Kalligram / Archívum / 1993 / II. évf. 1993. március / Levélféle K. G.-nek a Gy.-i könyvtárba

Levélféle K. G.-nek a Gy.-i könyvtárba

Nyár van. Vagy hosszúra nyúlt a tavasz.. Nem tudom eldönteni. Átmenet, azt hiszem, ez a helyes kifejezés. A naptár, azaz a csillagászok és a meteorológusok szerint: nyár. Az időjárás azonban amolyan se hús, se hal, inkább tavaszias, mintsem más. Lám, mennyi baj van érzékelésünkkel. Eszünkkel fölfogjuk, tudjuk, hogy véget ért egy naptári időszak, és vágyaink, szívünk szerint már vetnénk is sutba az átmeneti kabátot, a széldzsekit, csakhogy nem tehetjük: idegrendszerünk mást jelez, másról tudósít, mint amit agyunk információként elraktározott. Az imént is, amíg lenn jártam e sztálinbarokk stílusú és mégis, csudamód, már-már meghitten emberi léptékű Duna-parti lakótelep boltjában, hogy a napi harapnivalót megvásároljam, lógott az eső lába, goromba borulat vonta szürkébe a fákat, a járdát, az épületeket, a kerti padokat, cseperészett is. Most pedig, amint az írógép elé ültem, kinézek az ablakon és lám, derűs napfény, csillogó zöldek, áttetsző levegő, harekrisna-hangulatok az ablakon túli látványban. Akárha április volna. Vagy mégis inkább őszre ütő forma? Igen, ez is kínálkozó hasonlat: ősz, szőlőérés, szüret után; mint az október, olyan szeszélyes ez a nyár, hirtelen, egyik napról másikra változó, derűs és borzongató meglepetésekkel – kánikulával, váratlanul betörő melegfrontokkal, párás hőséggel és csípős reggelekkel, esővel, zivatarokkal teli. Feltűnően hasonlít belső tájaim időjárásához és gondolom, a Tiédhez is, és még sokakéhoz, akik az elmúlt fél században ennek az országnak a történelmét éltük.

Negyven esztendő. Ennyi múltam. Egyidős vagyok a hazai bolsevizmussal. S most, hogy az idei nyárra – kései tavaszra – nemcsak a rügyek bomlottak ki, hanem valami halvány esély, valami halvány reménység is, hogy jön, jöhet a mindannyiunk kedvére való változás, lásd, mégis idővesztetten és időtévesztetten ülök szobámban, sorsomon, maradék életem lehetőségein töprengve. Mert az, ami ifjúkoromban, a hatvanas évek végén, a hetvenesek elején még megvolt, amit a beatben kifejeződött életérzés oly híven tükrözött, mára, a szétfolyt idő képében kitölthetetlen űrként tátong előttem. Valami nagyon lényeges, elemi dolog tűnt el az életemből. Életünkből.

Ha ebben a pillanatban valaki azt kérdezné: „Hogy vagy?” – a kérdés a keserűségen túli állapotban, a minden mindegy állapotában érne. E hétköznapi banalitásra – „Hogy vagy?” –válaszként elmondanám, hogy egy ideje már nem számolom a napokat. Áthatolhatatlan betonfalként vesz körül a magány. Elzárja előlem az időt. Érzékelem ezt a nyárba nyúlt tavaszt, kinézek – mint oly gyakran írás közben, most is – az ablakon, látom az üde zöldeket, a friss hajtások, a virágágyások szépségét... Olvasok, bekapcsolom a rádiót, kazettát lökök a magnóba, Beatlest, Doorst, Hendrixet hallgatok, igyekszem megfogni, magamhoz rántani a külvilágot – sikertelenül. Betűk tarkázzák a papírt, hangok töltik be a teret, bólong a zöld lombkorona a friss levegőben... és mégsem, és mégsem, az egésznek nincs jelentősége, nincs teste. Csupán érzékelés van, a megérzés – hiányzik.

Látványok és hangok töltik be a teret, betűk tarkázzák a papírt, és számomra mégis egyre bántóbban, egyre bénítóbban növekszik a csönd. Betűk, hangok. Viszonylagosságok. Viszonylagosságaink. Viszonyaink dolgokhoz, történésekhez, emberekhez – viszonyok az eleven kapcsolat helyett. Érzékelések, tudomásulvételek – a megérzés és megértés helyett. Ízlelgetem a kifejezést – elemi igényesség.

Hónapok óta: ez a bénult állapot. Kifolyt belőlem az idő. Meng-ce-i állapot. Mitől?! – kutatom a lehetséges okokat: magánéletem zsákutcája, harmadik elromlott-elrontott – tán sohasem ép? – házasságom; az elveszített – tán sohasem volt? – társ hiánya; a harmadik elveszített gyermek... Igen, ez is. És persze: nem csak ez, nem csupán ennyi, hiszen az idővesztés – időtévesztésem – jóval korábban kezdődött. A „kizökkent az idő” személyre szabott, itteni és mostani, életembéli aktualitása.

Így vagyok, ilyen helyzetben, ilyen állapotban. Szeszélyes hangulatok, percnyi örömök és időtlen keserűség között hányódva, egyre közelebb valamihez, valamilyen végső ponthoz, melynek közelsége – közeledése jó és rossz érzéseket egyaránt kivált belőlem, és egyre távolabb valamitől, mely távolság növekedése több, mint nyugtalanító. De: vajon csakugyan elegendő, ha a „felemás” szóval jelölöm-jellemzem mostani állapotomat? Állapotunkat!? Tűnődöm, hogy tényleg... jelzőket keresek, hasonlatokat ízlelgetek, szavak közt matatok, kifejezéseket lökök félre, keresem azt a néhány alkalmas szót, amivel egyetlen szabatos mondatban megfogalmazhatnám a helyzetet. És íme, ismét szembetalálkozom azzal a könyörtelen kérdéssel, amivel munkám során számtalanszor kényszerültem már farkasszemet nézni, azzal a nehézséggel, amivel minden, magára valamit is adó írástudónak meg kell küzdenie, életében legalább egyszer – a szó, a kifejezés értékének elkeserítő, kiábrándító viszonylagosságával. Amit, s ezt Te nagyon is jól tudod, mesterségünk, az irodalom, az írás konnektív hálói, ezek az elkerülhetetlen, mert nélkülözhetetlen szakmai fogások, eljárások –mint például a nagyon is egyszerű, levélkezdő időjárás-hasonlatom – még tovább, már-már a végsőkig, az igazi megragadás teljes lehetetlenségéig viszonylagosítanak.

Hó. Mi minden lakik ebben a szóban. Ha beleköltözöm, mennyi belső tartalommal élhetek közös életet: prémkeménységgel, hódfarok-fehérséggel, szálegyenes faóriásokkal, rezzenetlen, puha erdőkkel, fekete folyóvíz gyors sodrása fehér partok előtt, lassú pilinkélés, kontúrjait vesztő A betű: minden benne van ebben a szóban: hó. Akárcsak a többiben. Csakhogy a kontextus – a szintaxis, a szemantikai rend, amely viszonyhálóba vonja a szót, legyilkolja a benne rejlő univerzumot. S a legyilkolt szóban a Mindenség rendje semmisül meg – Hen kai pan! Nem lehetséges, hogy Homérosz és Hésziodosz nevei egy történelmi méretű eltévelyedés kezdetét jelölik, Barátom?!

Régóta, többé-kevésbé könyvem megjelenésétől gyötör ez a probléma. Mára a meghasonlásig jutottam. Hát nem észveszejtő, gyilkos paradoxon ez: ha írok, csak a szó halála árán szólhatok, de szólok-e valóban, ha a szó szavaimban halott?! És nem szemforgató, cinikus hazugság bárki részéről is, ha azt állítja: költeményeiben, prózájában új életet ad a szavaknak? A szó olyan, akár az ember: csak egy élete van. És milyen jogon vesszük el tőle életét, mi, íróemberek? Azon a jogon talán, hogy a nyelv, a szó emberi alkotás eredménye? Ha így, ha ezért, akkor – ad absurdum – gyermekeinket is megölhetjük, anélkül, hogy bármiféle morális kétely támadna bennünk. Minden verseskötet szó-tömegsír. És mi mégis írjuk és írjuk verseinket, prózáinkat, köteteinket a kimondás kényszerétől űzve, s mert vallom, hogy minden költemény, minden írás egy-egy elhalasztott öngyilkosság, az egyetlen: gyilkolunk, hogy mi magunk tovább élhessünk. Egyszavas költeményeket kellene írnunk – alkossa meg belőle ki-ki saját belső versét. Sírni csak benn, legbelül, hangtalanul, némán szabad. A páncéling mögött forró verejték és nyílt sebek.

Igen, a könyvem megjelenése óta eltelt években rádöbbentem, hogy az írás: filozófiai tragédia, a Teremtés és a Humanizmus tragédiája! Feloldhatatlannak látom-vélem ezt a paradoxon-gúzst és persze, egyre csak halmozódnak bennem a feszültségek emiatt. Emiatt is. Telik-telítődik megíratlanságaim képzeletbeli dossziéja, súlyosul kimondatlanságaim bugyra.

Magam elé idézem most az arcod, s látom megjelenni rajta a jól ismert szarkasztikus mosolyt – most, éppen most, amikor előző mondataim olvasod. Tudom, azt gondolod, hogy mindaz, amit az elébb leírtam, nem egyéb holmi filozofálgató nyavalygásnál, lila köd, széplelkű siránkozás. Hiszen az alapkérdés úgy áll: vajon a Teremtés szent, elemi részecskéje-e a szó, a nyelv, avagy csupán eszköz, szerszám a világ megmunkálására?! Ezt kell eldöntenünk –gondolod, mondod magadban és joggal –, s a döntés következtében minden egyszerűvé válik. A válasz ugyanis nem lehet kétséges, hisz' szaktudósok hada, irodalmárok serege bizonyította már: a nyelv – igenis eszköz. Használandó, alkalmazandó, ugyanúgy, mint egy franciakulcs vagy egy facsavar. És ha mégsem?! Mert ne téveszd szem elől azt sem, hogy az elmúlt pár évszázad racionális, pozitivista gondolkodásával és nyelvszemléletével, közel tíz évezred, az időszámítás előtti kb. nyolcezertől a középkor végéig tartó, jellemző és uralkodó szimbolikus gondolkodás és nyelvgyakorlat szegül szembe! S ha végigköveted az ebből a tényből logikai –nevén nevezve: történelmi-mentalitástörténeti – utat, végül a szekularizációhoz érkezel, keserűségem, keserűségünk Ős-Nemtőjéhez. Ami, mármint a szekularizáció – végsőkig víve a következtetéseket – akár az emberiség pusztulásához is elvezethet. (A nyelv halálához már sikerült eljutnunk.) Mert, ahogyan az egykor a szimbólumok, utóbb a fogalmak, kategóriák hordozta lényegiségek mind kisebb és kisebb, megannyi apró részre szakadó s folyvást tovább osztódó s a végső szakaszban kicsinyességbe fulladó érdeknek-érdekeknek rendelődtek alá, úgy viszonylagosodott a lényegiségek igazi, eredeti tartalma. Gondold csak el: ma újra divat –s az most mellékes, hogy milyen történelmi helyzet folyományaképpen – „Közép-Európa-eszméről” beszélni szerte a Duna-tájon. Ez szép, ez nemes. Bízni a testvériesülésben –e z igen megható. S még csak okunk sincs kételkedni e szavak, s az elgondolás őszinteségében, hangozzék el, fogalmazódjék meg az akár Északon, akár Délen vagy Délkeleten. De fölmértük-e valaha is, amióta e nemes eszme megszületett s e térség szinte minden népe, nemzete gondolkodó főiben munkálkodni kezdett, hogy vajon mit is ért rajta egy, a dákorománvagy a nagymorva-elméleten nevelkedett, latin büszkeségtől és szláv küldetéstudattól áthatott román vagy szlovák értelmiségi!? Számos múlt- és jelenbéli példa bizonyítja: mást, mint amit mi, magyarok. És ismét más tartalmakat utalnak a fogalomkörhöz az osztrákok, a szlovének, a horvátok és így tovább. Így születik az egyetlen, egységes Közép-Európa-eszméből számos kis Közép-Európa-fölfogás, amelyek azután politikai, gazdasági és egyéb megfontolások szerint osztódnak tovább egy-egy ország határain belül. Ennek az osztódási folyamatnak eredményeképpen kerül mind távolabb és távolabb egymástól a Kezdet és a Ma, holott, bízvást állíthatom, nem csupán e térség integer voltának, hanem az egész emberiség fönnmaradásának kulcsa épp az, hogy képes-e összekapcsolni az élet szervességében a Kezdetet a Mával. E kapcsolat, e szervesség megszűnése, végérvényes pusztulása népek, nyelvek, kultúrák eltűnését eredményezte már a történelem során, és manapság, az egész földgolyót átfogó trendek idején, maga az emberiség veszélyeztetett. A szekularizáció ugyanis többrétű folyamat, s ilyen módon a különféle létrendekhez –erkölcshöz, gazdasághoz, múltszemlélethez, nyelvhez, nota bene: emberséghez – kötött-kötődő lényegiségek olyan mértékű kiürüléséhez vezethet, ami elindítja és megállíthatatlanná teszi az úgynevezett deprivációs spirál működését, az elcsökevényesedés folyamatát.

„...nincs több dolgunk, olyan értelemben, hogy több a dolgunk...” – nyilatkozta múltkorjában a televízió riporterének kérdésére válaszolva a magas állami beosztásban dolgozó, az érintett politikai-alkotmányjogi kérdésben egyébként igen rokonszenves álláspontot képviselő interjúalany. Ez a mondatrész, ami – félreértés ne essék – nem nyelvi humorként, ellenben felelősségteljes komolysággal hangzott el, a szekularizáció jelen szakaszának tökéletes hazánkbéli látlelete, ékesszólóbb bizonyíték a legalaposabb történelmi-művelődéstörténeti, nyelvszociológiai tanulmánynál is. Teljes bizonyságot szolgáltat a levelem elején mondottakra s legkivált arra a megállapításra, ami szerint valami nagyon lényeges, elemi dolog tűnt el az életünkből. Hírlik, hogy PR-szakemberek tervezik a jövő közéletének public relation-jét. És a humán relation?! Melynek teljes pusztulását nyelvünk oly szemléletesen tükrözi, s amely nyelvfilozófiai és poétikai paradoxonokban zárja borúmat?!

Ezek után kikerülhetetlen a kérdés: köteted megjelenése óta évek teltek el, miért hallgatsz? Az a könyv, szerény kiállítású borítója mögött sorakozó szövegeid arról tanúskodtak, hogy az egész nem más, mint előkészület, erőpróba a Műhöz. Hol és miért késik a Mű, Barátom?! Lehetséges válaszaid meg sem kísérlem találgatni, tartok attól, hogy csupán sikertelenségeim tárháza gazdagodnék tőle... mi jut eszedbe erről a szóról: fejcsóva!? Szóval: a helyzet. A jelen. Lemégy lakásodból, járod az utcát: hát nem rendszerváltás van!? Nézed a plakátokat, hallgatod a rádiót, hírlapokat olvasol – pártok és politikusok, közéleti emberek és más újsütetű demokraták, urbánusok és népiek mondják a magukét, mindenegy szavuk teli bizakodással, életerővel, előremutatással: kánaáni előszobaszag terjeng szavaik nyomán – jelszó-narkó! Elhatol a legeldugottabb vidékre is; kitárulkoznak, szellőzködnek most a lelkek. Beismerések és leleplezések, felismerések és fogadkozások – spanyolviaszban világhatalom, az egy főre eső cinizmus mennyiségét tekintve legalábbis európai hatalom vagyunk.

Keserű a gúny, gúnyolódásom, csak engem sebez meg. Nem, nem meghasonlás ez, nem pálfordulás, szó sincs arról, hogy megtagadtam volna régebbi önmagam. Csupán az illúziók foszlottak le rólam. Csupán azt, annyit igyekeztem megfogalmazni, hogy a rendszerváltással is úgy jártunk, mint egy sor más lényegiséggel: értéke, tartalma, jelentése pillanatok alatt viszonylagossá vált, olyannyira, hogy ember legyen a talpán, aki a hangzatos jelszavak mögötti fogalmi zűrzavart, akár csak felszínes tájékozódóként is képes áttekinteni. S mi más ez – a helyzet, a helyzetünk –, ha nem az imént leírt negatív szekularizáció, melyben a kezdet, amely egyben a célt is kijelöli, végzetesen elszakad a jelen gyakorlatától, amiben tehát az eredendő cél és tartalom végérvényesen szertefoszlik. Gúnyom és keserűségem tehát nem a rendszerváltás, nem a modern demokrácia, miatt/ellen csordult e levélbe, hanem éppen érette. S nem is arról van itt szó, hogy a dolgot a jól ismert, számtalanszor „bejátszott” banalitásra akarom kifuttatni, mondván, „hát igen, mi, magyarok, mindig mindent elszúrunk”. Sanda, rágalmazó igazságtalanság ez, kocsmai színvonalú bölcsesség. Az azonban vitathatatlan, hogy a közel ötven esztendő mesterségesen létrehozott, tervszerűen kialakított össznépi ostobasága nem szűnik, nem szűnhet meg varázsütésre, nem tűnhet el nyomtalanul egyik napról a másikra. A kulturális minták szívósságára idestova tíz évezred történelme kínál tanúbizonyságot: éltetőjük, továbbörökítőjük mindig az emberi gondolkodásmód és viselkedés.

Szólhatsz most ellenemben: buta jelenünket miért ne követhetné okos, legalábbis okosabb jövő!? Én azonban azt mondom, hogy – a legszerényebb becslések szerint is 1948/49-től fölgyomosodó, primitív állami-társadalmi berendezkedés által masszívan kialakított negatív kulturális mintákat ismerve, nap mint nap, s életem legintimebb szféráiban is szembekerülve velük – negyven esztendeig az emberi igénytelenség társadalmában élve, nincs igazi okom, nincs igazi okunk a derűlátásra. S ha most mondod/gondolod, hogy számosan – vagy inkább számlálhatatlanul – vannak közöttünk olyanok, akik nem sorolhatók a föntebb jellemzett körbe, ismét le kell hűtselek. Mert igazad van ugyan: voltak, vannak és lesznek is, akik „kilógnak a sorból”. Már akik hiábavaló, sőt, nemkívánatos idealizmusuk és ebből táplálkozó igényességük miatt nem kerültek ideggyógyintézetbe, nem váltak alkoholistává, nem menekültek ki az országból s nem váltak fásult-kiégett érzelmi ronccsá. Mert nem a többséghez hasonlítani: mindenképpen deviancia, ezt azért, ugye, elismered? Örökösen a miért-re és a hogyan-ra kérdezni, nem lihegni tekintélynek, nem törődni ostoba, felszínes divatokkal, megpróbálni mindig, mindent csak kicsikét jobban, csak kicsikét emberszerűbben tenni – ez kegyetlen próbatétel a tulajdonságok nélküli ember világában, Barátom. Ahogyan mondtam: van, aki beleőrül, van, aki öngyilkos lesz, van, aki sorozatosan leissza magát, s van, aki egyszerűen csak félreáll és hallgat. „Rangod rejtsd csak el s feszít a senki az álorcás menetben” – ezt a sort Shakespeare írta le jónéhány évszázaddal ezelőtt. S mainapság, ebben az átmenettől keszekuszált hazában – ahogy mondani szokás – helytállóbb, igazabb, mint valaha. De: védekezhetünk-e másképp, szembeszegezhetünk-e mást a csöndes (épp ezért aljas) vagy a nyílt (s ezért dühöngő) ostobasággal, mint az emberi igényességet!?

Ezzel a fogalommal azonban –„emberi” – illő csínján bánnom. Hiszen a hóhér is lehet igényes, a tömeggyilkos is lehet – mondjuk, családja körében – mélységesen emberi. Köznyelvünkben ezért, ilyenféle tisztázatlanságok folytán, épp olyan joggal kerülhet a hangsúly az „emberi” tisztátalanságára, mint tisztaságára, tisztességére. Ám azt hiszem, nem szükséges sem az etika, sem a filozófiai antropológia megállapításaira hivatkoznom, hogy egyértelművé váljék: természetesen az „emberi” fogalom/kategória pozitív teljességére gondolok, amikor ezt a szót leírom (íme, a levelem elején említett paradoxon újabb vetülete: vergődünk a „homo faber” és „homo divinans”, racionális és metafizikai énünk, lényünk, lehetőségeink között. Hol nekieresztjük ösztöneinket, fantáziánkat, érzelmeinket, bízva abban, hogy átvilágítják mondandónkat, hol jelzőtáblák tömegét állítjuk szavaink mellé.)

Az elemi igényességhez kell visszatalálnunk, Barátom, mindannyiunknak, egy nemzetnek, egy egész országnak. Európa ugyanis nem csupán földrajzi fogalom, s nem is csupán az anyagi jólét szimbóluma. Európa elsősorban szemléletmód és magatartás, az emberi méltóság magatartása, amely a gondolkodás igényességén nyugszik. A gondolkodás igényessége pedig nem más, mint az eleven kapcsolat. Eleven kapcsolat életünkkel, életünk alanyaival és tárgyaival, élő megismerés tehát, olyanfajta, amely nem a viszonyok és viszonyulások összességéből következtet az alany vagy a tárgy természetére, hanem annak természete, tehát belső, eredendő értéke vagy értéktelensége alapján alakítja ki hozzá való viszonyát. Vonatkozzék ez bármire, „szakmánkra”, az irodalomra, és másokéra, az esztergályosokéra, a vízépítőkére vagy arra, ahogyan megöntözünk egy virágpalántát a cserépben. A rendszerváltás/változtatás, az igazi, itt, ezen a ponton, mibennünk kezdődik el, Barátom. S e tekintetben ne hivatkozzunk, mert igaz lélekkel nem hivatkozhatunk, sem politikai, sem történelmi sokkokra, kudarcokra, bűnökre, frusztrációkra. Ez a mi belső rendszerváltásunk nem kötődik sem az intézményrendszer, sem a különféle politikai-hatalmi gépezetek átalakulásáhozátalakításához. Ezért a változásért, önnön európaiságunk megalkotásáért, csakis magunk vagyunk felelősek.