Kalligram / Archívum / 1993 / II. évf. 1993. október / Adagio lamentoso

Adagio lamentoso

Tőzsér Árpád fordítása

Nézem a kecses alakod,

s nem kell nagy fantázia hozzá,

hogy lássam a kezdeteket is:

reggel valami osztrigaszínű gyolcspongyola van rajtad,

te magad iszapfürdőbe szóló beutaló vagy,

ámuló kék szemed a reggeli tej csilingelése,

felálló mutatóujjal elsimítod a szomorúfüzek sárga lombját,

s jól tudod, hogy csak a legrosszabbat várhatod tőlem.

Érzelmeink villámai s az elsuhanó aranyló száznyolcas a nyitánya

a lefolyókban zuhogó víznek s az éppen kezdődő víkendünknek.

Azt a ruhát, melyet én álmodok rád

szibériai fák rostjának nevetéséből szőtték,

nyolcszáz lány zöld tenyere a talapzata gyöngéd vallomásomnak,

a mosoly rétegei udvariassággá merevednek arcodon,

s porcelán fülecskéd porcogós lehallgatóit

hidrogénezett hajad bozótja

tökéletesen álcázza.

Az időzített tárgyak és események mutatóit

a nulladik órára hajtják vissza,

viszont a nap, mit a szeretett lánnyal egy norvég jéghegyen töltünk,

minden jó ember szerelmes börzéje lehet.

Kétszemélyes szenvedés a férfi és a nő barátsága,

mert elköltöztek tegnap a rókák s a katonazenekart megtapsolták.

Szeretném összeszedni minden erőmet s egyetlen mozdulattal

letépni arcodról a merevséget s gondolataidat kitakarni,

egyetlen durva mozdulattal, úgy, ahogy a melltartót

vagy még inkább az alsóneműt szokták a nőkről letépni.

Az utak nadrágszíja mentén visszatérek a menés kezdetéhez,

az állati tapasztalatok felfedező öröme a szomjazó városok elé

gyerekekkel teli fürdőmedencét villant.

Modori ma jolikaként törik cserepekre nefelejcskék szemed,

s most érted meg hideg szemlélődésemet,

pontosan látod, ahogy képzeletem

a dolgok forrásához törekszik vissza.

Az utolsó patakot csöppként szürcsöli föl a folyó,

az utolsó folyót a tenger szippantja föl,

s az óceán egy utolsó felhőrojton a kék égre lebben.

Látom, mint figyeled velem együtt a természet eme emelkedő zuhanását,

látom, a sztriptíz egyetlen mozzanata sem kerüli el a figyelmedet.

Látszólag arannyal kivarrt fehér selyemruhádra emlékezem,

ujja a csuklónál föl van hasítva, szemem nagy örömére,

gazdag redőit tejfölsárga kasmírból varrták,

de tulajdonképpen azt látom, amint

a tiszta forrás s kerékpárján az isteni Agó a tavasz elé sietnek,

s te rám mosolyogsz, s nézed,

hogyan merítem kezem az alkotás agyagába,

s a föld illatában a te illatodat is érzem.

E pöndörödő képkivágások tálával gazdagabban

szürcsölöm a homokórák reménykedését, s az egészséges táplálkozás

miatt kedvesebb a bánat nékem,

a benzinkútnál talált darab drót az örökkévalósággal köt össze,

s a megzavart mézeshetem tavi pisztrángok ketreces tenyésztése.

Most egy kŕči kis kocsma mélyén ülök,

az erdő ablaktáblái hatalmas akvárium falai,

te, méhecskeként, szorosan a plafonnál úszol,

beleestél agyam mézeslépébe,

a lebegő függöny a remény folytonossága,

s a jégszekrény sorsom adóját őrzi.

Az este utolsó lángja a narancsszín tulipánban

beszippantotta látványát a ház utolsó gerendáinak,

de én inkább újságot olvasok, egy cikket arról,

hogyan rágták tizenkét percig az oroszlánok a pianínót,

hogyan bűvölték el az oroszlánykölykök az újságírókat,

s hogyan szippantja magába a föld nagy, mozdulatlan

ajtóin át a koporsók vetélőjében fekvő embert,

de az ember világát leghatásosabban a festmény ünnepli,

s a könyvesbolt az emberiség jövője.

Agyamban egyelőre csak édes tagjaid neszezését hallom,

bőrödet bájos rések ékítik,

magasba emelnek a cigarettafüst koordinátái,

a buborék emelkedik így a szódásüvegben,

a fák és virágok köröket írnak le a levegőben,

az alma a fáról úgy hull le, hogy magvaiban már ott az új alma,

az este utolsó romfalai csendben a selymes porba omolnak,

de engem inkább az újságköltészet

végletei és szertelenségei érdekelnek.

Ez itt a fiatalkori blúzod,

ez pedig a szoknyád, deréktól lefelé enyhe domborulatokkal,

s ez itt empír szabású, elefántcsontszínű selyemtoaletted,

s ez itt az emlékbe eltett bérmálkozási ruhád,

s ez itt a hátad, söröskorsók alátétjei tarkítják,

akár a szürke ló hátát a sötét foltok,

s ez itt a leeresztett hajad, fejedből kottavonalak csörgedeznek.

Látom, amint mezítelenül úszol a sötétbarna gerendák alatt,

látom a sárga csillár erős fényében ütemesen mozgó kezed,

látom, lüktető lábadból melegforrások buggyannak elő,

tested minden pórusa gyöngyöt izzad,

elmerülsz a foszforeszkáló fürdővízben,

s rezgő bokádról szódavízsugarak sziszegnek le,

pezsegnek az uszonyok, a tollas ásványok, a repülő halak szárnya,

s az ifjú és szép görög istennek, Hermésznek a bokájához kötve egy légikisasszony.

A teleholdban az első lábnyom: Armstrong cipőtalpának a lenyomata csillog,

de engem mégis az az esti lapokban olvasott hír hatott meg,

miszerint egy gyógynövényeket gyűjtő hatvannyolc éves asszony

elaludt a virágos réten s egy kaszálógép beszippantotta,

s mikor kihullt a gépből, már nem lehetett megkülönböztetni a sarjától s a gyógynövényektől.

A csillagjármű még mindig ott áll, ugyanazon a helyen,

ez itt már a te kerékpártúra-ruhád,

sötét seviotkosztümödet bársonyrózsa ékesíti,

de én a levegőt irigylem, melyen úgy siklasz át,

mint a mosdószappan a kezeim között,

irigylem a Royal zselé üde könnyeitől az arcod,

az üvegpapírt is irigylem, amivel be vagy vonva,

s azt is, ahogy a férfitekintetek lobbanékony gyufája hozzád súrlódik,

irigylem a spermák s angyalkák svadronjait:

állandó kíséretedet, s irigylem saját magamat,

amiért irigyelhetlek, az ember vágya mindent legyőz,

a vágy robbanékony, akár a gyermekbaleset.

Törzsed előre hajlik, szádból kipezseg egy pasztillákból álló tépett kaláris,

úgy villansz át a lokálon, mint a hársfatörzsből kipattanó forgács.

De az élet nem más, mint a piszok levakarása,

a kegyelem, a véletlen s a szükségszerűség: a csoda hármas pufók ikrei,

a lányok futballcipői pedig májusi szavak,

olyan cipellők, melyek az űrhajónál csak egyetlen számmal kisebbek.

Az összetört bábu cserepei felsértették a lelkem,

a szemem közvetlen közelében mászó hernyó nagyobb a távolban robogó gyorsvonatnál. Valahol a morva hegyekben egy ember sokáig

nem kapott munkát, megostorozta hát Jézus szobrát.

Látom, mint szívódik vissza az életem az anyám életébe,

látom, mint kötöz vissza a köldökzsinór Éva ősanyánk bájos hasába,

látom, hogy a szennyes alsónadrágon a foltok a végtelen lenyomatai,

s a fenséges iszonyattal megtekergetett belek nemesítik a látást,

látom spermáimat, amint valami visszaszippantja őket egészen az első magömlésemig,

úsznak az árral szemben, akár a hegyipisztrángok,

látom, őseim hímvesszei hogyan szippantják életemet vissza

egészen Ádám ősapánk ondócsatornájába.

Érzem, mint veszik ki oldalbordámat (máig hiányzik).

Minden pórusom fokozott készenléti állapotban van,

a látható világ finom pólyákban nyugszik,

s az ország abroszán túl az életadó űr honol,

és soha nem érem el az ellentmondások keresztbetett kardjainak hegyét,

nem tudom kibogozni a négy világtáj roppant csomóját.

Jó hallani az üvegtáblák csörömpölését,

s jó látni, hogyan szuszakolod át magad a dolgok túloldalára.

Most egy rét fölött repülsz, alacsonyan, mint vihar előtt a fecske,

virágzó szibériai íriszek lila villámokat írnak melledre,

egy pillanatra elbizonytalanodsz s megállsz a levegőben,

mint a régi drogériák pultja fölött függő sellők,

aztán beúszol a virágzó olajfák illattengerébe, mert tudod,

mennyire szeretjük a virágzó olajfaágat,

a szekrényben régen az ingek s a blúzok közé raktuk,

az ártéri erdők illata üdvözlet, képeslap tőled,

a forró levegő üvege mögött a dűnék barnája combod s csípőd színét idézi,

a virágzó margaréták erdeje olyan hangtalanul zúg,

mint a te mozdulatlan szempilláid.

Így lépdeltünk akkor kéz a kézben, csendben,

köröttünk nádasként zöldellt az alkony,

a kaszárnyákban fújták a bánatos takarodódalt,

s az árnyak barnászöld redőkbe rendeződtek.

A rikkancsok az Esti Prágát kínálták:

Két miniszter kiesett a repülőből!

Éber határőreink megmentették a

milliókat érő templomi festményeket!

Lenin kapta az első számú pártigazolványt,

maga Leonyid Brezsnyev írta alá!

Ismeretlen férfi holtteste a krči erdőben!

Aztán a groteszk és szomorú színjáték a Vencel tér aluljárójában folytatódott,

az örvendező űr bevonta az eseményeket fóliával,

álltam a derűs nap romjai fölött,

s néztem, ahogy az ismétlődés vidám romlást hoz ránk,

s a feliratok s az utcai lárma friss kedvvel tölt el.

A Moldva partja akkor fekete bársonysapkáktól fénylett,

a kaszárnyákban fújták a bánatos takarodódalt,

szemérmed varratok, arany pántlikák

s bársonygombok zárták le, akár egy taftblúzt.

Szakadó esőben egyszer egy hatalmas kövön

szerelmeskedő csigákat láttunk, nyálkás testük egész felületével

összetapadtak, mint két karéj összeborított vajaskenyér.

Lépkedek a mélysötét éjszakában,

a csillagtalan ég látható gerezdje szerint tájékozódom,

megyek az összeboruló fenyők bozontos öle felé,

s minél mélyebbre hatolok az erdőben, annál biztosabban tudom,

hogy két széttárt lábad felé megyek,

s nemsokára teljesül álmom, befordulok öled szentélyébe,

lajtorjásszekér egy kitárt barokk kapuba.

De egy kanyar hirtelen eltakarja az utat s messze tolja

gyökerét s forrását lábad két ágának.

Vízimalom kerekére kötözve olyan helyzetbe

tévedek, amilyenben még sohasem voltam,

a székesegyház szobrokra hull szét, plakát a betűire,

de az almára ragasztott betűkből a bibliát megint meg lehet írni,

az isten háta mögött Halics pályaudvarának empír portálját

vissza lehet változtatni görög timpanonokká.

A kaszárnyákban fújják a bánatos takarodódalt,

zöld víz a hajnal, az ablak a folyóra tárva,

egy bő női blúz test nélkül himbálózik egy vállfán.

Nedves homokon lépdelek s arcbőrödre gondolok,

hátadra gondolok,

nyakszirted magas és finom ívére gondolok,

fűzővel összeszorított parasztasszonyosan széles csípődre gondolok,

s csípőd ékére, a két függőleges csíkra,

szőrszálakból font nyakkendő az elülső,

hajszálcsövesen emelkedik benne a vágyam,

s a sévres-i porcelán szilánkjaira gondolok.

Leereszkedem egy erdei patakocskához s újra meg újra

arcomba fröcskölöm vizét, s élvezem a környék temetőiben

nyugvó szép lányoknak e desztillátumát, a lányszépség

a páfrány, a homok s a csarab szűrőjén átszivárogva

csendes források, sebes csermelyek

illatos hajává válik, megfürdetem az arcom

e szenteltvízben, s keresztet vetek magamra, benne

szemérmed rése a függőleges s szádé a vízszintes vonal.

Az Esti Prágát kínáló rikkancs tovább kiabál:

Kinek veszett el családtagja?

Czesko, a partizán azt írta a múltkor,

hogy kút vagyok s gyereket fojtottak belém.

A kaszárnyákban fújják a bánatos takarodódalt,

józan vagyok, de a részegség jegyei észlelhetők rajtam.

A víz megfiatalodott,

ha a gazda meghal, állatai is sírnak.

S aztán már csak kacajunk lángol, lángol, lángol.

Halálosan fáradt, de boldog vagyok.

Ámen.

                   

1976 június