Tudósítás az emberi bensőből

Miután meghallgattam Dežo Ursíny és Ivan Štrpka LP-lemezét, A csend új térképeit (Nővé mapy ticha), olyannyira lenyűgözött (és lenyűgöz még ma is) A kis állomáson (Na malej stanici) című történet a férfiról, akit egy pillanatra elnyomott az álom, s aztán, frissen ébredve, élete e perctől más lett egészen, hogy habozás nélkül nyitogatni kezdtem az idő konzervjeit, és keresni bennük a Magányos Futók (Osamelí bežci) nyomait. Ó, ködbe vesző múlt! Még négy év hiányzott hozzá, hogy a tankágyúk csövének árnyékában 1968-ban megszülessem, amikor – Miroslav Válek jóvoltából – a Mladá tvorba lapjain először találkozott Ivan Laučík, Péter Repka és Ivan Štrpka. 1964-et írtak, a világban elülőben volt a Kennedy-gyilkosság keltette felháborodás, a szlovák nemzeti felkelés évfordulójának alkalmából hazánkba látogatott Nyikita Hruscsov, a Beatles felkerült valamennyi toplistára, Andy Warhol megalkotta az ő Marylinjét, az Egyesült Államok belépett a vietnami háborúba, Innsbruckban és Tokióban lezajlott a téli, majd a nyári olimpia, Kína felrobbantotta első kísérleti atombombáját...

A Mladá tvorba

Amikor az ötvenes évek második felében elkezdődött a művészet „desztalinizációja”, a hatalmon levők közül senki nem akarta, hogy ez egyúttal a rendszer „fellazulását”, netán elenyésztét is maga után vonja, ezért valakinek mentő ötlete támadt: az irodalom ellenőrizhetetlen burjánzásának legkönnyebben úgy lehet elejét venni, ha csakis egy erre kijelölt parcellán hagyják virágozni. Nem igazán eredeti ötlet, noha mindmáig gyakran leporolják. A Mladá tvorba – szellemi atyjainak kívánsága ellenére – mégis a fiatalabb és a kezdő írók, költők és kritikusok elégedetlenebb részének fóruma lett. Hiszen annak, aki a szlovák irodalomban manapság jelent valamit, és még sikerült elcsípnie az 1970-es évek derekán megszüntetett Mladá tvorbát, egészen biztosan fellelhető benne a neve. Az olyan prózaíróktól kezdve, mint Johanides, Sloboda, Šikula, Vilikovský, Mitana, Dušek, a költő Feldeken, Strasseren (ez utóbbi kritikusi tevékenységét is beleértve), Peterajon és a Magányos Futókon át a legjelesebb kritikusokig, hogy csak Hamadát, Šútovecet és Zajacot említsem, a folyóirat megsárgult lapjain elénk tárul a szlovák irodalom élettől lüktető „aranykora”, amely tele volt ötletekkel, ki-kitekintett a határokon túli modernista törekvésekre és alternatívákra, s az egyre erősödő szellemi ellenállás, a fokozódó feszültség időszaka volt.

Mindhárom Magányos Futó neve a hatvanas évek elején tűnt fel a Mladá tvorbában, amikor a folyóirat elvétve közölte egy-egy, még ugyan kiforratlan, középiskolás szintű, de már valami új közeledtét sejtető zsengéjüket. Miroslav Válek, egyike a kor felkent költőinek, aki nem félt letérni a szocialista líra keskeny ösvényéről, és szíve szerint verselni, s aki ugyanakkor a Mladá tvorba szerkesztőbizottságának tagja volt, egyszer – szóbeli tanúsága szerint – véletlenül összeismertette a galgóci Ivan Štrpkát az ifjú liptószentmiklósi költővel, Ivan Laučíkkal és a pozsonyi Péter Repkával. Abban a pillanatban alighanem az érintettek egyike sem sejtette, hogy ez a találkozás a szlovák költészet, és nem csak a huszadik századi szlovák költészet, egyik legérdekesebb törekvését bontakoztatja ki. Ám az 1963-as emlékezetes esemény néhány hónap múlva meghozta első gyümölcsét.

A Magányos Futók

1959-ben megjelenik az akkor harmincegy éves angol prózaíró, Alan Sillitoe elbeszéléskötete, A hosszútávfutó magányossága (The loneliness of the Long-Distance Runner). S mivel az 1981-ben kiadott szlovák Világirodalmi lexikon (Encyklopédia spisovateľov sveta) szerint az író művében a munkásosztály égető kérdéseit vetette fel, nemigen volt ideológiai akadálya annak, hogy a hatvanas évek első felében a fent nevezett szerző bebocsátást nyerjen a virágzó szocializmus világába. Tony Richardson 1962-ben készült azonos című filmje pedig csak fokozta Sillitoe népszerűségét.

A hosszútávfutó magányossága egy megtévedt kamasz története, aki lopás miatt javítóintézetbe kerül. Minthogy remek futó, lehetőséget kap rá, hogy könnyítsen helyzetén, föltéve, ha megnyeri a futóverseny serlegét a javítóintézet számára. Az embert próbáló táv hosszú kilométerei után, amikor már szinte biztos a győzelme, hősünk a célegyenesben váratlanul megáll, és tekintetét diadalmasan a javítóintézet igazgatójára szegezi, így éreztetve vele fölényét. A fiatalkorú tolvaj története azonban a magányos – tehát szabad – ember és a hatalmi gépezet metaforájaként is felfogható.

A leegyszerűsített magyarázat a kapitalista kizsákmányolásról és a munkásosztály elnyomásáról, úgy vélem, ezúttal mellőzhető. Sillitoe remek lélektani érzékkel jeleníti meg a dacos és lázadó fiú érzésvilágát, ahogy ironikus bosszúját szinte filozofikus elmélyültséggel végiggondolja, és a legapróbb részletekig kidolgozza. De miként függ össze Alan Sillitoe hosszútávfutójának története három fiatal szlovákiai költővel?

Azonkívül, hogy mindegyikük sportolt – Peter Repka mint vágtázó még a csehszlovák ifjúsági könnyűatlétikai válogatottba is bekerült –, nem volt idegen tőlük, s ma sem az, a Sillitoe-elbeszélés ifjú hősét jellemző lelkiállapot sem. Ez pedig nem más, mint a szabadság, a függetlenség belső szükséglete, igény a kisajátítatlan énre, a kompromittálatlan individualitásra. Ha megpróbáljuk magunkat beleélni a leegyszerűsített dogmatikus kor kollektivista szellemébe, az egyszerre lépők zárt menetoszlopának sivár éveibe, kiderül, hogy ez az utalás a magányos futóra nem más, mint a kornak odadobott kesztyű. Ha pedig azt is számításba vesszük, hogy az emberben kezdettől fogva ott szunnyadt és ott is fog szunnyadni a csordaszellem, a tömeg adta biztonság iránti vágy, akkor a magányos futó jelképe mindig érvényes kínos kihívás marad bárminemű korlátozó szándékkal szemben.

A magányosság – a már említett kollektivizáló törekvésekkel szembeszegülő alapálláson kívül – valamiféle titokzatosság hordozója is. Az egyén zárt világa – a magányos gondolkodóé, a remetéé, de a sámáné is (márpedig a költő a nyelv sámánja, feltéve ha költő, és nem fűzfapoéta) vagy a meditáló buddhistáé (a futás is meditáció!) –, a gondolkodó megközelíthetetlensége, s ugyanakkor szimbolikus és nem mindennapi volta az egyes dolgok, a külső és belső világ megnevezésének tekintetében, a lélek titokzatos útvesztője, rejtett zugai, ez az, ami a magányosságot csábítóvá s egyben félelmetessé teszi. És a futó? A futás mozgás, nem pedig út valahonnan valahová. A futás tao. A futás létünk tudatosítása a mozgásban, szabályos lélegzés és szinte gépies ritmusban összehangolt két-két végtag. A futás szívverés. A futás te magad vagy. Te magad, ha még vagy.

Az angyalok visszatérése

A Mladá tvorba 1964. évfolyamának első számában olvasható: Ebben a számban jelentetjük meg a Magányos Futók elnevezésű költőcsoport: Ivan Laučík, Peter Repka és Ivan Štrpka verseit. Nevükkel már találkozhattak olvasóink az MT lapjain, de így együtt első ízben mutatkoznak be. A költészetet küldetésnek tekintik, s azért szállnak síkra, hogy az emberek visszatérjenek az emberiességhez. Nem az a fontos számukra, ki milyen verset ír. A becsületes, férfias küzdelemért lelkesednek. Atléták. Csak a közönytől és a képmutatástól félnek. A gyermekkor tiszta világából jönnek. Nem alkotnak elméleteket (talán majd később). Programjuk jobbára etikai jellegű. A mozgás értelme foglalkoztatja őket. Futók.

Első közös színre lépésüknek Az angyalok visszatérése (Návrat anjelov) címet adták, melynek perexe – ha nem úgy írták volna meg, mint valamiféle megfejtést segítő szerkesztői útmutatást – akár kiáltvány is lehetne. Csakhogy nem volt az. A Magányos Futók első manifesztumát ugyanis – már a kiszedett Mladá tvorbából! – töröltették, méghozzá annak ellenére, hogy szerkesztőségi „megvitatás" után küldték nyomdába. Ezért tartom fontosnak, hogy Az angyalok visszatérését teljes egészében idézzem, abban a formában, ahogy eredetileg meg kellett volna jelennie:

Az angyalok visszatérése

Első megvetésünk az irodalmár uraknak szól, akik nem látnak! jó napot! A gyermekkor tiszta világából jövünk, és feltesszük magunknak a kérdést, MIT AKARUNK, ÉS HOVÁ TARTUNK.

A háború a mi nemzedékünk számára épp olyan elvont (itt Ivan Štrpka bizonysága szerint eredetileg az „abszurd” kifejezés állt volna – M. K. megjegyzése) fogalom, mint a kommunizmus. Mindkettő csupán a képzeletünkben él. Atléták vagyunk. Csak a becsületes, férfias küzdelem lelkesít. Az érzés, amelytől nem tudunk szabadulni,

A MAGÁNYOS FUTÓ ÉRZÉSE,

aki ismeretlen úton halad, távol a számára ismeretlen rajtvonaltól és céltól, fut, tehát van (cogito, ergo sum), a futásra összpontosítja minden erejét és akaratát, hogy elérje célját – a mozgás értelmét. Autóoszlopok között fut, amelyek folyvást megelőzik, s minden irányból és ellenirányból akadályozzák. Az autókban ülő emberek érzéketlenül haladnak önzésük közismert méltatlan céljai felé, autójuk utasterében egymástól elszigetelve és elidegenedve, egymás iránt közömbösen és közönyösen száguldanak alantas vágyaiktól vezérelve, az egymásnak rohanókat a többiek közönye kíséri, olyan autókban, melyek rendszáma képmutató.

AZ ANGYALOK VISSZATÉRÉSÉÉRT SZÁLLUNK SÍKRA.

Azért, hogy elmétekbe és érzéseitekbe visszatérjenek az emberiesség jóságos angyalai, a beszélők őszinteségéért, a szándékok tisztaságáért és a tettek erkölcsi feddhetetlenségéért. Azért, hogy az emberek visszatérjenek az emberiességhez, hogy a civilizáció emberi legyen. A humanizmusért.

A KÖLTÉSZETET KÜLDETÉSNEK TEKINTJÜK.

Az embereket szolgáló híradásnak azoktól, akik hetven órán át beszéltek szakadatlanul (idézet Allén Ginsbergtől) életük megbánásáról, faj a hírnököknek, akik előtt nem nyílnak meg a kapuk, jaj a kapuknak, amelyek nem bocsátják be a tiszta szándékú hírnököket.

Ne áldozzon le a nap a ti haragotokkal.

Ivan Laučík – Peter Repka – Ivan Štrpka

Pozsony, 1963 novembere.

A kiáltvány több kitételét észrevétlenül átmentették a szerkesztői bevezetőbe, egy-egy mondat átköltözött a néhány számmal későbbi manifesztumba. Az 1964-es évfolyam első számában azonban a perex után Ivan Laučík két, valamint Peter Repka és Ivan Štrpka három rövidebb verse következett. Tüzetes elolvasásuk után már bennük is föllelhetők a három futó költészetének első jellemző jegyei. Laučík álomszerű mitikussága, Repka vad lázadása, és Štrpka sötéten izzó képisége.

A kissé egzotikus csoport, ahogy egyik első írásában Ján Štrasser nevezte őket, létjogosultságának még hiányzó elméleti megindoklása néhány hónappal később, az 1964-es Mladá tvorba ötödik számában látott napvilágot. Kiáltványuk, A háromlábú csalogányok előnyei (Néhány arcátlanság középmetszettel avagy a Magányos futók a ló nélküli lovasokról) [Prednosti trojnohých slávikov (Niekoľko bezočivostí s dierézou alebo Osamelí bežci o jazdcoch bez koni)] nemcsak a hivatalos irodalmi körök heves ellenérzését váltotta ki. A Magányos Futókra ettől fogva (és alapjában véve az elkövetkező több mint húsz évben szüntelenül) mindenütt ott leselkedtek a hatalom csapdái. Időnként közbeavatkozott a cenzúra, időnként a költészeti nézetkülönbségek személyre szóló megtorlássá fajultak. Végső soron a hetvenes és nyolcvanas évek az „emigráns” Repka számára éppúgy a nemlét évei voltak, mint a Liptószentmiklós környéki barlangokba visszahúzódó Ivan Laučík számára, és a féliglét, félignemlét évei Ivan Štrpka számára, aki bármit tett is, azt a titkosrendőrség közreműködésével és feltűnésmentesen vigyázó szeme láttára tette. De térjünk vissza A háromlábú csalogányok előnyeihez:

Csupán tömören. Csoportunk létszükséglet, ösztönös belső késztetés eredménye, s nem irodalmi szándékosság következménye. Összekötnek bennünket a költészetről, annak értelméről és küldetéséről vallott közös elképzeléseink, az eszmény közös igénye, amely számunkra nem más, mint haladás az emberiesség felé, a futó magányosságának közös érzése.

Első megvetésünk valamennyi irodalmárnak szól.

Tiltakozunk az ellen, és ezt mindjárt elöljáróban a legnagyobb elszántsággal nyomatékosan leszögezzük, hogy fegyelmezetten besoroljunk a számunkra biológiai korunknál fogva kijelölt helyre szlovák tollnokaink hosszú sorában, az udvari lantosok, az elszorított torkú csalogányok, a hajnal ébresztői, a malterral benöcskölt megéneklők közé, akik lomhán kaptatnak fölfelé a mi szlovák Parnasszusunkra, hogy megritkult hajjal majdan ők is elfoglalják hőn óhajtott trónocskájukat avagy trónjukat ott, ahol már átvették megvilágosult hatalmukat az élő klasszikusok és állami díjasok, széttekintvén a boldog hazán: ímhol a nemzet hangja.

Ezután további „szlovák-nemzeti-irodalmi” istenkáromlások következnek, a korabeli szlovák írásbeliség szánalmas állapotát célba vevő éles és ironikus megjegyzések. A Magányos Futók költői programjukat illetően kívül akarnak maradni a szlovák irodalmi állóvíz kicsinyes áramlatain. Elutasítanak mindennemű esztétikai célkitűzést, alkotásuk céljának a szándékok tisztaságát és a tettek erkölcsi feddhetetlenségét tekintik. A Magányos Futók azért szállnak síkra, hogy az emberek visszatérjenek az emberiességhez. Koncepciójuk az alkotás.

A háromlábú csalogányok előnyei című manifesztum olyan alapkérdést vetett föl, amelynek ürügyén egészen a hatvanas évek végéig dúlt (és dúlt volna még tovább is!) a vita a költészetről. Ez az alapkérdés pedig az etika és az esztétika viszonya, az a provokatív-irányadó „magányosfutói” kinyilatkoztatás, miszerint az esztétika alakítója az etika, ahogy 1966-ban replikáinak egyikében Ivan Štrpka írja. A szlovák költészet állapotának –, amely költészet valamelyest pezsgőbb közegben leledzett, legalábbis a Mladá tvorba, az 1967-ben indított Romboid, a kelet-szlovákiai Krok, a Slovenské pohľady és a Kultúrny život cikkeiből ítélve –, hasonló látleletével szolgál Ján Štrasser is a Mladá tvorba 1967-es évfolyamának hatodik számában. A legifjabb szlovák költészet e pillanatban (Najmladšia slovenská poézia v tejto chvíli) című írása, amely később többeket számos válaszcikk és visszavágás közreadására késztetett, akár a kortárs kritikus véleményeként is felfogható. Štrasser nem tekinti a Magányos Futókat egységes csoportnak, mindegyikük költészetét külön-külön elemzi. Meglátásai ma főként azért érdekesek, mert cikkében markánsan kirajzolódik mindhárom „futó” egyénisége, és a lényeget illetően, Laučíkot kivéve, találóak az észrevételei.

Ivan Štrpkáról ezt írja: Úgy tűnik fel, hogy ez a költészet hasonló légkört teremt az olvasó körül (mint Fellini Nyolc és félje – M. K. megjegyzése), egy olyan közeget, amelyben elmosódik a határ látomás és valóság megjelenítése között. Így jön létre az a bizarr világ, ahol érvényesek ugyan a valóság megszokott viszonylatai, csak épp különös, titokzatos értelmet kapnak. Mintha egy mozdulatlan, megmerevedett, elnéptelenedett, üres világban hatnának, a fülsiketítő csend világában. S éppen ebből ered Štrpka költészetének szertartásos jellege, ettől zsoltárszerű. Peter Repkáról viszont a következőket tudjuk meg: Úgy vélem, Repka költészetének még egy dimenziója van, igyekszik meglelni (bár ez közhelyként hat) a lázadó ember eszményét, és így nyilvánvalóvá tenni lázadásának értelmét. Költészetében a szélsőséges élethelyzetekben mintegy felmagasztalódnak a pozitív emberi tulajdonságok, tehát olyankor, amikor életbe vágóan fontosak.(...) E költészet hatásossága az általa megjelenített konfliktusok erkölcsi súlyából és a szerző kompozíció teremtő találékonyságából fakad. S végül, harmadjára – a Ján Štrasser által félreértelmezett – Ivan Laučík: Szerintem minden destrukció valamilyen elven alapul, és dialektikusan magában hordja egy új konstrukció elemeit. Ivan Laučík költészete azonban csupán anarchia.

A nyitott vers

1962-ben az alig harmincéves Umberto Eco úgy határozott, hogy kiadja A nyitott mű (Opera apertá) című könyvét. Ez az első elméleti munka, amely részletesen taglalja a művészi alkotás „nyitottságának” kérdését, a mű lehetséges és lehetőség szerinti szabad interpretációját. Gyanítom, hogy Ivan Štrpka ismerte Eco könyvét.

A költészetet elemző elméleti fejtegetések a mű „nyitottságának”, nyelvi telítettségének vagy telítetlenségének kérdését, a nyelv szerepének kérdését a költészet igazában az 1966-os Mladá tvorba negyedik számának „futos” blokkjában vetik fel. A kiindulópont azonban Paul Klee, és a klee-i alaptétel a művészeti alkotás fejlődéséről, geneziséről és nem statikus voltáról. Ivan Štrpka – aki talán leggyakrabban „indokolta” a maga és a Magányos Futók alkotásait – írja egy évvel később A nyitott versről (O otvorenej básni) című, két saját rajzával-grafikonjával kiegészített rövidke ironikus-filozofikus esszéjében: A vers-háló nem végcél, nem a dolog. Az egyetlen dolog, amely méltó totális életcél, maga az élet (vita hu-mana). A költészet belőle ered, és hatásával bele torkollik. Vagyis középen áll.(...) A projektív, nyílt vers keményen ellenáll a kész, definitív nyelvnek, lebírva az erőszakot (ellenállva az erőszaknak), amely a nyelv zárt rendszeréből

A költészet funkciójáról és értelméről való elmélkedés, bármennyire bonyolult és a „mindennapi” élettől bármennyire elvonatkoztatott is, mégis fontos szerepet játszott abban, hogy a hatvanas évek második felében kialakuljanak nálunk az irodalom filozófiai rendszerei. Ugyanakkor a nyitottság, a non finito kérdésének fölvetése a korabeli irodalom hivatalos irányvonalával, a „pártossággal és népiséggel” szemben tanúsított ellenállás megnyilvánulása is. A Magányos Futók derűlátása az önmagát meglelt ember optimizmusa, s nem az egyjelentésű nyelvi panel, a jelszó semmitmondó közhelye. A költői játékosság felszíne alatt – máig befejezetlen – harc folyt az irodalom, a szó szabadságáért.

Az 1968-as Mladá tvorba második számában olvasható Ivan Štrpka vallomása a nyitott versről: A „koronakérdés”, amelyet óhatatlanul fel kell tennünk bármiféle költészeti kísérlettel kapcsolatban, a vers érvényességének kérdése a konkrét autentikus emberi lét vonatkozásában, vagyis azoknak az erőknek és esszenciáknak vonatkozásában, amelyek ezt a létet alakítják, alkotják, és amelyek által létezik. A nyitott vers úton van. Integrált emberi tudattá kell válnia, a lét tudatává, amely a költészet energiája által igyekszik megteremteni és kitágítani a lét életterét. Ez az aktivitás a nyelv aktivitásához kötődik. És itt kezdődik az a létfontosságú küzdelem, amelyet a költészetnek meg kell vívnia az érvényességéért. Elkezdődik a sziszifuszi küzdelem a tudat autentikus, eredeti, forrásértékű nyelvéért, az olyan nyelvért, amely nagyobb teret nyit az emberformájú – a formákat formázó versnek. Hogy az élet teljes legyen.

Élet, emberiesség, őszinteség. Költészet, nyelv, etika. Mindez keveredik, valamiféle plazmát alkot, amelyből valami új, valami újraötvözött és újraélt születik. A mélységes humanizmus, az embernek – nem a termelő tömeg egy alkotóelemének, a munkásnak és a földművesnek, hanem az egyénnek –, az individualitásnak az ünneplése egyesül a költészet és a költészet tisztaságának lelki szükségletével, a költészet szellemi tisztaságának igényével. S bár a társadalmat a hatvanas évek végén a költészettől igencsak távol álló kérdések nyomasztották, a versekben és a költészet berkeiben mégis jelentős változások mentek végbe. Kár, hogy háttérbe szorította őket a hatalom gátlástalansága. De hát a hatalom nem szíveli a szabad szellemet még a versben sem, nemhogy a programokban, esszékben, kritikai megnyilvánulásokban...

Ivan Laučík

Noho Ivan Laučík a hármasfogat legifjabb tagja (négy nappal fiatalabb Ivan Štrpkánál és több mint öt hónappal Peter Repkánál) – 1944 július 4-én született –,  mégis ő volt az, aki 1968-ban, a futók közül elsőként adta ki Mozgó a mozgóban (Pohyblivý v pohyblivom) című verseskötetét, amely a Slovenský spisovateľ sorozatának, a Slovenská poéziának harmincadik opusaként került a könyvesboltokba.

Tizennégy, rendkívül tömör – talán túlságosan is telített – egészet alkotó fragmentumverse a szó szoros értelmében rejtvényfejtői feladatok elé állította az olvasót és a kritikusokat egyaránt. A korabeli nemzedékkritikus, Ján Štrasser a kötetről írt recenziójában megkísérelte Laučík költészetét besorolni és címkével ellátni, mintegy a titkot feloldó szómágia, a „nevezzük néven a gyereket" szellemében: Összegzésképpen tehát Laučík költészete a beat költészet elemeinek és a szürrealista alkotásmódnak a kontaminációja, de ez még nem minden: akad benne poetista képzelgés, dadaista fogantatású nyelvi destrukció, utalás a szerző erős, valósággal ősformaként értelmezett szlávságtudatára és megannyi más strukturálatlan elem. Végső soron abban az időben, amikor az irodalmi gondolkodásban is a francia strukturalizmus dívott, a sokneműség, a töredékesség, „az elemek strukturálatlansága”, a posztmodern kollázsszerűség nem is érdemelhetett mást, mint szigorú megítéltetést.

A Magányos Futók nem rejtették véka alá intellektuális tájékozottságukat, olvasottságukat, az irodalomnak nevezett képződményhez való kifinomult hozzáállásukat. Közvetlen utalásaikban felfedezhető Ginsberg – hiszen csehszlovákiai útja során ők voltak a kísérői –, René Char, Saint-John Perse, Thomas Stearns Eliot, Ezra Pound és még sokan mások, beleértve a dadaisták királyának, TristanTzarának nevével űzött dadaista játékot is Strpka Mladá tvorba-beli rovatában, majd második kötetének címében: Tristan fecseg (Tristan tára: lefordíthatatlan szójáték, a tára szlovákul a. m. fecseg, halandzsázik – a fordító megjegyzése). A világirodalmi kötődés azonban a Magányos Futók esetében nemcsak műveltségfitogtató látványos sallang, hanem konfrontáció, belső kihívás, képességeik mércéje. Végül is mindezt remekül illusztrálja Ivan Štrpka Elővers (Predbáse ) című írása a Mladá tvorba 1969-es évfolyamának ötödik számában, amelyben szembeállítja Laučík Mozgó a mozgóban című kötetének verseit Henri Michaux költészetével és a Michaux hangoztatta igénnyel a versre, a vers „eredetiségére”. Az Előversben fogalmazza meg Štrpka a versszöveg felfogásával kapcsolatos egyik legeredetibb gondolatot is:

„Laučík költői hasonlatainak egyik eleme a versen kívül áll – a verset nyitott szerkezetűvé teszi. És úgy tűnik, épp a szövegnek ebből a strukturálatlanságából következik, hogy ez a költészet látszólag nem kommunikatív. De csak látszólag, kedves konvencionalisták. Mivel a vers utat nyit a megrendszabályozhatatlan emberi szenzibilitásnak, benne keresi és belőle provokálja ki a hasonlat hiányzó elemét. Abban a pillanatban, amikor a befogadóban rátalál (úgy ahogy a szerzőben kellett volna), a vers teljessé válik. Akcióba lép. Az akció, a befejezetlen folyamat a lényege és egyúttal a végterméke is.(...) Ezeknek a verseknek a szövege voltaképpen valamiféle, az említett érzékenységet kiváltani képes emberi tudatban megvalósuló filmforgatókönyv, csak ott, az emberi tudatban teljesedik ki a forma, és valósul meg a vers mint akció, elérve célját: hatni a cselekvés terében.”

Az alkotás aktusa folytatódik az olvasó tudatában: a felkínált szóanyagból befogadóként létrehozza saját költészetét. Valami ehhez hasonlóról ír Umberto Eco is A nyitott műben Pierre Boulez, Karlheinz Stockhausen, illetve Luciano Berio zenéjéről, hogy az ő alkotómódszerük alapján, mellyel – az előadó rátermettsége vagy hangulata szerint variálható – zeneműveiket megkomponálták, definiálja a művészi alkotás befogadásának és végső formába öntésének folyamatát. Ivan Laučík költészete azonban, akár a Mozgó a mozgóban című, akár a második, a Rokonok vagyunk az elején (Sme príbuzní na začiatku – 1970) című kötetének verseit tekintve, csakugyan „azonos hullámhosszon levő” olvasót kíván. Az ember ugyanis vagy elfogadja, vagy mint érthetetlent elutasítja. Megközelíthetetlensége, jelbeli telítettsége és nagyfokú entrópiája számtalan magyarázatra és képzettársításra ad lehetőséget. Ez a költészet csupa elemi erő, csupa ösztönösség, mozgás és az ismeretlentől való mitikus félelem. A fentiek alátámasztására álljon itt egy rövid idézet az utóbbi kötet Kardépítés (Stavba meča) című verséből:

Kiszolgáltatták a Témát, mint értéktelen pecsétet

a vers mozgásától felgyűrődve

rávetültek a bezúzott pajzsra

és elenyésztek –

az időjárástól búskomoran reszkettek a csipkében elrejtve pillanatnyi arcukat

„Ha suttogni fogunk

a tengeren félelmet keltünk”

(a hajótörött bombardón

bódult nyelvek állóvíz-csendességének

majdani hajótöröttje)

A kommunikáció kérdése, a meg nem értés hajótörötteinek, a bódult nyelveknek, a félelemnek a kérdése – mindez nemcsak a hatvanas évek forrongó végének témája. Amikor csaknem húszévnyi hallgatás után, 1980-ben Laučík ismét hallatta a hangját, A hallhatóság küszöbén (Na prahu počuteľnosti) című verseskötetével nemcsak irodalmi szenzációt váltott ki, hanem újabb vitát is a költővel és a verssel folytatott párbeszédről és az emberek közötti párbeszéd lehetőségéről. A kiüresedett klisényelvvel, melyet még a nyolcvanas évek második felének fiatal és induló költői is minden további nélkül sajátjuknak vallottak, Laučík a maga huszonhat tömör és pontos szövegét állította szembe bensejének köznapi de őszinte világáról. Ez az átlépés belső hangja hallhatóságának határán mintha ugyanannak a konok futónak az újbóli megjelenése volna, aki – képletesen és valóságosan is! – „elkódorgott” az erdőben, hogy egy idő múltán még mindig frissen és tucatnyi lépéssel bölcsebben ugyanazzal az állhatatos kérdéssel és kéréssel térjen vissza – párbeszédet. Még akkor is, ha: Pokol – az ilyen párbeszéd! S ezek már Laučík eleddig utolsó, Légvonalban (Vzdušnou čiarou, Slovenský spisovateľ 1991) című kötetének szavai.

Ivan Laučík talán a futók legmagányosabbika. Olyan tájakig futott el, ahonnan a hírek (hírversek, vershírek) még felfedezetlen és ezért titokzatos világokról tudósítanak. Az emberi benső világáról. És Laučík folytatja a párbeszédet költői bensőjével. Ezért tetszhet úgy, mintha az olvasó szeme előtt valamiféle sejtelmes, végigmondatlan világ tárulna fel. Ennek a költészetnek minden feszültsége szavakon kívüli. Végül is miért ne: Kérdések? Kinek?

Peter Repka

A legidősebb Magányos Futó fivérével együtt 1944. január 14-én született. Peter Repka, a költő, kereskedő, holnap fordítva – ahogy 1992-ben a Kultúrny život számára általam és Ivan Štrpka által készített beszélgetésben magát jellemezte – a hatvanas évek második felében egyike volt a Mladá tvorba meghatározó személyiségeinek. Nemcsak verseket, érdekes riportokat is írt (riportkönyve, a Kelj fel és járj [Vstaň a choď] 1970-ben ugyan megjelent, de a könyvesboltokba már nem jutott el), meg glosszákat, „vitairatokat”. Bár mérnöki diplomát szerzett, érdeklődése az irodalom felé terelte. Mígnem – az irodalom miatt – a Német Szövetségi Köztársaságban kötött ki. A külkereskedelemben dolgozott és dolgozik, vagyis nem kifejezetten költői foglalkozást űz.

A magányosfutói költészet első opusai közül talán az ő 1969-ben megjelent Tyúk a székesegyházban (Sliepka v katedráié) című kötete volt kortársai számára a legmegfoghatóbb. Kameramozgás (Beh kamery) című versének sorait: Nevetséges élettartamú dolgok / előtt hajbókolunk, bízvást választhatta volna e lázító hangú kötet mottójául. Versei, amelyek alighanem a beat költészethez állnak legközelebb, a lét, a mindennapok, gondolatok és kiáltások, vágyak és szenvedélyek foszlányaiból összerakott hatalmas szófolyamok. A lüktető szavak mögül azonban szinte árad a vágy az igaz emberségre és tisztaságra, amelyet a futók manifesztumai kiáltottak világgá. Peter Repka azonban mindmáig hű maradt ezekhez a kinyilatkoztatásokhoz: Az angyalok visszatérése című kiáltvány (1964) látomása néhány napra, hónapra valósággá vált. A húszévesek egykori álmainak beigazolódása megkönnyebbülést hozott. Ma már ismét érdemes örömteli életet élni, azért is élni, hogy az emberi szívekbe és lelkekbe visszatérő jó angyalok látomása a valóságban ne csak napokig, hanem évekig, egy életen át tartson. Az angyalok itt voltak, és ismét visszatérnek – állítja határozottan Peter Repka a Kultúrny životnak adott interjújában. A posztmodern kételkedés korában ez egy „velejéig” fellegjáró költő ábrándkergetésének hathat.

Huszonhárom év után azonban Repka költőként is hazalátogat, noha kötete, a Va-su-tak (Že-lez-ni-ce, Slovenský spisovateľ 1992) „csak” 1989–1991-ben írt verseit tartalmazza. A kötet címe egyúttal kulcs is a szövegek megfejtéséhez, jel, amelyből levezethető számos konnotáció. A vasút elsősorban mozgás, vagyis a magányosfutói elképzelések egyik emblémája. Ám ezúttal sem valahonnan valahová tartó mozgásról van szó, hanem mozgásról a mozgásért, a mozgásról mint létről, a létezés legtermészetesebb állapotáról itt és most. Az örök átváltozás a keresésből és a nyugtalanságból táplálkozik, amelyet viszont a változatlanság, az állandóság, a mozdulatlanság és a felfedezetlen, az új utáni vágy közti feszültség gerjeszt. A feszültség és a keresés – az élet minden szintjén a mindennapoktól egészen a kozmikus pulzálásig – mozgás. És a vasút bizonyosfajta jelképe a (modern, huszadik századi) mozgásnak, az elfutó élet kaleidoszkópja. Az út cikázás.

A Va-su-takban, amely a Tyúk a székesegyházban című kötethez képest sokkal összefogottabb, tömörebb, szűkszavúbb verseket foglal magába, egy meglett férfi verseit, jóval töprengőbb, filozofikusabb a háttér is. A gesztus meggyőződéssé és hitté nemesült. Repka az út szimbólumán át eljut a Mester kereséséig, a Mester-tanító (ha a magyarázatot inkább a filo-teozófia keleti partjai felé haladva keressük), a Mester-megváltó (ha a keresztény magyarázatnál maradunk) kereséséig. Ez azonban nem a teljes odaadás, a porba hullás, az Úr kezébe kívánkozás, hanem a megismerés vágya.

S a vasút felszabadulás is, szabadulás a hétköznapiságból, a gépies egyhangúságtól. Nem keserves zarándoklás – hogy is lehetne a futó számára keserves a mozgás? –, hanem a vándorlás, az emberekkel való találkozás örömteli lehetősége: Milyen jó nekünk, ha jók az emberek. Ez a pátoszgyanús felkiáltás azonban Repka költészetének közegében teljesen őszintén hat. Még akkor is, ha ő sem mentes a három Magányos Futó egy kedves manírjától, nevezetesen a hármasban folytatott párbeszédtől, s azon belül a legtitkosabb utalásokra való kölcsönös utalásoktól. De végül is csak irigylésre méltó, ha az emberek, legalább ők hárman megértik egymást.

Peter Repka az 1989-es politikai változások után nem mentőangyalként tért haza. Talán azért nem, mert sohasem szakadt meg a kapcsolata Szlovákiával, sőt időnként (a nyolcvanas évek végén) az irodalmi lapok hasábjain is felbukkant egy-egy írása. És a tollát, legalábbis e néhány tucat jegyzetből, riportból, tárcából ítélve, sohasem hagyta kicsorbulni.

Ivan Štrpka

A futók közül Ivan Štrpka (1944. június 6.) a leginkább otthonos az irodalom „mindennapjaiban”, s ő hármójuk közül a legtermékenyebb is. Nyolc könyvet adott ki, mint Dežo Ursíny udvari szövegírója nyolc Ursínyvel közös lemeze és egy CD-lemeze jelent meg (a következőn mint három dalszöveg írója egészíti ki zenészszerzőtársa szövegeit), de számos verse látott napvilágot a Slovenské pohľady, a Romboid, a Fragment és más, nem csak Szlovákiában megjelenő folyóiratokban is. Polgári foglalkozásai valamilyen módon mindig kapcsolatban voltak a szóval, akár a televízióban ügyködött, akár valamelyik újság szerkesztőségének íróasztalát koptatta.

Ivan Štrpka ugyanakkor kellemes rejtvény az irodalomtudósok számára – itt utalhatok Peter Zajac A műalkotás műfaji felépítése (Žánrová výstavba diela) című tanulmányára Az irodalom teremtő ereje (Tvorivosť literatúry) című kötetben, a Romboid 1989-es évfolyamának második számában közölt A kritikusok Ivan Štrpka Kék hegyéről vitatkoznak (Kritici diskutujú o Modrom vrchu Ivana Štrpku) című vitára és számos recenzióra, amelyek legutóbb megjelent köteteivel foglalkoznak –, mivel nem gyömöszölhető be a szlovák irodalom szánalmasan szűk keretei közé. Leginkább azért nem, mert verseiben képes szinte gyermekien örülni, vagy mert, mint Peter Zajac megállapítja: Az ember megszokta, hogy szégyellje, ha képes valaminek ok nélkül örülni, ha jól érzi magát, ha elégedett, előre védekezik az esetleges csalódások ellen. Amikor Štrpka verseiben „bevallja”, hogy „jól mennek” a dolgai, tudatos ellenpontozásról van szó, tudatos felfedésről, kitárulkozásról az álszent civilizációs stratégiák különböző megnyilvánulási formáival szemben (Peter Zajac: Az irodalom teremtő ereje, 1990, 122.).

Bár Štrpka 1969-ben és 1971-ben két kötetet publikált, A dzsidások rövid gyermekségét (Krátke detstvo kopijníkov) és a Tristan fecseg (Tristan tára) címűt, akkori alkotótevékenységének bizonysága A gyönyörű pőre világ (Krásny nahý svet) is. Ez a kötet ugyan csak 1990-ben jelent meg, de javarészt már a hetvenes évek elején kiadásra készen állt. Ha ehhez a három könyvhöz hozzászámítjuk a zenész Dežo Ursínyvel közösen „elkövetett” első két lemezét is, A gyermekkor kontinensét (Pevnina detstva, Opus 1978) – ennek az LP-lemeznek eredeti címe Gondwana lett volna, ama bizonyos mitikus egységes földrész, csakhogy... – és A csend új térképeit (Nové mapy ticha, Opus 1979), akkor némi jóindulattal ezt az időszakot tekinthetjük első alkotói korszakának. Ivan Štrpka ekkor valósítja meg verselképzelését (legyen az akár nyitott vers, akár vers-háló avagy elővers): Nem valóságos életeket élünk. Ha verset írok, az támpontomul szolgál, olyan biztos pontul, amely megtart. De nem tart meg. Besüpped a lábam alatt, és én belemerülök ugyanoda, ahol voltam. Vagyis van valami a dolgok, az elképzelések és a szavak között. Valami történt. Valami szakadék támadt. Repedés. Egyesíteni kell hát, összekötni a világunkat és az álmunkat. Az álmot mint világot. A világot mint álmot. Ezt állítja Tristan fecseg című kötetében, így indokolja meg ádáz igyekezetét, hogy ötvözze a köznapiságot, az álmodozást, a nagy dolgok kisszerűségét és a kicsik nagyságát.

Štrpka lemeztelenített, felfedett gyönyörű pőre világa főként néhány állandó, szinte mitologikus jelkép jóvoltából annyira szuggesztív. Mozgás, növekedés, gyermek (és az oroszlán – Zarathusztra hármasából itt már csak a teve hiányzik), viharok, süvöltések, pillanatok. Mintha jól ismert tárgyaink világát egy mágus tartaná a kezében, aki észrevétlenül mozgatja, meg-megrántja, amikor meg akarjuk fogni, a markunkba szorítani, amikor meg akarjuk ismerni. Ez a világ valahol a hátunk mögött játszódik, amikor a dolgokra nem nézünk oda, amikor a világot nem halljuk, nem tapintjuk. És éppen a költő az a hírnök, aki a hátunk mögött tudósít bennünket erről a világról. Annak tudatában, hogy ez tudósítás az emberi bensőből, ahol ez az álomvilág játszódik.

Szimbolika, drámai mozgás, erotika (Ivan Štrpka a legerotikusabb szlovák költő, mert viszonya az élethez örömteli, gyönyörteli, hedonisztikus a szó legjobb értelmében, hedonisztikus, mint a felfedezés gyermeki öröme), szinte lédús (akár az alma – egy újabb embléma), az élnivágyás valamikor a nyolcvanas évek derekán hirtelen keveredni kezd a modern városi civilizációval, annak betegségeivel és szokványos örömeivel – még ha azok csak játszótériek is. Egymás után jelennek meg Štrpka újabb kötetei, a Most és más szigetek (Teraz a iné ostrovy, 1981), a Változás előtt (Pred premenou, 1982), a Tudósítások az almából (Správy z jablka, 1985), lemezei, a Kék hegy (Modrý vrch, 1981), a 4/4 (1983), az Időjárás nélkül (Bez počasia, 1984), a Zöld (Zelená, 1986), az Úton hazafelé (Na ceste domov, 1987), a Pillanatnyiságok (Momentky, 1990), s ezeknek a lemezeknek a dalszövegei a Kék hegy (Modrý vrch, 1988) című kötetben. Štrpka költészete az öröm szigetévé válik: A fejem most tele van napsütéssel, mindenütt van belőle elegendő. Szövegeiben összecseng időjárás, történés és emberi érzés, s kölcsönösen áthatja egymást, de a legörömtelibb momentum mindvégig az üdeség marad. Štrpka költészete a hétköznapi csodák világa, lávaként feltörő vallomás a létről.

Életérzésének, hangsúlyozom, örömteli életérzésének kvintesszenciája eddigi legutolsó könyve (minthogy a Gyönyörű pőre világot az első kettőhöz soroltam), a Dióhéjban van minden (Všetko je v škrupine, Smena 1989) című költői útirajza, amely a mozgásban levő lélek állapotáról tudósít. Egy világról, ahol a vándorbotot fogó Kartográfus barátaival különféle furcsaságokon, abszurditásokon, groteszk és drámai képeken, szólátomásokon, visszájukra fordult realitásokon megy keresztül, hogy elérkezzék a mindennapjaink látóhatárán ismétlődő névtelen magaslatra. Az utazók – a Kartográfus a Serpa, Pityeri és Kuncogi – azért indultak útnak, hogy felismerjék, átérezzék, s végül célhoz érve megértsék, a forrásnál, a kezdet kezdeténél állnak. Vándorútjuk kezdeténél. Mert mindennek végső értelme az út – hogy ismét emlékeztessek a három Magányos Futó költészetének kiindulópontjára.

Štrpka gazdag költői termésének aprólékos „dekódolására” ennek az írásnak szűkre szabott keretei nem adnak lehetőséget. Sokjelentésű költészet ez, bár nem idegen tőle az egyértelműség sem (például az Üszőkig – Do tla – című CD-lemezen a költő tökéletes nemzedéki vallomást ad Ursíny szájába a fejekben dübörgő tankok okozta traumáról), káprázatosan sokszínű, zamatos, de tud komor is lenni. Ivan Štrpka egyaránt képes mélyen átérzett dicsőítő éneket írni a terhességről (Más állapot – Iný stav, a 4/4 című lemez egyik dalszövege), borgesian játékos-sejtelmes szövegeket (Kövesd a dűnét – Nasleduj dunu, Slovenské pohľady 1992/9) és kálvini parabolákat (Dióhéjban van minden), mégis folyvást a világot uraló, ismereteket gyűjtő kisgyermek marad. Emlékeznek a gyermekre Nietzsche Imigyen szóla Zarathusztrájában?

Egyelőre az utolsó – bár több mint húsz évi hallgatás után az első – közös hír a Magányos Futókról a Slovenské pohľady 1989-es évfolyamának negyedik számában jelent meg. Azóta, ki-ki a saját szakállára, Peter Repka és Ivan Laučík több kötetet, Ivan Štrpka néhány tucat verset jelentetett meg. A közelmúltban publikált beszélgetésekben mindhárman (Laučík és Repka a Kultúrny životban, Štrpka a Dotykyban) hitet tettek első, főként etikai programjuk mellett. A költészetet továbbra is küldetésnek tekintik, hisznek a jó angyalok létezésében, a becsületes, férfias küzdelemért lelkesednek. Es nem tudnak szabadulni a magányos futó érzésétől. Az emberiesség visszatéréséért, az őszinteségért, az erkölcsi tisztaságért szállnak síkra. Tiszta lelkű, őszinte szavú költők. Őszinték tetteikben és álmaikban.

És, amint hallom, hamarosan előtűnnek a bizonytalanság sűrű erdejének fái mögül.

Ne áldozzon le a nap a ti haragotokkal, ez első kiáltványuk befejező mondata. A folytonosság nem szakadt meg.