A költői nyelv filozófiája

Igyekeztem bemutatni önöknek, hogy a mondat és annak jelentéstani összetétele nemcsak a beszélő egyén dolga, hanem hogy e felépítés meghatározódik a hallgató jelenléte és diszpozíciói által is. Továbbá: a beszélő és a hallgató is mindazt, ami a mondatban kijelentődik, a benne létrejövő kapcsolatot spontán módon arra a szituációra vonatkoztatják, amely köztük van és amely körülveszi őket. Rövidesen meglátjuk, hogy ez a vonatkoztatás elsősorban az időt és a teret, rajtuk kívül azonban azt az ontológiai realitást is illeti, amely az időt és a teret kitölti (a mondattartalom dologi viszonya a realitáshoz és változásai – valós jelleg – tévedés – lehetőség – lehetetlenség). Mindezzel is kötve van a beszélő a mondat felépítése során. E megkötések elemzése kerül most figyelmünk középpontjába.

Vizsgálódásunkban pedig ki kell azt is emelnünk, hogy a mondatban végbemenő kapcsolódások, két jelentéstani egész kapcsolódása sem lehetőségeiben, sem pedig magának a mondatnak a belső felépítése szempontjából nem kötetlen – hiszen a mondatnak saját grammatikai vonzatstruktúrája van, amely csak bizonyos lehetőségtípusokkal bír. Ahhoz, hogy az alany és az állítmány kapcsolata valóban kötetlen lehessen (mint azt e kapcsolódások pszichológiai jellegéről szóló nézet következetes végiggondolása követelhetné), korlátlan mennyiségű lehetőségnek kellene lennie (hogy a beszélő szubjektív lelkiállapotának és szubjektív akaratának minden árnyalata megtalálhassa sajátos kapcsolódási formáját). E helyett a szintaktikai formák korlátolt tárját találjuk, amelyben az árnyalások igencsak korlátolt lehetőségét egyedül a stilisztikai variációk, azaz a szintaktikai formák és alakzatok funkcióinak eltolódásai nyújtják (mint pl. az alárendelő mondatösszetétel mellérendelővel történő helyettesítése: „azt véled, a húrnak minden pillanatban el kell már pattannia”, „Eljött a tizedik óra, valaki kopogott az ajtón” stb.).

Nyilvánvaló tehát, hogy a mondatot, azaz két jelentéstani egész aktuális egységgé összekapcsolását nem értékelhetjük a beszélőnek lelkiállapota és szubjektív akaratának függvényében, hanem, mint láttuk, ez a szubjektív akarat és a lelkiállapot egyedisége kifejeződésekor minden oldalról korlátokkal van körülvéve. Persze nem tagadjuk a nyilvánvaló tényt, hogy szubjektív álláspontunkról nézve a mondat valóban szubjektív lelkiállapotunk kifejezését szolgálja, és hogy tudatában vagyunk a lehetőségnek, úgy alkotni meg azt, ahogy akarjuk. De ez csak azért áll fenn, mert álláspontunkról, (képletesen szólva) arról a helyről, ahol beszéd közben állunk, nem látjuk a bennünket körülvevő sorompókat. A nyelvi eszközök használata számunkra túlságosan magától értetődő, a nyelvi rendszer túlságosan szilárdan ékelődött be tudatunkba, semhogy azt idegennek éreznénk. S a nyelvi tudatban sok a hasonló illúzió, így pl. – s azt hiszem, már említettük – a szó mint jel azonosítása azzal a tárggyal, amelyet a jel jelöl. Egyszóval, tekintettel kell lennünk az antinómia mindkét ágára:

1. a mondatképzés szubjektív döntésünk ügye

2. a mondatképzés nem szubjektív döntésünk ügye.

A képzett mondat mindig e kettő eredménye. Különben is vannak esetek, nem is ritkán, amikor közvetlenül érzékeljük, hogyan működik a nyelvi kifejezés ezen antinómiája. Főképpen akkor, amikor kitartóan törekszünk szubjektív akaratunk mennél adekvátabb érvényesítésére a nyelvi kifejezésben, amikor arra vállalkozunk, amit valamelyik francia író találóan „labeur du style”-nak nevezett. Ennek nyomán érezzük, hogyan védekeznek az objektív meghatározottságok szubjektív akaratunkkal szemben, hogyan győzik le azt, és hogy az eredmény pusztán csak kompromisszum. Itt fakad a szó művészeinek minden panasza a nyelv hajthatatlansága iránt és minden elégia a legszebb, meg nem írt versekről. Tipikus, hogy e panaszok a leggyakrabban az individualizmus felé hajló irodalmi időszakokban hallatják magukat, a romantika idején, nálunk pl. még a „lumírok” nemzedékében (Vrchlický, Zeyer). Ezzel szemben az objektívnak és a közösséginek a jegyében orientálódó költők, ha a nyelvről beszélnek, inkább hálájukat fejezik ki aziránt, hogy a nyelv szárnyaira veszi őket, el vannak ragadtatva a nyelvnek mint eszköznek a tökéletessége által stb. (lásd a cseh nyelv dicsőítését Čapek Marsyasában).

E rövid exkurzus után, amely végül is alkalmazható lehetne a nyelv nyújtotta valamennyi kifejező eszközre, térjünk vissza a mondathoz, azaz először ahhoz, ami annak lényegét alkotja, ahhoz, amit egyelőre a mondat puszta formájának neveztünk, vagyis a két jelentéstani egész kapcsolódásához. Elmondtuk, hogy ez a kapcsolódás aktuális, arra a szituációra való tekintettel köttetik, amelyben végbemegy. A szituációt pedig két pont, a beszélő és a hallgató személye határozza meg. A szituáció alapja az idő szempontjából a két személy „most”-ja, a tér szempontjából pedig az ő „itt”-jük. Fel kell hívnom azonban figyelmüket arra, hogy e noetikai-logikai elemzésben a személyek nem konkrét pszichofizikai egyedek, hanem a nyilatkozat absztrakt szubjektumai. A megkülönböztet igen fontos, mert megszünteti azokat a vélt bonyodalmakat és nehézségeket, amelyek jelentkeznének, ha nem vennénk ezt figyelembe. Így pl. tegyük fel: egy néhányszáz éves irodalmi művet olvasunk. Olyan közleményről van szó, amelyben a beszélő a szerző, a hallgató (olvasó, befogadó) pedig az, aki az írást éppen olvassa. Ha a nyelvi közlés mindkét szubjektumát konkrét pszichofizikai egyénekkel azonosítanánk, akkor a közös „itt”-jükről és „most”-jukról szóló állítás abszurd lenne. Hogyan lehetne közös a szerző és az olvasó idő-és térbeli besoroltsága, amikor az előbbi, mondjuk, a XVII. századi Franciaországban, az utóbbi pedig a XX. században és Csehországban él? Amint azonban tudatosítjuk, hogy két olyan szubjektumról van szó, amelyeket csupán az jellemez, hogy részesei ugyanannak a nyelvi közlésnek, a nehézségek eltűnnek: a szubjektum mint noétikai pont kívül esik az idő múláson, az ő ideje nem folyik, nélkülözi az átmenetszerűnek a jegyét. Az idő rajta kívül és körülötte folyik, ő maga pedig ennek a folyamatnak a mértéke lehet, akárcsak az elrohanó vízáramlat közepén álló cölöp (a magyarázat kedvéért: emlékezzünk arra, mennyivel könnyebben érzékeljük az idő múlását rajtunk kívül, mindazon, ami bennünket körülvesz, míg önmagunkon alig; környezetünk öregszik, a gyerekek felnőnek stb., de mi magunk – persze, önmagunk, nem pedig mások számára – ugyanazok maradunk; az általunk idézett szubjektum álláspontján állunk tehát). A bizonyíték, hogy a közlemény szubjektuma az idő folyamatán kívül van: a lírai költészet, a szubjektív költészet ugyanis kívül esik az időn, „Praesens-dichtung”. Az epikában, az „objektív” költészetben ugyan az idő folyik, de ez a történés ideje a múltban, a beszélő és az érzékelő szubjektum viszont e folyamaton kívül helyeződnek el, a jelenben, amelyben mozdulatlanul állnak (még ha de facto az ő idejük objektíve szintén múlik). Így pl. a regényt olvashatom úgy, hogy egy fejezetét elolvasom este, a következőt szintén este, de csak egy hét múlva stb. Az objektív idő eközben továbbhaladt és engem is magával ragadt. De a szubjektív időm, legalábbis abban a pillanatban, amikor egy hét múlva ismét leülök olvasni, ugyanaz maradt (Úgy szokták mondani: az ember annyira belemerült az olvasásba, hogy megfeledkezett arról, mi történik körülötte, sőt, megfeledkezett magáról az időről is; a könyv felett átvirrasztott egy egész éjszakát, de úgy tűnt neki, hogy ez csak egy pillanat volt stb.). S mindez azért, mert a szubjektum ideje nélkülözi az idő folyamatjellegét: a szubjektum csak azt az időmúlást érzékeli, amelyet számára a közlemény megteremt (regényolvasás közben évtizedeket vagyunk képesek átélni), míg maga az időben mozdulatlan. Ezzel szemben azonban fel lehetne vetni, hogy még ha mindez elméletileg helyes is, konkrét formájában hogyan képzeljük el a XVII. századi francia író vagy olvasó és a XX. századi cseh olvasó időbeli egybeolvadását? Igen egyszerűen: emlékezzenek arra, hogy megy ez végbe az olvasásnál: a XX. századi alany, tehát a „hallgató” szubjektum átképzeli önmagát a beszélő szubjektum idejébe és terébe. Ez az átképzelés gyakran jelentős átalakulást követel meg a nyelvet illetően és az értékrendszer (erkölcsi, szociális, vallási stb.) szempontjából is. És fordítva, ha a „beszélő” szubjektum ilyformán magához ragadja a hallgató szubjektumot, ugyanakkor ez a hallgató szubjektum a beszélő idő- és térbeli pontját saját aktuális jelenjében helyezi el. E rögzülés különös módon vehető ki a tér esetében. Nyilván ismerik Herben Hostisov című művéhez írt és gyakran idézett bevezetőjét arról, hogy azt a helyet, ahol otthon érezzük magunkat, minden más általunk ismert és a jövőben megismerhető helynél előbbre tartjuk azáltal is, hogy olvasmányaink helyszíneit belé helyezzük. Konkrétan, tekintettel példánkra tehát: szülőföldünk dombhajlatja, völgykanyarulata stb. számunkra „Franciaország egy darabja”, nem materiálisán persze, hanem az olvasmány lokalizálásának következtében: ha egy bizonyos környezetet látunk, visszaemlékezünk a regényre, ha a regényt olvassuk, e helyszín merül fel. Itt nem a mi terünket azonosítjuk a konkrét, pszichofizikailag meghatározott szerző térbeli kötöttségével: nagyon is tudatában vagyunk annak, hogy a tájnak az a szeglete, amely számunkra ebben és ebben a regényben Franciaországot jelenti, konkrét térbeli viszonyban van a környező cseh tájjal, ezért csak puszta lokalizálásról van szó, arról, hogy a francia regény cselekményét a cseh táj egy bizonyos pontjához kapcsoljuk. Az effajta elhelyezés kapcsolódási pontját mi magunk adjuk, és nagyon jól tudjuk, hogy a lokalizálás csak ránk vonatkozólag érvényes; s másokkal erről nem is beszélünk, magánügyünk. Ilyen tehát a térbeli elhelyezés módja – de az időbelié is, amelyet a „hallgató” (befogadó) szubjektum akkor visz végbe, ha a nyelvi közlés során a saját és a beszélő valós időbeli és térbeli kötöttsége közt különbség van.

Vagyis ismét ott vagyunk, ahol voltunk – amint látjuk, a noetikai elemzés során az egyik héjat a másik után lehántani nem egyszerű. Csak azt látjuk tisztábban, mit jelent, ha azt állítjuk, hogy a mondatban a jelentéstani egységek összekapcsolódása az aktuális (mindenekelőtt az idő- és térbeli) szituációra való tekintettel történik, amelynek tengelyében a nyelvi közlés szubjektumai állnak. S végül térjünk rá a szituációhoz való kötöttségnek a mondatfelépítésben kifejtett hatására. Más helyen már utaltam arra, miszerint megfelelő példával csak néhány mondat szolgálhat. Vannak ugyanis olyanok, amelyeknek eltávolodása a szituációtól a szakításig terjed, mint pl. az elméleti tételekben „A Föld a Nap körül kering”, vagy „A fa növény” stb. Ilyen mondatok azonban függetlenségüket a szituációtól grammatikai tulajdonságaikkal is kifejezik: egyetlen idejük van: a jelen idő, ami azt jelenti, hogy az idő jelölése közömbös. Ebből az is nyilvánvalóvá válik, hogy a „szituáció” fő jegye, amelyről beszélünk, az idő. Sohasem a tér, csakis az idő fejeződik ki az ige grammatikai alakja, vagyis a mondat elvont formájának hordozója által. A térbeli iktatás sohasem a két, egymással egyesülő jelentéstani egység közti varraton található, hanem valamely egység része. A térbeli rögzítés a mondaton kívülre is kerülhet, mint pl. e feliratban „Szent Vitus székesegyház Prágában”. (A rögzítés itt a szubjektumtól függetlenül érvényesül.)

Most pedig rátérünk az idő rögzítésének kérdésére, amelyet a mondatban az igeidők képeznek le. Ennek következménye az, hogy az idő jelölésére csak azok a mondatok képesek, amelyekben van ige. Az ige nélküli mondatok csak időn kívüli vagy jelen idejű érvénnyel rendelkeznek. Az orosz mondat „Zgyesz sztol”, de „Zgyesz bil sztol”, az (idő vonatkozásában közömbös) közmondás „Fiatalság – bolondság”.

Idők: jelen idő – a személyek idejének és a kapcsolódás idejének az egybeesése – jelöletlen sor.

Jelen idő: először is azt tudatosítjuk, hogyan érvényesül az idő a nyilatkozatban általában: mindkét személy, a beszélő és a befogadó mint a jelenben lépnek fel (a szó szoros értelmében „jelen vannak”). S jelenlétük önmagában időállandó, az idő folyásának jegye nélkül, változatlanok: ha úgy kívánjuk, az idő körülöttük és rajtuk kívül folyik, míg ők figyelik ezt a folyást (a vízfolyás közepén a cölöp képe, amely mozdulatlanságával válik a vízsebesség mérőjévé; az úszó fellegek képe, amelyek mozgása csak akkor válik érzékelhetővé, ha őket mozdulatlan tárgyakkal, pl. az égbolton tükröződő fák csúcsával hasonlítjuk össze). Amint hangsúlyossá válik a nyelvi közlésben a szubjektum ideje, beáll az időbeli változatlanság (lásd a lírát). Csakhogy e változatlanságban mindkét szubjektum (a jelet befogadó és a jelet adó) ideje jelen időként érzékelődik (lásd az epikában, ahol mindkét szubjektum jelenvalóként érzékelődik a közlés viszonylatában, amely mindkettőjükhöz mérve múlt idejű); s jelenlevőként érzékelődnek akkor is, ha olyan XX. századi olvasóról van szó, aki XVIII. századi regényt olvas. A közlésbeni jelenvalóság, az már egészen más, mint a két szubjektum jelenléte. A közlés ideje folyamatszerű. Tehát, ahogy azt O. Zich definiálta a „Drámai művészetek esztétikája” c. művében: „Ha jelennek nevezzük azt a pillanatot, amelyben valamit érzékelünk, elmondhatjuk, hogy ez a jelen fáradhatatlanul és éhesen rohan a drámai történés szemléletes elemei után, egyiket a másik után elnyelve, majd rögtön kiöklendezve a múltba, amelyben ezek az elemek felgyülemlenek.” (Zich 1931, 219.) Zich itt csak a drámai történésről beszél, de az, amit mond, érvényes minden közleményre. A nyilatkozatnak van múltja, jelene és jövője, amelyek kölcsönös távolsága a két szubjektum mozdulatlan jelenén mérettetnek meg. A (grammatikai) jelen a nyilatkozatban azt jelenti, hogy a jelentéstani egységek kapcsolódása abban az időpontban valósul meg, amelyet a két szubjektum elfoglal; a múlt azt, amely már megvalósult; a jövő azt, amely meg fog valósulni. Ha azonban a mondatot alkotó két jelentéstani egység kapcsolódása, valamint a megvalósulás közti időviszony irreleváns, akkor az ige jelen időben van, mert a grammatikai jelen idő az, amit a modern nyelvészek jelöletlen sornak neveztek el. S néhány szóval még a jelöletlen és az ún. jelölt sorozatokról: Trubetzkoj ezt a, módszertanilag nemcsak a nyelvészek számára rendkívül termékeny gondolatot a zöngés – zöngétlen mássalhangzóknál mutatta ki. (A zöngétlen mássalhangzók mint jelöletlen sor, a zöngések mint olyan sor, amely bizonyos jelöltséggel, egy ismertető jeggyel – a zöngésséggel – különülnek el.) A fogalmat Jakobson más grammatikai jelenségekre is kiterjesztette: az igei személyek között a harmadik jelöletlen (ha majd mi is eljutunk a személy kategóriájához, filozófiai értelemben is bemutathatjuk, miért van ez így).

A jelöletlen és a jelölt sorok fogalmát alkalmazhatjuk mindenütt, ahol néhány párhuzamos vagy kontrasztot képező sorról van szó. Hogy miért a jelen idő mutatkozik jelöletlen sornak, nyilvánvaló: ez a mondat idejének és a nyilatkozat mindkét szubjektuma idejének az egybeesése.

BÁTYÁM A VÁROSBA MEGY

1.  bátyám a városba ment

2.  bátyám elmegy a városba

3.  bátyám talán elmegy a városba (esetleg, aligha)

4.  bátyám állítólag megy a városba

5.  bátyám a városba menne

6.  bátyám menjen a városba (bárcsak menne, mehet)

7.  bátyám a városba megy? megy a bátyám a városba? a városba a bátyám megy? ki megy a városba? hova megy a bátyám?

8.  bátyám a városba megy!

9.  bátyám nem megy a városba

Az alapeset: a két jelentés kapcsolódása itt és most valósul meg: meg fog valósulni, megvalósult (a kapcsolódás helye: a kapcsolatteremtés). Ezekben az esetekben a realizálás nem kétséges a megvalósulás, csak az időváltozás a jelek kapcsolatában és a korrespondeáló valóságok viszonyában.

A második csoportban a jelek kapcsolata azzal a kockázattal jár, hogy nem lesz megvalósítva. Ide tartozik a kilencedik eset is (tagadás).

A harmadik csoport eseteiben a változások nem a jel- és a valóságkapcsolat viszonyát illetik, hanem a jelet adó és a jelet befogadó személyek kapcsolatának a tükrözései: óhajtó mondat – a beszélő kérése a befogadótól, avégett, hogy a jelentéstani egységeknek beszélő által véghezvitt kapcsolása megvalósuljon. Kérdő mondat – a kapcsolat hiányzó tagjának pótlására, vagy a megvalósítás igazolására tett kérés; felkiáltó mondat – a hallgató felhívása a beszélő által arra, hogy értékeljen (ez nem az értékelésnek mint olyannak a kinyilvánítása: annál ugyanis értékelhetek, de ezt nem kell kinyilvánítanom).

A mondatbeli tárgyvonatkozással kapcsolatban a helyzet a következő: tárgyvonatkozással az ontológiai realitáshoz csak az egész mondat rendelkezik, mégpedig az ige (majd a szituáció és a személyek) által. Annak, ami a mondaton belül van, csak a megfelelő intencionális tárgyhoz van tárgyvonatkozása.

1 – 2. személy : jelöletlen sor  –  3. személy : jelölt nélküli

          jelen idő: jelöletlen sor  –  múlt- és jövő idő : jelölt

    kijelentő mondat : jelöletlen sor  –  kérdő, óhajtó: jelölt

Mindaz, amit eddig a mondatról mondtunk, a „szituációhoz” való viszonyát érintette, tehát azt, ami a nyelvi közlés területén kívül esik. Végezetül bemutattam, hogy csak az egész mondatnak van – a két szubjektum között fennálló szituáción keresztül – kapcsolata bizonyos konkrét tárggyal (a szó szoros értelmében vett tárgyvonatkozás). Mindaz, ami a mondaton belül van (minden szó), lényegében az intencionális tárgyhoz való viszonynyal bír, amely magát a szót kivéve a szó materiális és főleg formális jelentésének a vetülete. Fontos tudatosítani, hogy a végső tárgyvonatkozás természetszerűleg a mondaton belüli egyes szók adta részleges viszonyok végeredménye. Ezt a viszonyt a mondat minden egyes szava közelebbről meghatározza, irányt és beállítódást ad neki. E téren nem minden szó egyenértékű. Vegyünk bármilyen mondatot, akár az iskolai grammatikák teljesen egyszerű példáját: „Bátyám levelet ír”. Első pillantásra nyilvánvaló, hogy a „bátyám” szó hordozza az összes többit, hogy tárgyvonatkozása nyújtja a támpontot, azt a központi tengelyt, amelyre a többi szó saját tárgyvonatkozását rákapcsolja, hogy ez a tengely képezi a tárgyvonatkozás alapját, míg a többi szó e tengelyt csak valahogy közelebbről határozza meg. Ha feltesszük a kérdést, miért a „bátyám” szónak van ilyen privilégiuma, észrevesszük, hogy azért, mert a mondat szavai közül az egyedüli, amelyik grammatikailag független a többitől, nem igazodik (nyelvtani egyeztetés révén) egyikhez sem. Magyarán, ez az alany, mégpedig az alany magja. Az állítmány magjának, amely rendszerint igealak, ilyen előjoggal nem rendelkezik: az igealak már személyében és számában is egyezik az alannyal. A grammatikai, szintaktikai alá- és fölérendeltségeknek tehát sok köze van a tárgyvonatkozáshoz és annak mondaton belüli konstrukciójához. Egyenest kimondhatjuk, hogy a szavak szintaktikai kapcsolatai a mondaton belül a tárgyvonatkozás megszerveződésének az eszközei. Leszögezhetjük, hogy bár nem határozzák meg a tárgyvonatkozás minőségét, hiszen az végeredményben az egyes szók jelentése által adott, de az egyes szavak szétszórt, töredékes tárgyvonatkozásait egésszé szervezik, teljességében adják meg a tárgyvonatkozás végső irányultságát.

A szintaktikai kapcsolatok, ex definitione, absztrakt keretek, amelyekbe bármi behelyezhető. A jelentésbeli kvalitás szempontjából tehát közömbösek. Nem feledkezhetünk meg azonban arról, hogy nem száz százalékosan és nem öröktől fogva. Mindenekelőtt nem százszázalékosan: ennek tanúbizonysága a szintaktikai szinonimák megléte. Így pl. ugyanazt a viszonyt sokszor kifejezhetjük mellérendelt és alárendelt összetett mondattal is (Hazaérkeztem, és munkához fogtam. – Amikor hazaérkeztem, Vagy: Mondtam neki, hogy az nem lesz hasznára, de ő mégis megtette. – Habár mondtam neki, hogy... megtette). Az itt kifejezett viszony ugyan mindkét esetben ugyanaz, a szintaktikai forma mégis más. Ilyen esetekben a szintaktikai konstrukció szinonim módozatai közül bármelyiket választhatjuk. S a választás eredményeként lényegében a jelentésbeli árnyalat változik; az absztrakt viszony változatlan marad. Látjuk, hogy itt a jelentés hordozója a szintaktikai forma, a szintaktikai konstrukció. Azok a teljesen absztrakt viszonyok, amelyeknek már a jelentéshez semmi közük sincs, amelyek önmagukban közömbösek aziránt, amit beléjük helyezünk, nem mások, mint azok, amelyek a formáilogikának a tárgyát képezik. Ezeket tehát logikai viszonyoknak nevezhetjük, és a viszonyok azon sajátos rétegének minősíthetjük, amely a nyelvtankönyvek tárgyalta szintaktikai viszonyoknak felette áll. Ehelyütt nem foglalkozunk részletesen a logikai viszonyokkal, egyelőre megelégszünk azzal a megállapítással, hogy a szintaktikai viszonyok elvonatkoztatottságának szélső határát képezik. Az összefüggések majd később újból elvezetnek hozzájuk. Most haladjunk a szintaktikai viszonyoktól lefelé; a nyelvben mindig van néhány forma, amely eléggé általános ahhoz, hogy különböző esetekben is (amelyek bizonyos kereteket alkotnak) felhasználható legyen, de amely e felhasználás esetén egyéb, mint tiszta formális szempontok által is kötve van. Ilyen pl. az ún. belső tárgy („jó harcot harcolni” stb.). Itt jelen van a formális elem: ebbe a keretbe különféle főnevet és igét helyezhetünk (az igazak álmát aludni stb.), de megvan a jelentésbeli kötöttség is: a feltétel a főnév és az ige egyező töve vagy legalábbis azonos jelentése. Az ilyen alakzat tehát félúton van a szintaktikai forma és az állandó stilisztikai formula között. A szintaktikai formák tehát itt szemmelláthatólag mennek át a jelentésbe. Megismétlem az eredetileg Spitzertől származó idézetet, amellyel már egyszer éltem: Nihil est in syntaxi, quod non fuerit in stylo. A szintaktikai viszonyok tehát félúton vannak a tiszta logikai viszonyok és a jelentés között; A szintaktikai viszonyok feladata a tárgyvonatkozás megszervezése.    

A szintaktikai viszonyoktól most lépjünk tovább a jelentéstani egységek felé, amelyekből a mondat összeáll, tehát a szókhoz. Vegyünk egy szót, mégpedig olyat, amelynek a jelentése a lehető legteljesebb, azaz valamilyen nominális kifejezést, mondjuk az „asztal” főnevet. Vajon e szó csak tiszta jelentés? Amikor az egyes szók jelentését elemeztük, úgy viselkedtünk, mintha a szóban ezen kívül más nem lenne. Valóban így lenne? Az „asztal" szó szubsztantivum.Ez azt jelenti, hogy bizonyos „grammatikai kategóriába" tartozik. S e grammatikai kategória már jelentős mértékben meghatározza szintaktikai felhasználhatóságát (mint alanyét és mint tárgyét). Tehát már a szóban is van a puszta jelentésén kívül valami mondattani. Sőt, még több is van benne: ragozható: még ha a főnevet abban a formájában ejtjük is ki, amelyben a szótárban találjuk, akkor is egy bizonyos esetben használjuk – nominativuszban. De ragozhatósága, az már egyenesen a szintaktikai viszonyokat kifejezőeszköz, ami, persze, nem mindig egyértelmű (ugyanazt az esetet pl. különböző szintaktikai funkcióban használhatjuk, így pl. az instrumentálist tárgyesetben és állítmányi kiegészítőként is). De az összefüggés, mégpedig jelentős, itt van. így pl. a tárgyat a francia nyelvben tárgyeset alaki megkülönböztetése hiányában szintaktikailag a szórend jelöli (Le maître examine 1' élève).

Ha már minden héjat lefejtettünk, marad a puszta jelentés. Úgy tűnik, nem marad más hátra, mint hogy a szavakat az előkészített keretbe helyezzük, hogy ezek által biztosítva legyen a mondat egysége. Mekkora tévedés, ha így vélekednénk! A jelentéstani réteg, a lexikális szint végeredményben mindennek az alapja. Ugyanis megalkothatok egy tökéletesen egységes és dologi viszonnyal rendelkező jelentéstani egységet (természetesen egyszerű formában), s amennyire csak lehet, eltüntetem a szintaktikai viszonyokat (ez teljesen nem megy, mivel, ahogy láttuk, már a grammatikai kategóriának is, amelytől a szót megfosztani nem lehet, van szintaktikai funkciója), és pl. egyszerűen azt mondhatom, hogy: Építész, építeni, ház. És fordítva, megalkothatok egy tárgyvonatkozás nélküli, szintaktikailag hibátlan mondatot, és így (elnézést a szánt szándékú értelmetlenségért) mondhatom, hogy: Az édes asztal fesztelenül sétálgat a víz tükrén.

*

Mai előadásomban szeretnék visszatérni ahhoz, amit megelőzően a nyelvi közlés valósághoz fűződő kettős viszonyáról már elmondtam. Ugyanis újból elgondolkodtam e dolog felett, és arra a véleményre jutottam, hogy itt lényegében igen fontos ponthoz értünk, amelynek megvilágítása nemcsak a nyelv és a valóság viszonyába, valamint a nyelv jelentésbeli felépítésébe enged betekintést, hanem jelentős mértékben elősegíti annak a kérdésnek a megválaszolását is, amely bennünket az esztétikai problémákat taglaló előadásokban leginkább érdekel, és amely a műalkotás lényegét, valamint a költészet és a valóság viszonyát érinti. ígéretem ellenére ezért nem fogok beszélni a szavaknak mondaton belüli jelentéstani kölcsönhatásáról, hanem elidőzök még a közlés és a valóság közötti kettős kapcsolat kérdésénél.

Nos hát, mindenekelőtt és még egyszer, hogy is állunk ezzel a kettős kapcsolattal? Az első, amelyről már eddig beszéltünk: a beszélő személyek közti bizonyos szituációban valósul meg, s a közvetlenül az időhöz kötött helyzet közvetítésével a két jelentéstani egység kapcsolatba kerül a valóság időbelileg meghatározott pontjával (emellett ez a pont térbelileg is határozott lehet, de ez már lényegtelen, tudniillik az érzékeink számára hozzáférhetetlen valóságok is léteznek, amelyek a térben meghatározhatatlanok). Ennek a viszonynak felelnek meg és ezt a viszonyt határozzák meg a mondaton belüli grammatikai viszonyok.

A valósághoz fűződő másik kapcsolat, amelyről a legutóbb is beszéltünk: adva van már a szavak jelentése által, amelyek belépnek a mondatba, és általában mindazzal, amit jelentésnek nevezhetünk. Legutóbb vázoltam önöknek a nyelvi felépítés sémáját:

...................................... .........lexikális szint

................................................ morfológiai szint

................................................ szintaktikai szint

................................................ logikai szint mint a legelvontabb

                                                szintaktikai szerveződés

Minél mélyebbre haladunk e szinteknél, annál gyengébb a jelentés részvétele: a morfológiai szerveződés szintjén vannak jelentéstani elemek, a tőhöz járuló képzők, amelyek ezt a lexikális szinttel összekapcsolják. A szintaktikai szerveződés szintjén, mint mondtam, vannak a jelentést árnyaló szintaktikai szinonimák. A logikai szerveződésnek a maga elvontságában már nincs semmi viszonya a jelentéshez. De még egy dologról nem szabad megfeledkeznünk, arról, hogy a mondat felépítése nemcsak szintaktikai-logikai egész, hanem egyszersmind jelentéstani egész is. Néhány évvel ezelőtt Karcevszkij éleselméjű tanulmányt írt a mondat fonológiájáról, ebben kimutatta, hogy a mondat saját grammatikai felépítésén (proposition) túl jelentéstani egység (phrase) is, sőt, hogy mindenekelőtt jelentéstani egység, amelynek szimbóluma a mondat intonációja. A mondat jelentéstani egysége a szavak jelentéstani kölcsönhatásán és egybekapcsolódásán keresztül is megnyilvánul. A mondat tehát át van hatva jelentéssel. A jelentés a valósággal áll összefüggésben, jobban mondva, mint saját alapján, azon nyugszik.

A nyelvi közlés, szabatosabban a nyilatkozat tehát a valóságból indul ki és ahhoz tér vissza: a kiindulás azt jelenti, hogy a mondat jelentéstani oldala a valóság alapzatán áll, a visszatérés pedig azt, hogy a mondat grammatikai felépítése a két jelentéstani egység összekapcsolását a valóság egy bizonyos időpontjához viszonyítva aktualizálja.

Most azonban el kell gondolkodnunk afelett, hogy a nyelvi nyilatkozathoz viszonyítva mit kívánunk valóságnak nevezni. A nyelvhez viszonyított valóságról beszélve mindeddig az „ontológiai valóság” jelöléssel éltünk. Azt kívántam ezzel jelezni, hogy nem az érzéki valóságról van szó, hanem arról, amely szubjektív és ezért lényegében közölhetetlen érzéki benyomásaink mögött rejtőzködik. Eközben olyan mondatokra gondoltam, amelyek bizonyos érzékileg hozzáférhető valóságot jelentenek; ilyenek voltak szemléltető példamondataink is. Most azonban szeretném némileg helyesbíteni önmagamat: azaz gondoljunk most olyan mondatra , mint pl. „Az amerikai dollár süllyed”; itt nem érzékeink által észlelhető valóságról van szó, de az effajta mondatoktól mégsem tagadhatjuk meg a valósághoz való viszonyt (a közösség tudatában létező értékről van szó). A modern pszichológia elfogadhatóan bizonyítja, hogy azokat az érzéki valóságot jelentő mondatokat is, amelyek látszólag eléggé függetlenek a szubjektív mozzanatoktól, nagyrészt véletlen lelkiállapotok kísérik. Fejtegetéseimben az érzékileg észlelhető valóságot jelentő mondatokra gondoltam, és hogy ezeket az érzékelés szubjektivitásától elszakítsam, „ontológiai valóságról” beszéltem, amely túl van az érzékelésen. Most azonban olyan mondatokra gondolok, mint „Az amerikai dollár süllyed”; ennek a jelentése nem érzékelhető valóságra vonatkozik; amelyek esetében egyúttal nehéz lenne ontológiai valóságról beszélni. Ahhoz az amerikai dollár platóni ideáját kellene megkonstruálnom. De a dollár nem olyasmi, mert akkor nem süllyedne. Itt tehát a közösség tudatába helyezett értékről van szó, következésképp az ontológiai valóság fogalma nem vált be.

Milyen tehát a valóság, amellyel a nyelvi közlés kettősen összefonódott? Karcevszkij említett tanulmányában körülbelül ezt mondja: az egyedüli valóság, amelyhez a nyilatkozatból közvetlenül eljuthatunk, pszichológiai. Nos hát, habár tanulmányának alaptézisével nagyon is egyetértek, ezt a tételét már nem tudom elfogadni. Igaz ugyan, hogy abban a pillanatban, amikor kiejtem vagy hallom ezt a mondatot, hogy „Az amerikai dollár süllyed", ahhoz egyféle szubjektív tudatállapot csatlakozik, akárcsak a következő mondatnál: „Villám csapott a fába". De ez az állapot ugyanúgy csak szubjektív, árnyalataiban közölhetetlen, és minden embernél, aki ugyanazt a mondatott hallja, eltérő.

A würzburgi pszichológiai iskola, amelynek fő képviselői Bühler és Messer, s hasonlóképpen Binet francia pszichológus vagy Ach német filozófus szerint a gondolatok a valóság, szabatosság, közvetlenség jellegével bírnak, a képzetek fragmentárisak, tünékenyek, véletlenszerűek; nem tarthatjuk őket a gondolat valódi hordozóinak. Minden tárgyat világosan elgondolhatunk képzet nélkül is. Az, amit ezek a pszichológusok állítanak a gondolatról, úgyszintén érvényes a nyelvre. Az a valóság, amelyet a nyelvi közlés révén megragadunk, nem pszichológiai.

Azaz: sem az ontológiai valóság, sem a pszichológiai nem az, amelyre a nyilatkozat vonatkozik. Qui vult vitare Scyllam, incidit Charybdam. Rosszul van felvetve a probléma, rossz az ellentét. De a nyelvi valóság problémáját meg kell oldani. Nem elégedhetünk meg azzal a kijelentéssel, hogy a valóságok, amelyekre a nyelv vonatkozik, különbözőek. Mert a viszony, amelyet a nyilatkozat a valósággal szemben elfoglal, lényegében azonos, akár a „Villám csapott a fába”, akár „Az amerikai dollár süllyed” mondatról van szó. Mindkét esetben pl. feltehetjük az igazságot vagy a tévedést célzó kérdést mint a valósággal való egyezés, vagy a valóságtól való eltérés kérdését. Mindkét esetünket és általában minden esetet közös nevezőre kell hoznunk, meg kell találnunk azt a jegyet, amely általánosságában jellemezné a valóságot, amelyre a nyelvi nyilatkozat vonatkozik. Egy dolog azonban legalábbis látszólag gátol bennünket: mégpedig a különbség, amely az érzéki valóság, valamint minden másfajta valóság között feszül, az, ami egyedül a beszélők tudatában van elhelyezve, s csak ott létezik. Úgy tűnik, hogy az érzékelhető valóság az érzéki benyomások passzív lenyomata, míg ellenben a más jellegű valóság az ember alkotása. Nos hát, valóban áthághatatlan ez az akadály? Néhány ténnyel: 1. a kultúrnépek nyelveiben a „rénszarvas” szóra egyetlen kifejezést találunk, a lappoknál viszont ezernél is többet; 2. Lévy Brühl tézise a valóság mágikus elemeiről a primitívek esetében – arra mutat rá, hogy a primitív számára egyszerűen nem létezik az a kauzális kapcsolat, amely számunkra az észlelt valóság látszólag inherens része; 3. Becking előadása a zene fonológiai jellegéről, miszerint míg nálunk a zene alapja, látszólag teljesen természetesen, a hangmagasság, mivel ez számunkra rendszert alkot, néhány afrikai törzsnél a hangszínek alkotják a rendszert és ezáltal a zene alapját is, s a hangmagasság véletlenszerű. Nyilvánvaló tehát: az, amit érzékelünk, számunkra nem egyszerűen egy tőlünk független bizonyos valóság (valóságok) passzív leképezése, hanem ebben a folyamatban (tudatunkon kívül) részt vesz saját felfogásmódunk (látásmódunk) is.

A másik vége felől pedig: az ember alkotta valóságok (mint pl. a tiszta fogalmak vagy az intézmények) nem abban az értelemben az ember teremtményei, hogy talán a róluk beszélő vagy gondolkodó szubjektív ügyei vagy szubjektív adottságai lennének, hanem ezeknek is megvan saját egyének feletti törvényszerűsége. Éppen abban az értelemben „valóságok”, hogy az egyén róluk szubjektív akaratával nem dönthet.

Így egy szintre hoztuk az érzéki és az érzékileg hozzáférhetetlen valóságot is. Mindkettő abban a mértékben függ az embertől, amennyiben alkotásuknál (megformálásuknál) közreműködött, de mindkettő független az egyén szubjektív akaratától. A cél most már az, hogyan jelöljük ki azt a közös tulajdonságot, amely az így felfogott valóságot jellemzi.

(folytatjuk)