Baťa cipős magyar ifjúság; A svájci példa

Baťa cipős magyar ifjúság

Az öreg Chamberlain mondotta Angliában, amikor megvádolták, hogy hűtlen lett ifjúkori elveihez, és öregkorában szocialistából konzervatívvá vált:

–Nem én változtam meg, hanem a körülmények. Fiatalkoromban azokkal az elvekkel szolgáltam a legjobban a nemzetemet, amelyeket vallottam, ma a megváltozott helyzetben más elvekre és más módszerekre van szükség. Én mindig a legpraktikusabbat akartam a nemzetemért, és változatlanul életemet és véremet áldozom érte, ha kell.

Az ember a legnagyobb aligátor. Bévül változatlan, de a színét változtatja. Alkalmazkodik a helyzethez. Az oktalan állat minden körülmények között változatlan marad, és gyakran belepusztul. Az aligátor példája és az évezredes fejlődés története azonban bebizonyítja, hogy még az okosabb állatok is hozzáidomulnak a környezethez, csak a legoktalanabbak nem engednek, nem változnak. Konsequent ist nur der Ochs, mondotta Chamberlainnél nagyobb államférfiú, aki ebben a kérdésben csodálatosan megegyezett vele.

Senki sem ütközhetik meg azon, ha a szlovenszkói magyarság, mely bévül változatlanul jó magyar, hozzáidomul az alaposan megváltozott élethez. Nyilvánvaló, hogy éppen azért változik és alkalmazkodik, mert nemzeti életösztöne hajtja, mert magyar akar maradni, mert vitalizmusa leleményessé teszi, s tudja, ha csökönyös, belepusztul. A szívósság és a csökönyösség között nagy a különbség: az, ami az ostobaság és az okosság között. Aesopus meséje jut eszembe a szélviharról, amely tölgyeket tör ketté, de nem bír a hajlékony náddal. S a tölgyek, hagyján. De tölgyek vagyunk mi? Legfeljebb gyenge nádszálak, s tölgyeket mímelni nagyzolás, mely kétszeresen veszedelmes. Gyengék vagyunk, de szívósan magyarok akarunk maradni, konzerválni kívánjuk nemzeti és gazdasági kádereinket, nem óhajtjuk a döglött oroszlán sorsát, és nem akarunk a mártíromság koszorújával homlokunkon kisétálni a világból, ami épületes dolog – mások számára, de nem praktikus nemzeti szempontból. Ilyen körülmények között mi marad más hátra: kényszerűségből az okosság útját választjuk, s lemondunk a hősi pózokról, az „itt a mellem, ide lőjetek” allűrökről. Erőnk nincs, megpróbáljuk ésszel. Marad belőle még valami?

Az ész azt parancsolja, hogy számoljunk a valósággal. Azt bizonyítgatja, hogy ködevés és illúziórágás nem segít. Erőink fogynak – s ha magyarok akarunk maradni, életünket a helyzet és a körülmények szerint át kell értékelni. Nem járhatunk úszónadrágban télvíz idején és prémekbe burkoltan augusztus derekán. Nagyon banális igazságok ezek így papiroson, de a valóságban éppen a legbanálisabb igazságokat a legnehezebb megvalósítani. Milyen egyszerű tétel a „ne ölj”, s milyen távol állunk megvalósításától!

Mégis, a szlovenszkói magyar ifjúság nagy része belátta Chamberlain igazát, és lelkében olyan alapdiszpozíció fejlődött ki, amely reményt jelent a magyar tömegek, a magyar erények és a magyar nyelv konzerválására.

Az ilyen átértékelés nem az első eset a világtörténelemben. A svájciak valamikor a legvadabb és a legkeresettebb katonák voltak, s úgy kereskedtek vitézségükkel, mint ma az ementáli sajttal. A körülmények megváltoztak: ma a világ legbékésebb népe a svájci, távol minden katonai erénytől. Pogyebrad György és a huszita háborúk csehei a késhegyig menő bátorság rettegett alakjai voltak Európában. A tizenkilencedik század második felében a legjámborabb és a legcéltudatosabb kisemberekké váltak, anélkül, hogy nemzeti érzésük intenzitása alábbhagyott volna, amit különben az események igazolnak. Viszont a németség 1810-ig Európa legpipogyább népe volt, álmodozó és képtelen a kollektív nemzeti munkára. Gyerekes puhaságán Madame de Stael, a gyenge asszony is csak nevetni tudott –de 1910-ben a Vilmosok átértékelési folyamata után Európa rettegett katonai erejüktől és kollektív munkabírásuktól. A kanti és a fichtei „Pflicht”-elmélet elvégezte munkáját: átértékelte a germánságot.

A körülmények megváltoztak.

Nálunk ugyanígy van. A magyar erény eddig úri erény volt. Uralkodás. Ragyogás. Nagyvonalúság. Nemes szépségek. Nagy egyéni teljesítmények. Kitűnő érzék mások kormányzásához. Mindenkit megejtett a magyar élni tudás lendülete. A hegyen álltunk, és távoli szép vidékekben gyönyörködtünk. Szálldostunk, mint a madár, és madárperspektívában szemléltük a világot. Most beestünk a mocsárba, a vidék békaperspektívából tárul elénk. A lapulevél is óriássá nőtt a szemünkben. Leegyszerűsödtünk. Lecsendesedtünk. Nem szavalunk, gesztusaink megtörtek. Nincsenek osztályok közöttünk, mert valamennyien egyformán lent vagyunk. Biztos előkelőségünk elhagyott. Félszegen mozgunk. Ruháink lefoszlottak. Alig maradt örömünk a szépségekben. Kispolgári és demokratikus koncok csaknem kielégítenek. Dzsentri allűrjeink emlékek a múltból. Robotolunk. Munkások vagyunk. Egyszerűek és igénytelenek. Leszürkültünk, egyformák lettünk. Jól szabott ruháinkat levetettük, konfekciót hordunk.

Bat'a-cipős magyarok vagyunk.

A változás gyorsan történt. Ismerem az ifjúságot, alig maradt benne valami a régi magyar úri életmódból, a megváltozott körülmények között villámgyorsan átvette a praktikus sémát. Egyelőre nem mondhatjuk: az új jobb, mint a régi volt, s az egyetlen, amit megállapíthatunk az, hogy más. Ez a másság nem alapvető vagy mély, inkább a felületre és a mindennapra vonatkozik, de éppen ez a praktikus hozzáidomulás fontos. A paraszt egyelőre a régi (erről a problémáról egyszer külön kell szólni), de a középosztály ifjúsága sok mindent belátott, sőt kierőszakolta a belátást. A mi középosztályunk nagyon számít, jobban, mint másutt, mert egyrészt aránytalanul nagy, másrészt a legrosszabb helyzetben van és a legnagyobb veszedelmek fenyegetik, harmadrészt a nemzet kollektívumának megőrzése szempontjából erős és egészséges középosztály kell, majd meglátjuk, miért. (Középosztályunk nagyon nagy, mert a szlovák vidékű városokban jelentős magyar középosztály-szigetek maradtak, s hatszázezer magyar proletárra kétszázezer magyar kis- vagy nagypolgár jut. Középosztályunk veszedelemben forog, mert gazdaságilag letört, a helyzet folytán kulturálisan elvadult, s az asszimilálódás közvetlenül fenyegeti. Középosztályra szükség van, mert ha az intelligencia elhagyja nemzetét, a vezető nélkül maradt nemzet elvadult parasztnéppé válik és vakon bukik oda, ahová lökik.)

A középosztály ifjúságán máris bizonyos változások észlelhetők. Elkispolgáriasodott. Míg a régi magyar világban a dzsentri volt az eszménykép és a dzsentri életfölfogás – nagyvonalú, bátor, elegáns gesztusok, az individualizmus kihangsúlyozása, vezető hanghordozás, egyénies életmód, a pénzszerzés bizonyos fokú lenézése vagy könnyelmű megoldása, sok politika, sok társadalom, kevés magábaszállás –, ma a szlovenszkói magyar középosztály ifjúságában túlsúlyba került a kispolgári életmód: egyszerűség, bizonyos nyomottság, szerény realizmus, kényszerű józanság, a külső ragyogások levetése, a munka megbecsülése, a kenyérkeresés mindenek elé helyezése. Bévül ez a változás az egymásrautaltság érzése, a demokratizálódás, a kollektív eszme és a kevéssel való megelégedés erényeiben mutatkozott, szemben a régi hetyke és gyakran meggondolatlan individualizmussal. Régen a középosztály ifjúsága a felsőbb körökhöz vágyott idomulni, ma leszáll a néphez, s azt sem bánja, ha külsőleg, ha szokásaiban vagy felfogás dolgában semmi sem különbözteti meg tőle. Valamennyi ifjúsági mozgalmunk célkitűzése ezt a tételt igazolja. Ebben a tekintetben nagy európaizáló folyamat ment végbe közöttünk, aminek több oka van.

Az első ok: a megváltozott életkörülmények. Az életmód automatikusan hozzájuk idomult. A békaperspektíva a nyugat-európai értelemben vett elpolgáriasodáshoz vezetett, ha nem is materiálisán, de felfogásbelileg. A másik ok: a városi középosztály túlsúlyba került: a régi kispolgári családok ifjúsága magához ragadta a vezetést, s a letört dzsentrik példaadásának varázsa megtört. A harmadik ok: a szlovenszkói középosztály magyarsága tisztára indogermán magyarság. Büszkék vagyunk arra, hogy a legindogermánabb, tehát a legeurópaibb magyarok vagyunk, ami természetes, ha végignézünk geográfiai és etnográfiai helyzetünkön. A magyar vér évszázadok óta német és szláv vérrel vegyült a mi tájainkon, sőt a középosztály – éppen a középosztály – a szlovenszkói városokban sok helyütt germán vagy szláv eredetű magyar. Paradoxonnak hangzik, de így van: germánok és szlávok keveredéséből sok helyütt magyarok születtek, mint Lombardiában a germánok és a szlávok keveredéséből olaszok. Spanyolországban kelták, arabok és gótok keveredéséből spanyolok. Ez az indogermán származás sok mindent érthetővé tesz. Amíg a sajátos magyar életmód szépsége és hatalma minden mást túlragyogott, természetszerűleg háttérbe szorult, de most okos és józan életmódjával elfoglalja a kiürített pozíciókat. Meg tud élni. Azok a magyarok, akikben nincs indogermán kötöttség, a megváltozott helyzetben elvesztették fejüket, letörtek, illúziókba burkolóztak, nem kívánták tudomásul venni a valóságot, az indogermán magyarság szívós józansággal megkísérli a pozíciók tartását.

Valamikor a múltban felesküdött a magyarságra, nem tagadhatja meg azt, amit önként vállalt és friss vérével a legnagyobb nehézségek között meg fogja menteni és konzerválni.

De hogy megmenthesse, okossá és értékessé kell tenni az itteni magyar formát.

Az indogermán magyarság, a Nyugat-Európa tőszomszédságában élő nemzetrész a tudat alatt érzi, hogy a régi magyar életnézést sok tekintetben át kell értékelni. Ez a tudat alatti belátás, a „másságérzet” a szlovenszkói magyarság sorozatos generációs elméleteiben nyilvánult meg. Ténybelileg gyakran hibás és elvetendő a humoros generációs manifesztációk garmadája, pszichológiailag rendkívül érthető, sőt tipikus a mi körülményeink között, ahol a létezni akaró ifjúság új életért birkózik. 1925 óta, amikor a szlovenszkói magyar szellem átjutott a letargikus vagy az elmúlt idők utó rezgéseit jelentő korszakon és tudatosodni kezdett, számtalan „új generáció” föltűnésével találkozunk. Egyben egyek voltak valamennyien: belátták, hogy valami új kell. Ez az állandó keresés, a generációs kihangsúlyozás, koronatanúja a másság-érzet jelenlétének és a megváltozott mentalitásnak. Aki valamirevaló intelligens magyar fiatalember minálunk, feltétlenül átesett valamelyik generációs elméleten. Hamarosan kiheverte, de közben önkéntelenül megváltozott, mint az, aki piszkosan a vízbe ugrik és tíz perc múlva prüszkölve, dideregve kijön belőle – de tisztán és felfrissülten.

Ha már itt tartunk, röviden jellemezni kell azt a három szellemtörténelmi korszakot, amelyen a szlovenszkói magyar gondolkozás 1918 óta átesett. Az államfordulattól 1924-ig terjedő első korszak szellemiségét irodalmi transzponálásban a „dilettánsok és emigránsok” közelharca jellemezte. Hatványozott és összekuszált mértékben ugyanaz, ami a háború előtti Budapestet. Természetesnek kell tekinteni, hogy ezt az első periódust az elmúlt életséma utórezgései töltötték ki; senki nem akart lemondani a megszokottról, s ölelte, csókolta az otthonos mentalitásokat. Budapesten a háború alatt diadalmaskodott az új, főleg az irodalomban, a politikában csak a háború után, s a szellemi élet dilettánsai, a duzzogó régiek a vidék hátterébe szorultak. Szlovenszkó magyar szempontból vidék volt, nos, amint a háttérbe szorítottak megszabadultak Budapest vezetésétől, újra diadalmasan előretörtek. Viszont az „új” budapesti győzelme csakhamar politikai katasztrófához vezetett, s az avantgárde vezetői, az emigránsok Szlovenszkóra menekültek, ahol természetszerűleg összecsaptak az arriére-garde vezetőivel. Eredmény: gyilkos csatazaj, káosz és káosz.

Az az ifjúság, amely már alig ismerte a régi életmódot, 1925 körül kristályosodni kezdett Szlovenszkón. Érezte, hogy különbözik mind az emigránsoktól, akik túl újat hirdettek s a magyarságban nem láttak problémát, mind a dilettánsoktól, akik túl régit kívántak és hazafias felbuzdulásukban szerettek csendesen vagy hangosan álmodni. Az ifjúság érezte, hogy magyarságát meg kell védenie, Győry Dezső vezetésével kibontakozott az első generációs elmélet. Eljöttek az „újarcú magyarok”, akik realizmust, munkát, új mentalitást, józanságot, európaiasságot, intenzív és nívós szellemi életet, a régi sablonok elvetését és osztálytalan társadalmat hirdettek. Szép hajnalhasadás volt. Öneszmélés. A hibák belátása. Rengeteg illúzió utón a valóság belátása. Az új generáció a „tények” romantikusa lett, és nosztalgiája támadt az új magyarság felé. Viszont a régi túlzás és a szertelenségre vezető hajlam egyelőre nem párolgott el. A hirdetett elv már a józanság, a szerénység, az új mentalitás volt, de a módszerek még a régiek: azonnali sikert váró illúziók, fölösleges személyi torzsalkodások. A vas még nem volt elég kemény. A sok generációs elmélet 1931-ig holtpontra futott, letört, fiaskóval végződött.

Közben a tudatalatti síkokon az öneszmélés mégis meghozta az eredményt. Nem előharcosaiban, hanem a hátrább álló figyelőkben, akik csak a jót látták a mozgolódásban. A tisztító, a kritikai és a szervező munka után a lelkek kagylójában ott maradt a gyöngyszem. Pozitívum egyelőre nem mutatkozott, de a régi hibák ereje már megtört.

Röviden szólva: elérkezett az a pillanat, amikor munkára készen állott az ifjúság, s nem volt már túlzottan beágyazva a múltba, sem az internacionális jövőbe, mert a sorozatos kudarcok kiábrándították a túlzásokból, a forró és a tikkadt tervezgetésekből. Az első korszakban kiélték formájukat a múlt lovagjai, a másikban az ifjúság átesett a pubertás veszedelmes korszakán, a harmadikban fiatal férfiak állnak készen az új munkára. Mi jellemzi a történelem kovácsműhelyéből frissen kikerült fiatal magyarságot? Mi az a másság-érzet, mely minduntalan nemzedékes manifesztációra hajtotta őket? Első tétel: ebben az ifjúságban nincsenek előítéletek. Nem lehetnek, mert a fiúk nem kaptak szilárd támpontokat, neveltetésük gyakran ellentétes, mindig bizonytalan volt. Korán relativistákká váltak, kényszerűségből hozzászoktak az érvek és az ellenérvek mérlegeléséhez. Most ballaszt nélkül, meztelenül állnak életük küszöbén.

Második tétel: józanság fejlődött ki bennük. Ez is természetes. Egyetlen lépést sem tehettek volna előre az idegen városokban, az idegen egyetemeken, ha nem szedik össze teljes erejüket és nem keresik mindig az észszerűt, hogy megállhassanak azon a szűk pallón, ami még megmaradt a lábuk alatt s ahonnan egyetlen elhibázott lépés a halálba visz. A legnagyobb magyar betegség a szertelenség volt. Nos, a sok kapott ütés kigyógyította a fiatalokat ebből a betegségből. Néhány ősbölény kivételével ma azt sem tudják, mi az.

Harmadik tétel: szerények és egyszerűek lettek. Negyedik tétel: a régi biztonságban kifejlődött magyar individualizmus háttérbe szorult, és – ugyancsak kényszerűségből –bizonyos kollektív érzék kezdett kifejlődni, amely demokráciához, az osztályellentétek áthidalásához, szociális gondolkozáshoz és kötelességtudáshoz vezetett. A harmadik és a negyedik tétel összefügg, amennyiben a nagyzolástól való megszabadulás, az igények lefokozása, az egymásrautaltság érzése, a reális kispolgári elhelyezkedés vágya, a hivatalos hatalommal szemben megnyilvánuló szerénység és nyomottság valóban egységes lelki diszpozíciót jelenthetnek.

Ötödik tétel: a munka nagy jelentőségének belátása s az a tudat, hogy a munka egyetlen fegyverünk, egyetlen megélhetési bázisunk.

Hatodik tétel: az európai sémák abszolút közelsége, a sok olvasás és tanulás, az idegen kultúrákkal való hosszú éves közvetlen kontaktus, az egyetemet végzett ifjúság kétnyelvűsége s az egyéb külső behatások, amelyek természetszerűleg megváltoztatták a lelkeket.

A lelki diszpozíció fontosabb részleteinek érzékeltetésére ennyi elég. E lelki állapotban egyre hangosabb lett az átfogó magyar diagnózis kívánása: a helyzetnek őszinte és előítélet nélküli megállapítása. A kifejlődött igazi magyar realizmus most már megy tovább, megtaláljuk a kellő terápiát is, amely kigyógyít a krónikus és az akut betegségekből. A diagnózis felállítása és a terápia kidolgozása természetesen nagy munka, és évek fognak eltelni, amíg megtörténik, évek, amíg hatásossá válik.

Magyar diagnózis? Vajon hogy látjuk mi, szlovenszkói magyarok, helyzetünket? E rövid tanulmány feladata nem lehet a probléma teljes feltárása és analízise, elég, ha a politikai, a gazdasági, a társadalmi és a fejlődéstörténelmi részek elhagyásával a szellem helyzetének és rendeltetésének néhány kisebb tételére mutatok rá.

Az alapvető megállapítás a mi kisebbségi helyzetünk strukturális meghatározása lesz. Vannak periféria-kisebbségek és centrális jellegű kisebbségek. A periféria-kisebbségek a nemzet központjától távol eső területen terülnek el, mint a nagyvárosok perifériái, és így mindenkor bizonyos önálló életet élnek és az évszázadok alatt autonóm szerveket fejlesztettek ki, mint a nagyvárosok centrumaitól messze eső külvárosok. Ilyen periféria-kisebbség például az erdélyi magyarság. Messze van Budapesttől, a mikrokozmikus berendezkedés vágya állandóan fölkísértett benne, s nem csoda, ha az államfordulat e lazán Budapesthez kötött masszában rendes társadalmi, gazdasági, politikai és kulturális tagoltságot talált. Éltető szerveinek nagy részét nem vágták ketté. Megszokta az önmagában való élést. Tudott védekezni. Aránylag hamar állt talpra, és – főleg kulturális szempontból –gyorsan megteremtette a regionális lét előfeltételeit. (Ugyanilyen periféria-kisebbség például a szudétanémetség vagy az erdélyi szász kisebbség. Hamar eszmél, könnyen berendezkedik.)

Más a sorsa a centrális jellegű kisebbségnek, amely soha önálló életet nem élt, mert a nemzet centrumának a közelében terült el, és valamennyi szerve összefüggésben állt a központtal. Ilyen például, a Budapesttől alig hatvan kilométerre kezdődő szlovenszkói magyarság. Az államfordulat készületlenül érte. Fejbekólintotta. Nemes orgánumai elvesztek vagy elvágattak. Az anyatestről itt önállóan nem funkcionáló massza vált le, az éltető központ máshová került, és így érthető, hogy a legnagyobb veszedelmek közelébe sodródott. Erdély a földrajzi távolság egyszerű adottsága folytán hozzászokott az önállósághoz, a centrális fekvésű szlovenszkói magyarságnak fogalma sem volt róla. Ennek a nehéz helyzetnek közvetlen következménye zavar és fejetlenség volt. Politikailag hamarosan megtalálta a helyét a kisebbség, de egyébként nem.

Hiányzottak a nemes szervek. A tüdő, a szív, az agyvelő, a gyomor. Csak húsmasszák, izom- és idegrétegek rángatóztak. A csapást a legjobban a középosztály érezte. A föld népét úgy-ahogy eltartotta a föld, a munkást úgy-ahogy (amíg dolgozott) a gyár s a nemzetközi mentalitású ipar. A kisigényűség a kisember segítőtársa maradt, de a nagyigényű, sarokba lódított középosztály keservesen szenvedett gazdaságilag letört állapotában, s nem csoda, ha szellemi nívója hamarosan a fagypont alá esett. Az elmúlt évszázadokban megszokta, hogy hivatalokban vagy az államisággal másként összefüggő pozíciókban éljen azokban a nemzetiségi varosokban, ahol csak ő képviselte a magyarságot, a köznek dolgozott valamilyen formában, s az is táplálta. Most hirtelen a szabad pályákon kellett elhelyezkednie. Hiányzott a tapasztalat, a kedv, a szellemi és a testi beállítottság. Mindezt előbb ki kellett fejleszteni – s az ifjúság ebben az irányban dolgozik –, de addig, amíg nem készült el a tréninggel, sivár helyzetben sínylődött. A cseh bevándorló simán legyőzte, nemcsak azért, mert az államhatalom a háta mögött állt, hanem azért is, mert japánabb volt: igénytelenebb, szorgalmasab, céltudatosabb, józanabb, előítéletektől mentesebb és felkészültebb a gazdasági harca. Az új magyar ifjúság belátta, hogy a magyar középosztály úgy ahogy van, nem konkurenciaképes. A cél: konkurenciaképessé tenni.

A középosztály letörésének több következménye van. Elproletárosodott, s nagy része a nyomor elkeseredésében szívvel-lélekkel fölesküdött a szélsőbaloldalra, s mit sem törődött többé a különleges nemzeti problémákkal. Az elkeseredés a másik részt az ellenkező végletbe taszította, ahol csak nemzeti bánat létezik, gyönyörű szomorkodás, sírva vigadás, struccpolitika, és nincs reális kibontakozási kísérlet. A középen indifferens réteg maradt, mely boldog, hogy él, és hallani sem akar a magyarság kihangsúlyozásának bizniszt zavaró pózáról. A szélsőbaloldal teljesen feláldozza a nemzeti középosztály „szuperstruktúráját”. Szükségtelennek tartja. Megállapítja, hogy néhány díszpéldánytól eltekintve, nem létezik többé, mert a sárig leszegényedett, és így a tanult, de nincstelen emberek helye a kenyérért küzdő proletárság oldalán van, a proletársors valamennyi konzekvenciájával.

Igaz. Marxista szempontból igaz. Mégis van valami, ami a mi különleges helyzetünkben bizonyos középosztályszerű rétegeződést szükségessé tesz. Olyan középosztály kell, amelyet nem a vagyon, hanem a függetlenség, a szellemi nívó és a vezető készség különböztet meg a nép masszájától. Olyan, amely szellemi téren avantgárde tud maradni és a védelmet intézni, mert a tömeg független vezetők nélkül mind gazdaságilag, mind nem-zetileg halálraítélt. Alig van intézményünk és törekvésünk, amely a középosztály kikristályosodását előmozdítaná. Kétszázezer ember az örvény szélén áll: elproletárosodik, asszimilálódik. Holott belőle kellene kifejleszteni azt a szervet, amely leszakított centrális jellegű kisebbségünkben elvégezhetné a nemes szervek funkcióját. A periféria-kisebbségekben megvannak a vezérlő nemes szervek, megvannak a spec-ek, akik még a szovjettársadalom felépítésében is nélkülözhetetlenek, nálunk, a centrális jellegű kisebbségnél az intelligencia nemes szervei az államfordulat után nagyrészt megszűntek létezni, kivándoroltak vagy leproletárosodtak, elfajultak, elvadultak. Akármilyen időszerűtlen feladatnak látszik tehát: nekünk középosztályt, intelligenciát, vezető réteget, avantgárdot, speceket, független irányító közegeket kell kifejlesztenünk, mert nincs, s ami van, elhasznált vagy régimódi. Másutt, a fejlődés más fokán, a túlhatalmasodott és elintellektualizálódott középső réteg leépítéséről tanácskoznak, ami bennünket meg ne tévesszen. A helyzet nálunk más, mert a fejlődés itt sokkal hátrább van, s a leszakadáskor vagy a gazdasági letöréskor elvesztettük értékes orgánumainkat. Középosztály nélkül pedig a nemzeti káderek nem tarthatók, s az önálló funkcióra képtelen népmasszát ki kell szolgáltatni annak, aki a legtöbbet adja érte. A feladat kettős: egyrészt megmenteni a letört középosztályt, hogy ne asszimilálódjék, másrészt életképessé tenni, mert a mi középosztályunk óriási számánál és sejtmag nélküli, protoplazma-helyzeténél fogva alig más, mint massza, mint tömeg, iskolázottsággal, de kevés önállósággal, s az évtizedes zűrzavarban nagyon leesett nívóval.

Másról most nem akarok beszélni, csak az intelligencia nívóemelésének szükségességéről. Egyelőre ez a banális tétel elég. A kisebbségnek valódi intelligenciára van szüksége, mert nem kockáztathatja, hogy a múltban elég rangos szlovenszkói magyarság lecsússzon a parasztnépek nívójára. Oda, ahol a háború előtt sok kisebbség élt, erre a csaknem állati sorra, ahol a nép valóban nem más, mint falusi tömeg, míg a városokban idegen nyelvűek osztozkodnak a vezető szerepekben. Értsük meg jól, nem szégyen az, ha a nép parasztnép. De az asszimiláció első, lassú lépése, mert a vezetőktől megfosztott tömeg nemzeti szempontból védtelen, s lassan-lassan eltűnik. Vagy azt akarjuk talán, hogy a magyarság parasztnéppé váljon, s a kaputos osztályt másnyelvűek jelentsék? (Ma az a helyzet, hogy Szlovenszkón a magyar paraszt egyelőre megmaradhat magyar parasztnak, de az elszigetelt középosztály kénytelen beolvadni, legjobb esetben indifferenssé válni vagy helyzeténél fogva még elkeserítőbb szegénysorsra jutni, mint a világ mindenkori proletárja van.)

Nem akarhatjuk. Vezetőkre szükség van. Olyanokra, akik egyrészt gazdasági függetlenségükkel, másrészt szellemi rangjukkal avantgárdot jelenthetnek. Most ne beszéljünk a gazdasági függetlenség problémájáról. Csupán azt lássuk be, hogy nagyon nagy súlyt kell helyezni a kisebbség kulturális avantgárdjának kifejlesztésére, a szellemi nívó emelésére, ha nem akarunk lesüllyedni. Annál inkább, mert a gazdasági függetlenség elérése komplikált dolog, s az ott mutatkozó hiányt gyakran pótolni kell a szellemi rang átütőképességének emelésével.

A kultúrára fordított erő nem kidobott pénz. Nem pazarlás a politikai küzdelemben. A fiatalság érzi ezt, s amennyiben bizonyos másságok fejlődtek ki benne, köztük van annak belátása is, hogy a magyarságnak intelligenciára szüksége van, s az intelligenciának alfája és ómegája, hogy európai, előítéletektől mentes, reális talajon álló, illúziókat és fölösleges gátlásokat elvető legyen. Jobb, konkurenciaképesebb, mint a környékező intelligenciák. A helyzethez idomuló és nem ködevő. Olyan, amely az anyatestről nemes szervek nélkül levált kisebbségnek biztosítani tudja a regionális létet, s megindítja benne a mozgató életfunkciót, mint az anyaprotoplazmáról levált új egysejtű állatkában a nyomban kifejlesztett sejtmag.

Ma esünk és csúszunk. Intelligenciánk elbarbárosodik. Tudásunk csökken, ízlésünk romlik. Szellemi követelményeink elfajulnak. Életstandardunk el-proletárosodik, szellemi standardunk leromlik. Maholnap alig marad európai intelligenciánk, csak valami álintelligencia-féle, ami úgy aránylik a valódihoz, mint a gyerek játékágyúja a modern gyorstüzelő tarackokhoz. Pedig jó ágyúkra szükség van. Játékágyúkkal lehetetlen várfalak ellen hadakozni, és a hadak kürtszavára. A szlovenszkói magyar ifjúság többek között meg tudja különböztetni már az igazi intelligenciát és a hasznos kultúrát az álintelligenciától és a talmi kultúrától.

Talán ez a folyóirat szintén komoly munkát végez majd ezen a téren.

Magyar írás, 1932. március (I.évfolyam, l.szám)

A svájci példa

Három magyar kanton

Levelek szazait kapjuk a szerkesztőségbe: „szlovenszkóiasságot, szlovenszkóiasságot követelünk.” A fiatalság ostromol, éhesen keres választ bizonytalan érzéseire, „valami olyat vár, ami megnyugtató bázisra helyezi életét, ami pozitív program lehet itt Szlovenszkón, s magában rejti a kisebbségi kibontakozást és biztonságot” – írják e levelek.

Amióta az Új Szellem megindult, feleletet keres e vágyakra és e kívánságokra. Érzi és többször szólt is róla, hogy a kisebbség nosztalgiája egy életadó és hordozható szlovenszkói magyar program felé egyre hevesebb és határozottabb lesz, már-már elsodró erő és elementáris lelki szükséglet. Szétzavart, lelket destruáló korok után megindult az új ideálkeresés. Szükség van rá, hogy a magyar öntudatot és az építő munkát lehorgonyozza, úgy álljon a nagy Terv, a „cél” és a „bázis”, a „platform” és a „megoldás” a háttérben, mint a gyámolító anya, amely minden munkát érdemessé tesz.

Sokszor gondolkodtunk és beszéltünk barátainkkal e kisebbségi magyar terv lehetőségéről. Nehéz megtalálni. De az összegyűjtött adatokból, a vágyakból és a kívánságokból, a fejlődés mozzanataiból és a lehetőségekből, a világesemények és a világtendenciák hatása alatt lassan-lassan mégis megbeszéltünk és megvitattunk egy olyan lehetőséget, amely keresztülvihetőnek látszik és életet önthet a magyar kisebbségbe. Lehetőséget, amely a demokráciától a magyar nemzeti gondolatig mindent egyesíteni tud, ami elv nálunk kikristályosodott és egyformán hordozható az államhatalom és az anyanemzet felé. Sőt, e terv és vágy valóra válása lehet a megoldás, ami Magyarországot és Csehszlovákiát közelebb hozza egymáshoz és jelentheti a kisebbségi kérdésnek ama reális és alapvető megjavítását, amely a politika szerint is a „közeledés feltétele”. Az Új Szellem szívesen vállalkozik e terv leírására – sine ira et studio –, s hajlandó idővel a részletekig kiépíteni, sőt máris megkezdte szakszerű körülbástyázását.

A bból indulunk ki, hogy a szlovenszkói magyar kisebbség demokratikus nép kíván lenni, s húszéves nevelés és próbálkozás után ugyanolyan demokratikus módon kívánja megoldani közösségi problémáit, mint a legtöbb nyugat-európai kis nép.

Sokáig tanulmányoztuk e nyugati népek rendszereit, a flamandok, skandinávok, svájciak példáját, és szemünk végül is megakadt Svájcon, ahol feltűnően ugyanazok a külső nemzetiségi körülmények uralkodnak, mint nálunk. Az arányszámok csaknem azonosak. Az ország lakosságának 70 százaléka német. Ugyanannyi, mint nálunk csehszlovák. Húsz százaléka francia. Nálunk ugyanennyi a német. Öt és fél százalék a tesszini olasz. Nálunk ugyanennyi a magyar. Egy százaléka rétoromán. Nálunk ennyi a lengyel. – A magyarság arányszámának Svájcban az olaszok felelnek meg, de az abszolút számnak a franciák: körülbelül ugyanannyi francia él az alpesi köztársaságban, mint magyar Csehszlovákiában. Elmentünk Genfbe, Lausanne-ba, Neuchatelbe, tanulmányoztuk a franciák nemzeti életét, de tanulmányoztuk Tesszint is olaszaival, s csodáltuk, mennyire tökéletes nemzeti életet tud élni minden téren, gazdaságilag és kulturálisan ez a kétszázhúszezer olasz is.

Valamikor a csehek legjobb és legigazságosabb koponyái úgy érveltek a világ előtt, hogy új, modern államukból Svájc-szerű államot, „une sorté de Suisse”-t kívánnak alakítani, s Európa elismerő tapssal fogadta e tervet. A szándék a nagy jog- és igazságkeresőkben megvolt, ne kutassuk, mi okozta kivitelének késedelmeit. De csak késedelmekről lehet szó, ha a demokrácia egy soknemzetiségű államban komoly elv és tisztelt ideál, akkor nehézségek, félreértések, ellenakciók után a helyzetnek idővel oda kell érnie, ahova a nyugati demokráciákban ért, akár Svájcban vagy Belgiumban, Finnországban, Észtországban, Írországban, Kanadában. Így követeli a demokrácia vastörvényszerűsége. Más megoldás nincs – legfeljebb az asszimiláció, s ez ma már keresztülvihetetlen és antidemokratikus módszer.

Ha a kisebbségi magyarság lét- vagy nemlét-problémáinak egyetlen lehetséges megoldásáról beszélünk, akkor abban a szellemben tesszük, amely azokat a nagy egyéniségeket áthatotta, akik az „une sorté de Suisse” elvét felállították.

A svájci élet titka kettős: a demokrácia és a kantonok rendszere. Kantonok igazi és belső demokrácia nélkül elképzelhetetlenek – s itt követ el szerintünk óriási hibát a szudétanémetség, amely önkormányzatot követel, de tagadja a demokráciát. A vezérség alapján álló teljes önkormányzat, szembeállítva a köztársaság másik demokratikus részével, tényleg államot jelentene az államban, egy idegen és ellenséges princípiumot, amely nem élhetne békésen a másik mellett, s a szép, demokratikus együttélés, az „élni és élni hagyni” liberális elvének érvényesülése helyett olyan ellenséges és egymással farkasszemet néző blokkokat alakítana, amelyek végül is összecsapnának.

Ilyesmi elképzelhetetlen a kantonális rendszernél, amelynek lényege a demokratikus együttélés, s amely Svájcban bebizonyította, hogy tartósan egymás mellett tudja tartani a legellentétesebb nemzetiségeket is. A kantonális rendszer nem nemzeti önkormányzat olyan értelemben, ahogy például Henleinék kívánják. Nem egy nemzet egységes önkormányzata, nem olyasvalami, amiből idővel állam fejlődhetik ki az államban. A kanton: a részek autonómiája, geográfia-csoportok adminisztratív egysége, az önálló sejtmaggal rendelkező sejtekből szinte biológiailag felépített életrendszer. A kantonok egymástól külön állnak, s nem fejlődhet ki közöttük „nemzeti centralizáció”, sőt a decentralizációt szolgálják a nemzeten belül is. A kanton-rendszer modernizált, a demokratikus, az ésszerűbb megyerendszer. Az a megyerendszer, amely hajdan, amikor nem volt még elavult, Macůrek, a cseh történetíró szerint is nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a régi Hungáriában a 18. századig nem volt centralizáció, és a nemzetiségek autonómon élhettek, s csak a megyén át adták hozzájárulásukat a késő középkori, részekre tagolt „hungár” állam közös ügyeihez. A kanton-, illetve a megyerendszernek tehát szép tradíciója van a mai Szlovenszkó területén. Csak modernizálni kellene, ugyanolyan aktuálissá tenni a mai követelmények jegyében, mint modern és ésszerű volt hajdan, a feudális világban. Svájci szellemmel kellene megtölteni.

Mi a kanton? Az ország egy-egy részének önadminisztrációja, ami nélkülözhetetlen ott, ahol nemzetiségek élnek. Bölcs átmenet az autonómia és a nemzetiségek önberendezkedése között. A többségi nemzet és a központi hatalom szempontjából veszélytelen megoldás, mert nem jelenti az egész nemzetiség egységes autonóm átszervezését, nem jelenti azt, hogy nemzetiségi centrum keletkezik, s köréje gyülekezik majd a nemzetiségnek a központtól elvált, elidegenedett élete, hanem csak annyit jelent, hogy nemzetiségi megyék keletkeznek, amelyek gazdaságilag és kulturálisan ugyan maguk rendezkednek be, de –mivel kis egységek – szükségük van a központi hatalomra, az összefogásra (Svájcban „Bund”-nak nevezik e nélkülözhetetlen központi erőt), nélküle nem élhetnek meg és nem fejlődhetnek. A kisebbség szempontjából viszont a kanton magában foglalja a legnélkülözhetetlenebb életfeltételeket: egy-egy kanton (amely természetesen nemzetiségileg volna kikerekítve, és amelynek határai rugalmasan alkalmazkodhatnának a nyelvhatárokhoz, ami egy teljes és összefüggő autonóm terület kikerekítésénél leheteüenség) gazdasági egységet jelent, gazdasági és kulturális berendezkedései önállóak, hivatalnoknak csak kantoni embert alkalmaz („kantonális hivatalrendszer”), gondoskodik iskoláiról, idegen telepest csak engedéllyel enged területére, van önálló, kantonális tanácsa, amely a kantonális jogokat a legdemokratikusabb módon gyakorolja (néhány kis svájci kantonban minden egyes férfi a tanácsa tagja) – egyszóval tökéletesen elég lehetőséggel rendelkezik ahhoz, hogy egy kisebbség nyelvi, gazdasági és kulturális élete biztosítható legyen. Többet nem. Politikai és állami jogai nincsenek, ez már a Bundé, a központi hatalomé, ahová a kanton képviselőket küld. E rendszerrel lehetővé vált, hogy a svájci Tesszin kanton zárt olasz egység maradjon, s kétszázhúszezer olaszával szép, szelíd, kiegyensúlyozott nemzeti életet élhessen.

Az Új Szellem már megkért néhány fiatal magyar jogászt, hogy részletesen elemezze a svájci kantonális jogrendszert és ismertesse majd a folyóirat hasábjain, hadd lássuk a kérdést a legmesszebbmenő tudományos pontossággal. Néhány közgazdászunk a svájci gazdasági autonómiák kérdésével foglalkozik és strukturális összehasonlításokat végez. Legkiválóbb néprajzi szakembereink már elemzik a svájci rendszert és vizsgálják a mi néprajzi viszonyainkat. Történészeinket megkértük, hogy a megyerendszer tradícióit vizsgálják felül. Később az Új Szellem azt tervezi, hogy a szlovenszkói magyar szellemi élet tíz-tizenöt legjobb munkásával közös tanulmányútra indul a svájci Tesszinbe, az olasz kantonba, hogy a helyszínen tanulmányozza a problémát és megszemlélje a svájci franciák berendezkedéseit is. Felvesszük a kapcsolatot svájci írókkal, gazdasági szakemberekkel és publicistákkal, hogy az árnyalatokat megismerjük, és ők ítéletet mondjanak a mi lehetőségeinkről. A munka hosszú lesz és körülményes, de megéri.

Mindent egy cikkben nem mondhatunk el, amit a kantonokról tudunk, és nem alkalmazhatjuk a mi viszonyainkra. Lépésről lépésre majd megtesszük a folyóirat következő számaiban. Itt csak egyet említünk még meg. Prágában a cseh értelmiség néhány kitűnő tagja volt az, aki felhívta figyelmünket a kantonális lehetőségekre. Magában véve ez a tény mutatja, hogy a többségi nemzetnek vannak tagjai, akik megnyerhetők a gondolatnak. Utaltak Anglia véleményére is, s az angol rendszerre, amely ma mindenütt önkormányzatokkal oldja meg gyarmatainak ügyeit. Ha egyszer komolyan hozzálátunk kisebbségi életünk alapvető rendezéséhez, az első feladat a csehszlovák közvélemény megnyerése, meggyőzése és támogatásának elnyerése lesz. A kisebbségi fiatalság ügyességén, agitatív erején, szívósságán és érvelésének helyességén múlik, hogy e fontos propagandát elvégezze. Ahelyett, hogy e kisebbségi értelmiség egymás között vitatkozna, inkább erre összpontosítsa erejét.

Az első lépés tehát: a többségi nép meggyőzése és megnyerése. A második lépés, hogy a kisebbség saját keretein belül kiépítse a demokráciát, mert a kantonális élet csak a belső demokrácia módszerével valósítható meg, másképp soha. Duka-Zólyomi Norbert az Új Szellemben egyszer írt már arról, hogy a nevelés, a leszegényedés és a körülmények kényszerítő hatása alatt miként fejlődik ki a kisebbségen belül a szolidaritás, az egymást segítés, az igazságosság, azaz a demokrácia tudata. Ha még tökéletesebb és teljesebb lesz e fejlődés, akkor nyugati és svájci módon gyakorlatilag is megvalósítható a hibátlanul működő önadminisztráció. Így a demokratikus megyékben élő magyar kisebbség akár az anyanemzet mintaképévé válhat: bebizonyíthatná, hogy a magyar tud harmonikus demokráciában, egymást segítve és európai módon élni. A magyar kantonális demokrácia népe nevelő erő volna és az összmagyar fejlődés szempontjából fontos, s öntudatot adna azoknak a magyaroknak is, akik Szlovenszkón kiszorultak a magyar kantonok területéről.

A közép-európai megbékülés egyetlen lehetősége az, ha a kisebbségi kérdést ésszerűen rendezik. Mily könnyen légiesednének el a határok, ha a magyar kisebbség a modernizált megyekeret gyámolító hatásai között élhetne! A magyar kisebbség mai helyzetében nem versenyképes, s bármily kegyeket is kap a hatalomtól, mégis gyengül és töredezik. Ezen semmiféle aktivizmus nem segíthet, mert – mint éppen az Új Szellem e számában mutatja be néhány megfontolt tanulmány – a hiba mélyebben van: a lebukott nemzetrészben levő alacsonyabbrendűségi érzésben, a gazdasági tapasztalatlanságban és versenyképtelenségben, valamint az ellenálló erő általános gyengülésében. Bármily személyes kegyeket gyakorol is egy aktivizmus, akármennyi iskolát, szobrot, nyelvjogot és hivatalnokot ad, mi haszna, ha a magyar inkább jár szlovák iskolába, mint magyarba, a „magyar” hivatalnok elgyávul és pápább kíván lenni a pápánál, a szobor néma marad, s gazdaságilag lehetetlen ellenállni a magyar vidékekre özönlő másnyelvűek nyomásának. E belső hiba egyetlen segítsége az, ha a magyar kisebbség olyan kereteket kap, amelyekben nem lehet más, csak magyar, azaz önérzetesen és veszélytelenül élhet saját formái és lehetőségei között, nincs kitéve semmiféle nyomásnak, és ha kap valamit, az adomány nem kegy, aminek lelki ára van, hanem a helyzetből fakadó természetesség. Olyan keretet kap egyszóval, amely megvédi a lassú átalakulás és beszívódás veszedelmeitől. Önigazgatás nélkül ilyesmi elérhetetlen még a legbőkezűbb támogatós esetén is, s álló keret nélkül a magyar kisebbség tovább fog gyengülni és végleg leromlik, helyére új elemek nyomulnak, ereje demoralizálódik.

A szlovenszkói magyarság három blokkból áll, mint Révay István kimutatta. A három blokk nem is mindenütt összefüggő, nehéz volna egységes autonóm területté változtatni anélkül, hogy szlovák elemek ne kerüljenek beléje. A magyar határ mentén húzódó hosszú sávnak nincs központja, lehetetlen az összeköttetés benne, s a beregszászi ember áthidalhatatlan messzeségben él a csallóközitől, nem ismeri, nem találkozik vele. E messzeség és a távolsági probléma mennyi félreértést okoz! Megnehezíti az összejöveteleket és a gyors cselekvést. Pedig központokra szükség van, másképp nem kristályosítható a munka és a fejlődés.

Mily ideális három megye vagy kanton volna e három magyar blokk: az egyik nyugaton, Pozsony alatt kezdődne, talán Érsekújvár vagy Komárom köré csoportosulva, a másik középen, Losonc körül, a harmadik keleten, esetleg Beregszász szellemi körében. 700 000 magyar biztos és harmonikus elhelyezkedést találna benne, a nyugati nagy és a két kisebb, keletebbre eső egységben, nyugodt, biztos életet.

Ha valamikor valóra válik a csehszlovákiai magyarok vásárhelyi találkozója, akkor a tanácskozások középpontjába kellene állítani a problémát és meghallgatni a róla szóló részletes és szakszerű referátumokat. A terv pozitív és reális, az egyetlen kisebbségi lehetőség. Ismétlem: az értelmes csehek sem zárkóznak el előle. Érdemes érte dolgozni? Érdemes bízni s a bizonyára nem kényelmes munkát vállalni? Soha ingyen és olcsón még nem hullott eredmény a nemzet ölébe. Viszont, aki bízott és szívós volt, a leglehetetlenebbnek látszó célokat is megvalósította. Van bennünk erő azért harcolni, amit célravezetőnek ismertünk el? Vagy hulljunk vissza a letargiába, a veszekedésbe, a jobb- és a baloldal meddő marakodásába? Várjunk csodát? A fiatal szlovenszkói közírók cikkei a mai Új Szellemben megdöbbentő mementóul szolgálhatnak, hogy mi jön, ha a mai módon folytatjuk életünket.

Kell cél, kell megoldási terv, kell közös platform. Az új rendszer eljöveteléért érdemes dolgozni, mert reális, és vannak lehetőségei. A világhangulat fejlődése is igazolja e tételt.

Nem hisszük, hogy akadna valaki, aki ne tekintené helyes eszményképnek az új kisebbségi tervet. E terv nem vádolható azzal, hogy „antidemokratikus”, sőt: a demokrácia a lényege. Nemzeti is, a kisebbséget megvédő, az állam alapján álló együttműködésre kész, a nemzeti összefüggést fel nem adó, mindenre felkészülő, erőkonzerváló, a közép-európai megbékülést előmozdító, s nem áll egyetlen nagyhatalom igézetében sem. Csak az ellenezheti, aki nem a magyarság igazi érdekeit képviseli, hanem idegen érdekek szolgálatában áll.

Új Szellem