Kalligram / Archívum / 1993 / II. évf. 1993. március / Survival

Survival

To Robert R., with which we talked over days

without understanding one another

                         

I.

Így virradt ránk. Nem régóta tartott ez az állapot. A madarakról meg aztán tényleg –beleszédültek önnön hangjukba. (Van egy óra, virradatkor, amikor a sötétséget a hajnaltól egy hajszálnyi valami választja el. Legyünk biztosak a dolgunkban: van egy óra, amikor minden elhallgat. A lélegzetvétel csendje, ám fullasztó.) Vajon neki sem tűnik fel, hogy mindig ugyanarról.

Mi mindent lehet még veled elhitetni? Nem magyarázok semmit, úgyis hazudnék. Inkább szeretkezzünk... Hogyan tudod elviselni ezt a mondatot!?

* * *

Leült a régi tükör elé. Kezébe fogta a fésűt. Belenézett a tükörbe. Mit tudnék mondani a szeme színéről?!

* * *

Vajon miért kell az embernek kiterítenie a lelkét, hogy végre megérts néhány alapvető gesztust. Másrészt: tudom, milyen történetet kell kitalálnom, ha az ölelésedig akarok eljutni. Igen, arról van szó, hogy szüntesd be a miértjeidet. Nyugodj meg: egy vagy és oszthatatlan. És várjuk meg így a reggelt. Két test egymásbafonódásának kimeríthetetlenek a lehetőségei. A párna hűvös: tedd ide az arcod.

* * *

Ez egy részeg város. Ledér. Hogy élni tudj, ki kell egyenlíteni a köztetek húzódó szintkülönbséget. Ez megy egy ideig. Azután felszállsz a buszra. Igen. Szépek. Gondolod. Valahogy elfutnak a szemed előtt. Egy szempár. Nő. Ahogy néz. Végül is nem történik semmi. Nem szólítjátok meg egymást. A Duna imbolyogva rázkódik a két part között. Nem, ez már a villamos lesz – miközben beúszik alád egy tutaj. Most fáradt (bizalomkeltően megadó) hangon megkérlek, hogy tölts még nekem. A kezem már remegne. Imbolyogna a pohár fölött. Te pedig minden apróság miatt képes vagy kiábrándulni – ezért még ügyelek a részletekre. A látványra.

* * *

Hogy mondjam!? Letette a fésűt, és elfordult a tükörtől. Ennyi történt. Sokáig a mozdulatlanság. Mindenesetre elég idő volt ahhoz, hogy ezzel a jelenléttel.

* * *

Ez a város nem annyira részeg, hogy ne látnám az összefügéseket a víz, a híd és közted. Most fordulj meg. Arról is beszélhetek, ami köztem és a város között – mondjuk a beúszó tutaj.

Ez a város nem tart sehonnan sehova. Ezért lehet csak szintkülönbség nélkül kibírni. Ismerős... Jól jönne most egy idézet. Rendben.

Erről jut eszembe: nemrégiben egy városban voltam, melyet egy ugyanilyen folyó szel ketté, sőt: ez lenne az. Ott a bennem lévő szintkülönbség miatt történik mindez. Tudod, vannak elgondolt és megtörtént dolgok. A harmóniára való törekvés jegyében a kettő összemosódik – áttűnéses technikának hívják. A későbbi szelekció szinte lehetetlen. Lehetetlen.

Fáradt vagy? Töltök neked. Az egyetlen dal, amit meg kellett jegyezni.

* * *

Nyár van. A lemezkölcsönző. Az ajtó nyikorgott, de nem ez volt az érdekes, hanem az ajtó előtt elhaladó villamos. Epp kanyar. Csilingelt. (Ha mernéd tudni, hogyan tud zörögni egy villamos...) Egy nő járkált az üzletben. Műanyag cipő volt rajta. Minden lépésnél elvált és hozzátapadt a talpa. Alacsonyak voltak a székek. Odakünn fölsírt egy gyerek. A láb hozzátapadt a cipőhöz és elvált. Hozzátapadt és elvált. Ekkor nyörrent egyet a villamos. Az ajtót épp. Huzat lett. A függönyt mégis finoman emelte meg. Hosszú ideig hullt vissza. Majd: feszült figyelés; fokozva: önmagát. Kimenni önmagamból, itthagyni a ruhák parázna suhogását és megadását a lábad előtt. Aszott gúnyák – hogy a legrondábbat mondjam. Kimenni. Ha volna már (még) erő: lesújtani és ordítani. Minden sikoly öncélú, kedves. Pontosabban: önmaga gesztusában megvalósulni akaró elvetélt szándék. Azután jönnének a kirakatok. Azután jönnek a kirakatok. Belefáradok a retorikába. Csak nézni, csak nézni, csak... Miért hagytál ott az üzletben? Mondd, mit lehet ilyenkor válaszolni? Azt, hogy fájt a gravitáció, vagy nyörrent egyet a villamos? Hm... Titokzatosan pislogok inkább. A nagy-nagy összefüggések jegyében.

* * *

A tükör elé helyezett szék már régen nincs itt. Nem múlnak el a dolgok. Máshol történik mindez. A szem színével próbálkoztam. Óhatatlanul a bőréhez érek. Az a néhány finom ránc. Azt akarom elhitetni – leginkább magammal szeretném –, hogy ez történik. Nem. Ez most ebben a pillanatban megtörténik. Ennyi. Nemsokára beérem ezzel is. Részeg egy város ez ilyenkor. A hajnalokat, a megkönnyebbülést nem cserélném el. A piactéren, amikor elmész a standok előtt, s ott vannak a hivalkodó eperhalmok. Teljesen megvesztegethető vagyok.

* * *

Még van esély. Hozzádbújok. Azután látom, hogy a konyhában ellopod az utolsó csokoládét. Nem elveszed, hanem settenkedve, sunyi körültekintéssel teszed magadévá. Én pedig a tükörben látom mindezt – sorry. Ahogy megaláztad magad. Dilis vagyok? Jó. Beszéljünk a világról. Abban a pillanatban, hogy undorodni kezdenék saját diplomatikusságomtól, ellenállhatatlan vágyat érzek, hogy kidobjalak. Ekkorra azonban már egymásba rúgunk (alkoholilag). Ekkor csattant el a pofon. Vajon valóban megtörtént, vagy csak a szándék édesíti az emlékezést (lásd: áttűnéses technika)?Azután jelentkeztem nálad. Még sértődött lehettél. (Nem fog összeállni a történet – túlságosan sokszereplős. Én még bizakodom.) Bár ez a sértődöttség éppoly öncélú, mint az a bizonyos (vajon elhangzott?) sikoly. Nem baj, ha közben elalszol. Ismerem ezt az önvédelmet, ahogy az önigazolást szolgálja. Akkor épp. Egy levelet vittem hozzád, amit nem tudtam lefordítani. A fiú szemében volt valami. Igenlés! Megállt az ajtó előtt. Hallottam, ahogy lélegzik. Igen, az ajtó résnyire volt nyitva. Ha zajtalanul közeledett, akkor is tudtam őt. Megmozdult valami. Tudta, hogy benn vagyok... Így közeledtünk egymáshoz. A hangja.

* * *

Tudod, vannak, akik arra születnek, hogy sorozatosan megadják magukat. Ha nem vennék fel közben azt a jellegzetes testtartást, másról szólna az egész.

* * *

A tükörtől balra lévő heverőhöz próbált eljutni. Ismerte ezt az érzést, most mégis máshol fájt. Abban a pillanatban, amikor megérintette a takarót.

A szomszédban valaki vizet engedett a kádba. Nem több és nem kevesebb: más. Talán volt még ideje erre.

* * *

Én nem tudom, mire vársz. Ezt a várost te is ismered. Együtt láttuk néhány zugát. Az nem lehet, hogy ne tudj arról a nőről, aki elszántan nézett ki az ablakon, majd lassan felénk fordította az arcát. Vajon a villamoson történt mindez? A szeméről már beszéltem. Ha két kezem közé fogom az arcát és felemelem, hogy a szemébe engedjen nézni, a sírás, amit ki tudja mióta őrizget, kitör belőle. Hangtalanul és megadón. Persze te most azt hiszed, ez ugyanaz a szituáció, mint amiről percekkel ezelőtt beszéltem, és következtetéseket vonsz le...

Szeretném a könnyeit. A földhöz kötne. Köze lenne mindahhoz, amiről idáig beszéltem és hallgattam neked. A keze. A keze közben tudta a rudat. Még van ideje. Nem történt volna meg. A tudás... Ne beszéljünk a következtetéseidről. Amíg félrebeszélsz (sejtéseid azért még lehetnek), állandóan lovat adsz alám. Nem érzed?! Azután, amikor fáradt estéken (amikor tudom, milyennek látod a szemem) kimondod azt, hogy néha olyan jó lenne valakihez odabújni – le vagyok fegyverezve. Én fürdetlek meg. Talán tudod mire vélni a dolgot... Ez már egy későbbi.

Eperhalmok a standokon. Nézd, én átverhető vagyok. Ez nem kihívás. Figyelmeztetés és bátorítás egyben.

Elfáradtam. Ezt a fajta retorikát akkor lehet igazán művelni, ha állandó a másik fél termékeny jelenléte. Szóval, jó lenne, ha nem stírölnéd az üveget, hogy mennyi maradt benne, hanem öntenél!

* * *

Pár nappal később találták meg a szomszédok az elviselhetetlen bűz alapján. A tetem ennek ellenére meglepően jó állapotban volt.

Ha most elbámészkodsz, és kezedből kiesik a cigaretta, nem az ügyetlenségedért foglak gyűlölni. Azért az arckifejezésedért, amellyel szégyenkezni tudsz, és közben észrevétlenül akarod fölkaparni a csikket. Ha most, ebben a pillanatban bevizelnék, elégedett lennél? Ki lenne egyenlítve a nem tudom mi!? Tudom a félelmeidet. Az enyémek is. Mondani akarsz valamit? Beszélj...

               

II.

Te tudod, milyen érzés idegen lakásokban ébredni; mondhatnám azt is, hogy idegen emberek mellett, de nem így van. Vannak emlékeid. Általában te ébredsz elsőnek. Így van időd elgondolkozni azon, vajon hogyan?! Eszedbe jut a tiltakozás: megöllek, ha... A sötéten túl is érzed, hogy megrettent. Végtére is minden megtörténhet... Így vonul vissza, miközben még próbálnál megmagyarázni néhány dolgot. Józanságodból csak annyi telik, hogy a sötétben a két ujjad közti távolsággal könyörögj ekkorka alvásért, melybe azon nyomban beleájulsz. Álmod nem lesz nyugodt. Két-három óra múlva már a berendezést fürkészed. Már nem vagy egyedül. Körbenéztek a lakásban, vajon maradt-e az üvegekben némi nedű. Ezen a szón mulattok. Szárazság. Arra nem vállalkozol, hogy egyedül hagyj a lakásban, míg leugrasz sörért. És ezen nem is csodálkozom. A távolságot még inkább növeli, hogy elmondom közös esténk emlékét. Amikor kihozzák a sört és a rövidet, utolsó fillérjeinket kaparjuk össze. Még így sem elég. A zakómban talán van apró. Amikor visszajövök, akkor öntőd épp magadba az én felesemet. Suttyomban teszed magadévá, arról nem tudsz, hogy közben nézlek! Amint leteszed a poharat, körülnézel. Nem körül: rám. Belőlem ekkor már csak a hátam látható. A mély erkölcsi felháborodás munkál benned. Kinn vagy az utcán. Vajon hol? Ezt már nem! Micsoda emberek! Így jutsz el a második kereszteződésig. Éjjel két óra. Az óra számlapját fürkészed, amikor eléd lép egy férfi. Lám! Pusztán annyit mond, hogy „szia”. Ez a hagyományos köszönési forma mégis elégséges motiváció, hogy gyorsan sarkon fordulj. Te épp a sörösüveg alját fürkészed bánatosan. Azután hangoskodva megyünk haza. Útközben elmesélem, amit egy ismerősöm mondott a nőkről. Szerinte a nők általában azt mondják a férfiaknak, hogy „te voltál a második az életemben!” Ezzel a mély életbölcsességgel elvagyunk egy ideig. Hangoskodunk. Én támogatlak, bár zizegnek a csontjaim a rángatózástól, amit csak ezen a helyen hívhatnak táncnak. Fogadalmakat teszek. Mondjuk olyanokat, hogy soha többet. Vajh ki mondta ki a parázna szót a közelemben? Végül is..., amíg van mód a félreértésekre... Ez a fajta térképezés és arányeltolódás nagy gondot okoz. Arányeltolódás? A fizikai erőnlét jegyében kétszer kirugdoslak az ágyból. Ennyiből értesz. Nincs bűntudatom. A történteken derülünk. Így megint helyreállt a hangulat. A második kávénál tartunk, amikor előveszed a gyerekeid fényképét. Pontosabban csak a lányodat mutatod meg. Szörnyű látvány látni téged töpörödött és női kiadásban. Egyébként is, az arcáról ítélve, a nők azon önhitt csoportjába tartozik, akiknek a társaságában nagy-nagy késztetést érzek, hogy mondjuk obszcén legyek, s erre ők meg-rendelésszerűen háborodjanak fel. Egyébként nem kell megijedned. Ritkán űzök efféle szórakozásokat. Átkutatjuk a konyhát. A hűtőszekrényben két tojás. Ennyi. Maradunk a kávé mellett. A kanál meghitten koccan a csészéhez, így el csilingelünk egy ideig. Van időm arra gondolni, hogy fáradt vagyok. Meghatódottan sajnálni kezdem magam. Te semmi részvétet nem mutatsz, ezért szörnyen elszomorodom, s ez elég figyelmeztetés, hogy észrevegyem – tudjam. Ez egy meghitt reggel volt. Végül is. A nap, ahogy besütött a szobádba. Az igen. Nem fogom elfelejteni. Köszike! A kocsiban némán ülünk egymás mellett. Az első pirosnál kiszállok. Persze, fölírtam a telefonszámodat.

             

III.

Idegen lakások, fürdőszobák, fogkrémek, reggeli kávék... Azt hiszed, hogy próbálok magyarázkodni? Egyszerű válaszokat adok. Együgyűsített válaszokat. Mondhatnám azt is, hogy az igényeknek megfelelőt, de ebben szerencsére nem vagyok egészen bizonyos. Szóval, így. Figyelem, hogyan hangzik a számból egy-egy válasz. Igyekszem csökkenteni az arányeltolódásokat. Talán ezért kellett minimalizálni a megnyilvánulásokat – a követhetőség miatt, de ez már spekuláció. Mit mondjak még neked erről a városról? Szövődmény.