Esmeralda csókja

Először az utcát jártam, és azon gondolkodtam, hogy az élet kellemetlen és nehéz; nem fért a fejembe, hogy másként nem megy, mint reggelente fölébredni, üríteni, aztán enni, inni..., és lélegezni – ez tűnt a legabszurdabbnak. Jártam az utcát a cipőmben, mely alaposan feltörte a sarkamat. Valami kávéházból ifjoncok csoportja dőlt kifelé, rendesen zajongtak, úgy leszopták magukat, mint a kismalac, harsogtak, hujjogattak, a piával öntözködtek, fiatal csirkék és pattanásos kis pubik..., és rögtön körülvettek, istenesen szórakoztak rajtam..., aztán az egyik kis béka a nyakamba vetette magát – tényleg, ahogy mondom: átölelt, hogy: – Jééézus, ez nekem nagyon tetszik, hazavihetem...?

Egy kicsit kivoltam tőlük, ezt azért el kell ismernem..., egy picit kiforgattak. Az a csitri meg állandóan azt hajtogatta:

– Nézzétek, milyen a pofája, hát ilyen nincs! Hazavihetem?

Valaki megszólalt: – Dzsekiké, neked mindent lehet, fogd ezt a tákolmányt, ha már ennyire csíped a kuriózumokat... – És a kezembe nyomtak egy üveget, én persze meghúztam, jó pia volt, én meg szomjas voltam, meg ehhez hasonló dolgok..., magukkal hurcoltak, rikoltoztak, mindenféle ifjonti marhaságokat ordibáltak végig az utcán..., köptem rá, föl voltam szaródva az életre, mindent hagytam annyiban, csináljanak velem, amit akarnak. Dö só maszt gouón! Belöktek valami szuperjárgányba, valami lehetetlen sebességgel hajszolódtunk a fagyos városon át..., a srác, aki kormányzott, állandóan hátraforgott, és dohányzott és piált, tiszta halálutazás volt..., rajtam meg fiatal kis csinibabák henteregtek, apró melleikkel dörgölőztek hozzám, tuti, hogy ún. jobb családok csemetéi voltak, szóval, amilyen én nem voltam..., hajigálták az ablakon a csikkeket, köpködtek a járókelőkre meg minden! Aztán, mint valami bábut, kirángattak a kocsiból, és valami disznó zsúron találtam magam; pia, zaba és suhancok. Mint Allah paradicsomában! Őrült táncokban kavarogtak srácok és csajok..., én meg öntögettem magamba a piát, már el is felejtették, hogy magukkal hoztak, a fiatal fruskák hangulatváltozásai kiszámíthatatlanok. Olyan izé bőrfotelból figyeltem őket, szlopáltam, előkelő cigit szívtam, nyeltem a kaviárt stb. Verekedtek, kötekedtek. Egy pillanatig klassz volt. Amíg nem akartak legurítani a lépcsőkről. Vagy: – Azt a csontvázat meg tömjük ki, és akasszuk föl a csillárra! – Vagy még jobb: – Lapítsuk szét a golyóját, az efféléknek kocka alakú magjuk van... Öhöm, öhöm. Grimaszkodtam, mint valami hülyegyerek. Mint egy totál bibasz. Legszívesebben fölszívódtam volna – külvárosi garzonomba, de az isten tudta, hol a francba vagyok. A várost nemigen ismerem, vidéki vagyok, ide csak a katonaság elől menekültem. Azt mondtam, bármit megteszek, csak ne kelljen berukkolnom. Nem mintha valami nagy pacifista volnék, az nem..., egyszerűen nem akartam a sárban terepruhában bohóckodni, és valami gumiagyú parancsait hallgatni.

Hajnalra már úgy be voltak antregálva, hogy alig lődörögtek. Mint a szellemek. A decibelek teljesen kikészítettek. A pia szétáztatta silány ereimet. Valaki kihajított abból a fotelból..., mondván, hogy a plebsz hentereghet a földön is. Henteregtem. A földön. Csikkek közt. Cserepek közt. Okádékok közt. Szőke szőrszálak közt. A félhomályban ifjoncok kis csoportjai táncoltak, tapadtak egymásra, szörnyű szirupos számokat dúdolgattak, csókolgatták egymás fejét stb. Dzseki, az „enyém”, valamilyen szépfiúval – diószín öltöny volt rajta, igaz ami igaz, jól állt neki. Ragadt rá rendesen, az meg tapogatta a fenekét. Fantasztikus segge volt. Méricskéltem őt: isteni volt..., hosszú szőke haja a vállára omlott. Hagynám magam rábeszélni. Be kell vallanom, azt reméltem, hogy ez be is következik... Gondolok itt a gyönyörű, előkelő zsúrokra, ahol mindenki levetkőzik, aztán csúsznak-másznak, mindenki mindenkivel. Nem így történt. Dzseki és az a mániákus beültek egy sarokba és valamin tanakodtak. Dzseki hadonászott. Valamit magyaráztak egymásnak, ahogy ezt már a kamaszok szokták. Végül a lány fölugrott, és erélyesen kijelentette: – Hát akkor szar a pofádba, te buzi! Aztán töltött maganak valamit, bedobta, topogott, imbolygott egy ideig, aztán rámtalált. Visszanézett arra a paprikajancsira, hogy figyeli-e őt..., és megcsókolt. Ahogy már mondtam, őrültek voltak. És az a fiúka tényleg nézett. Amikor látta, hogy a csaj hozzám ült, és szóba állt egy nímanddal, undorodva elfordult.

Dzseki hozzám hajolt: – Csókolj, no mi lesz...

Kipréseltem egy olyan kis idiótácska mosolyocskát: – Én...

– Nem hallottad? Csókolj meg!

No, és amíg mérlegeltem, rám tapadt, nedves nyelvecskéjét benyomta a csőrömbe, fújtatott és a többi.

– Nem tudsz csókolózni? – sziszegte a foga közt. – Fából vagy, vagy mi... Ölelj meg, te múmia!

Átöleltem. Kellemes volt, az tény. Jó illata volt. Úgy tolakodott az orromba, hogy teljesen levett a lábamról. A sértett ficsúr felállt..., foltos volt az inge. Vörösbortól. Elkezdett öltözködni. Dzseki meg fojtogatott a szájával. Az utca emberkéje – azaz én – jól bevált a truccolás eszközeként..., szartam rá, ha akarják, akár a torkomat is elvághatják. A ficsúr elszelelt, süvítve, mint a sziréna..., Dzseki pedig haragosan eltolt magától: – Bűzlik a szád!

Az egész helyiség megüresedett. A dáridózók maradéka horsogott a földön, mindenütt, ahol egy talpalatnyi hely is akadt. A zsúr szétesett. Azok, akik még bírtak, a kandalló körül üldögéltek, és vedelték, ami még megmaradt. Találtam egy csikket a földön, rágyújtottam. Dzseki valami repedtfazékkal szórakozott, alaposan föl volt dobva, de a repedtfazék olyan volt, hogy keresve se találni hasonlót. Hallottam, hogy arról a srácról társalogtak, hogy fölöslegesen vesztek össze meg ez meg az. El akartam tűnni. Megkérdeztem valakit, hogyan jutok ki innen, az meg rám ugatott: – Kopj le, mert szétrúgom a tökeid. Szarházi!

Kimentem. Ott meg tyúkokat találtam, ez kikészített. Lugas és hordók meg ilyen marhaságok. Kinyitottam a kertkaput és kiléptem..., még tíz lépést sem tehettem, amikor Dzseki utolért: – Megyek veled, az már ott nem érdekel. – Megvontam a vállam. Egymás mellett ballagtunk. Nem tudtam, mit tegyek. Mondani akartam valamit. Azt mondtam, hogy fasza idő van vagy valami ilyesmit.

– Te egy lehetetlen tökfilkó vagy – mondta Dzseki. – Fogj nekem egy taxit. Taxit akarok.

– Keressünk egy telefonfülkét és...

– Szarok a fülkére. Keríts nekem egy taxit, fázom.

Mintha álmodnék, úgy lépkedtem; nem voltam jól, a kialvatlanság és a piálás kikészített. A szájam kiszáradt. Lépkedtem és fütyültem az óhajaira. Állandóan arról beszélt, hogy lehetetlen alak vagyok..., de nem tudott kiprovokálni. Aztán begurult az autóbusz. Előreszaladtam. Ő az utolsó pillanatban ugrott fel.

– Apuci megfojt engem – mondta.

– Miért? – kérdeztem, mint egy idióta.

– Apuci kitekeri a nyakam – sóhajtotta, vállamra hajtotta a fejét és elaludt.

A centrumba érve felráztam: – Ki kell szállnunk, tovább nem megy.

Úgy nézett rám, mint egy jelenésre; olyan női szarságokat húzott ki a táskájából, rendbehozta magát, aztán amikor el akartam hagyni, rám akasz-kodott: – Gyere velem. Félek!

– Hová? Én... Furcsán érezem magam. Aludni szeretnék .

– Gyere velem, kérlek – enyhült meg –, fogunk egy taxit, gyere, gyere... – húzott a kabátujjamnál fogva.

– Hová menjek? Én...

A kabátomnál tartott, és leállította az első taxit, amelyik arra haladt..., betuszkolt, vakkantott valamit a sofőrnek..., és már indultunk. Jól van, gondoltam, tulajdonképpen mindegy – legalább valahol jól belakok. A gyomromban már harangoztak. És ez a csajó ideges volt meg hasonlók; valami palota előtt szálltunk ki, de tényleg, egy abszolút óriási házikó – előtte mindenféle Mercédeszek és Fiatok és Porsék. Dzseki odaszólt a taxisnak, hogy várjon egy pillanatot, kiküld valakit – én mindezt úgy figyeltem, mintha más dimenzióban élnék.

A kégli tele volt mindenféle buzeránsokkal, öltönykék és nyakkendikék, és olyan szöveg, hogy a gyomrom fordult fel tőle.

– Apucinak szülinapja van – magyarázta a szityuéjsnt Dzseki... –, gyere föl – és felhúzott a lépcsőkön a szobájába. Úgy hatottam ott, mint a néger Alaszkán.

– Mit kell tennem? – kérdeztem az ágyra vetve magam, a kis szobában, mely zsúfolásig volt plakátokkal, májkl dzsekszonokkal és mindenféle más kommersz szirszarral.

– Várj egy pillanatot, bedobok egy zuhanyt – szólt Dzseki. És szétdobálta a szobában a ruháit, mígnem ott állt előttem csipkebugyogóban és egy trikóban. Fejletlen mellkasa volt, de így is fölizgatta férfiasságomat. Meg kellett igazítanom. Nem vett férfiszámba, köpött rám – ellépkedett valahová a törülközővel: – Tölts magadnak, ott a bár!

Öntöttem magamnak valami jó piát, valami rózsaszínű vagy milyen lötty volt, keserű és kellemes. Pillanatok alatt a fejembe szállt. Lefeküdtem és a tapétát bámultam. Az ajtó mögött egyre szaporodtak a hangok..., ismerik, olyan könnyed hangocskák, mint a mesékben. Elaludtam. Dzseki rázott fel – kinyitottam a szemem, és megláttam azt a riadt kis képét: – Te olyan vagy... Nem azért jöttél, hogy itt aludd ki a részegséged.

Darált tovább. Felültem, kipiszkáltam a szememből a csipát. Ásítottam és cigit kerestem. – Nincs cigarettád? Szörnyen rágyújtanék. Szinte rosszul vagyok, annyira szívhatnék.

– Ne! – vágott hozzám egy doboz amerikait.

Amíg kiszolgáltam magam, futkosott a szobában és egyfolytában hadart valamit, nem lehetett követni. Valaki bedugta a fejét az ajtón. Valamilyen balfék.

– Kopj le! – sikított Dzseki. Aztán hozzám fordult: – Fölállt már?

Erre nem tudtam, hogyan reagáljak; összevontam a szemöldököm, és bámultam erre a kis romlottra.

– No mi van, áll már? Remélem, nem vagy impotens.

– Miről van szó...? – csúszott ki a számon.

Egy pillanatig idegesen kevertyűzött valamit egy pohárban, majd bejelentette: – Kefélj meg!

Eltátottam a szám. Kigombolta a blúzocskáját: – Dugj meg, de rendesen! Ne bámulj!

A farkam abban a pillanatban, mint a rugó.

– Mutass meg mindent. Mutasd meg, hogy csinálják!

És ismét nyílt az ajtó, és ismét megjelent benne a fej, és Dzseki ismét szidta a világot: – Kopj le, mert... közölte, hogy a szomszéd ajtó a klotyó, és ezek a tökfejek állandóan összekeverik..., és hogy már igazán elege van belőlük. Ezekből a totyakokból.

Mellém telepedett, a lábam közé nyúlt..., s amikor megérezte, hogy áll a Jancsikám, egyszeriben meg volt elégedve.

– Mutasd meg!

Bizonytalanul gombolkoztam: úgy figyelt, mint egy megszállott:

– No, gyorsan, mutasd már, na...!

– Itt? Hisz itt...

– Mutasd már meg – s maga segédkezett, ujjai már a gatyámban kalandoztak. Megérintette, és fölsóhajtott: – Ez irtó jó!

És megint..., valaki ajtót tévesztett. És földbe gyökerezett a lába, amikor meglátta a kis cafkát ölemben a kezével. Dzseki fölkapta a cipőjét és utána vágta. Őrjöngött: – Te vén disznó, többet ne lássalak!

Az illető elhajolt és motyogva továbbállt. A csajó remegett, csak azt nem tudtam, hogy az izgalomtól vagy az indulattól. A farkam felváltva keményedett és konyult. Elismerem, ettől egy kicsit kivoltam. Nem tudtam, álmodom-e vagy mi – nem éreztem jól magam. No, és amikor Dzseki meg akarta mutatni a cicikéjét, és valaki megint megzavarta, nem bírt többé uralkodni magán.

– Ti gusztustalan szőrös disznók – visította..., és így, káromkodva kirohant a szobából; hallottam, amint mindenfelé szórja pikáns szidalmait: kurvafajzatok, disznók, zsírhólyagok, zabapofák és így tovább. A csaj eltűnt. Begombolkoztam és óvatosan kibotorkáltam a hatalmas hallba. Ott meg: kajától roskadozó asztalok. És rengeteg buzi alak. Mindenféle válogatott céeszcé és dr és mudr és judr és ing és kágébé..., fölfedeztem egy pofát a tévéből is, valami bukott politikust, bemondónőt, kopasz tökfejeket, paprikajancsik feleségeinek nagy seggeit..., abszolút debil pofát próbáltam vágni; a legszívesebben eltűntem volna, de farkaséhes voltam, megszedtem a tányéromat valami tengerihal-kenőcsből, és tömtem a fejem, ahogy csak belémfért. Dzseki nem váratott magára sokáig: nagy garral robbant be valahonnan: – Kurvák... Undorító kapitalista kurvák! Annyira másztok az idegeimre, annyira szőőőrnyen...!

Lerántotta az abroszt a rengeteg kajával, és azon a disznóságon ugrált. És visítozott, sikítozott. Az uracsok erőtlenül mosolyogtak. A sokkolt kriptaszökevények gyűrűjéből kidugta a fejét egy nyanya, s Dzsekihez lépett: – Ne haragudjanak, ne haragudjanak, kérem, ő a mi Dzsekiként...

– Fogd be a büdös pofád! – ordított rá Dzseki.

És az a vén spiné, ráébredtem, hogy az az anyja, kézen fogta, és amúgy szervilisen körbevihorászott: – Ő most ilyen problémás korban van, tudják..., érettségire készül, túl van terhelve, ne haragudjanak!

– Eressz – mondta Dzseki –, te kivénhedt tehén!

A kivénhedt tehén úgy állt ott, mint akiből elszállt a lélek; valamit motyogott, de csak a szája mozgott hangtalanul..., karonfogták valami szarevők, Dzseki meg őrjöngött – poharakat tört, szanaszét dobálta a salátákat, a gyümölcsöt, a pudingokat és a csontokat: – Ti szemetek, gyűlöllek benneteket, ti rohadt intoleráns szemetek, hülyefejűek, szarok, megrekedt fosok!

– De Dzseki, Dzseki, hogy lehet... – szeretett volna valaki közbelépni, gondolkodnom sem kellett: apuci. Kihizlalt malacka kockás öltönyben. Ráparancsolt a lázadóra: – Azonnal indulj, és kérj bocsánatot anyádtól!

– Soha – tartott ki Dzseki. – Az az öreg tyúk!

– Hé, uralkodj magadon! – ragadta csuklón az öreg.

– Eressz, ez fáj, te szamár...

– Dzseki, én téged... Azonnal kérj bocsánatot anyádtól. És a vendégektől. Nem mondom még egyszer és...

És Dzseki magabiztosan a lába közé rúgott..., a malackát ez leterítette, alapos kiütés volt, még nekem is belenyilallt! Megrúgta, és beindult..., csak úgy zavart a helyiségeken át: – Hogyan akarhatod tőlem, hogy tiszteljem ezeket a töklámpásokat? Csak rájuk kell nézni! Tompa agyak! Tompa, debil fejek... – Hangja fokozatosan távolba veszett.

Valaki javasolta: – Gyerünk a teraszra, onnan szép a kilátás...

Mentem velük..., abban a pillanatban értünk oda, amikor az az őrült csaj kispulizott az útra, és egy arra menő autó kerekei alá vetette magát.

– Megőrültél? – kiabált a járgányból a manus totál sokkolt állapotban –, meguntad, kisanyám?

– Taposs bele! – kiáltotta Dzseki –, nyomás! – és eltűnt a Škoda belsejében...

Malacka apuci úgy futott oda, mint egy toneádor; tuti, hogy ott helyben kinyírta volna..., de csak por és kavics zúdult rá a kerekek alól. Ott állt és átkozta a saját lányát. Aztán ráeszmélt, hogy az egész társaság figyeli..., kivillantotta a fogsorát, megigazította nyakkendőcskéjét, és mint egy totál idióta ott ugrabugrált, hadonászott, integetett felénk, majd ökölbe szorított kézzel eltűnt az alagsorban. Megittam egy pohár pezsgőt, elcsórtam egy doboz amerikait, és fölszívódtam. Sűrűn hullani kezdett a hó.

Persze Dzsekit rögtön másnap viszontláttam. Falfehéren jött, egyenest ide, a szexsopba. Én ugyanis a szexsopban melózom. Eladó vagyok meg minden; kiszolgálom a nimfomániásokat. Beszéltem róla azoknak a suhancoknak is, ott a zsúron, de ők nem hitték. Vagy lehet, hogy el is hitték, csak nem akarták, hogy árnyékot vessek rájuk..., a jó családok csemetéi mindig úgy tesznek, mintha semmi. Ugyanakkor teljesen odavannak tőle, mutatsz nekik egy pornólapot szétterpesztett pucával, s folynak, mint a tömlő. Az életnek számomra nincs nagy jelentősége. Úgyhogy tökmindegy volt, hogy a szart fogom-e kiszedni a szarszippantóval vagy a vén kriptaszökevények után kihordani az összespermázott zsebkendőket. Csak nehogy összeszedjenek és bedugjanak valami kaszárnyába! Egy szó mint száz, eljött. Egy ideig szemérmesen nézegette a pornólapok és a videokazetták borítóit. Vonzották a kiscsajt. Éppen valami szerencsétlenke is benn volt, az ilyenek itt mindennaposak. A reklámszórólapok közt matatott stb., ezek először mind megjátsszák az ártatlant..., aztán fölváltják a pénzüket, és bemásznak a kabinba, hogy bámulhassák az Örzsét. Örzse a mi nyomorult klánunk másik tagja..., szétrakja a sódarait, és mutogatja ezeknek a trotyvalékoknak a félajtónyi ajkait. Azok meg ott összespriccelik magukat. Úgy. Ez is. Bemászott. A kabinba.

– Hello – mondtam Dzsekinek.

Csak intett a kezével. Majd: – Ez itt téged nem undorít...?

– Nem tudom. Megszoktam.

– Ez meg itt... – mutatott egy képre.

– Big Penis – mondtam –, nem valami jó. Most nem sok árunk van, az ünnepek előtt kifogytunk..., de ha akarod, tudnék egyet ajánlani...

– És állandóan ezt nézed...?

– Na és? Jó hely ez – mondtam –, úgy forog itt a pénz, mint sehol. Meg akarod nézni ezt a...

– Fuj! – szűrte ki a foga közt. Olyan hamisan hangzott, de én már ezt megszoktam. – Gusztustalan! – nem tudott elszakadni egy videokazettától: a borítóján egy nőstény gigantikus tőgyekkel épp egy fekete farkat puhított.

– Három nap múlva új videó jön. Nem akarsz...

– Oda már soha nem megyek vissza – mondta hirtelen Dzseki..., és a szemembe nézett. – Azok közé a nímandok közé már soha!

Bólintottam.

Egy percig hallgatott. Megviselt volt az arca. Aztán: – Éhes vagyok és szörnyen fáradt..., nem jöhetnél velem?

– Csak este, hétig működünk. A legnagyobb forgalom este van, amikor az öregfaterok...

– Na és mi! Zárj be, és gyere!

– Én nem tehetem, Stolc úgy kirúgna, hogy... Ököllel a falba vágott: – Ugyanolyan beszari vagy, mint a többi!

Kínosan éreztem magam. Kértem, legalább addig várjon, amíg végez bent az a nyomorék.

– Ezek kabinok? – kérdezte.

– Ja – lelkesültem fel –, meg akarod nézni? Adok érmét.

– Nem várt..., benyitott. A szegény nyomorék elfelejtett bezárakozni, na és Dzseki épp abban a legintimebb pillanatban lepte meg: a farkát rángatta, csikorgatta a fogait és a zsebkendőjébe könnyítette magán..., tehát alaposan megriadt, sápadozott és vörösödött, úgy változtatta a színét, mint egy bomlásnak indult kaméleon, kínosan forgatta a szemét, a tenyerével próbálta takargatni a farkát, valamit motyogott, villámgyorsan begombolkozott, s úgy ragacsoson, csupa sperma nadrágjában, a mankójára támaszkodva kibicegett a ragyogó napsütésbe, örök időkre megalázva. Dzseki az egészből nem csinált nagy ügyet – bemászott a kabinba. Beadtam neki néhány érmét: – Be kell dobnod, tudod... Az ablakocska csak tíz másodpercig van nyitva, aztán újabb érmét kell bedobnom!

Becsukózkodott. És én nem tudtam megállni: odasunnyogtam a titkos lyukhoz, elismerem, nagy disznóság, de még az elődömtől örököltem. És néztem a kiscsajt..., nyújtózkodott, ujjait a kisablakra tapasztva bámulta Örzsét..., egy pillanatig csak úgy méregette, aztán a lába közé nyúlt. Ez teljesen kikészített. Ilyet nem minden nap látni. Odaadóan kotorászott magában, nem gondoltam volna, hogy a formátlan Örzse ennyire felizgatja. És engem ez a látvány abszolút kitekert. Keményedett a farkam. Izzadtam. És még úgy tartottam, hogy hétpróbás legény vagyok, hogy nem hoz ki akármi a sodromból. Röviden, Dzseki alaposan megleckéztetett... Egy pillanatra mintha transzba estem volna, lihegtem és figyeltem őt, és aztán azt mondtam magamnak, hogy ez a csaj megéri a pénzét..., aztán bemásztam az Örzseterembe, így hívtuk a helyiséget, ahol Örzse dolgozott. Az először megijedt: – Mi van, mi történt?

– Zárunk – jelentettem be.

– Máris? Valahogy korán... Már annyi óra van?

– Nem. De zárunk. Mára elég volt! – Az ablak irányába néztem, és integettem Dzsekinek.

Örzse kelletlenül szedelőzködött: – Nem értem. Stolc azt mondta, hogy egy tapodtat se innen. Telefonált...?

– Kár a szóért – vakkantottam. – Szedelőzködj!

Örzse összepakolta a munkaeszközét, azaz egy hatalmas fémvibrátort, s morgások közepette fokozatosan kezdte magára ölteni egy normális halandó formáját: – Ha ezt csak te úgy, a magad szakálára...

– Lódulj – förmedtem rá –, sietek!

– De Stolc kimondottan megtiltott bármiféle...

– Ne szarj már fel, mondtam, hogy zárunk!

Magára kapta extra cuccait, olyan kihívó, provokatív szabású rongyokat stb., és megesküdött, ha emiatt huzavonák lesznek, akkor nem kezeskedik magáért: – Te őrült vagy, ki fognak rúgni!

Azzal tessékeltem őt ki, hogy ma különösen jó volt, hogy úgy fölizgatta a férfiakat, mint még soha..., ez felvidította, neki ugyanis a fejében forgács van meg ehhez hasonlók. Azzal bezártam a bodegát, és elvittem Dzsekit vacsorázni. Enni akart, de elutasított minden büfét meg a kedvenc lebujaimat. Ragaszkodott hozzá, hogy rendes cégnek kell lennie, és játszva talált valami gusztustalan bárt. Szépfiúkkal volt tele, meg kakadu kinézetű pingált nőszemélyekkel..., ő meg állandóan bámészkodott meg ez meg az. Hatalmas tálat rendelt magának négyféle hússal és drága bort, én meg riadtan egy kisfröccsöt hozattam. És két szál cigarettát. Dzseki zabált, mint aki épp egy lágerból szabadult. Csámcsogott, böfögött, az ajkán csurgott a dolog, hajaj..., az extracsemete szarik mindenre. Mikor megtömte a fejét, álmatagon elterült..., és szégyentelenül megkérdezte, van-e lakásom.

Mondtam neki: – Csak olyan kis garzon. De klassz, nekem megteszi, nincs sok cuccom. Különben Stolcé, nevetséges összegért adta bérbe. Amíg a szexsopjában melózom. Meg akarod nézni...?

Azt mondta, hogy először még bedobna valami drinket; Martinit kért, és vett egy doboz hosszú női cigarettát. Számolgattam, le bírom-e mindezt jattolni, és izzadtam, mint egy idióta.

– Lazíts – mondta, az alkohol a fejébe szállt –, nem tudsz lazítani? Mindig úgy viselkedsz, mint egy falusi. Lazíts!

Megtiszteltünk még néhány bárt és kávéházat. Mindenhol úgy viselkedett, mintha az egész világ az övé lenne. Buzerálta a felszolgálókat, egyszer mandulát akart, máskor nem felelt meg neki, hogy a pia sötét üvegben van stb. Röviden, játszotta az agyát, míg el nem vertem az összes dohányomat. Aztán hajlandó volt velem jönni..., először nem akart villamosra szállni, és truccoskodott, hogy kimerült meg minden, hogy fogjak taxit. Aztán hagyta magát rábeszélni, és szó nélkül követett. Morgott, hogy milyen messze van, hogy nincs hozzászokva a kemény ülésekhez és nem szereti rázatni magát. Egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy lelépek, de úgy tapadt rám, akár a csiriz. Amikor meglátta a borzasztóan nyikorgó, ajtó nélküli liftet, összecsapta a kezét: – Istenem, hova csöppentem, hisz ez a harmadik század Krisztus előtt, hát én ezt nem élem túl!

A garzon ajtaja nyitva állt. Csodálkoztam is rajta. Talán elfelejtettem bezárni vagy mi, nem fért a fejembe. Dzseki a folyosón a háta mögé hajította a kabátját..., én meg bizalmatlanul bekukkantottam a szobába..., a félhomályban és a dgifüstben ott ült a nagy tanács: Stolc, elvetődve a fonott karszékemben, Stolc gorillája, az a hülye fél szemű Mimo. Meg Örzse. A földre verte a hamut és dobozos sört ivott.

Stolc kivillantotta az agyarát: – Aha, a tékozló fiú megtérése. Na mi van, öreg, hogy élsz...?

Erőtlenül elmosolyodtam. Dzseki nemigen tudta, hová legyen – úgy bámulta azokat a piszkokat, mint aki jelenést lát. Örzse azt mondta, hogy ez az a nőszemély, akivel elmentem.

– Klassz csibe – jelentette ki Stolc. – Jól jönne nekünk. Isteni lenne az ágyban, jó magasan van a pisálója...

Mimo elállta az ajtót..., sejtettem, hogy valami készül. Elkezdtem dadogni, hogy félreértésről van szó meg ehhez hasonlókat. Stolc intett, hogy hagyjam abba.

– Remélem világos – kiabálta –, hogy ejtve vagy.

– Ez tényleg félreértés, főnök, én...

– Ne picsázz! Hogy zárhattad be a boltot idő előtt? Mit meg nem engedsz magadnak, te nulla?! – károgott, hajtogatta a magáét, hogy hálátlan vagyok, hogy azonnal fölad a katonaságon stb. Röviden, kijátszottak.

Azt mondtam: – Oké, csak összeszedem a holmijaimat...

– Milyen holmikat? – kérdezte arrogánsan Stolc. – Örzse, látod te itt ennek valami holmiját...?

– Nem látom, főnök, én őt egyáltalán nem ismerem. Ki ez?

– Mimo, ki ez? – kérdezte Stolc is olyan ízetlen, affektálós hangon.

– Nem ismerem, főnök – recsegte Mimo –, betört ide.

– Elvihetem legalább az útlevelem és...

– Milyen útlevelet? – nézett rám Stolc, és behunyt szemmel pöfögte a szivarfüstöt... – Miféle útlevelet, ember? Nem értem.

– Jól van – mondtam. Fölfogtam, hogy nincs értelme, úgy kimángorolnak, mint a kapcát. Fölsegítettem Dzsekire a kabátját..., a kiscsaj, mint aki lázban ég, részeg volt, és nem tudta, mi a dörgés.

– Ezek valami fura alakok – rikkantott –, hívd ki a zsarukat. Csak úgy hagyod magad kirakni a saját lakásodból?

– Kuss – suttogtam –, mert...

– Ne légy mindig ilyen beszari – erősködött Dzseki –, nem tudod őket tökönrúgni? Mit vagy tőlük úgy beszarva...?

– Pofa be – igyekeztem megőrizni a hidegvérem.

– Hé, öreg – szólt joviálisán Stolc –, a kicsike tetszik nekem, amúgy milyen...? Nedvesedik neki?

Dzseki föllázadt, hát, forrófejű. Leköpte Mimot..., ő volt kéznél. Aztán Stolchoz fordult, hogy egy közönséges, kihízott disznó, mintha épp csak azelőtt egyenesedett volna két lábra, ahogy ebbe a helyiségbe lépett. Ez a főnököt felingerelte, nem szereti az effélét. Valamit mutatott annak a szarfosójának, nem mást, mint az kicsavarta Dzseki karját és a falhoz szorította. Örzse mint egy őrült, úgy röhögött: – Nyomd be neki, Mimo!

– Eresszétek – vetettem fel félénken –, hiszen még gyerek. Hagyjatok minket elmenni!

– Kurvák, kurvák, kurvák! – ordította Dzseki.

Štolc elkezdett kigombolkozni. Remegett a kezem. Féltem. Elöntött a félelem. Le akartam lépni, csináljanak vele, amit akarnak..., de végül valahogy megmozdultam, végigkapartam Mimo pofáját, amúgy rendesen, véresre..., az az idióta meg elengedte Dzsekit és elkezdett hörögni: – Én megöllek, én lemészárollak, mint egy disznót...

– Fuss! – kiáltottam oda Dzsekinek, elkaptam a kezét, és vonszoltam magam után, lélekszakadva rohantunk ki, ugráltunk a lépcsőfokokon, ő jajveszékelt és hisztizett..., az egyik emeleten állt a lift, belevágódtunk, eszeveszetten nyomkodtam a gombokat..., de alighogy az az ócskaság nagy recsegéssel elindult, beugrott közénk Mimo. És rögtön rám vetette magát: fojtogatni kezdett..., az az egy színtelen szeme úgy villogott, mint az ördögnek. Hörgött, habzott a szája.

Dzseki ordítozott: – Hagyd őt, hagyd őt! – Kis öklével a hátán dobolt. Nem kaptam levegőt. A karjaim csak úgy lengtek tehetetlenül. – Hagyd őt, ereszd el! – Előkapta kistáskájából a körömollóját, és azt vagdosta indulatosan abba a behemótba. Mimo döbbenten eleresztett, megfordult..., én sem voltam rest, hátulról a nyakába vetettem magam, a torkának estem, egy pillanatra megmerevedtünk. Dzseki torkaszakadtából bömbölt: – Segítség, segítség, segítsééég!

Sikerült a gorillát a földre tepernünk..., de valahogy olyan szerencsétlenül, én nem tudom, egy pillanat alatt zajlott az egész, Mimo feje a kabin szélén túlra került..., s ahogy a lift haladt, csak azt láttam, hogy a baromi test egyszeriben fej nélkül találta magát: egy zaftos reccsenés és vér. Vér, vér, vér..., mindenütt csak vér, a tehetetlen testből literszám ömlött a vér, literek, hektoliterek, egész galaxisra való sűrű, piros vér. Dzseki kiborult; tágra meredt szemmel bömbölt, mint akit felbéreltek. Lebénultam. A lift megállt – egy pillanatig nem tudtuk, mitévők legyünk. Aztán valami hangféle fölszakadt a torkomból, reszelősen vezényeltem: – Tünés!

Kint csontfagyasztó hideg volt. Kellemetlen szél süvített. Szótlanul csellengtünk az éjszakai városban. Gesztusok nélkül. Fáradtan. Sokkoltan. Fájdalmasan. Éhesen. Szomjasan. Két óra lehetett, éjfél után. Dzseki előhúzott valami kis pénzt, néhány árva garast..., azzal, hogy vegyek neki valami ennivalót. Lógó orral tértem vissza a bisztróból: – Nem kell nekik!

– Mi nem kell nekik – motyogta –, átugrott vagy mi?

– Én nem tudom..., hogy valami pénzcsere van vagy mi... Kimerülten rogyott le egy behavazott padra és sírva fakadt..., nem bírtam megvigasztalni. Haza akart menni. Elmagyaráztam neki, hogy milyen zseniális ötlet: – Reggel jönnek érted, és minimum húsz évet lenyomsz a dutyiban, kenyérbélből eszkábált műpéniszeket dugdosnak majd beléd, vén leszbikusok zargatnak majd, mindenféle gyilkos nyanyák, debilek... Tessék, parancsolj!

Lelohadt. Olyan kimerültek voltunk, hogy csak minden erőnk bedobásával tartottuk magunkat lábon. Ő meg hol sírt, hol átkozta a percet, amikor velem találkozott, hol meg a faterkájáról álmodozott, hol meg a fehér párnahuzatos szobájáról.

– Jól van – szólaltam meg –, akkor gyerünk, keressünk valami fakabátot, mindent bevallunk, és...

Nem tudta eldönteni, akarja-e. Félt. Megijedt a saját árnyékától, azt motyogta, hogy embert öltünk meg ilyen marhaságokat. Semmi jobb nem jutott az eszembe, a pályaudvar várójába úgy húzódtunk be, mint az egerek, befészkeltük magunkat a nyanyák, az alvó gyerekek stb. közé. Dzseki egy kicsit zokogott, majd mozdulatlanul bámulta a földet. Aztán vállamra hajtotta a fejét és elaludt. Na, aztán egyszeresük betódult egy egész regiment zsaru – mindenkit ellenőriztek, meg ez meg az..., volt egy olyan érzésem..., óvatosan fölébresztettem Dzsekit, és fölszívódtunk. Totál kész volt, ki volt nyíródva. Rogyadozott a lába. A képe csupa maszat, szeme körül sötét karikák. Kócos volt, rendezetlen, az ajka cserepes. Sírt, kérlelt, hogy az istenért, találjak ki már valamit, hogy ő már tovább nem bírja. Tanácstalanul vonogattam a vállam: – Nincs semmi ötletem.

– Tudok egy házat – mondta könnyek közt.

Értetlenül néztem rá; ültünk a padon egy parkban, ami tele volt szarral, csikkekkel stb.

– Abban a mi negyedünkben van egy olyan ház...

– Ott sok ház van, aranyom...

– Ez olyan..., alighanem senki sem lakja. Éveken keresztül soha senkit nem láttam ott. Se én, se más. Nem tudni, kié. Apuci meg akarta venni, tudod, neki telne rá, de nem sikerült. Mi lenne, ha...

– Egész biztos, hogy az valami zsozsókásé. Vagy bérli egy cég. Nem bordély véletlenül...?

Dzseki idegesen válaszolt: – Ne légy megint beszari. Senki nem lakik ott. – Megint sírva fakadt: – Hisz csak kialusszuk magunkat, és reggel... – úgy szipogott, hogy nem bírt beszélni.

– Hm – mondtam –, neked nem elég egy gyilkosság? Még betörést is akarsz hozzá...

Elkezdett nyeríteni: – Gyerünk oda, nekem már minden mindegy..., gyerünk oda, gyerünk oda...!!

Azt mondtam magamban, hogy végül is a kiscsajnak igaza van. Nem volt mit veszítenünk. Már mindent megevett a fene. Egy betöréssel több vagy kevesebb, az adott pillanatban fingot se számított... Az éjszakaival vitettük ki magunkat az extranegyedbe, és ő mutatta az utat; nem tartott sokáig, egy baromi nagy házat mutatott, tény, hogy rendes egy darab volt. Be-deszkázott ablakok. Az ajtón rácsok.

– Kíváncsi vagyok, hogy jutunk be úgy, hogy senki észre ne vegyen – nyűgösködtem.

– A másik oldalon ki van törve egy pinceablak. Láttam, amikor a srácok hokizás közben kilőtték.

– Hát ez klassz. Mutasd, hol!

Virradni kezdett, amikor a pincén át benyomultunk abba a palotába..., mint egy álomban, átkászálódtunk valami öreg zsákokon, a lépcsőkön fölmeneteltünk a hallba, és a kandalló előtti bolyhos szőnyegen elaludtunk, mint a csecsemők. Mint a legutolsók. Strandról álmodtam, gyönyörű lányokról, aranyló homokról, az öböl szellő simogatta illatáról. Azt álmodtam, hogy ezer meztelen úrihölgy ölelget. Lehet, hogy magömlésem is volt, nem tudom.

Szörnyű fejfájással ébredtem, meg gyomorgörcsökkel. Először nem emlékeztem, hol vagyok. A falakon olyan fura képek lógtak, vastag keretekben, egy letűnt világ jelenetei. Korabeli bútorok. Faragott szobrocskák. Fegyverek. Por. Irdatlan vastag ponéteg mindenütt. Kitömött állatok. Hivalkodó könyvtár. Zavarodottan tekintettem végig ezen a sok őrültségen..., mígnem megpillantottam Dzsekit: egy kopott nyuszibundán ült, és valamit szürcsölgetett.

– Te álomszuszék – mosolyodott el –, fasza bort találtam, ilyet még nem ittál. Megkóstolod...?

A piának még a gondolatára is fölfordult a gyomrom. Felvetettem, hogy mihamarabb le kellene kopnunk.

– Miért? – mutatta ki egészséges fogsorát –, nekem tetszik itt. Észrevetted azt a régi gramofont? Parádés.

– Te nem aludtál...?

Elmosolyodott: – Mint egy darab fa. Aztán bedobtam egy zuhanyt, isteni zuhanyozójuk van, aranyozott csapokkal. És bezabáltam. Tényleg, nem akarsz sonkát? Irtó sok sonka van ott.

– Mindebből következik – mondtam két köhintés közt –, hogy a ház lakva vagyon. Fel kell innen szívódnunk!

Széttárta a lábát. Észrevettem, hogy köntös van rajta..., és alatta... Semmi. A lába közé nyúlt: – Ehhez mit szólsz?

Ez kikészített. Az alig benőtt cicuskája totálisan kikészített.

– Te szakember vagy – suttogta, és ivott. – Mondjad csak, megállom a helyem azok közt a... Azok közt a cafkák közt?

Csak annyit mondtam: – Isteni vagy. Szuper vagy. – Mindenről megfeledkeztem, már semmi sem fájt.

Ő meg simogatta magát, kényeskedett, mintha mi sem történt volna, mintha hajótöröttek lennénk egy lakatlan szigeten: ő és én. A gyönyörű csábító hajadon és az égből pottyant remete, aki csak a csodával határos módon maradt életben. Alighanem megtébolyodtam vagy mi. Megdörzsöltem a szemem.

– Életemben mindössze egyszer szeretkeztem – susogta –, és fabatkát sem ért. Taníts meg mindenre! Mutass meg nekem mindent! Hogy csinálják, hogy teszi magáévá a férfi a nőt. Mindent akarok, mindent... Nyalj le, és én leszoplak téged. A mellemre spricceled.

– Nem tudom, hogy képes leszek-e rá. Én olyan..., olyan...

– Olyan beszari. Gyere! Gyere hozzám...

Ledobtam magamról a rongyokat. Nem is tudom, hogyan. El voltam kábulva – a bűncselekménytől, a haláltól, a gyöngédségtől, a nemiségtől, az izgalomtól... Úgy csábított, mint egy utolsó vesztaszűz, mint egy istennő. Nem hittem, hogy mindez egy reális világban történik. Csak a hüvelyét láttam és apró mellkasát, mindlen mást ignoráltam. Fölálltam, kemény, betonkemény farokkal..., egész lényem reszketett, s neki ez tetszett.

– Gyönyörű lesz – suttogta –, muszáj, hogy az legyen. Muszáj. Ölelkeztünk. Állva. Egymáshoz értünk, őrület volt..., ölelkeztünk, érintkeztünk, kezem lágy testén kalandozott, marhaságokat susogtam a fülébe, olyan érzésem támadt, hogy évszázadok óta ismerem, hogy mindig is együtt voltunk, amióta világ a világ. Semmit nem érzékeltem, csak a testét, a bőrét, illatát. Csókoltam a nyakát, a fülét..., nyalogattam a gyönyöréhes kiscsajt, mint az eszelős, fölhúzta a lábát, és én az ágyékáig kalandoztam, az őrjítőén nedves ágyékáig..., gyengéden ingereltem, fogdostam, simogattam.

Tán ott halunk meg a szenvedélytől, ha... Tök véletlenül fölnéztem. Bumm!, egy puskacső meredt rám..., kővé dermedtem. Egy öreg nyanya bámult ránk, és egyenest Dzseki hátának szegezte fegyverét. Kifutott belőlem a vér, kezem elernyedt.

– Csináld még – suttogta Dzseki –, igen, csináld, ez szörnyen jó, igen, igen..., csináljad, dugj meg!

A farkam lekonyult. – Dzsekiké – sziszegtem a fogam közt..., –, attól tartok, nem vagyunk egyedül.

– Igen, velünk van a péniszed.

Ujjaimmal doboltam a nyakán: – Dzseki, ne marháskodj, valaki van itt...

Egy ideig még vonaglott..., de mikor érezte, hogy olyan vagyok, mint a gipszkecske, megmerevedett. Lassan megfordult. És az a vén nyanya meg sem mozdult, lehet, hogy csak egy volt a sok kitömött lény közül; szeme se rebbent. Olyan aszott vénasszony volt, tudják, az a totál tüdőbajos kinézet. És ránk célzott. Úgy álltunk ott, mint a bolondok, ő meg mi, meztelenül, vizesen, vacogva..., hirtelen rádöbbentem, hogy szörnyen fázom.

– Gyerünk – bukott ki a vénasszonyból... és a puskacsővel mutatta az irányt.

– Bocsánat – hebegtem –, mi csak...

– Mozogjatok – szakított félbe.

– Felöltözhetek? – kérdezte Dzseki szemtelenül.

A nyanya kibiztosította fegyverét. Kelemetlenül kattant. De hatásos volt. Meglódultunk, mint a marionettek, mint akiket valaki cérnán rángat.

– Nyissátok ki azt az ajtót – parancsolta a rabszolgahajcsár.

Hülyén heherésztem: – Ajtót? Hehe, milyen ajtót...

– Gyerünk... – tuti, hogy nem volt vicces kedvében. Kinyitottam a nehéz faajtót; a rothadás és az oszlás bűze vágott az orrunkba. Mentünk tovább mezítláb a sötét folyosókon, térdig mocsokban és porban. Olyan érzésem volt, hogy száz éve gyalogolunk, a csontjaimat és a zsigereimet éreztem..., éreztem, hogy fáj a szívem. A fejem olyan volt, mint egy bura. Hihetetlen fáradtság telepedett rám. Dzsekit csak a falra rajzolódó árnyékok szerint észleltem. Egy nyúlánk árnyék a pókhálós falakon. Fokozatosan kezdett világosodni: a fény elvakított. Nem is tudom, hogyan, de egy teremben találtuk magunkat, benne kandalló és vetítővászon..., valami régimódi film pergett éppen, édes hölgyikék, lenyalt úrfiak.

– Eleonóra – hallottam valahonnan, de nem tudtam rájönni, honnan –, miért nem engedte meg nekik, hogy felöltözzenek? Nézze, ez a kislány teljesen át van fagyva...

– Bocsásson meg, Esmeralda asszony! – ez a nyanya hangja volt..., letette a fegyverét, és az ágy szélére ült. A dagadt dunnák hullámaiból egy parókás fúria meredt ránk. Kezei gyűrűktől, karkötőktől roskadoztak, csak úgy csörömpölt az egész. Pipázott. Sápadt füstfelhők köröztek fölötte, úgy hatott, mint egy istennő. Azon kaptam magam, hogy tátva maradt a szám.

– Ott a pokróc – suttogta Esmeralda –, dobjátok magatokra, gyerekek, mert megfáztok... Hideg van itt.

Nem tudom, én voltam-e, aki bolyhos pokrócba bugyoláltam a vacogó Dzsekit.

– Biztos vagyok benne, gyerekek – szólalt meg Esmeralda –, hogy nem vagytok rosszak. Nem törtetek be, ezt nagyra értékelem. Meg kell javíttatnunk azt a pinceablakot. Az is világos, hogy történt veletek valami. Valami nagyon rossz. Hm... Ilyesmi megesik.

Minden pillanatban azt vártam, hogy tőrök és lándzsák zuhataga hullik ránk, teljesen magamon kívül voltam. Megszólaltam: – Tudja, mi nem akartuk, hogy...

– Várjatok – emelte magasba kezét –, ez a legszebb rész..., ez a kedvenc jelenetem! – és félrecsúszott vigyorral nézte a vásznat, ahol valami fekete-fehér tökfej ölelt egy fekete-fehér hercegkisasszonykát, és esküdözött neki, hogy már soha nem hagyja el.

– Imádom ezeket a régi romantikus filmeket, ti nem? – suttogta, és megigazította a parókáját.

– Mi nem akartunk visszaélni a... – dadogtam.

– Tudom – vigyorgott. – Töltsetek magatoknak valamit, én magam is megkínálnálak benneteket, de nem tehetem – ledobta magáról a takarót, és megláttam, hogy nincsen lába..., ez az öreg varangy csak derékig létezett; az egész olyan valótlan volt, undorított, felborzolt. Hallottam, hogy Dzseki egy nagyot sóhajtott.

– Godnban vagytok – mondta –, biztosan nagy gondban. Normális ember csak úgy nem keveredik bele valamibe. Nem kérdezem, mi történt veletek. Később, lehet, hogy magatoktól is elmondjátok. Ha szükségét érzitek, hogy kibeszéljétek magatokból. Az embernek mindig szüksége van valakire..., ugye, Elenonóra...?

A múmia biccentett, és megigazította Esmeralda takaróját. Fölálltam, és dzsint töltöttem a poharakba, egyiket Dzsekinek nyújtottam, az fölhajtotta, mint a vizet. Esmeralda elutasította, azt mondta, csak este iszik, akkor is egy pohárka vermutot.

– Keresnek benneteket? Mondjátok... – unszolt.

– Azt még nem tudom – böktem oda. – De biztosan fognak. Mi ugyanis... Tudja, az történt...

– Az nem fontos – kezdte kiveregetni a pipáját –, azon nem múlik, hogy vétkesek vagytok-e vagy sem. Segítségre szorultok.

Egy ideig a pipájával bajlódott. Aztán: – Bízhattok bennem. Értetlenül néztem rá.

– Nem akarok semmiről sem tudni. Az embernek jót tesz, ha nem tud semmit a világról. Az emberek rosszak, felületesek és hülyék. Biztos most is öldöklik egymást odakinn. De nekem ez nem számít. Eleonóra, kérem, innék egy kávét. Ez az én barátnőm kitűnő kávét tud főzni. Egyszer meghívlak benneteket.

Dzseki köhintett.

– Jaj – aggodalmaskodott Esmeralda –, csak meg ne fázzatok, az nagy kár lenne. Öhm..., ilyen fiatal kislány, és ekkora szenvedés... Értelek benneteket. Megértem... – Megvakarta az arcát. – Tényleg segítek nektek. Nem találnak rátok, ezt megígérhetem.

Eleonóra behozta a kávét, letette az ezüst kisasztalra, és szótlanul a fal mellé állt. Esmeralda pedig beindult, dőlt belőle a szó, mintha már évszázadok óta nem beszélgetett volna senkivel..., szédültem tőle, és arra gyanakodtam, hogy ez a két öreg fúria valami disznóságot kevert a dzsinbe. Felajánlotta, hogy lakhatunk idegen lakásokban. Minden olyan egyszerű volt: állítólag áttekintése van mindenféle lakásokról, kéglikről. Azt mondta: – Tudjátok, hogy megy ez... Az emberek utazgatnak, egyesek szórakozásból, mások szolgálatilag, végül is ez számunkra teljesen mindegy. Igazán jó tippjeim vannak. – Aztán felszólította Eleonórát, magyarázza el nekünk, hogyan jutunk be ezekbe a lakásokba..., és az a vénasszony, mint valami csencselő, kihúzott az ágy alól egy koffert, tele mindenféle szerszámmal, és olyan trükköket mutatott, hogy egy Serlok Holmsznak is becsületére váltak volna..., teljesen paff voltam. Nem tudtam, sírjak-e vagy nevessek. Kész voltam tőle. Meghoztak a ruháinkat, s amíg mindent magunkra szedtünk, Esmeralda csacsogott: – Szeretem a fiatal embereket. Szeretem a fiatalságot, és mindent, ami ezzel összefügg! Most menjetek! – Egy cetlit adott Dzsekinek egy címmel: – Egyelőre elég lesz ez..., három napig lehettek ott. Aztán gyertek vissza, adok egy másik tippet. Ne lopjatok, azzal rögtön becsomagolhatnánk..., de ezt nektek nem is kell mondanom. És... Igazán örülök, hogy segíthettem.

Mikor már elmenőben voltunk, elbűvölten és összezavarva, még megszólalt: – Tényleg, gyerekek, el ne felejtsem... A legfontosabbat. Az ifjúság szerelem, zaklatottság, szex. Ismerem ezt és megértem. De..., ne haragudjatok, ti ezt nem fogjátok művelni. Ez az én jó tanácsom, az én figyelmeztetésem, óvó intésem. Különben könnyen megeshetnék, hogy... – elhallgatott.

Dzsekivel egymás szemébe néztünk. És elnevettük magunkat. Szédülten léptünk ki a házból. Sokáig mentünk, csak úgy céltalanul, egymás mellett. A hó csikorgott.

Aztán Dzseki megszólalt: – Ez az egész képtelenség. Hiszen ez őrültség, az az öregasszony, azok a lakások... – előhúzta a zsebéből a címet. – Ez valami irtó marhaság.

– Gondolod? – súgtam. – Én nem tudom...

– Te bedőltél neki? Hisz ez két gyagyás nyanya..., tény, hogy én még nem láttam ilyen őrült embereket!

– Van más választásunk? Tulajdonképpen nem mindegy? Ha palira vettek, és mi felültünk nekik, akkor legfeljebb lecsuknak. Es akkor mi van? Előbb-utóbb úgyis elkapnak... És aztán..., szeretkezni akarsz? Mutasd azt a címet, odamegyek, megnézem!

Dzseki azt mondta, ugyanolyan bolond vagyok, mint azok ketten – valamit morgott, de jött velem. Klassz kégli volt, sikerült észrevétlenül bejutnunk..., én egy ideig bíbelődtem a zárral, drótot dugtam bele meg ilyesmi, aztán Dzseki vette át a kezdeményezést:

– Mutasd, jaj, de lehetetlen vagy... így kell ezt...

Már bent is voltunk. Dzseki teljesen magán kívül volt: – Odanézz, isteni hifitorony, cédéje is van. Ugyanilyen cédéje van Sona Mechelovának is, én meghalok... – és már be is kattintottá.

– Megőrültél? Kapcsold ki, mert lebukunk.

Körbeszimatoltuk azt a nagy négyszobás lakást. Tényleg klassz volt. Behúztam a függönyöket, jól beettünk; arról, hogy enni nem szabad, szó sem volt. – Remélem, nem lesz belőle baj – mondtam, miközben fölnyitottam egy dobozos sört.

– Hát ilyen nincs – húzódott föl Dzseki. – Gondolod, hogy a vénasszony kamerákat helyezett el itt vagy mi?

Fölnéztem a mennyezetre: – Az ember sohasem tudhatja.

– Te egyszerűen egy közönséges falusi bunkó vagy. És gyere már végre rám. – Majd szégyentelenül levetkőzött.

– Dzseki, én nem tudom, de ez az egész olyan furcsa...

– Gyere, gyere, én már olyan izgatott vagyok, már olyan szőőőrnyen rég, irtóra akarom. Én megőrülök, ha meg nem teszed nekem. Gyere, gyorsan...!

Egy ideig mérlegeltem. Végül kigomboltam a nadrágomat, és elkezdtem élesztgetni. Dzsekinek úgy izzott a szeme, mint egy kisgyereknek. Úgy reszketett, mint egy narkós: – Te, ez isteni, ez valami csodálatos... Add, add ide... És letérdelt, és a szájába vette.

És még alig nyalintott, a mennyezetről lezúdult a csillár, jókora csörömpöléssel ért földet..., szorosan mögöttem, éreztem, hogy csak egy hajszál választott el tőle. Megrettentünk. Moccanni sem bírtunk. Úgy beijedtem, hogy nem kaptam levegőt: – Én..., én... Látod, én mondtam...

– Akkúúúrva! – szakadt ki Dzsekiből –, ezt nevezem!

Gyorsan pakoltunk és kiestünk. Egy ideig a városban lődörögtünk. Aztán azt javasoltam, hogy látogassuk meg Esmeraldát, és mondjuk el neki, mi történt. Dzseki először nem akarta, állította, hogy ez véletlen volt meg ez meg az. Aztán hagyta magát rábeszélni. Én olyan voltam, mint egy megbűvölt, mintha valami varázs hatása alatt álltam volna. Tágra nyílt szemmel bámultam Esmeraldára, és semmit nem értettem. Nem volt hajlandó szóba állni velünk, éppen valami fiúkával foglalkozott..., aki a dunyhák alatt dugdosta óriási farkát a vénasszony láb nélküli törzsébe. Hogy óriási volt, azt abból gondolom, hogy Esmeralda úgy ordibált, mint egy tébolyult. Eleonóra ott asszisztált, a pipát adogatta asszonyának, vizet hozott neki meg ez meg az. Nekünk csak úgy odavetette: – Szót kellett volna fogadnotok, az asszonyság soha nem viccel. – Félrehúzott bennünket..., kezembe nyomott egy címet, és különféle intelmek közepette kitessékelt minket.

Betelepedtünk egy másik lakásba. Még jobb volt, mint az előző. Isteni kégli a tizenegyedik emeleten, hatalmas balkonnal és pálmákkal. Azt gondoltam, minden pillanatban fölébredhetek a magam kis szexsopjában, és átkozhatom magam, amiért ilyen hülye nyummó vagyok, aki mindenféle abszolút képtelenségekről álmodik. De ez nem álom volt... Dzseki provokált: – Ne légy nevetséges, az a csillár véletlen volt, gyere, gyere...!

Nem akartam. De rávett a dologra. Mikor a farkam már éppen a hüvelyéhez ért, átszakadt a vízvezeték; az egész lakást egy pillanat alatt elöntötte a víz, minden úszott, mint a tengeren. Elhúztuk a csíkot. Úgy tűntünk el onnan, mint a kábák. Két napig császkáltunk..., céltalanul bolyongtunk a városban, várótermekbe vettük be magunkat meg aluljárókba, Dzseki fölváltva ábrándozott, sírt és röhögött. Már nem láttam az éhségtől. Két, véget érni nem akaró nap, ennyit tölthettünk volna abban a lakásban.

Aztán megjelentünk Esmeralda előtt. Összetörten, nyomorultan, éhesen és piszkosan. Esmeralda néma csodálattal nézett ránk:

– Nem értem – mondta –, nem folyt a víz?

Bántott az ironikus megjegyzése. Aludni akartam. Meg akartam fürödni, jót enni és aludni. Kaptunk egy újabb címet egy napra. Marha rendesen viselkedtünk. Semmi provokáció, ám elég volt, hogy Dzseki megmutassa a cicuskáját, és már be is indult..., valaki betörte az ablakot. És ez így ment napokig, hetekig, olyanok voltunk, mint az üldözöttek. Néha-néha megpróbáltunk lázadni, de az általunk megszállt lakásokban valami minduntalan bekövetkezett. Csillárok potyogtak... Folyt a víz... Gáz szivárgott... Omlottak a bútorok... Mindig egy hajszálon múlott az életünk. És mindig új lakások és lakások, idegen lakások, idegen lakások százai, szerte a városban..., nem bírtunk már ellenállni, hangtalanul loptuk be magunkat a mit sem sejtő emberek magánéletébe, a betörés szakértőivé váltunk, bárminemű zárral boldogultunk..., olyanok voltunk már, mint akik egy más bolygóról jöttek, belefáradtunk ebbe a szokatlan életmódba. Nem borotválkoztam már, Dzseki pedig lenyírta a haját. A városba csak éjszaka merészkedtünk, akkor is valami olyan lehetetlen félelemben, hogy végül inkább erről is lemondtunk. Lakások. Lakások. Lakások. Egyszobás, háromszobás, garzon, mocskos lyukak... És az egészben az volt a legrosszabb, hogy úgy ki voltam már éhezve, mint egy csődör. Dzsekiről nem is beszélve. Annyi magot cipeltem már a zacskóimban, hogy egész nemzeteknek elegendő lett volna..., ahogy mondom, elviselhetetlen volt: ez a permanens szexuális feszültség, nyomás, szívszorongás... Őrjöngtünk. Félrebeszéltünk... Látomásaim támadtak. És Esmeralda hajlíthatatlan volt – semmiféle szex! Amíg az a lábatlan bestia mindenféle szemetekkel hentergett az ágyban, mi Dzsekivel majd elpusztultunk a vágytól. Titokban onanizálni akartam a klotyón, a sok lakás egyikében..., sugárban dőlt rám a szar. Már semmivel sem próbálkoztam.

– Te – fordult hozzám egyszer Dzseki. – Én már nem bírom. Elegem van. Tudod, mit..., toszogass meg, mert megőrülök. Jöjjön, aminek jönnie kell. Temessen be itt bennünket valami, legalább nyugtunk lesz..., kapd elő azt a kibaszott farkadat, és tedd a dolgod! Izzassz meg rendesen. Ne, ne utasíts vissza...!

Szó nélkül levetkőztem. A péniszem, mint a bambusz, úgy megdagadt, azt hittem szétszakad. Fütyültem mindenre. Abban reménykedtem, hogy ránk szakad a mennyezet, és végre vége lesz. Egy kis ideig enyelegtünk, de nem volt hozzá kedve; kinyomta a seggét: – Na, dugd már be! – Nyirkos volt, mint egy állatka. Belemártóztam, elkezdtem csípőben mozogni..., nem tartott sokáig, sip-supp!, és már bele is lendültem, Dzseki sírt a gyönyörtől.

Semmire nem figyeltem, köptem rá, hogy ropognak a falak. Köptem rá, hogy szétrepül az ajtó. A helyiség hirtelen megtelt emberekkel. Fürge fiúk egyenruhában, acélsisakban; elfoglalták állásaikat. Uniformisok. Fegyverek. – Ne mozduljanak! – szólt valaki –, le vannak tartóztatva!

A farkam kicsúszott Dzsekiből..., és azt a szegény lányt elkapta a hiszti, röhögött, mint egy őrült, hentergett a földön, visítozott. En szó nélkül előrenyújtottam a kezem, hogy megbilincselhessenek. Vége! Na..., és aztán ezek közt az egyenruhások közt megjelent Eleonóra. Mint aki bevásárlásból tér meg. Fagyos, mint a halál, hogy mifene történik itt meg ehhez hasonlók. Elfogott a röhögés, nem bírtam abbahagyni; őrá mutattam, és ugattam, mint a kutya. És ő rögtön: – Ez valami félreértés lesz, nem értem... – Jól játszotta. Hogy téves információt kellett kapniuk, hogy ez nagyon kellemetlen félreértés, egyszóval sikerült őket kitessékelnie. Elsőrangú mellébeszélő. Le a kalappal! Na..., aztán amikor kituszkolta a fakabátokat a lakásból, felrakott minket egy járgányra, olyanra, amelyiknek nem lehet se ki-, se belátni az ablakán. Nem láttam, hova visznek bennünket. Dzseki hallgatott. Két kis rongy egy fekete koporsóban.

Esmeralda, mint rendesen, az ágyban feküdt, és tejszínhabot zabált. – Úgy – susogta végül –, látom, gyerekek, hogy ez benneteket alaposan magával ragadott. A természet ereje, ugye? Értem, szerelem nélkül nem megy... Szex nélkül! Igaz, legfőbb ideje volt már... Egy pillanatig már azt hittem, hogy nem vagytok rá képesek. Hm.

Félretolta a dunyhákat, és megmutatta szőrös nemi szervét... A hüvelyébe nyúlt: – Én ismerem ezt, nagyon jól ismerem..., néha már nem lehet kibírni. Gyertek hozzám – suttogta alig hallhatóan –, gyertek!

Nem ellenkeztem. Csak fáradtságot éreztem, azt, hogy szörnyen nehéz a testem. Lehajoltam hozzá. Simogatta a fejemet, és valamit susogott. Tudtam, hogy Dzseki ott fekszik mellette, a másik oldalán. Esmeralda meg-megérintett bennünket, kényeztetett..., azt susogta, hogy valami olyasmiben lesz részünk, amiről nem is álmodtunk. A farkam felágaskodott, tényleg nem értem, hogy sikerült ennek a vénasszonynak. Kezdődött az orgia. A mi kiéhezettségünk kifejezhetetlen volt: fölváltva hatoltam Dzsekibe és abba a láb nélküli cédába, hol az egyiket, hol a másikat nyalogattam. Eleonóra asszisztált... Vizet adott, törölközőt stb. És mi őrjöngtünk abban a bűzlő ágyban egy végtag nélküli testtel. A vásznon fekete-fehér szerető esküdött hűséget a fekete-fehér hercegnőnek. A kielégülés, amit Esmeralda nyújtott nekünk, olyan volt, mint a balzsam! Mint egy hatalmas, tiszta gyógyír. Dzseki fuldokolni kezdett – segíteni akartam neki, de Esmeralda, mosollyal az arcán leállított. Azt mondta: – Aminek meg kell történnie, mindig megtörténik!

Annak a kis nősténynek arra sem volt ideje, hogy megijedjen. A karjaim közt halt meg. Kielégülten!

Esmeralda párnát helyezett a feje alá és megszólalt: – Most szabad vagy, fiam. A színházasdi véget ért. Azt csinálsz, amit akarsz...

Fölálltam és rágyújtottam. Felöltözködtem, miközben azt a kísérteties hangot hallottam: – Szabad vagy. Senki nem áll az utadba. Az emberek soha nem tudják, mit is akarnak tulajdonképpen. Mehetsz, mehetsz a rendőrségre – röhögött fel –, de te nem mész el, mert nem tudsz elmenni. Lehet, hogy végzel magaddal, igen, ez is megeshet...

Dzsekire néztem. Nyitva volt a szeme.

– Azt gondolom, hogy gyáva vagy és gyenge – folytatta Esmeralda. – Nem tudtál gondoskodni róla. Azt teszel, amit akarsz. Örülsz?

Kinyitottam az ajtót.

– Most kimész. Ott fogsz járni az emberek között. Ott fogsz köztük mozogni, és semmit nem fogsz érteni. Menj, és próbáld meg... És aztán... Aztán visszatérsz, mert rájössz, hogy szükséged van rám. Most már szükséged van rám.

Már a folyosón jártam, amikor fülembe csengtek szavai, távolodó, halkuló szavai: – Mind visszatértek!