Nem is olyan képtelen természetrajz

A hülyeségnek nincs határa. Határtalan. Akár, olykor, a jókedv.

Úgy fertőz, mint a legutolsó lebujban portyázó tripperes örömlány: határtalan gyönyör kíséretében. Mindkettő lehet épületes; de emeletes is. Viszont csak az egyik gyógyítható.

A hülyeség, kérem, létforma, eszmerendszer, valami elemi, interpretációs lehetőség és a többi. Megkülönböztetünk vele született (eredendő) és (egyes meglévő hajlamoknak köszönhető) szerzett hülyeséget. A hülyeség lefolyása orvosi-biológiai szempontból azonos tulajdonságokat mutat korunk pestisével: az immunrendszert támadja meg. A hülyeség –annak ellenére, hogy szerencsétlen szószelektálásomnak köszönhetően, minden (legalább) metafizikai feltételezés helyett betegségnek tituláltam –szükséglet. (Hogy nagy szavakat is használjak, no meg hogy mondandóm is picit érthetőbb legyen: társadalmi, politikai, össznépi szükséglet, a szabadság szükséglete, a szabadosság szükséglete.)

A hülyeség öntudatlan Atlasznak tekinti a GONDOLATOT.

Még a HÁTSÓKAT is. Faji, nemi, nemzetiségi megkülönböztetés nélkül. Tekintet nélkül. A gondolat testi-lelki adottságainak figyelembe vétele nélkül. Tökmindegy mit bír el, mitől roppanhat esetleg össze a súlyos GLÓBUSZ alatt görnyedő HÁTgerinc, hogy mikor lépi át az öncélú, magamutogató SHOW laza kis kontúrjait, hogy meddig marad meg elülső vagy hátsó GONDOLATnak.

A hülyeségnek kiválasztottjai vannak. Belőlük szinte minden (oktató – nem ily töltőtoll-koptató –, atyaúristen, félkarú óriás, tisztelt elnök úr, Cs. tanárnő, én ki tyüptyülüpmadaram stb.) válhat és válik is.

Védekezni szinte teljességgel lehetetlen. A hülyeségnek nincs igazi ellen- és óvszere. Legalább az utóbbit megadhatná az ÉG. Néha még használná is az EMBER.