A költői nyelv filozófiája

Legutóbb a nyelvi jeleknek más jelek közt elfoglalt helyét igyekeztem bemutatni önöknek. Kitűnt, hogy mind jobban közeledünk a jelek hierarchiájában a nyelvhez, annál inkább nyomatékosul a jelnek azzal az egyedi valósággal való összefonódottsága, amelyre a jel mutat (lásd a pénz – utalvány példát). Más szóval, a nyelvi jelek a k ö z l é s-jelek leginkább összefüggő rendszerét alkotják. Elmondtuk, hogy a nyelvnek a jelek birodalmában elfoglalt helyéről szólva, figyelmünket most a nyelvi jel belső struktúrájára irányítjuk; elemzésünket azzal kezdtük, hogy a nyelvi jel hangtani- és a jelentéstani összetevőből áll. A jelentés a hang és a dolog közé ékelődik, mégpedig azért, mert a jel több, sőt, számos valóságra mutathat rá, és ezzel különbözik az egyszerű jelzéstől, szignáltól. Ehhez a gondolathoz még más összefüggésben visszatérünk. Előbb azonban szeretnék egyelőre még egy kérdésre kitérni: állandóan a jelről és annak a valósághoz fűződő viszonyáról beszélünk. Mit kívánunk azonban alapvető jel-egységnek minősíteni a nyelvben, mire vonatkozik a „jel” szó egyes száma: a szóra, a mondatra, egy magasabb jelentésbeli egészre, vagy esetleg az egész kontextusra? Fontos mindjárt az elején tudatosítanunk, hogy csak a nyelvi nyilatkozat egésze alkot igazi jel-egészet is, tehát a szó, a mondat stb. csak ennek az egésznek a töredéke. Hogy bizonyítjuk be ezt? Nevezetesen azzal a körülménnyel, hogy az ún. tárgyi kapcsolat sem a szótól, sem a mondattól nem vezet egyenesen a tárgyhoz, hanem ezt mindig a nyelvi nyilatkozat teljes jelentése közvetíti. A mondatba kerülő szó jelentésbeli meghatározottsága és konkrét jellege a többi szótól, a mondaté a többi mondattól, a bekezdésé a többi bekezdéstől, a fejezeté a többi fejezettől függ. Csak amikor ismertté válik előttünk a beszéd, nyilatkozat egésze, akkor rögzül minden szó, minden mondat stb., egyszóval az egész kontextus (például: előfordulhat, hogy egy bizonyos mondat a regény, az elbeszélés elején jelenik meg, de valódi értelmét csak a végén tudjuk meg stb.) Azzal az állítással, hogy csak a kontextus egésze rögzíti, konkretizálja a tárgyi kapcsolatot, még nem mondtunk semmit a kontextus kiterjedtségéről. Elképzelhető, hogy a kontextus egésze egyetlen mondat; pl. a hollóról és a rókáról szóló mesét elmondhatom egy mondattal is: „A róka, az alá a fa alá állva, amelyen csőrében egy darab sajttal a holló ült, addig dicsérte a holló hangját és addig kérlelte őt éneklésre, míg a holló kinyitotta a csőrét, leejtette a sajtot, amit a róka rögvest megevett.” Ilyen esetben a mondat témája (a mondat teljes jelentése) egyúttal a kontextus véglegesen rögzült jelentése (témája). Ezekről a dolgokról is szó lesz még, itt csak egy elvi mozzanatról volt szó. A nyelvi jel struktúrájának áttekintését tehát „lemenőleg” kezdhetnénk el, kiindulva az egészből és fokozatosan jutva el a kisebb és kisebb egységekhez. Ennek ellenére azonban máshol kezdjük, mégpedig a taglalt egész összetevőit alkotó építőanyagnál, a szónál. A szónak ugyanis az alárendelt egységek között, amelyekből a nyelvi jel összetevődik, kivételes helyzete van, amely, ha az egészből indulnánk ki, és lefelé haladva fokozatosan jutnánk el a fejezetig, bekezdésig, mondatig, szóig, morfémáig (majd még elmondjuk, mi ez), szótagig, hangig, elkerülhetné figyelmünket.

A szó ugyanis az a legalsóbb nyelvi egység, amely hangzását és jelentését tekintve önállóan léphet fel. Az, amit a szó magába foglal, ugyan (amint azt hamarosan látni fogjuk) felosztható még kisebb jelentéshordozókra, de ezek közül egyik sem érvényesülhet önmagában; még ha pl. valamely morféma jelentésbeli önállóságot nyerne is (pl. amikor izmusokról beszélünk), vagy amennyiben a fonéma (a hang) jelentésbeli önállóságra tenne szert („A-tól Z-ig”), a morféma és a fonéma is saját magától szóvá alakul; így az utolsónak idézett mondatban az „a” és a „z” nem hang, hanem szó, amelyet az illető hangok jelentenek. Vagyis ahhoz viszonyítva, ami a szónál lejjebb foglal helyet, a szó a jelentésbeli önállóság jellemzőjével bír; ez az elhatárolódás igen fontos. De ugyanilyen markáns választóvonal határolja el a szót attól is, ami felette áll, mégpedig mindenekelőtt az a különbség, hogy a szó saját belső jelentés- és hangzásbeli tagoltságával adott, nem konstruálhatjuk ad hoc egy bizonyos csak önmagában létező és egyedi nyilatkozat számára. Míg ezzel szemben a mondat, és minden, ami felette áll, minden egyedi nyilatkozatban speciálisan konstruálódik. Egy másik, a szó és a felsőbb egységeket elválasztó lényeges különbség jelentésbeli: a szó szimultán jelentéstani egység, a felsőbb jelentésbeli egységek viszont mind szukcesszívak, haladványosak. Hogy mi a jelentéstani szimultaneitás és szukcesszivitás, azt csak akkor tudjuk majd teljességükben bemutatni, amikor a mondatról szólunk. Most csak annyit, hogy a szó, amint kiejtettük és amint megértettük, tudatunkban azonnal realizálódik teljes jelentésében. Ezzel szemben már a mondat jelentése is fokozatosan bontakozik ki: első szavát hallva már teljes jelentésére állítódunk be (ezért pl. a végig nem mondott mondatot is önkéntelenül kipótoljuk), de ez a jelentés részleteiben csak fokozatosan az egymást követő szavak által határozódik meg. A szó és a mondat közti különbséget jól mutatják a határesetek. Képzeljünk el először egy szót, amelyet kétszer ejtünk ki, de más-más célzattal: először mint lexikális egységet (a szótárból kiragadott szó, ahogyan azt pl. az ejti ki és értelmezi, aki egy idegen nyelv „szavait” tanulja), másodszorra pedig ugyanezt a szót mondatként, pl. az „asztal” = „Tisch” alakot szóként, és az „Asztal”-t – „Itt áll az asztal”, „Ez egy asztal”, „Látom az asztalt” értelemben. Amennyiben mondatként gondoljuk az „asztal”-t, kinyilvánul irányultsága a jelentésbeli szukcesszivitás felé. Nem kívánok az önök introspekciójára hivatkozni, még ha bizonyosan érzik is, hogy a szónak mondatként történő felfogásánál a szó némileg dinamikusabbnak hat. Szukcesszivitásának bizonyítékaként felhozhatunk néhány objektív tényt is. Mindenekelőtt azt, hogy mondat-funkcióban helyettesíthető, leírható valódi mondattal (lásd a fent említett vele egyenértékű kifejezéseket, amelyek száma természetesen még növelhető). Másodszor: ha ezt a szót mint mondatot ejtjük, jelentésbeli dinamizmusának jelzéseként írásban gyakran felkiáltójel, kiejtésekor pedig rámutató mozdulat kíséri, amely tulajdonképpen teljes mondattá egészíti ki (tulajdonképpen az „itt van”, „lásd“ állítmány érvényében).

És most vegyünk egy „átvezető” példát a másik oldalról: a mondat lexikalizációja is lehetséges, ami azt jelenti, hogy a mondat elveszíti jelentésbeli haladványosságát és szimultán jelentést kap. Ez akkor történik meg, amikor a mondat jelentése és hangzása olyan mértékben kanonizálódik, hogy lehetetlen és tiltott minden változtatásuk (pl. a közmondásokban és szállóigékben). Az ilyen mondat szótárba sorolható és jelentése egyes szavakhoz hasonlóan értelmezhető (például közmondás- és szállóige szótárakban), sőt, más mondatban önálló szóként is szerepelhet (pl. Az „Isten fizesse meg” nem tölti meg a zsebünket, mondatban az „Isten fizesse meg” az alany). Az ilyen mondat elveszíti haladványos jelentését, mert amint kiejtettük első szavát, már hiánytalanul és bizonyossággal ismerjük egész további kontextusát.

E a határesetek tehát kimutatják a szó és a felsőbb nyelvi egységek közti jelentős eltérést. A szó eszerint a nyelv jelentésbeli hierarchiájának egységei között kivételes helyet foglal el, és ezért – ha e kivételes pozíciónak elismerjük jogosságát – szükséges, hogy elemzésünket is a szóval kezdjük. Ez a hagyományos eljárás, miközben ha nem akarjuk, hogy helytelenné váljék, az elemzés során állandóan tudatában kell lennünk annak, hogy az alapvető és egyedül valóban zárt jelentéstani egység nem a szó, sem pedig valami más, hanem a nyilatkozat egész kontextusa.

Induljunk ki tehát a szó jelentéstani struktúrájából: vegyük bármely főnevet (hogy miért éppen a főnevet, arra rátérünk a későbbiekben), pl. az „asztal”-t, amelyet már egyszer alkalmaztunk. Mégpedig: vegyük a mondat kontextusán kívülinek, abban a formájában, ahogyan a szótárban található. Egyrészt itt van a hang mint szimbólum, másrészt az általa jelölt tárgy. Ezek, amint mondottuk, a dologi viszony által kapcsolódnak egymáshoz. Nos hát, milyen az a tárgy, amelyre vonatkozik, amelyre a hang mint szimbólum utal? Egyedi valóság? Nem: abból a tárgyból, amelyhez a szimbólum kapcsolható, mérhetetlenül sok van. Lehetséges azonban kapcsolatba hozni a szót az egész tapasztalatilag létező valósággal, az összes lehetséges „dologgal”, tárggyal? Nem, hanem csak azokkal, amelyek bizonyos tulajdonságokkal rendelkeznek, azokkal, amelyek megfelelnek „jelentésének”. Ha ezt grafikailag kívánnánk jelölni, a következő ábrát választhatnánk: Egy síkot és felette egy kört.

A sík jelöli az összes „lehető” tárgyat (a tapasztalati valóság egész területét), a kör pedig a szó jelentését. A körből a síkra vetülő egyenesek a szó lehetséges dologi viszonylatai. Nyilvánvaló, hogy a sík kiterjedése sokkal nagyobb, mint amekkorát a kör vetülete befedhet. A dologi viszonyok azonban csak e vetülettel fedhető helyekre vonatkozhatnak. A dologi viszonyok (az individuális tárgyakhoz való kapcsolódás) mennyisége tehát a szónál jelentős, jelentése által azonban mégis behatárolódik. A szó jelentését tehát egyelőre úgy határozhatnánk meg, mint a lehetséges dologi viszonyok területét. Ez a meghatározás azonban nem lenne teljes, mivel a jelentésnek csupán negatív, korlátozó befolyást tulajdonítanánk: a jelentés megakadályozza a szó felhasználását olyan valóság jelölésére, amely kívül esik dologi viszonyainak területén. El kell még jutnunk a jelentés pozitív meghatározásáig. Mi az „asztal” szó jelentése? Bizonyos tulajdonságok, s csak az a tárgy (dolog), amelyik bír ezekkel a tulajdonságokkal, pl. hogy vízszintes lapja van az ülő ember karjainak magasságában, jelölhető e szóval stb. E tulajdonságok összessége alkotja tehát a jelentést. De nemcsak egyszerű összessége, amelyben mellékes lenne a sorrend és az összeállítás; a jelentéshez hozzátartozik a tulajdonságok rendezettsége, elosztása, hatásköre, egyszóval a „forma”. A tulajdonságok egyszerű felsorolása még nem jelentés. Szemmellátható ez az érzékelhető tárgyakat jelölő szavaknál, de érinti azokat is, amelyek képzelt tárgyakat jelölnek. Vegyük pl. azt a szót, hogy „haza”, s idézhetjük az olyan hozzárendelhető tulajdonságokat, mint az ország meglétét, amelyben ő maga s az ősei születtek, valamint ahol maga is él Mindezek egyformán lényegesek, és az esetek többségében mind elő is fordulnak. De vannak olyan esetek is, ahol valamelyikük hiányzik és mással kompenzálódik. Így például lehetséges, hogy az ember azt a földet tekinti hazájának, ahol nem született, de ősei ott éltek, vagy esetleg, ahol ősei nem éltek, de ő maga ott született; s megtörténhet az is, hogy azt a földet választja hazájául, ahol nem született sem ő sem az ősei, de ő most ott él. A „haza” szónak a felsorolt példák mindegyikében az emberek számára ugyanaz az általánosan elfogadott jelentése lesz, habár a lényeges tulajdonságok valamelyike (esetleg több is) hiányozni fog. Mindegyik esetben azonban hasonló marad az, amit formának neveztünk. A jelentéstani forma tehát számunkra a tulajdonságok hordozójaként és szervezőjeként tűnik fel. Ez a szójelentés normális felépítése. Most már csak néhány kiegészítő és magyarázó jegyzet szükségeltetik. Különösképpen az, hogy – amint utaltunk rá – a szó képes dologi viszonyba lépni számos konkrét és individuális valóságszelvénnyel. Feltételeztük viszont, hogy az adott kontextusban csupán e viszonyok egyike valósul meg, mégpedig az, amelyik egyetlen individuális „valósághoz” köti. Emellett nem feledkezhetünk meg arról, hogy vannak szavak, amelyek a szó valódi értelmében sosem viszonyulhatnak az „egyedi valósághoz”, mivel létükből kifolyólag a „valóságok” (dolgok) egész csoportjait jelentik. Ilyenek pl. a gyűjtőnevek, mint az „erdőség” vagy az „emberiség”. Ha az „emberiség” szó alatt az egész emberi nemet, annak minden valaha élt, élő és majdan élő egyénét értjük, akkor persze a dologi viszony konkretizálása alapjában lehetetlen – a szónak bármilyen kontextusban ugyanaz a dologi viszonya. Ez, persze, szélsőséges eset. A másik szélsőséget azok az elnevezések alkotják, amelyek mindig egyetlen egyedi „valóságot” jelentenek, még kontextuson kívül is. Ezek például és mindenekelőtt a személynevek (dolgok vagy lények nevei), de egyes köznevek is, mint pl. a földgolyó. Lényegében itt is be kell vallani (ha nem akarunk szillogizmusokhoz folyamodni és bemutatni pl. azt, hogy a személynévvel jelölt emberi egyed változik), hogy a dologi viszony kontextus általi konkretizálása lehetetlen, mert egyedül lehetséges dologi viszony áll fenn. (Mellékesen szólva, nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy a dologi viszony áthelyezése, azaz néhány lehetőség számításba jöhet ugyan, de csak a személynév átvitt értelemben való használatánál, így pl. ha az árulót Efialtésznek nevezzük.) A túl általános vagy túl sajátos dologi viszonnyal rendelkező nevek esete szélsőséges és speciális; az esetek túlnyomó többségében a szavakhoz a dologi viszonyok egész sora tartozik. Ennek nyomán a személyneveket, valamint a másik oldalon az általános dologi viszonnyal rendelkező (néha plurálisoknak nevezett) neveket valami különlegesnek és kivételesnek érezzük. így pl. a költészetben az egyik vagy a másik mértékfeletti használata egyfajta aktualizálásként hathat, mint esztétikailag szándékolt. Mindaz, amit eddig a szavak jelentéséről mondtunk, a főnevet érintette. Mellette azonban más szófajok (nyelvtani kategóriák) is vannak, amelyeknek a jelentésbeli tulajdonságai kissé eltérőek.

Mindenekelőtt ilyenek a melléknevek. A melléknevek jelentésükben mindenekelőtt abban különböznek a főnevektől, hogy van ugyan jelentésük, de összetevőjük, amelyet „forrnának” neveztünk, hiányzik; csupán a „tulajdonságot” jelölik, a „tárgyat” azonban, amelyen ez a tulajdonság kitűnik, nem. Jelentésük ezért o főnevek kétrétegű jelentésével szemben csak egyszerű; ez akkor is fennáll, ha a melléknév főnevesül (pl. a „zöld” főnév). A melléknév dologi viszonya is különleges. Összefügg ez az idézett „formának” (tárgyiasságnak) a hiányával, amelyre éppen rámutattunk. Az adjektivum dologi viszonya ugyanis közvetített: a melléknév dologi viszonya csupán azon főnév tárgyiasságának közvetítésévei konkretizálódik, amelyhez nyelvtanilag csatlakozik.

*

Induljunk ki a szó jelentéséből, jelentésbeli struktúrájából. Megjegyzem, hogy ezt az elemzést egészében R. Ingarden Das literarische Kunstwerk (Ingarden, 1931) c. írásából veszem át. Mindenekelőtt megjegyzendő, hogy nem minden szójelentés épül fel hasonló módon. Az egyik oldalon olyan szavak vannak, mint pl. az „asztal”, „pirosság”, „fekete”, a másik oldalon pedig azok a szavak, amelyeket azelőtt „szünkategoremáknak”, ma pedig „funkcionális fogalmak”-nak neveznek (Pfänder: „Funktionierende Begriffe”). Olyan szavak tartoznak ide, mint pl. az „és”, a „vagy”, „van” stb. Mindkét csoport szavainak meghatározott, de a másik csoport szavaitól teljesen eltérő a szerkezete. Az első csoport szavait, jobb kifejezés hiányában, mint „neveket” (Namen) tartjuk számon.

A nevek jelentéséről:

Ha előzetesen mindazt, ami a szó hangzásbeli oldalához társul, „jelentésnek” nevezzük, akkor a név jelentésében – amelyet önmagában, nem pedig mondat-összefüggésben fogunk fel – a következő elemeket különböztethetjük meg: 1. dologi viszony (Husserl: die „gegenständliche Beziehung”, Husserl 1900–1901, I–II, 12, 13. paragr.; Ingarden: „der intentionale Richtungsfaktor”) – 2. materiális tartalom – 3. formális tartalom (tárgyiasság) – 4. az egzisztenciális jellemző mozzanata – s gyakran még – 5. az egzisztenciális pozíció mozzanata.

Ad 1. Ha olyan kifejezést választunk, mint a) „a föld közepe”, b) „asztal”, figyelmünkbe ötlik, hogy mindegyik bizonyos tárgyra vonatkozik, egy tárgyat jelöl, rá irányul, és teszi ezt azért, mert jelentésében olyan mozzanatok vannak, amelyek a tárgyat annak minőségi összetétele szerint határozzák meg. Ezeket a mozzanatokat és együttesüket nevezzük materiális tartalomnak, a szó tárgyra irányultságát pedig dologi viszonynak. S azonnal észrevehetjük, hogy a nominális kifejezés dologi viszonya többféle. Lehet egysugarú vagy többsugarú (einstrahlig – mehrstrahlig). Így bizonytalanul többsugarú az „emberek” szóban, ellenben határozottan többsugarú az „én három fiam” kifejezésben. Másfelől a dologi viszony konstans és aktuális, vagy változó és potenciális lehet. Az első eset a „föld közepe” vagy a „Lengyelország fővárosa” kifejezésben forog fenn, de pl. az (általános eszme értelmében vett) „háromszög” szóban is, tehát azokban az esetekben, amikor a szó számszerűleg teljesen határozott – akár eszmei, akár reális – tárgyat jelöl. Ezzel szemben ha az „asztal” szót „valamilyen asztal” értelmében vesszük, ennek dologi viszonya változó és potenciális. Igaz, a változóság és a potencialitás csak addig tartanak, amíg a szót nem egy bizonyos tárgyra vonatkoztatjuk; az ilyen felhasználás esetén dologi viszonya aktuálissá és állandóvá válik. A dologi viszony ott van minden névszó jelentésénél, a főneveknél ugyanúgy, mint a mellékneveknél, de csaknem minden pusztán funkcionális szónál (mint az „és”, „vagy” stb.) hiányzik. Alakulása (hogy konstans-e vagy változó stb.) a szó materiális jelentésétől függ. Csak abban az esetben, ha a materiális jelentés úgy határozza meg a jelentés intencionális tárgyát, hogy azt teljességében és egyértelműen mint individuumot jellemzi, lehet a dologi viszony már önmagában a jelentés alapján is konstans és aktuális. Viszont mindig potenciális és változó, ha a materiális tartalom a tárgyat olyan mozzanat által határozza meg, amely ugyan a tárgy egyediségét képező, de önmagában nem elegendő annak konstituálásához (pl. „asztal” – „asztaliság”; „Tisch” – „Tischheit”). A materiális tartalom tehát ezekben az esetekben önmagában véve nem eredményezheti a dologi viszony aktualitását és állandóságát, amelyet csak a szó mondatbeli használata eszközölhet. Fontos azonban megjegyezni, hogy ilyen használat esetén megváltozhat s valóban meg is változik a jelentés; ez a mondat szemantikája szempontjából fontos tény.

Ad 2. A materiális tartalom határozza meg a tárgy minőségi jellegét; jellemző ugyanígy elsősorban a nevekre, és hiányzik a pusztán funkcionális szavaknál (funktionierende Wörter). A materiális tartalom – minőségileg határozza meg a tárgyat; elsősorban a nevekre jellemző, és hiányzik a puszta szünszémantikáknál. A materiális tartalom feladata meghatározó funkciójában nyugszik. A formális tartalommal egyetemben (amelyről még szó lesz) kialakítja a materiális tárgyat, azaz „intencionális tárgyat”, amelyhez bizonyos tulajdonságokat rendel hozzá. Első pillantásra úgy tűnhet önöknek, hogy a materiális tartalom által megadott tulajdonságok egyszerűen csak magának a dolognak a tulajdonságai, amelyekre az adott szó dologi viszonya irányul. Gondoljuk meg azonban: egyazon „dologra” több szó (szinonima) dologi viszonya is rámutathat, miközben materiális tartalmukkal jelentősen különböznek egymástól. Vegyük pl. a „ló” és az „igás” szavakat, amelyek vonatkozhatnak ugyanarra a konkrét valóságra. Materiális tartalmuk azonban igencsak eltérő. Ennek ellenére mindegyik egy bizonyos „tárgyhoz” kapcsolódik. Ez a „tárgy” tehát nem „dolog”. A dolog önmagában véve olyasmi, ami a beszéd tartományán és hatókörén kívül esik, ami a beszédhez viszonyítva transzcendentális. A „tárgy” viszont olymértékben a beszéd hatókörén belül van, hogy „megteremtődhet” általa. Csak olyan tulajdonságai vannak, amelyeket az adott szó jelentésének materiális tartalma hozzárendelt. És maga a dologi viszony – amennyiben az érintett nominális kifejezést „önmagában” vesszük, azaz nem vagyunk tekintettel arra, alkalmazható-e bármire, ami reálisan vagy csak ideálisan létezik – éppen erre a tárgyra mutat, és vonzatában teljesen tőle függ. E tételünk egyben a költői műre vonatkozó anticipáció. Látni fogjuk majd, hogy a költői mű, a költői beszéd szempontjából mellékes, létezik-e a „tárgy” valóban vagy sem (nem lenne értelme rákérdezni arra, hogy pl. a regény témája „igaz”-e, vagy sem); a költői nyelv szavai (és mondatai stb.) ennek ellenére nem nélkülözik a dologi viszonyt. S itt kínálkozik a lehetőség e látszólagos paradoxon megmagyarázására is. Az, amit intencionális tárgynak neveztünk, a szó és a „dolog” közti úton helyezkedik el az, amit intencionális tárgynak neveztünk. A dolgot e tárgy közegén keresztül látjuk, e tárgy mögött sejtjük. S így akkor is, amikor a szó és a dolog közti kapcsolat valóban kiiktatódik, fennmarad a kapcsolat a szó és az intencionális tárgy között, amely a dolgot maradéktalanul helyettesíti.

A materiális tartalomról szükséges még egy fontos megállapítást tennünk: nem szükségszerű, hogy a materiális tartalom a tárgyat legalsóbb, tovább már nem osztható tulajdonságaival határozza meg. Ez azt jelenti, hogy a materiális tartalom részei lehetnek olyan tulajdonságok is, amelyek csak a konkrét felhasználás (a szó aktuális kontextusba helyezése) során differenciálódnak. így pl. a „színes dolog” (farbiges Ding) megnevezés esetében a „színes“ szó a tárgy két mozzanatát határozza meg: egyrészt azt, hogy általában „színes”, másrészt azt, hogy egy bizonyos színe kell hogy legyen. Az első konstans, a másik változó (variábilis); ez a változó jelleg csak a kontextusban történő konkrét felhasználással szüntethető meg. A materiális tartalomban jelenlevő változó mozzanatok elismerése számos logikai probléma megoldásában segíthet. A „változó” mozzanatok figyelembe nem vétele vezetett pl. a fogalmak tartalmának helytelen értelmezéséhez; a tartalomba rendszerint csak a konstansokat fogadták be. Ugyancsak hangsúlyoznunk kell, hogy a dologi viszony variabilitása (változó jellege) a jelentés materiális tartalmában jelenlevő változó mozzanatokkal szorosan összefügg. Mégpedig a dologi viszony mindig akkor változó, amikor ezek a változó mozzanatok megvannak a tartalomban.

Ad 3. Ha a nominális szójelentésben a materiális tartalmon és a dologi viszonyon kívül semmi más nem lenne, e két dolog együttesen képtelen lenne valamilyen „tárgyat” létrehozni, főként nem az „individuális dolog” típusú tárgyat. Mivelhogy minden (akár reális, akár eszmei) tárgy lényegéhez hozzátartozik minőségi meghatározottságán túl a rá jellemző formai struktúra is (a materiális tartalom által adott mozzanatok és tulajdonságok besorolódása és hatásköre). Természetesen a formai struktúra nem ragadható meg olymódon, mint a materiális tartalom – explicite nem annyira adott. Ennek ellenére a formai tartalom elemei, igaz funkcionálisan, a szó jelentésének részét alkotják. Elmondható, hogy csak a formai tartalom segítségével teljesítheti a nominális jelentés saját „tárgyiasító” funkcióját olyformán, hogy a materiális tartalom által nyújtott ismertetőjegyekkel úgy bánik, mint valaminek, mint valamilyen tárgynak a tulajdonságaival. Ilyen „valaminek mint a tulajdonságok szubjektumának” a létrehozása épp a formai tartalom valódi funkciója.

Ad 4. és 5. Végezetül a nominális szójelentéshez, funkcionálisan és gyakran explicit módra, társul a jellemező egzisztenciális mozzanat. Így a „Lengyelország fővárosa” kifejezésben a szóban forgó város nemcsak mint „város” van jellemezve, hanem mint olyan is, ami egzisztenciális létéhez viszonyítva „reálisnak” van elgondolva. Hasonlóan az „egyenlő oldalú háromszög” jelentésének tárgya – matematikai értelmében – mint ideálisan létező van felfogva. Az egzisztenciális jellemzés e mozzanatát azonban nem cserélhetjük fel az egzisztenciális pozíció mozzanatával. Így pl. a „Hamlet” név (a shakespeare-i dráma szereplőjének jelentésében) ugyan olyan tárgyat jelöl, amely realiter sosem létezett és nem is fog létezni, de létezése esetében a „realitás” egzisztenciális móduszához tartozna. E szó jelentésében tehát jelen van az egzisztenciálisan jellemező mozzanat, de a valós egzisztenciális pozíció teljesen hiányzik belőle. A „Lengyelország fővárosa” kifejezést viszont használhatjuk úgy, hogy jelentésében az egzisztenciálisan jellemező mozzanat mellett ott van az egzisztenciális pozíció is. Ezenkívül a „Hamlet” kifejezést is használhatjuk úgy, hogy az egzisztenciálisan jellemező mozzanat mellett tartalmazni fog egy sajátságos egzisztenciális pozíciót, amely ugyan a tárgyat nem helyezi be egy tényszerűen létező téridős valóságba, de egy fiktív, Shakespere drámájának jelentésbeli tartalma által kialakított valóságba igen. Amint látjuk, itt ismét a költői műbe foglalt realitás bonyolult problémájával állunk szemben, amelyről majd csak akkor beszélhetünk, amikor a költői mű struktúrájának elemzése során eljutunk a vers témájának kérdéseihez.

Természetes, hogy a jelentés egyes, éppen felsorolt rétegeit törvényszerű, de bonyolult kapcsolatok fűzik egymáshoz. Ezeket itt nem vizsgáljuk.

Csak még – amennyiben a nominális megnevezésekről beszélünk – térjünk még ki a melléknév egyik sajátságára. Vegyük pl. a „piros, sima gömb” kifejezést, amelyben két melléknév van, de ezekkel (és a főnévvel) egyetemben egyetlen megnevezést alkot. Ugyanezt teszi vajon bármelyik a két melléknév közül önmagában? Van pl. a „piros” melléknévnek materiális tartalma, formai tartalma és dologi viszonya? Nyilvánvaló, hogy igen. Intencionális tárgya, amelyre a dologi viszony elsősorban vonatkozik – „valami piros”. Ami az önmagában vett adjektivumból hiányzik, az csak az, hogy határozatlan marad, mi az intencionális tárgya. A melléknév jelentése tehát abban a mértékben önállótlan, amennyiben szüksége van saját intencionális tárgya meghatározására arra való tekintettel, hogy mi ez a tárgy. Amint azonban a melléknév főnévvel társul, elveszíti saját intencionális tárgyát és átveszi az adott főnév intencionális tárgyát. A melléknév tehát főnévvel kapcsolódva elfogadja annak intencionális tárgyát, és szabatosabban minősíti a főnév intencionális tárgyát saját materiális tartalma által (a „gömb” főnév intencionális tárgya a fent idézett példában felveszi a pirosság jegyét).

Most néhány szót szólunk a szünszemantikonok (formaszók) jelentéséről. Első látásra úgy tűnhet, hogy a szünszemantikonok abban különböznek a nevektől, hogy hiányzik belőlük a materiális tartalom és a dologi viszony (lásd pl. az olyan kötőszókat, mint az „és” stb.). Vannak azonban szünszemantikonok, amelyek mondatbeli funkciója éppen az, hogy dologi viszonnyal rendelkeznek; ilyenek a mutatószók, mint az „ez”, „amaz”, „itt” stb. Nem igaz az sem, hogy a szünszemantikonok nem rendelkezhetnek materiális tartalommal, vagy legalább annak valamiképpen analóg elemével. Így pl.ha a „mellett” szót (névutót) vesszük, akkor ugyan materiális tartalma minőségét tekintve semmilyen tárgyat nem határoz meg, nem tulajdonít neki semmilyen tulajdonságot, mivel semmiféle intencionális tárgyat nem hoz létre. Mihelyst azonban ezt a tárgyat egy bizonyos név megadja, amelyhez ilyen szünszemantikont rendelünk – így pl. a „szék az asztal mellett áll” kifejezésben –, a „mellett” szó térbeli helyzete szempontjából jellemezni kezdi a megfelelő főnév tárgyát. Ez esetben tehát legalábbis a materiális tartalom analóg eleme megvan. Nem marad más hátra, mint hogy a nevek és a szünszemantikonok közti különbséget a nevek formális tartalmának sajátosságában lássuk. A szünszemantikonoknak ugyanis nincs lehetőségük arra, hogy a formális tartalom segítségével kialakítsák az intencionális tárgyat. Ez csak olyan tárgyakra vonatkozóan kényszerű, amelyek más kifejezések, a nevek által tételezettek. És így – a nominális kifejezésekhez viszonyítva – sajátos képességük abban rejlik, hogy rendelkeznek az intencionális tárgyat kialakító formális tartalommal.

Természetesen nem hagyhatjuk figyelmen kívül az igék jelentésének kérdését sem. Ez mélyrehatóan különbözik minden eddig említett (névbeli vagy szünszemantikai) jelentéstől. Az igével magának a mondatszemantikának a küszöbére, ha nem egyáltalán a középpontjába kerültünk. Ha csak futólagosan vesszük szemügyre az igét, nem látunk rajta semmi különöset. Vegyük pl. a „Bátyám ír” mondatot. Az ír igének van materiális és formális tartalma is. Úgy tűnik, hogy jelentéstanilag a „bátyám” főnévhez hasonlóan viszonyul, mint pl. a melléknév a főnévhez: segítségével érvényesíti az ige saját dologi viszonyát. Vegyük azonban a „Bátyám levelet ír” mondatot. Vajon itt két főnév áll-e, amelyek között az ige dologi viszonya közvetít? Ez már gondot okoz. Mielőtt azonban e probléma megoldására térnénk rá, tudatosítsuk alaposabban az igék és a nominális kifejezések közti rokonságot. Ismeretes, hogy az igékből főneveket képezhetünk („írás”, „futás” stb.). E főnevek formális és materiális tartalommal, dologi viszonnyal rendelkeznek – tehát úgy tűnhetne, hogy az igék és a nominális kifejezések közti különbség csak „grammatikai”. Ehhez még ennyit: vannak viszont olyan esetek, amikor a nominális kifejezések változnak igévé, s ezek valójában semmilyen történést sem fejeznek ki, hanem csak egyszerűen a nominális megnevezés áttételét jelentik az ige grammatikai kategóriájába, mint pl. „Der Himmel blaut” („Az ég kéklik”). Ezek az esetek azonban az igék jelentésbeli lényege szempontjából semmit sem jelentenek, mert a „verbum finitum” a nominális kifejezésektől éppen dologi viszonyának minőségében tér el. Semmit sem változtat a dolgon az, hogy a nominális kifejezéssel közös materiális és formális tartalma van, tudniillik az ige mindkettővel valóban rendelkezik. A nominális kifejezések esetében azonban a materiális és a formális tartalom kialakítja az intencionális tárgyat, amit, amint láttuk, a dologi viszony vált ki, az ige esetében viszont ez az intencionális tárgy nem alakul ki, sőt, amint idéztük, az ige arra sem képes, hogy egy másik kifejezésnek (a főnévnek) intencionális tárgyát átvegye.

Az igét tehát közelebbről is szemügyre kell vennünk. (Az itt következő kifejtésben és értelmezésben teljesen eltérek Ingarden felfogásától.) Ami mindenekelőtt érdekes: a verbum finitum (igealak) nem létezhet mondat nélkül, de a mondat lehetséges igealak nélkül is. Idézzük pl. az ismert orosz mondatot – „Zgyesz sztol”. Világos, hogy ez a mondat minden tulajdonságát feltüntető mondat, de ige nélküli. (A történeti kérdés, hogy volt-e itt valaha ige, amely később eltűnt, számunkra érdektelen.) A megfelelő cseh mondatban („Zde je stul”) van ige, de a mondat lényegén ezzel semmi sem változott. Az ige tehát a mondatképzés sajátságos esete. Az ige jelentésének kérdése ezzel sajátos jelleget kap. Már mondtuk, hogy az ige mind materiális, mind formális tartalommal bír. Ott azonban, ahol az ige hiányzik, eltűnt a materiális és a formális jelentés is, de nem tűnt el a mondatjelleg, mondatforma. Különben a materiális és a formális jelentés ott sem fontos, ahol nincs ige. Példa erre a cseh kopula, a „je” (van) – vagyis nem a létige értelmében vett „bytí” (lenni). A „je” kopulának nincs semmi jelentésbeli tartalma, ezért hát ugyancsak pusztán (elvont) mondatforma. A materiális és formai jelentéssel bíró ige tehát valami olyasmi, ami benne lehet a mondatban, de nem szükséges, hogy ott legyen. A mondat alapját az képezi, amit pusztán a mondat formájának neveztem. Ha van a mondatban ige, és ennek az igének valós jelentése, akkor kétrétegű funkcióról van itt szó: az ilyen ige mint a (grammatikai értelemben vett) alany és állítmány közötti kapcsolatot közvetítő elvont mondatforma tényezője és egyúttal, mint az állítmánynak nevezett jelentésbeli egésznek, jelentésbeli struktúrának a fő tényezője, tengelye működik. Térjünk most vissza az „elvont mondatformához”; mi ez? Mi történik, amikor a szavak mondatba kerülnek? Ennek szemléltetésére vegyük a „Strom je zelený” (A fa zöld) mondatot. Azért választom ezt, mert állítmányának melléknév az összetevője, és mivel a „fa” és a „zöld” szóknak más kapcsolódása, mégpedig egyetlen összetett megnevezés („zelený strom“ – „zöld fa”) is lehetséges lenne. Ebben az esetben a mondatforma lényegére történő rákérdezés a „strom je zelený” és a „zelený strom” kifejezések közti különbségre való rákérdezéssé válik. Első pillantásra látjuk, hogy az első esetben egyfajta kéttagú jelentésről van szó, amely a másik esetben hiányzik. A „zelený strom” fordulat valódi megnevezés, és a közte, valamint a nem összetett, egyszavas megnevezés közötti különbség csak az intencionális tárgy és a materiális jelentés közötti kapcsolat különbsége (egyszavas megnevezés esetében ez a kapcsolat egyszerű, többszavas megnevezésnél többszörös):

1. egyszavas megnevezés                                      materiális tartalom sémája           intencionális tárgy
2. többszavas megnevezés                                     materiális tartalom sémája           intencionális tárgy

Így van ez a „zelený strom” szerkezet esetében. A „Strom je zelený” mondatban viszont két megnevezés áll, amelyek csak az adott pillanatban és az adott helyen, egyszóval csak a beszélő és a hallgató közti konkrét szituációban kapcsolódnak össze egységgé, miközben egyediségüket megtartják. Ez a mondatforma lényege; két jelentésbeli egységnek egy magasabb szintű összetett egységbe történő (aktuális) összefonódottsága. Ez a jelentés haladványos jellegének a valódi értelme, amelyről fentebb szóltunk. A kopulához teljesen hasonló eset áll fenn a többi igénél is, amelyeknek, a kopulától eltérően, saját jelentésük van. Ha pl. „A fiú fut mondatot vizsgáljuk, látjuk, jelen van egyrészt pusztán a mondatforma, másrészt az ige jelentése is, amelyet a „futni infinitívusszal fejezhetnénk ki. A mondat szerkezetét sematikusan vázolhatnánk így is: „Bátyám futásban van”; de ekkor tudatában kell lennünk annak, hogy a sematizálás e módjával megsértjük az eredeti változatot, mégpedig abban az értelemben, hogy a jelentéstani és a mondattani funkciót is, amelyek valójában ugyanabban a szóban egyszerre adottak, egymástól elszakítjuk és egymás után adjuk. A „fiú futásban van” séma tehát csak az eredeti mondat jelentéstani felépítésének szemléletes, de nem valós ekvivalense. Amint a mondat felépítéséről lesz majd szó, a mondatformát alaposabban is szemügyre vesszük. S megmutatkozik akkor, hogy a mondat formájának alapján, ahogy azt megmagyaráztuk, kifejthetők pl. a grammatikai idők, a személy stb. Eddig csak az ige jelentése érdekelt bennünket, és azt kíséreltük meg bemutatni, hogy az igealak jelentését nem lehet megérteni a mondatjelentés felépítésének elemzése nélkül; ez természetes, hiszen az igealak (mint lexikális egység) nem létezhet a mondaton kívül. Amint kiejtjük, eo ipso mondattá válik. Az ige mint lexikális egység csak „név”-alakzatokban, tehát infinitívuszban (eredetileg az igéből képzett főnév részeshatározója), igéből képzett főnévben, igenevekben lehetséges. Ha az igének ezt a jelentését vesszük, ugyanazokat az összetevőit állapíthatjuk meg, amelyeket már más nominális kifejezéseknél is felfedeztünk: materiális és formális tartalmat, valamint a formális tartalommal összefüggésben az intencionális tárgyat és a dologi viszonyt. Ha a valódi nominális kifejezések intencionális tárgyát általában „tárgy”-ként vagy „személy”-ként minősíthetjük, akkor az ige intencionális tárgya „történés”-ként jellemezhető. (Itt, az ige jelentésénél beszélhetünk a történésről, de nem tételezhetjük fel, mint pl. Ingarden, hogy a cselekvésben [történésben] nyugszik az igének mint az állítmány tengelyének mondatbeli funkciója.) Elmondtuk, hogy ige alkotja az állítmány tengelyét; ezzel azt akarjuk jelezni, hogy hasonlóképpen, mint az alany főnévi alapja, egyedül az ige rendelkezik közvetlen dologi viszonnyal (vagy inkább: intencionális tárgyhoz való viszonnyal), míg ellenben az igén kívül az állítmányban levő összes többi szó – elsősorban a határozószók, amelyek hasonlóképpen határozzák meg az igét, mint a melléknév a főnevet, vagy pl. a főnevek, amelyek mint grammatikai tárgyak vagy kiegészítők szerepelnek – csak közvetett viszonnyal rendelkezik az igén keresztül, annak formai tartalmához csatlakozva (ezért pl. nem lehet a grammatikai tárgyat jelentésében elszakítani az igétől: a „viszi a könyvet” egységes jelentés, amely egyetlen szóval is kifejezhető lenne, ha ilyen a nyelvben létezne) és materiális jelentésével a materiális tartalom részévé válva, magyarán: vele egyetlen intencionális tárgyat alkotva. Ez tehát az ige mondattani jelentésfunkciója. Ezenkívül (és ettől kivehetően elválasztva) az ige a legfontosabb vonásaiban már vázolt mondatformájának hordozója, behatóbb tárgyalására a mondattal kapcsolatban térünk rá az alábbiakban.

Eddig az egyes szavakról mint lexikális egységekről beszéltünk, s egy hasonlattal jellemeztük őket. Azt mondtam, hogy a szavak a mondat építőkövei. Ezt azonban némileg helyesbítenünk kell; ott, ahol ehhez folyamodtunk, arról volt szó, hogy jellemezzem a szó viszonylagos jelentéstani önállóságát alacsonyabb szintű jelentésben egységekkel, a fonémákkal és morfémákkal szemben. De most más a témánk, a szót mint önálló jelentéstani egységet már elemeztük, de a mondat szemrevétele nyomán kitűnik a szó másik oldala, jelentésbeli szétfoszlása a mondatban. Ahhoz hogy ezt tudatosítsuk, folyamodjunk ismét szemléltető példamondathoz. Vegyük ezeket a szavakat: Minden, ember, halandó. Képzeljék el őket mint lexikális egységeket, amelyek véletlenül kerültek egymás mellé, azután pedig mint mondatot – „Minden ember halandó”. Mindjárt feltűnik, hogy valami történt velük, hogy valamiképp „összefolytak”, hogy mindegyikük jelentése valamiképp kinyílt a szomszédos szavak irányában, annak ellenére, hogy (a csehben a „je” kopulán kívül) mindegyikük abban a formájában (azaz alanyesetben) maradt, amelyben a szótárakban is találkozhatunk velük. Ez persze egyelőre nem jelent semmilyen objektív ismeretet: az önök belátására csak az illusztrálás miatt hivatkozom. S még egy bizonyíték a szavak mint építőkövek és a mondat mint e kövekből kirakott mozaik értelmezése ellen: ha feltételeznénk, hogy a szavak építőkövek és a mondatok csak összeragasztásuk, a szavaknak mint jelentéstani egységeknek mérhetetlen tömegét kellene feltételeznünk. Mivel valójában egy bizonyos szónál nem találunk két kontextust, amelyben pontosan ugyanaz lenne a jelentése. Ha kimondjuk ezt a mondatot: „A ló patás állat”, és utána a mondatot „A szomszéd lova a ház előtt áll”, a „ló” szónak, habár mindkét esetben alany, más és más jelentése van; ez még akkor is nyilvánvaló, ha az eltéréseket alaposabban nem elemezzük. De nemcsak ez: hogy ha a második mondat mellé még odaállítanánk a következőt – „A szomszéd lova kimúlt” – a „szomszéd lova” szónak annak ellenére, hogy nagyon hasonló kontextusba van helyezve, érezhetően eltérő jelentése lenne. Ezért minden kontextus számára sajátos önálló jelentést, sajátos önálló jelet kellene tételeznünk. Ez persze abszurd. De még abszurdabb lenne a további következmény, miszerint minden kontextus már eleve létezne, és a mondat megformálása nem megalkotását, hanem a már előtte létezettnek felfedezését, feltárását jelentené. Nyilvánvaló tehát, hogy a mondat nem szavakból mint holt kövekből áll össze, hogy (Humboldt szavait idézve) nem ergon, egyszer s mindenkorra adott dolog, hanem energeia, dinamikus jelenség, erők összjátéka.

Továbbá: a nézet, hogy a mondat szavakból összeállított mozaik (vagy, mechanikus értelemben, „építmény”), hallgatólagosan abból a feltételből indul ki, hogy a mondatban egynél több szó van. De ez is tévedés. Idéztük, hogy egyetlen szó egyszer mint lexikális egység, másszor pedig mint mondat fogható föl, és hogy ez a felfogásbeli különbség alapvetően megváltoztatja a jelentését. („Asztal” – „Asztal!”) Tegyük hozzá, hogy az egyszavas mondatokban is érzékeljük a jelentésbeli kettősséget (a másik tag lehet implicite adva vagy mozdulattal pótolt). A mondat tehát ugyan mindig kéttagú, de ehhez nem szükségeltetik, hogy több szóból legyen „összerakva”, „megépítve”.

A mondat tehát nem mozaik. Mi tehát? Elmondtuk, hogy a mondat két jelentéstani egész – aktuális, bizonyos szituációhoz kötött – a beszélő és a hallgató személy „között” fennálló kapcsolódása. Ez azt jelenti, hogy a mondatjelentés különbözik a szavak jelentésétől, hogy „ad hoc” keletkezik, abban a pillanatban, amikor a mondat (mint kijelentés) képződik, míg a szónak mint lexikális egységnek a jelentése állandó. Úgy tűnhet ezért, hogy a mondat keletkezése olyasvalami, ami kívül esik magán a nyelven, hogy itt a pszichológia területére tévedtünk: a mondat mint a beszélő individuum bizonyos lelki állapotának a kifejeződése, s a jelentések összekapcsolása a beszélő akaratától függ. Így fejti ki ezt pl. Ingarden. De ez nem helyes: nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy a mondat már azáltal is elszakítódik az egyén pszichológiájától, hogy megértéssel számol egy bizonyos hallgató által. (Ami a hallgató bekalkulálását illeti, a pszichológia vonatkozásában is tudjuk, hogy beszédünkben igen gyakran egy bizonyos hallgatóval, annak műveltségi szintjével, felfogóképességével, bizonyos érzelmi adottságaival, világnézetével, stb. kell számolnunk. És – hogy a pszichológiánál maradjunk – nemcsak a hallgatóval, hanem azzal a konkrét szituációval is, amelyben beszélünk: így pl. egy nyilvánosan elmondott beszéd mondata teljes bizonyossággal minden részében másképpen lesz összeállítva, mint ugyanabban a témában mozgó mondat egy magánbeszélgetés során.) Azaz maga a pszichológia igazolja, hogy a mondat keletkezését nem azonosíthatjuk a szubjektív döntéssel és a beszélő szubjektív lelki állapotával. Természetesen nem tagadható, hogy a szubjektív döntés és a szubjektív lelkiállapot jelen van, de arról sem feledkezhetünk meg, hogy köztük és a mondat között ott nyugszik az objektíve orientált szándék, tehát a nyilatkozat céltudatos alkalmazása a hallgató személyéhez és a konkrét szituációhoz, amelyben megtörténik. Tehát mindkét fenti tényezővel számolnunk kell, miközben azonban már ismét és szükségszerűen a szubjektív pszichológia területén kívül vagyunk.

folytatjuk