Kalligram / Archívum / 1993 / II. évf. 1993. május / talántai láncok; Marszüasz dalaiból

talántai láncok; Marszüasz dalaiból

           

talántai láncok*

                 

söröskorsók tétova tánca az asztalon

              nagy szájuk fülig ér(v) olyan mintha

mindez (f)élő lenne szinte beletorzonborzongok

                ahogy égnek dülled a hab hasatája

hohó! itt habra megy a játék! összevisszhang.

                   körbezsong a délidő

húgyvét kalácson fujév (bag)szaga terjeng

                      oltalmazzatok! ó égi-régi-verssorvégi

szellők szellentések ti légi sellők nagymellű

                         hérák és hetérák s oltalmazzátok

mind e kocsma fuckleberry hinnjeit

                            s a Tespiosz 50 lányától jövő

Herr Akiészeket is begytől begyig s az apródité

sármját irigylő bűzbe bugyilált basszonyok százezreit szintúgy.

             

             mi kő? ej mi (a) kő? szakállas drámakő?

             ábrándos fogkő? menykő? vízkő? menjkő?

             kőleves rotyog a füstben fekete üst nyitja

             méhét s a kanál fáradt izma újfent erőt nyer

             hisz aki mer... no mit aggyak apukám

             miklósbácsi? szonettet? friss finom a ritornell!

             s mi szemnek hájnak szentnek tájnak ingere:

             roston szült stanza! rondondó! kinek nem

             ingere ne vegye magába e pártolt tercinát!

             aki nem zabál menjen a bús (...) magyar sorsba jut

             neki morzsa fut neki tej penészes morzsa kutyám

             hegyezd füled ésatöbbi.

             

ó nemzettem! te drága nép! rád féknek már egy

túlvilágias                                   gyomormosás

szót fostok                                  fittyet hánytok  

ó nemzettem! te dráma nép! áldozatai puncik s

fütykösök                 bagzó pártharcának!

szent zászlók lobognak fejetek fölött

kokárdák dobognak szívetek helyén

házaitok falát hasfalát repeszti kis kéji zenétek

a nyoges!                            ó nemzettem!

tárcás kurvák!                    homeopapák!

             kristálycukrosbácsik! (és nénik)

                               rohadt stricik! fakírok! zsandárok!

poloskák! valutatüzérek! dörzsfőnökök! hiába papálok

rátok nem 6 a szó! azt a 7 meg a 8 át!

haza fi! musai sarj! isteni fatty

! agyő !

             

             talánta. így hívják e városkadályt itten.

             kotKodály (1882–1967) emlékét fonják körbe

             e talántai láncok, meg szogtog koszorúznyi

             mongya a csaj baloldali nő neki a feje lágya

             nő tetőtől HALTig

albérel s néha felbérli szívét hogy szeressen kicsit

olykor fellopakodó bombázó vagyok s az

éjszakák néha velem érik tetten

szeretek inni a szájából s nyelvelni sokat

belefészkelni búsába-húsába

izzani mint ami ízlik ami

ízig-vérig izzásra ítéltetett

ha éhes

e dísznő

makkal s maggal álmodik

             ó csak a szájalna többet!

dörzsöl és dőzsöl a kín s mi

egymás testéről nyaljuk a fényt

hántjuk a (kutya)bőrt

alóla pottyan a pénz

mellszőrömbe tép s harapok

kutyaharapást bőrivei – mondja a köz

gyere jer ó magozzuk ki egymást szép tav

aszod ím büzes

ségét veszti dúsan hahahot

áz a párna ap párta

juj mindjárt elveszt

em a tejem

             enszterület! ez a hánykolódó

             bárk

             a belőni tilos ördögi navigáció

             hölgyem anyahajó lesz ha lankadt a fegyelem

             navigare est necesse vivere non est necesse

             csitulj víz! csittcsitulj! vizecske vízke

             csitutulj el! zajod talpra szökkenti

             a nénit a magyart a sárkányt a házit ki fönn

             hajóz egy emelettel följebb s táncsöve van

             nem úgy az alsó ki s

             aját sebére dolgozva fig

             yeli haddelhaddmozdulataikat
álomból szőve stop. az éj stop. bélyege a térfarára
sütve stop. egész jól sült el stop. ez az évszakstop.
mondom stop. iszony mondom néked stop. közel a cethalál
stop.egyszer stop. úgyis belédhalok stop.  
  minek                                  minek                          minek

    ó                                          ó                                 ó

  minek                                  minek                          minek

nevezzelek                          nevezzelek                   nevezzelek

nevezed magad úgyis szép- s épségversenyemen néked terem

mind a babér ezúttal babérra megy az izé a játék

hogy aztán vígan

ülhess rajtuk

kis albérleted vörös vágytakaróján

nekem csak a gyöngeségre van bérletem

             

                       p a p a p a p a a   neve   t

             a nomen     klatúra

             edződik így

             est omen     hely

             hatalma hatalma van neki a destinónak

mondta peppino (1813–1901) is a vén kalapos bohóc

ez aztán a dolcsevita! hirtelen csődöt

mond a csönd lendül a karmester pálca s

óriási söröskorsókba

csapolják a zenét.

                       

*eredeti dunaszerdahelyi gyűjtés (színhely: katonai parancsnokság)

                         

                         

Marszüasz dalaiból

             

csontig föltűröm a faszotokat

csönd legyen a kurva istenit* okádta

az éterbe s két szenesvödörrel

belépett az életünkbe

katonatiszt mondták pofonköpném mondtam

s röhögtem ahogy szemébe mart

a düh csipkézett cigifüstje

szinte belesápadt a dicsőségbe

vidd fröcsögött vidd már oda a kályhához

bökött két ujjal a két koromfészekre majd rám

vigye a kurva isten hörögte belőlem

egy fura kis démon kivel már vagy tizenhét

éve élek egy testnek nevezett albérletben

és bassza meg a csillagait is fatökű

ötcsillagos hőském nekem a csillagról nőm

szeme jut eszembe vagy legföljebb a konyak

ötcsillagos hősök! hajnalra véresre nyalják az eget

nagy kutyanyelvük a kegyelmesség seggébe tornássza

magát gyönyörtől borzadva lihegnek

ilyenkor s fél kézzel a hold után kapnak

mi a neved nomegáj mi a neved a francba

misztemég a búsba innen misztemég

künn zöld szél fútt amúgy lilás volt a levegő s áttetsző

kényelem csücsült a táj ölében

csak álltam s megpróbáltam átérezni

hogy része igenis része vagyok valaminek

szédültem mint nyelvem szokott szeretőm testén

utazgatva majd én majd én elviszem sziszegte

egy nyurga göthös és mintha ólmot

rejtene a kannák méhe lassan dülöngélt

ahogy pocakos kismamák szoktak utcák bőrét csiklandozva talpuk

izgató melegével

körül kifacsarták a csöndet

rozsdás kampóra erőltetve csüngött a délután és én

ekkor határoztam el:

ha megtalálom istenugyse' megvédem a hazát.

maga gimnazista ó igen iskolázott ember

és azt mondják petőfiskedik is zúgta

fehér volt mint a lázas ember nyelve

majd rámszólt hogy toljam már le a gatyám

gyengének akartam látszani

tétován lestem az asztalon hempergő műszereket

vas- és acélujjakat láttam aztán

levegőkezek fojtogattak egészségesnek érzi magát?

köpte az éterbe doktor faustus majd az ablakhoz

lépett hogy egészben lássa a világot

a francba is a francba is

hát nem látszik rajtam hogy naponta meghalok?