Kilencven éve született Jakoby Gyula

Századunk harmadik évében  született  Jakoby Gyula, a szűkebb pátriájában és kisebbsége közösségében tisztelt, a központi szakmai körökben részben elismert, részben mellőzött, több ízben is elmarasztalt kassai festőművész. Életműve – a nem egységes megítélés ellenére is – a szlovákiai festészet modern vonulatának, hazai kontextusban egyedülálló részét képezi.

Ez a nagy ívű életpálya már keletkezésekor, és további fejlődése folyamán is, komoly szakmai kihívást jelentett a hazai és a magyarországi művészettörténet számára. A művészetkritikával szembeni nagy elvárást és érdeklődést az 1985-ig – a művész haláláig –megjelent számtalan vele foglalkozó újsághír, vele készült beszélgetés és a kiállításairól tudósító recenziók sora bizonyítja. Jakobyval méltatlanul bánt a kritika, annak ellenére, hogy írt róla minden szakmai vagy politikai szempontból befolyásos művészettörténész és művészetkritikus, akik különböző kifogásaik mellett mindig kénytelenek voltak fejet hajtani előtte. A valódi művészi értékekre rámutató kritika hiányában, Jakoby életművét is ideológiai szempontból értelmezték, így jelentősen megcsonkították és félre magyarázták. Kedvezőtlen helyzetbe juttatta őt (és kassai művésztársait) a pozsonyi központban kialakult centrum és periféria megkülönböztetés, amelynek kritériuma nem művészi, hanem territorális volt. Így történhetett meg, hogy a kassai festők csoportja országos jelentősége ellenére helyi, regionális minősítést kapott. Ezek után nem meglepő, hogy csak elvétve találunk Jakoby rangjához méltó tanulmányt, katalógus-szöveget, valamint az sem, hogy csak egyetlen monográfia jelent meg róla – 33 évvel ezelőtt, szlovák nyelven, a kor minden bélyegét magán viselve.

A keletkezésekor kellőképpen nem becsült életművet a legtöbb esetben jelentőségének megfelelő szakmai vizsgálatnak vetik alá az alkotó halála után. Jakobynál még ez sem teljesült, mégpedig annak ellenére, hogy halála előtt néhány hónappal életmű-kiállítása volt a budapesti Műcsarnokban és a tavalyi év folyamán állandó kiállítása nyílt szeretett városában, Kassán. Az életmű egészét felölelő, azt hazai, magyarországi és tágabb európai kontextusban is elemző tanulmány, illetve monográfia még mindig várat magára.

A kassai remeteként is számon tartott festő kilencvenedik születésnapjára emlékezve, eddig magyar nyelven nem közölt tanulmányokból, katalógus-szövegekből és a fönn említett monográfiából adunk közre Jakoby Gyula művészetét értékelő szövegrészleteket. A szlovákiai művészetkritika közel három évtizedéről nyerhetünk mozaikképet, annak szemléletváltásairól, hangsúlyeltolódásairól, a képzőművészeti mű értékelésének módszerbeli változásairól és a cseh segítőkészségről. Ilyenképpen egymás mellé kerülnek Karol Vaculík gondolatai az első önálló pozsonyi kiállítás katalógusából, Ladislav Saučin monográfiájának időtálló sorai, Ľudmila Peterajová 1970-es kísérlete festőnk és az absztrakt expresszionizmus jeles képviselőjének, Willen de Kooningnak az összehasonlítására, Zuzana Bartošová 1985-ben közölt tanulmányának legfontosabb megállapításai, valamint Jaromír Zemina, cseh művészettörténész 1971. november–decemberi keltezésű szövege, a Jakoby-irodalom legidőtállóbb cseh–szlovák tanulmánya, amely két évtized távlatából is ösztönző hatású gondolatokat, megfontolandó következtetéseket és összehasonlításokat kínál az olvasónak. Eltekintettünk Jakoby Gyula közeli barátja, Albert Marenčin „Košický pustovník” (Kassai remete) című könyvének idézésétől (1988-ban jelent meg), mert beszélgetésük legérdekesebb részleteit – a hazai tiltás idején – a Művészetben (1981/2) már közölték magyar fordításban.

Remélhetően ez az összeállítás is hozzájárni az életmű mielőbbi feldolgozásának ösztönzéséhez.

Hushegyi Gábor

Jakoby Gyula művészetéről szlovák és cseh szemmel

szemelvények)

Karol Vaculík

„... Mielőtt a pesti akadémiára került, egy egész évet kellett végigkínlódnia a Közgazdasági Főiskolán. Majd egykori kassai gimnáziumi osztálytársa, Kontuly Béla – aki ekkor Réti Istvánnál tanult a pesti akadémián – tört neki utat mestere iskolájába. Jakoby itt mint volontőr kezdte (1925), csak később lett belőle rendes hallgató (1925–1927). De az akadémián sem bírta ki tanulmányai befejezéséig. Túlságosan unalmas és egyoldalú tanulási mód volt ez az ő nyugtalan természetének. Visszatért – diploma nélkül –szülővárosába, Kassára, hogy önmaga keresésének nehéz, rögös útjára lépjen; ennek módját nem a már százszor kipróbált tételek és kifejezési formák átvételében látta, hanem abban, hogy megkísérelje a valóság egyéni megismerésének és a jelenségek átélt és átérzett világának egyéni képzőművészeti tolmácsolását. ... Jakoby Gyula nem elégedett meg a klasszikus, szociálisan független és problémamentes témákkal, mint pl. az akt, táj, csendélet stb. Mélyen átélte a kor szociális problémáit, és újszerűen mutatott rá a társadalmi jelenségek kevéssé érzékelt motívumaira. A dolgok meglátására és átélésére való képessége csodálatra méltó. Látszólag érdektelen, a képzőművészetben átalában mellőzött motívumokat fedez fel, amelyek azonban szociális kihatásukkal és a megragadás módjának újszerűségével az alkotó érzelmi gazdagságáról tanúskodnak, aki programszerűen küzdi le az alkotótevékenység természetes individualizmusát, és célja a társadalom létének tarka és ellentmondásos bemutatása.”

(Vaculík, Karol: Július Jakoby. Súborné dielo. Bratislava, Slovenská národná galéria 1958.)

Ladislav Saučin

„Minden egyes műve vád a konvenciók ellen” – olvashatjuk munkáiról egy folyóiratban megjelent elemzésben az 1930-as évek végén. E konvenció-ellenesség alatt nemcsak a megjelenítés módját, hanem a témák egyéni kiválasztását is értenünk kell. Különleges, istenadta tehetsége Jakobynak, hogy meglátja az apró dolgokat, az első látásra alig észlelhető események jelentőségét, amelyeket a festők nagy része nem is érzékel, vagy nem tart képzőművészeti szempontból érdekesnek. Jakobynak viszont éppen a téma képzőművészeti jellegéről van egyéni független véleménye. A témaválasztásban tanúsított merészségével, az esztétikum keresésével az élet hétköznapi jelenségeiben, képzőművészetünk valódi újítói közé tartozik. (...) Igaz, itt nem valamiféle nehézkes, görcsös expresszivitásról van szó, amilyet a német expresszionizmus festői nyelvéből – mint a szín kifejező erejének átlényegítését – ismerünk, hanem a kifejezőeszközök egyik összetevőjének, a „kézírásnak” expresszív minőségéről, vagyis a művész ecsetkezeléséről beszélhetünk, ahogyan fest és rajzol, ugyanakkor ír is. A festői eljárásmód szempontjából ez a megoldás a harmincas években nemegyszer egyrétegű, alla prima festésben nyilvánul meg, amelynél az inkább száraz, mint festékdús ecsettel – váltakozva súlyos és lágy, gyakran csak odavetett széles gesztussal – helyenként szinte a vászonba mar; a mű egésze ezáltal a gondatlanság és kapkodás érzetét kelti. A kézírás igen jelentős szerepet tölt be Jakoby festészetében, mert ezzel dramatizálja képeit, tolmácsolja a megörökített jelenségek feszültségét, és csillapítja vágyakozó festői hevületét. (...) Jakoby művészi eszmélésének egyik meghatározó művészi irányzata az impresszionizmus volt, illetve annak különböző, megkésett közép-európai változatai. Egy tüzetesebb vizsgálat fényt deríthetne arra, hogy Jakobynál létezett valami közös vonás ezzel a szemlélettel. Ezt bizonyítja festői nyelvezete, amelynek jellemzője a hirtelen, ösztönösen vászonra vitt festék, valamint a tiszta, napfénnyel átmelegített atmoszférában lelt öröme (nem is annyira az atmoszféra fizikai, mint inkább annak pszichikai megragadását helyezte előtérbe), továbbá formáinak megfoghatatlansága és hozzávetőlegessége, és végül az illuzionizmus – a térmélység és az optikai csalódás – iránti ellenszenve, ami már a kezdetekben ezen irányzattal rokonította őt. Jakobyt az impresszionizmustól világosan elhatárolja a fény színelemzése iránti érdektelensége, de ecsetkezelésének „írottsága” is. Határozottan idegenkedett az impresszionizmusból eredő passzív szemlélődéstől, a nap festésére irányuló központi figyelemtől, ami rendszerint elterelte az impresszionisták figyelmét a szociális élet jelenségeitől a tájképfestés, csendélet stb. felé.

Jakoby formanyelvének egyes összetevői közel állnak a francia fauvizmushoz. Ez elsősorban színhasználatára és annak, néha a dekoratívitás határára történő érzelmi felfokozására érvényes, azonban némely esetekben ez a kép síkszerűségében, máskor pedig a kép egyes tárgyait határoló kötetlen kontúrvonalakban nyilvánul meg. A fauvizmustól őt az különbözteti meg, hogy a priori nem tagadja a perspektívát, nem feltétel nélküli híve a síkszerűségnek, a képszerkezet mindenáron színharsonaként történő megalkotásának. Amennyiben Jakoby rendhagyó vagy „dekoratív”, az sohasem a monumentalitás vagy a kötetlen játékosság iránti vágyából fakad. (...) Az expresszionizmushoz Jakobyt az élmények, képzetek és érzelmek közlésének nyomatékossága, az erőteljes kifejezés és a formák akaratlan deformáció útján is végbemenő egyénítése hozza közel. Azonban idegen maradt tőle az expresszionizmus egzaltált, neurotikus szubjektivizmusa és erőfitogtatása. (...) Festői genezisében Jakoby az imént említett művészeti irányzatok egyes ismérvei között oszcillált. Ezért állíthatjuk róla, hogy az európai impresszionizmus utáni festészet lényegretörő, nemegyszer ösztönös szintetikusa, miközben művészete nem azonosítható korának egyetlen irányzatával sem, ennek hazai közegben gyökerező atmoszféráját az egyedül rá jellemző módon szívta magába.”

(Saučin, Ladislav: Július Jakoby. Bratislava, Vydavateľstvo Slovenského fondu výtvarných umení 1960, 18–19., 22–24.1.)

Ľudmila Peterajová

„...Jakoby neve élő fogalom, és tekintettel figyelemreméltó részvételére századunk első felének képzőművészeti életében, munkásságának értékelése nem csupán az idősebb festő iránti kötelező tisztelet kifejezése. Különben is, Jakoby népszerűsége nem olyan számottevő, amilyet egy ilyen rangú művész megérdemelne. Azok, akik képi világához már egyszer közelebb kerültek, örökre barátai maradnak. Jakoby Gyula alkotásaitól teljes mértékben mentes az az emelkedettség, amely képzőművészetünk jelentős részére jellemző. Nem találunk nála pátoszt, amelyet a nemzeti, a szociális téma, a tájkép ihletne, de még olyan pátoszt sem, amelyet a képzőművészeti alkotás szerkezetéről – mint előre kiválasztott stílusteremtő kontextusba helyezhető konstrukcióról – folytatott racionális elmélkedések evokálhatnak. (...) Képeinek többsége régi festmények átfestésével keletkezik. Úgy, ahogy a falfirkák és feliratok átfedik egymást és csoportosulnak, úgy a tudatunk fiktív háttere sem „tabula rasa”. Ezért Jakoby képeinek közege és miliője az ő tudatának „tabulája”, amelyen időnként korábbi történetek, alakok, érzelmek félig átfestett, átírt nyomai tűnnek fel. (...) A korábbi idők termésének az új alkotásokkal való összevetésekor a jelenlegi kompozíciónál előtérbe kerül a koncentrálódó kifejezőerő fokozódása. Jakoby egyedi módon tért rá erre az újabb kompozíciós eljárásra. Az eredetileg impresszionista hangulatú expresszionista a két világháború között illeszkedett be az expresszionizmus hazai fejlődésvonalába. Ez idő tájt Kokoschka és Chagall nevét említették analógiák keresésekor. Ma, az expresszionizmus új hulláma figuratív ágának gesztusfestészetével, például kortársával Willem de Kooninggal hasonlítható össze. Hazai viszonylatban, korosztályában, nem találunk hozzá hasonló szemléletű képzőművészt.”

(Peterajová, Ľudmila: Jakoby. Bratislava, Slovenská národná galéria 1970.)

Zuzana Bartošova

„...Az expresszionizmus magába foglalja úgy a tragikus életérzést kifejező képzőművészek (Munch és Kokoschka) alkotásait, mint azon festők műveit, melyekben az expressszinizmus értelmezése a tiszta színek harsogó és váratlan találkozására helyezi a hangsúlyt (pl. a Der Blaue Reiter). Így tehát, ha Jakoby Gyula alkotásait expresszív jelzővel illetjük, szükségtelen ezt további kommentárokkal és magyarázatokkal kiegészíteni. Inkább Jakoby alkotói alanyának és egyediségének tulajdonítsuk azt, hogy ezen képzőművészeti irányzaton belül képes volt megtalálni – a tragikus és vitalista életszemlélet kereszteződésében – saját, megismételhetetlen festői nyelvét. (...) Jakoby szenzitív, sőt túlérzékeny látását tolmácsolja a formák deformálása, ez részét képezi belső világának, amelyet a külvilággal azonosít. Nyugtalan vonalainak felkavaró groteszkszerűsége a festmény képi világába vonja be a szemlélőt, arra kényszerítve, hogy ugyanolyan intenzitással azonosuljon a megörökített személlyel, mint a művész az alkotás pillanatában. Jakoby Gyula vásznainak harsogó színvilága – amely képi síkban immanens, a választott motívumtól független törvényszerűségek hordozója ...művészetét egyetemes érvénnyel ruházza fel. A szociális indíttatású témáktól való távolodása a szubjektív tapasztalatból táplálkozó témák felé nála önnön festői fejlődése kontinuitásának tudatában ment végbe, amelynek egyedisége elsősorban más kortárs szlovák képzőművészekkel vagy vele azonos jelentőségű alkotókkal összevetve tűnik ki igazán. Ugyanis kortársai többsége meghatározó művészi megnyilatkozásait inkább alkotói pályája elején, mintsem végén tette. Inkább a korai alkotókorszak szárnyalásában kísérelték meg átlépni saját korlátaikat, valamint az előző generáció által kitűzött határokat. Jakoby Gyula azon kevés művészek egyike, akik munkásságuk felfelé ívelő ágának megtartására egész életük folyamán képesek voltak. Önpusztítóan nyílt festői hitvallása már nem az ifjúságra jellemző rátartiságból vagy a provokáció szándékából vette motivációját, hanem a megismerés utáni vágyból. Ez tudatos, érett választás volt. Művészetének rövid összefoglalásakor olyan festőművész képe rajzolódik ki előttünk, aki mindvégig megőrizte kritikai szemléletét. Munkáinak szociális ihletésű témáival és antiakadémikus festői módszerével, érdeklődésével az élet banális és hétköznapi pillanatai, valamint a periféria életmódja iránt, tudatosan sorolta magát azok közé, akiket megfestett. A Hernád-parti szülőház-műterem elvesztése pillanatától, mintha képein eltűntek volna a konkrét körvonalak. A valóságot, mint staffázst, csaknem teljesen megszüntette, csak az ember maradt meg az élet színpadán, akit, vizsgálat tárgyává téve, szánalmas groteszk lényegére vetkőztetve, Jakoby emberi sors iránti tragikus érzésének tükrévé avat. A szerző kései munkáival a polgárság minden rétegét ingerelte, amiért kételkedésre sem adva lehetőséget – képeinek tematikai középpontjává tette őket. Ingerelte barátait és közeli hozzátartozóit, mert ők sem hiányoztak vásznairól. Ingerelte azonban csodálóit is, mert önarcképeiben nagy előszeretettel leplezte le önmagát, sőt, kis túlzással az is állítható, hogy egész életműve évtizedes fázisokra osztható önarckép.

Első hallásra szimpatikusnak tűnhet, ha késői alkotókorszakában Jakobyt moralistának nevezzük. Azonban az ember jellemében és lelkivilágában fellelhető hiányosságok elleni támadásai nem „mizantropi vigyorok”, de még „hősi gesztusok” sem voltak, önmagát sohasem emelte ki a nyomorgók és kitaszítottak, a szenvedők és tökéletlenek köréből. Képeinek örömmel telített színharmóniája tulajdonképpen eltereli a figyelmet a tragikusan groteszk „emberi tragédiáról”, amelynek szereplői mi magunk vagyunk."

(Bartošova, Zuzana: Július Jakoby. Výtvarný život, XXX., 1985, 9. sz., 24–25.1.)

Jaromír Zemina

„...Ez az életmű is a többi szomszédságában keletkezett és fejlődött, nem egy kölcsönviszony jöhetett köztük létre; ezek lehettek belső rokonságon alapuló közvetlen vagy többé-kevésbé az iskola által közvetített külső kapcsolatok (feltételezhető, hogy Jakobynak e téren többet jelentett kassai tanára, Krón Jenő, mint a budapesti Réti professzor). Közvetlen hatásról a szó szoros értelmében nem szólhatunk – talán az ötvenes évek kivételével, amikor a rá nehezedő nyomás alatt, szeretett mesterénél, Kővári Szilárdnál keresett támaszt –, szemléletének azonossága a külföldiekkel legtöbbször valóban csak általános jellegű volt. A művész színválasztását, a festék vászonravitelét és vonalvezetését 1934-től (A hirdetés felettcímű képe elkészültétől) a meghatározó pszichikai dinamikusság és érzékeinek hatékonyabb együttműködése egyre nyilvánvalóbban terelte olyan szemléletű képi világ felé, amely részben a Kokoschkáéhoz, részben a Rouaultéhoz hasonlítható. Ezek a nevek – egyéb támpontok híján – csupán segédeszközeink: az összehasonlítás nem a legtalálóbb, alkalmasabb azonban nem áll rendelkezésünkre. Ezt legjobban Jakoby Chagallhoz fűződő viszonya szemlélteti. Chagall az egyetlen Kővári mellett (ha hinni lehet a szakirodalomnak), akire tudatosan és nyilvánosan hivatkozik a művész. Ennek ellenére, ha konkrét formákat veszünk szemügyre, még kevésbé tapasztalható az analógia, mint Kokoschkával és Rouaulttal. Lényegében Jakobynál csak művészetszemlélti rokonszenvről beszélhetünk, s nem példa választásáról vagy példakép követéséről. Már csak azért sem erről, mert a tájainkon oly sűrűn ismételgetett tézist – mely szerint, ha a jelen részesei kívánunk lenni, ahhoz nélkülözhetetlen a jó tájékozottság –Jakoby nagyon félvállról vette. Ő ugyanis nem tartozott a tájékozott művészek közé. Nem útmutatásokra támaszkodott (még kevésbé tantételekre), hanem az ösztöneire és intuícióira. Egyéni stílusa nem esztétikai nézeteinek rendszeréből keletkezett, hanem személyiségének egészéből, megközelítőleg Nolde gondolatának értelmében: „Nem léteznek szilárd esztétikai szabályok. A művész művet alkot, emberi természete és ösztönei irányítják.” Ebből ered hát Jakoby festészetének sokrétűsége, amely főleg pályája kezdetén volt szembetűnő – a fiatalságra csak elvétve jellemző a nézetek állandósága. Ez a stílusteremtéstől és „stíluselőítéletektől” mentes festészet mindig rudimentális formát öltött, ami kapcsolatba hozta mindazzal, ami az emberi nem alkotóképességének legtermészetesebb megnyilvánulási formája, a vidéki és városi primitívek és gyerekek képzőművészeti alkotásaival. Így Jakoby Gyula közelebb áll az úgynevezett gesztusfestészet és akciófestészet képviselőihez, mint a modern expresszionizmus klasszikusaihoz.

Nem meglepő hát, hogy az előző negyedszázad derekán, alkotói öntudatának és öszpontosításának teljében, formanyelv terén olyan pontra jutott el, amely emlékeztet (bár ismét csak érintőlegesen) azon szemléletre, amely a negyvenes és ötvenes évek mezsgyéjén kontinuitást teremtett Lucebert és az absztrakt nonfigurativizmus egyes késői képviselő –elsősorban a COBRA-csoportbeli társai, például Appel – között. Ám, míg az előzőekben nem volt kizárt annak lehetősége, hogy Jakoby néha mégiscsak tudatosította a nézet-beli összefüggéseket Kokoschkával, Rouaulttal és további kortársaikkal, ez Lucebertnél és Appelnél kizárt – nem ismerte művészetüket. A társadalmi és a művészeti jelenségek párhuzamos keletkezésének lehetőségéről szóló állítást – amely kizárólag azzal magyarázható, hogy bizonyos szellemi igények, úgymond, a levegőben vannak – Jakoby tehát találóan igazolja. (...) Jakobynál éppen annyi a spontaneitás, mint a tudatosság, ugyanannyi a készség, mint az akarat – ahogyan azt ő mondja –, a felelőségtudat, annyi a boldogság, amennyi az elégedetlenség és kín, amelyek az alkotót megszülik; csak az ilyen festő bénulhatott meg, amikor azon képeitől, amelyekben reménye szerint valami lényegire talált, hosszú hónapokra meg kellett válnia, éppen akkor, amikor azokra építve kívánta folytatni tevékenységét. (...) A művész kultiváltsága, amelyet oly szemléletesen bizonyít Jakoby harmincas évekből származó aktjainak bársonyos fénye, összevegyül az egyszerűséggel, néha az olyan teljesen zord, (...) csipkelődő, csúfolódó népiességgel, amely közel áll a karikatúrához, s benne kezet nyújt egymásnak a szellemarisztokrata iróniája és a népies kópé humora. Ami pedig kölcsönösen vonza őket, az a kispolgár és a maradiság iránti utálat. Kire másra irányította volna a festő 1953-as önportréjának fenekét, amellyel egyben önmagát is ironizálta? Viszolyog a maradi, korlátolt kispolgártól, jelenjen az meg bármilyen szerepben is. A nép fiához áll közel, a néphez, akik közül való, az emberkéhez, akinek apró-cseprő mindennapi gondjai és örömei évekig éltették történetmondó készségét, ösztönözték érzékét a részlet tisztasága és a képkivágás elbeszélő jellege iránt. Tévedés lenne Jakobynál a téma szerepének hangsúlyozása. Még azt az állítást is megkockáztathatjuk, hogy, minden feltűnősége ellenére, a téma csak kevéssé aktkív összetevője alkotásainak; szembetűnősége eredhet éppen ebből is. Feltűnő továbbá, hogy mennyisége mellett, milyen szerény minőségi hozadéka van a tematikának. (Éppen ebben különbözik ez a képzőművészeti megnyilvánulás a primitívtől, ahol a téma szerepe mindig elsődleges.) Jakobynál a téma hangsúlyossága negatív előjelű, néha kimondottan zavaróan hat, mert a valóban tevékeny, fontos tényező itt más: a szín és a vonal; az ecsetkezelés. De mindenekelőtt a szín. Meggyőződésem, hogy Jakoby Gyula narrativitásának és zsánerszerűségének valamint realizmusának forrása többé-kevésbé a konvenció – a helyi tradíciónak törlesztett adó (egyéb tapasztalataink is azt igazolják, hogy a narratív és zsánerfestészet századunkban egyértelműen a keménykalapos tradicionalizmusról és elmaradottságról tanúskodik: távol van már virágzásának és dicsőségének korszaka). Ezt a konvenciót és adót Jakoby hosszú időn át nem nyomasztó teherként érzékelte, mert számára a téma sohasem volt probléma – alkotói kérdés. Úgy tekintett rá, mint ami eleve adott, amiről nem kell különösképpen elmélkedni – ezért az ő realizmusa, ebben a megvilágításban, nem is a szándék, hanem a hagyomány realizmusa. Az, amit művészettörténészeink és kritikusaink, az alkotó szociális öntudatának jeleként, a társadalom alsó rétegei iránti állandó érdeklődésként emelnek ki, az nem is annyira az öntudatosság, mint inkább a helyzetismeret, mi több, a fantázia „korlátozásának” bizonyítéka. (Jakoby képzelőereje ugyanis lényegében az emlékezeten alapul.) A művész csak azt örökítette meg, amit környezetében látott és amit bizalmasan ismert; innen ered intimitása, ezért keletkezett számtalan önarcképe. (Érzésem szerint ezen műveiben a közelmúlt elemzői valamelyest tendenciózusan keresték a szociális kitaszítottság motívumát. Ha ezen portrékon a magány tükröződik, akkor az elsősorban művészi magány; ez a személyiségével vonzó ember csak mint művész és alkotó volt és van egyedül Kassán. Azt hiszem tudatosan ezt sohasem hangsúlyozta; a „valódi” expresszionistáknál olyan gyakori szenvelgés az ő pozitív töltésű természetétől idegen.) És az, hogy „öntudatossága” nem nagy hatású – amiért pár évvel ezelőtt elmarasztalták –, a témafelfogás közvetlen következménye. Jakoby hevessége a képi organizmus más összetevőjében elégül ki – a tisztán művészi tartalmakban.

Az ilyen rendhagyó, sajátságos festészeti proglémákkal foglalkozó képzőművésznek el kellett érnie arra a pontra, amelyen az eddigi tematikus konvenciók akadályként lépnek fel. Ez az ötvenes és a hatvanas évek mezsgyéjén következett be. Vitathatatlan, hogy külső tényezők hatására is: a hatalom által erőszakolt leíró realizmus csődje nálunk – melynek avíttsága minden kissé korszerűen gondolkodó ember számára egyértelmű volt –, valamint a nonfigurativitás és a „tárgynélküliség” expanziója Nyugaton. De azt hiszem, hogy Jakoby számára sokkal fontosabb volt az, ami benne játszódott le, legbelül. Ugyanis az akkor hatvanéves művész elért nagyon értékes és sokak számára megközelíthetetlen érett művészi korszakába, amikor már az embert a belső hang vezérli, anélkül, hogy süketnek bizonyulna a külső hangok iránt – mindent hall, de csak arra figyel, ami összhangban van azzal, ami belülről szól. Ez idő tájt Jakoby tudatosítani kezdte, hogy bár a reális téma és tárgy szükségesek a képeihez, mert meghatározottságukkal lehetővé teszik a festésre való koncentrálást, minőségi eltéréseik, kizárólag festészeti szempontból, lényegtelenek...) Képei még inkább portrék, mint bármikor korábban, még akkor is, ha eltűnt a művész fizikai hasonlósága. Ezek már befelé tekintő önarcképek. Itt minden ugyanúgy expresszív, mint szimbolikus, minden, vagy  pontosabban majdnem minden a lélek szimbólumává, jelévé, belső feszültséggé vált.

(Zemina, Jaromír: Július Jakoby. Brno, Dům pánů z Kunštátu 1972.)