Provance-hoz, mert az itteni nyitott légkör nyújtott számukra lehetőséget tanaik terjesztésére. Ezzel szemben Vilmos molnár szövegeiben arra történik többszöri utalás, hogy a nép papjaiktól tanulta a nyitottságot, a toleranciát. A művön belül ez a tisztázatlanság szinte lehetetlenné teszi bármiféle drámai konfliktus világos kibontását.

Kidolgozatlan, ezért zavaró és zavaros továbbá a római katolikus papok legyilkolásának története. Erre a darabban csak utalások történnek, mint a gyilkosságok okára is, mely szerint

ez a „népharag” következménye lett volna. De ki-mi váltotta ki a népharagot? Nem szították-e valóban a kathár papok, akiket Róma a gyilkossággal vádol?

Mindezen tisztázatlanságok is apróságnak bizonyulnak a darab drámaiságával szemben felhozható legfőbb kifogás mellett: a szereplők egy már végletes és eldöntött helyzetben vannak a darab elején is; a vár hosszú távon védhetetlen, a pápa és a francia király összefogása semmi esélyt nem hagy a győzelemre. Halovány reménysugárként az első két felvonásban még ott dereng a touloni gróftól várt segítség, a harmadik felvonás azonban már végképp drámaiatlan ebből a szempontból is.

A kathár papok máglyahalála sem igazi választás. Illyés ábrázolásában ugyanis ez vallási fanatizmusuk következménye, esetleges erkölcsi igazságuknak is megkérdőjelezése, hiszen fennmaradásukért semmit sem tettek (lásd Perella és En Marty vitáját, melyben a várparancsnok a püspök szemére veti, hogy lebeszélik az embereket a harcról, csak a túlvilági élettel törődnek, míg neki – Perellának – az élő emberek sorsával kell elszámolnia, anyáknak, feleségeknek és gyermekeknek kell számot adni emberek életéről).

Drámai konfliktusforrásként maradna tehát Perella Raymond helyzete. Az ő sorsa és viszonya feleségéhez, Corbához, En Marty püspökhöz és a kathárokhoz, valamint Mirepoich várkapitányhoz, vejéhez. A tisztázatlanságok azonban itt is tovább folytatódnak. Rögtön a darab elején kiderül ugyanis, hogy Perelláné egy önfeledt pillanatában odaadta magát Pierre Amiéinek, aki pápai legátusként Róma ultimátumával érkezik Monségur-be. Mint kiderül, saját kérésére, hogy találkozhasson Corbéval. A találkozásnál Pierre-Amiel magabiztos, mint aki tudja, nemcsak neki, a nőnek is meghatározó szép emlék a valamikori együttlét. Corba egy pillanatra mintha elbizonytalanodna, mintha igazolni látszana a férfi magabiztosságát, azután mindent elsöprő bűntudat lesz úrrá rajta, élete egyetlen értelmét csak a kathárokhoz való csatlakozásban mint bűnhődésben látja. Ezzel végül is a legnehezebb helyzetben mintegy cserbenhagyja a férjét. Ennek a viselkedésnek a motivációja viszont tisztázatlan marad. Nem derül ki, az egyébként szinte emberfölöttien tökéletes Perella férfiként (szeretőként) nem ért-e föl egy lelkész (Pierre-Amiel) kvalitásaival, vagy éppen az ő mindenek fölött álló tökéletessége a bűntudat kiváltója (akkor miért a legátus megjelenésekor erősödik fanatizmussá)? Milyen Corba lelki kötődése a férjéhez, ha akkor hagyja cserben, amikor annak a legnagyobb szüksége volna támaszra? Nevezhetjük-e ezt a homályos indítékokból végbevitt cselekvéssort Corba drámájának? Milyen hős lehet így Perella, körülvéve drámaiatlan és tisztázatlan helyzetekkel és bizonytalan figurákkal. Ez a kétlábon járó tökély, a lovageszmény megtestesítője hőssé magasztosulhatna választásával, viselkedésével, talán annak is érezhetjük, de ez a sok bizonytalanság ugyancsak rontja a katartikus élmény esélyét, amit egy klasszikus tragédiának nyújtani kellene.

A főbb szereplők és legfontosabb helyzetek tisztázatlanságai mellett a Tisztákat akár a jól megírt mellékszereplők drámájának is minősíthetnénk. Kezdhetjük mindjárt Pierre-Amiellel, akiben a papi hivatástudat és karriervágy harcolhatott a Corbához fűződő vonzalommal, ha végül ennyi év után ilyen élő, erős szenvedéllyel jön el utána.

Ugyancsak hiteles drámai alak Mirepoix várkapitány is. Nála az egyetlen zavaró momentum, hogy Perella veje. Ez a családi kötődés ugyanis megint nincs kibontva, nem tudni, milyen a viszony Mirepoix és felesége, valamint Mirepoix mint vő és Perella mint após között. Ez persze csak azért hiányolható a drámából, mert rajta van a színlapon. Ha pedig az író ezt jelentősnek véli, meg kellene tudnunk, miért. Vagy csupán arra szolgál, hogy a végén Perella tragédiája még nagyobb legyen, mert nem csupán kapitánya, de veje is elárulta? Ez bizony öncélúság a javából, ami színházban és irodalomban egyaránt kevéssé érték! Ezen túl Mirepoix „tiszta képlet”: sikerekre áhítozó akarnok, aki forró fejjel rohanna neki az ellenségnek, hogy hősiességét bizonyítsa, de a szorult helyzetben rögtön átáll, hogy ami most nem sikerült, legközelebb a másik oldalon próbálhassa meg.

Azalais, Perella lánya, Gerard lovag és Vilmos molnár a darab jól megírt alakjai. Ők valódi választások elé kerülnek, bennük végbemennek a viszonyváltozások, amik a drámai helyzetek, a drámai folyamat lényegét képezik. Azalais, akit az ellenség túszként tartott fogva, beleszeret Gerard francia lovagba, s ezzel a franciák iránti megértést hozza magával a várba visszaérkezve. Amint megtudja, hogy a francia katonáknak kifejezetten ajánlották a provanszál nőkkel kötendő házasságot a beolvasztás meggyorsítására, fölébred benne a honleány, és elutasítja Gerard-t. Illetve nem is elutasítja, inkább időt kér és hagy a férfinak is.

Gerard-ban ebben a helyzetben neveltetése, lovagi esküje és a szerelme közötti ellentét miatt alakul ki belső konfliktus. Az ő választása tényleges álasztás: a vérengzést, az embertelenségeket is látva, átélve, szerelme hatása alatt átáll a várvédőkhöz. Ezzel az igazi klasszikus drámai hősökhöz hasonlóan vétséget követ el (lovagi-katonai esküje megszegését), amiért a dráma törvényei szerint bűnhődnie kell. Halála kétség kívül egy drámai hős végzete, de egy mellékszereplő tragédiája megint csak kevés a katarzishoz.

Ugyancsak döntési helyzetbe kerül Vilmos molnár, aki iparából tisztességgel megélne a majdani francia-katolikus uralom alatt is. A darabból megtudható előzmények szerint ugyanis addig nem vett rész a politikában, mégis a várvédők támogatására szánja el magát, s a végső helyzetben csatlakozik is hozzájuk. Mindez azonban a drámai alapkonfliktus és a főszereplők viszonyainak tisztázatlanságán mit sem változtat.

                     

Nézzük most már a szerző szándékát: „A darab egy elpusztult népről szól, de még élő küszködő közösségeknek. S így személy szerint nekünk is. Hiszen – s ez is korunk újdonsága – úgy, mint századunkban talán soha nem volt az egyén boldogulása, bukása, jó vagy rossz halála annyira beletöltve annak az anyanyelvi, vallási vagy faji közösségnek a sorsába, mely emberré nevelte. Soha nem volt tehát oly sürgető ezeknek a közösségeknek a megerősítése, ujjáteremtése, megem-beriesítése... Fölösleges tán hozzátennem, hányszor átsuhant írás közben gondolataim között a magyar anyanyelvűek közösségének sok ügyegondja is.” Ez tiszta beszéd! A mű keletkezésének időpontját figyelembe véve egyértelmű: az akkori lehetőségek végső határáig elmenő „direkt” politizálásról, „nemzetféltésről” van tehát szó. Még egyértelműbbé teszik ezt az apró utalások Perella és Pierre-Amiele beszélgetésében: „– Hogy hívják a gyermektelen családot? – Provanszál család. – És az öngyilkosságot? – Provanszál halál!” Ez is világos utalás a világstatisztika „élvonalában” jegyzett magyar öngyilkossági rátára és a népszaporulat csökkenésére, a magyarság számbeli fogyatkozására. De ismét csak fölmerül a kérdés, mennyire lehet ez drámai feszültségek hordozója a ma színpadán. Nem beszélve most arról, hogy itt újabb tisztázatlanságokra bukkanunk: ha olyannyira szabad, virágzó és magasabb rendű kultúra volt a provanszál, miért a sok öngyilkosság és a gyermektelen családok? Vagy ez nem történelmi tény, csupán írói „applikáció”? Akkor viszont ismét öncélüság!

                       

Mit is kezdhetett volna ezzel a problematikus szöveggel a Jókai Színház társulata Beke Sándor rendező vezetésével? Nem ildomos arról beszélni, ami nem volt az alkotók szándéka. A lehetőségek száma ugyanis itt a végtelenhez közelítene, annak határt mindössze a recenzens fantáziájának korlátai szabhatnának. Az előadás alapján Beke szándéka egyértelműnek látszik: színre vinni a drámai szöveget, mely témája alapján első látszatra is nyilvánvaló aktualitásúnak látszik a mi helyzetünkben is: a nemzetiségi lét fenyegetettségéről szólni. Valamint arról, hogy: „az eszme nem győz a puszta létezésénél fogva, hogy utolsó szálig ki lehet irtani igaz ügyért küzdő népeket, országokat: hogy egünkre az értelem nem megy föl oly magaerejűn mint a Nap, hanem csak a többség buzgalma árán, s még akkor is pillanatonként tartani kell teljes erővel, teljes éberséggel” (Illyés). Ez kétség kívül aktuális üzenetnek tűnik, valójában azonban csupán felszínes aktualitás. A mélyebb összefüggések hiányoznak, a drámai helyzet tisztázatlanságai visszaütnek, a jobban „belegondolok” számára rontják a mondanivaló hitelét. Önmagában a figyelmeztetés ugyanis nem drámai konfliktus, csupán publicisztikus közlés.

Hogy mit kellett volna tenni, azt ismét nem az én tisztem megválaszolni. Az biztos, hogy bármiféle konkrétabb utalás, vulgáris „aktualizálás” csak rontott volna a helyzeten. Dicséret illeti az alkotókat, hogy ennek veszélyét gondosan elkerülték. Bíztak az eredeti szövegben, de úgy vélem, ez a bizalom ezúttal nem volt helyénvaló. Elkerülhetetlennek érzek legalább olyan dramaturgiai-rendezői beavatkozásokat, amelyek a föntiekben felsorolt fogyatékosságokat, tisztázatlanságokat enyhíteni igyekeztek volna. Az előadásban utalást sem találtam arra, hogy nonverbális eszközökkel legalább kísérletet tettek volna a viszonyok tisztázására. Ezzel szemben néhol inkább fölerősödtek a zavaró momentumok.

A legkirívóbb példának Corba és Pierre-Amiel első találkozását említeném, amikor Cs. Tóth Erzsébet pontosan – nyilvánvalóan rendezői instrukciókra vagy jóváhagyással – eljátssza Corba pillanatnyi „megingását”, sőt az évek múltán egy pillanatra újra fellobbanó nemi vágyakozást is a férfi után, majd gyorsan visszakozik, megoldhatatlan rejtvényt adva föl a nézőnek Corba, Pierre-Amiel és Perella viszonyáról.

Az előadás problematikus pontjai tehát elsősorban a darabnak, a drámai szövegnek a gyengeségei. Ezeket, helyenként, egyes színészi teljesítmények tovább rontják. Elsősorban Ropog József En Marty atyája teszi még inkább átláthatatlanná, érthetetlenné a szereplők közötti viszonyokat. Hogy En Marty fanatikus, az Illyés szövegéből is valószínű, de ilyen hiteltelenül, patetikusan deklamáló, mindenféle szuggesztivitásnak híján lévő, inkább megmosolyogtató vagy szánalomra méltó, mint magával ragadó figuráról sok minden elképzelhető, csak az nem, hogy emberek százait tudta volna fanatizálni.

Érthetetlen, hogy a színházigazgató-rendező miért nem tudja elérni egyes színészeknél a természetes megnyilatkozásra teendő kísérletet sem. Igaz, a sokéves, üres deklamálásra építő, tényleges lélekábrázolásra nem is törekvő „stílus” súlyos nyomokat hagyott a színház színészein, s ez a legjobb teljesítményeken is meglátszik az előadásban. Még a sokszor kitűnő Cs. Tóth Erzsébetet is elragadja a pátosz, elsősorban az En Marty-val való jelenetében. Ennek ellenére az ő színészi teljesítményében vannak példaszerűen jó pillanatok is. Míg a színészek többsége kínlódik, szenved a szöveg tolmácsolásával, Cs. Tóth Corbája sokszor meghatóan tiszta, emberi hangon szólal meg. Kár, hogy a figura esetlegességeit, a sokat emlegetett tisztázatlanságokat neki sem sikerült (nem is sikerülhetett!) feledtetnie.

Szerencsésebb helyzetben van Boráros Imre Pierre-Amiel szerepében. Hozzá a szerző sokkal kegyesebb volt. Igaz, Boráros szerepindítása bizonytalan, eleinte az ő szövegmondásába is belekeverednek „szavalás” részek, mégis sikerül egységes alakot formálnia, hitelesen ábrázolnia egy ember vívódásait, gonoszságát és esendőségét, emberségét is. Perellával való jelenetében kitűnő, s talán az egész előadás legmegrázóbb, leghitelesebb pillanata Pierre-Amiel kiábrándulása, kétségbeesése.

A főszereplő Papp János, aki vendégként játssza Perellát, meglehetősen vegyes benyomást kelt. Pierre-Amiellel való jelenetében kitűnő, úgy-ahogy sikerül megoldania a darab zárómonológját is, annál érthetetlenebb, miért vannak olyan fellengzős, deklamáló pillanatai, amikor egy múlt századi rossz nemzeti tragédiából ittfelejtett szereplőnek tűnik.

Mint föntebb írtam, a kisebb szerepek íróilag hitelesebbek, drámaiabbak. Ezt Borároson kívül a többiek is jól kihasználták. Varsányi Mari szerelmes kislányként ugyan bizonytalan, igazolja, hogy ez nem az ő szerepköre (Kovács Ildikótól vette át a szerepet), a Gerard-ra támadó nőként viszont már kitűnő, s a továbbiakban remek pillanatokat teremt, elsősorban Boldoghy Olivérrel (Gerard) közös jeleneteiben.

Boldoghy Gerard lovagja is átgondolt, pontosan elemzett és eljátszott figura, a szemünk előtt válik alig fölserdült szerelmes ifjúból tudatos, a haláltól sem visszariadó, erkölcsi alapon választó felnőtté.

Ugyancsak pontosan végigvitt jellemábrázolást láthattunk Skronka Tibortól Mirepoix Péter szerepében. Az alakítás két végpontja a handabandázva az ellenségre rontani akaró „harcos” és a kapitulációkor a kathárok könyveit tartalmazó ládát kiszolgáltató, a máglyarakás technikai részleteiről hidegvérrel tájékozódó, az új helyzetben már a másik oldalon a saját boldogulását kereső „reálpolitikus” (áruló!) között töretlen drámai ív feszül, teljes jellem rajzolódik ki a színész jóvoltából.

Számomra az előadás talán legkellemesebb meglepetése Bajcsi Lajos Olivérje. Az öntelt, mégis szeretetreméltó, bohém trubadúr az előadás talán legéletszerűbb, legtermészetesebb figurája. Nem a színész hibája, rendezői következetlenség, hogy a 3. felvonás indítása, a trubadúr éneke túlságosan hangsúlyos elem, az addig nem is szerepelt figura ilyen exponálása aránytalan, öncélú. Olivér alakjának nincs olyan súlya a darabban, amilyet ezzel az indítással kap, minden előkészítés nélkül. A néző azt hiszi, egy fontos, új szereplő jelent meg, pedig csupán egy apró féltékenységi epizód mellékszereplőjét exponálták ilyen hangsúlyosan. Egészen más lett volna a helyzet, ha – utalva a provanszál kultúrára, a trubadúrokra stb. – Olivér „jelenései” keretezték volna az előadást. Az első felvonás indításánál is minden bizonnyal hitelesebb lett volna, mint az ismét öncélúnak, közhelyesnek tűnő „gyertyafényes” nyitókép, a ráadásul iszonyú színvonalon elénekelt bevezető dallal.

Varga Tibor Vilmos molnár szerepében a kedélyes, tiszta lelkű erkölcsös embert formálja meg – olyan természetességgel, hogy szerepét nem is játssza, inkább éli a színpadon.

A komáromi előadás legkevésbé sikerült részei ezúttal a díszlet és a jelmez. Papp Judit, a vendég jelmeztervező, úgy látszik, a legteljesebb mértékben ki kívánta használni a lilát mint divatszínt. Lila lett ugyanis a pápai legátus ruhája éppúgy, mint Azalais-é, de lilába öltöztették Gerard lovagot is. Az ő ruháját ráadásul kék színnel sikerült kombinálni, amiből meglehetősen furcsa – az én ízlésem szerint bizony igencsak csúnya – lovagi öltözet kerekedett. Mirepoix fémlemezekkel kirakott, minden lépésnél megcsörrenő „vértje” talán a figurát lett volna hivatott jellemezni, de inkább szánakozó mosolyt váltott ki. Ugyancsak nem tanúskodik különösebb tervezői fantáziáról a kathárok fekete csuhája sem. A kor és stílusegység kérdéseit pedig inkább ne is feszegessük.

Nem sikerült jobban az előadás díszlete sem. A hatalmas sziklákkal kőerődítményt imitáló, nagy távolságból is jól láthatóan kasírozott papír „sziklatömbök” nem csupán esztétikailag csúnyák, hanem a szövegnek is ellentmondanak, ahol faszerkezetekről van szó. (Akkor legalább már ezt kihagyták volna!) Ráadásul helyenként annyi rajtuk a nyílás, hogy elveszítjük a tájékozódó képességünket: hol is vannak a járások. (Pl. a középre beforgatott két sziklán „ajtó” is van, de a közöttük maradt nyíláson is járnak.) Sokáig gondolkodtam, miért van a díszlettervező (Kemény Árpád) neve mellett feltüntetve a „hovatartozása” is, ellentétben a többi vendégként közreműködővel. Talán – ismerve a budapesti Nemzeti Színház jelenlegi szakmai-művészi színvonalát – magyarázatnak szánták?! Elgondolkoztató lehet itt Szlovákiában – a kisebbségi helyzet száz gondjáról-bajáról elzengett két sirám között –, hogy az 1970-es budapesti bemutató általános kritikai tetszést kiváltó díszleteit Ladislav Vychodil, a kiváló szlovák tervező készítette.