Adagio lamentoso
Tőzsér Árpád fordítása
Nézem a kecses alakod,
s nem kell nagy fantázia hozzá,
hogy lássam a kezdeteket is:
reggel valami osztrigaszínű gyolcspongyola van rajtad,
te magad iszapfürdőbe szóló beutaló vagy,
ámuló kék szemed a reggeli tej csilingelése,
felálló mutatóujjal elsimítod a szomorúfüzek sárga lombját,
s jól tudod, hogy csak a legrosszabbat várhatod tőlem.
Érzelmeink villámai s az elsuhanó aranyló száznyolcas a nyitánya
a lefolyókban zuhogó víznek s az éppen kezdődő víkendünknek.
Azt a ruhát, melyet én álmodok rád
szibériai fák rostjának nevetéséből szőtték,
nyolcszáz lány zöld tenyere a talapzata gyöngéd vallomásomnak,
a mosoly rétegei udvariassággá merevednek arcodon,
s porcelán fülecskéd porcogós lehallgatóit
hidrogénezett hajad bozótja
tökéletesen álcázza.
Az időzített tárgyak és események mutatóit
a nulladik órára hajtják vissza,
viszont a nap, mit a szeretett lánnyal egy norvég jéghegyen töltünk,
minden jó ember szerelmes börzéje lehet.
Kétszemélyes szenvedés a férfi és a nő barátsága,
mert elköltöztek tegnap a rókák s a katonazenekart megtapsolták.
Szeretném összeszedni minden erőmet s egyetlen mozdulattal
letépni arcodról a merevséget s gondolataidat kitakarni,
egyetlen durva mozdulattal, úgy, ahogy a melltartót
vagy még inkább az alsóneműt szokták a nőkről letépni.
Az utak nadrágszíja mentén visszatérek a menés kezdetéhez,
az állati tapasztalatok felfedező öröme a szomjazó városok elé
gyerekekkel teli fürdőmedencét villant.
Modori ma jolikaként törik cserepekre nefelejcskék szemed,
s most érted meg hideg szemlélődésemet,
pontosan látod, ahogy képzeletem
a dolgok forrásához törekszik vissza.
Az utolsó patakot csöppként szürcsöli föl a folyó,
az utolsó folyót a tenger szippantja föl,
s az óceán egy utolsó felhőrojton a kék égre lebben.
Látom, mint figyeled velem együtt a természet eme emelkedő zuhanását,
látom, a sztriptíz egyetlen mozzanata sem kerüli el a figyelmedet.
Látszólag arannyal kivarrt fehér selyemruhádra emlékezem,
ujja a csuklónál föl van hasítva, szemem nagy örömére,
gazdag redőit tejfölsárga kasmírból varrták,
de tulajdonképpen azt látom, amint
a tiszta forrás s kerékpárján az isteni Agó a tavasz elé sietnek,
s te rám mosolyogsz, s nézed,
hogyan merítem kezem az alkotás agyagába,
s a föld illatában a te illatodat is érzem.
E pöndörödő képkivágások tálával gazdagabban
szürcsölöm a homokórák reménykedését, s az egészséges táplálkozás
miatt kedvesebb a bánat nékem,
a benzinkútnál talált darab drót az örökkévalósággal köt össze,
s a megzavart mézeshetem tavi pisztrángok ketreces tenyésztése.
Most egy kŕči kis kocsma mélyén ülök,
az erdő ablaktáblái hatalmas akvárium falai,
te, méhecskeként, szorosan a plafonnál úszol,
beleestél agyam mézeslépébe,
a lebegő függöny a remény folytonossága,
s a jégszekrény sorsom adóját őrzi.
Az este utolsó lángja a narancsszín tulipánban
beszippantotta látványát a ház utolsó gerendáinak,
de én inkább újságot olvasok, egy cikket arról,
hogyan rágták tizenkét percig az oroszlánok a pianínót,
hogyan bűvölték el az oroszlánykölykök az újságírókat,
s hogyan szippantja magába a föld nagy, mozdulatlan
ajtóin át a koporsók vetélőjében fekvő embert,
de az ember világát leghatásosabban a festmény ünnepli,
s a könyvesbolt az emberiség jövője.
Agyamban egyelőre csak édes tagjaid neszezését hallom,
bőrödet bájos rések ékítik,
magasba emelnek a cigarettafüst koordinátái,
a buborék emelkedik így a szódásüvegben,
a fák és virágok köröket írnak le a levegőben,
az alma a fáról úgy hull le, hogy magvaiban már ott az új alma,
az este utolsó romfalai csendben a selymes porba omolnak,
de engem inkább az újságköltészet
végletei és szertelenségei érdekelnek.
Ez itt a fiatalkori blúzod,
ez pedig a szoknyád, deréktól lefelé enyhe domborulatokkal,
s ez itt empír szabású, elefántcsontszínű selyemtoaletted,
s ez itt az emlékbe eltett bérmálkozási ruhád,
s ez itt a hátad, söröskorsók alátétjei tarkítják,
akár a szürke ló hátát a sötét foltok,
s ez itt a leeresztett hajad, fejedből kottavonalak csörgedeznek.
Látom, amint mezítelenül úszol a sötétbarna gerendák alatt,
látom a sárga csillár erős fényében ütemesen mozgó kezed,
látom, lüktető lábadból melegforrások buggyannak elő,
tested minden pórusa gyöngyöt izzad,
elmerülsz a foszforeszkáló fürdővízben,
s rezgő bokádról szódavízsugarak sziszegnek le,
pezsegnek az uszonyok, a tollas ásványok, a repülő halak szárnya,
s az ifjú és szép görög istennek, Hermésznek a bokájához kötve egy légikisasszony.
A teleholdban az első lábnyom: Armstrong cipőtalpának a lenyomata csillog,
de engem mégis az az esti lapokban olvasott hír hatott meg,
miszerint egy gyógynövényeket gyűjtő hatvannyolc éves asszony
elaludt a virágos réten s egy kaszálógép beszippantotta,
s mikor kihullt a gépből, már nem lehetett megkülönböztetni a sarjától s a gyógynövényektől.
A csillagjármű még mindig ott áll, ugyanazon a helyen,
ez itt már a te kerékpártúra-ruhád,
sötét seviotkosztümödet bársonyrózsa ékesíti,
de én a levegőt irigylem, melyen úgy siklasz át,
mint a mosdószappan a kezeim között,
irigylem a Royal zselé üde könnyeitől az arcod,
az üvegpapírt is irigylem, amivel be vagy vonva,
s azt is, ahogy a férfitekintetek lobbanékony gyufája hozzád súrlódik,
irigylem a spermák s angyalkák svadronjait:
állandó kíséretedet, s irigylem saját magamat,
amiért irigyelhetlek, az ember vágya mindent legyőz,
a vágy robbanékony, akár a gyermekbaleset.
Törzsed előre hajlik, szádból kipezseg egy pasztillákból álló tépett kaláris,
úgy villansz át a lokálon, mint a hársfatörzsből kipattanó forgács.
De az élet nem más, mint a piszok levakarása,
a kegyelem, a véletlen s a szükségszerűség: a csoda hármas pufók ikrei,
a lányok futballcipői pedig májusi szavak,
olyan cipellők, melyek az űrhajónál csak egyetlen számmal kisebbek.
Az összetört bábu cserepei felsértették a lelkem,
a szemem közvetlen közelében mászó hernyó nagyobb a távolban robogó gyorsvonatnál. Valahol a morva hegyekben egy ember sokáig
nem kapott munkát, megostorozta hát Jézus szobrát.
Látom, mint szívódik vissza az életem az anyám életébe,
látom, mint kötöz vissza a köldökzsinór Éva ősanyánk bájos hasába,
látom, hogy a szennyes alsónadrágon a foltok a végtelen lenyomatai,
s a fenséges iszonyattal megtekergetett belek nemesítik a látást,
látom spermáimat, amint valami visszaszippantja őket egészen az első magömlésemig,
úsznak az árral szemben, akár a hegyipisztrángok,
látom, őseim hímvesszei hogyan szippantják életemet vissza
egészen Ádám ősapánk ondócsatornájába.
Érzem, mint veszik ki oldalbordámat (máig hiányzik).
Minden pórusom fokozott készenléti állapotban van,
a látható világ finom pólyákban nyugszik,
s az ország abroszán túl az életadó űr honol,
és soha nem érem el az ellentmondások keresztbetett kardjainak hegyét,
nem tudom kibogozni a négy világtáj roppant csomóját.
Jó hallani az üvegtáblák csörömpölését,
s jó látni, hogyan szuszakolod át magad a dolgok túloldalára.
Most egy rét fölött repülsz, alacsonyan, mint vihar előtt a fecske,
virágzó szibériai íriszek lila villámokat írnak melledre,
egy pillanatra elbizonytalanodsz s megállsz a levegőben,
mint a régi drogériák pultja fölött függő sellők,
aztán beúszol a virágzó olajfák illattengerébe, mert tudod,
mennyire szeretjük a virágzó olajfaágat,
a szekrényben régen az ingek s a blúzok közé raktuk,
az ártéri erdők illata üdvözlet, képeslap tőled,
a forró levegő üvege mögött a dűnék barnája combod s csípőd színét idézi,
a virágzó margaréták erdeje olyan hangtalanul zúg,
mint a te mozdulatlan szempilláid.
Így lépdeltünk akkor kéz a kézben, csendben,
köröttünk nádasként zöldellt az alkony,
a kaszárnyákban fújták a bánatos takarodódalt,
s az árnyak barnászöld redőkbe rendeződtek.
A rikkancsok az Esti Prágát kínálták:
Két miniszter kiesett a repülőből!
Éber határőreink megmentették a
milliókat érő templomi festményeket!
Lenin kapta az első számú pártigazolványt,
maga Leonyid Brezsnyev írta alá!
Ismeretlen férfi holtteste a krči erdőben!
Aztán a groteszk és szomorú színjáték a Vencel tér aluljárójában folytatódott,
az örvendező űr bevonta az eseményeket fóliával,
álltam a derűs nap romjai fölött,
s néztem, ahogy az ismétlődés vidám romlást hoz ránk,
s a feliratok s az utcai lárma friss kedvvel tölt el.
A Moldva partja akkor fekete bársonysapkáktól fénylett,
a kaszárnyákban fújták a bánatos takarodódalt,
szemérmed varratok, arany pántlikák
s bársonygombok zárták le, akár egy taftblúzt.
Szakadó esőben egyszer egy hatalmas kövön
szerelmeskedő csigákat láttunk, nyálkás testük egész felületével
összetapadtak, mint két karéj összeborított vajaskenyér.
Lépkedek a mélysötét éjszakában,
a csillagtalan ég látható gerezdje szerint tájékozódom,
megyek az összeboruló fenyők bozontos öle felé,
s minél mélyebbre hatolok az erdőben, annál biztosabban tudom,
hogy két széttárt lábad felé megyek,
s nemsokára teljesül álmom, befordulok öled szentélyébe,
lajtorjásszekér egy kitárt barokk kapuba.
De egy kanyar hirtelen eltakarja az utat s messze tolja
gyökerét s forrását lábad két ágának.
Vízimalom kerekére kötözve olyan helyzetbe
tévedek, amilyenben még sohasem voltam,
a székesegyház szobrokra hull szét, plakát a betűire,
de az almára ragasztott betűkből a bibliát megint meg lehet írni,
az isten háta mögött Halics pályaudvarának empír portálját
vissza lehet változtatni görög timpanonokká.
A kaszárnyákban fújják a bánatos takarodódalt,
zöld víz a hajnal, az ablak a folyóra tárva,
egy bő női blúz test nélkül himbálózik egy vállfán.
Nedves homokon lépdelek s arcbőrödre gondolok,
hátadra gondolok,
nyakszirted magas és finom ívére gondolok,
fűzővel összeszorított parasztasszonyosan széles csípődre gondolok,
s csípőd ékére, a két függőleges csíkra,
szőrszálakból font nyakkendő az elülső,
hajszálcsövesen emelkedik benne a vágyam,
s a sévres-i porcelán szilánkjaira gondolok.
Leereszkedem egy erdei patakocskához s újra meg újra
arcomba fröcskölöm vizét, s élvezem a környék temetőiben
nyugvó szép lányoknak e desztillátumát, a lányszépség
a páfrány, a homok s a csarab szűrőjén átszivárogva
csendes források, sebes csermelyek
illatos hajává válik, megfürdetem az arcom
e szenteltvízben, s keresztet vetek magamra, benne
szemérmed rése a függőleges s szádé a vízszintes vonal.
Az Esti Prágát kínáló rikkancs tovább kiabál:
Kinek veszett el családtagja?
Czesko, a partizán azt írta a múltkor,
hogy kút vagyok s gyereket fojtottak belém.
A kaszárnyákban fújják a bánatos takarodódalt,
józan vagyok, de a részegség jegyei észlelhetők rajtam.
A víz megfiatalodott,
ha a gazda meghal, állatai is sírnak.
S aztán már csak kacajunk lángol, lángol, lángol.
Halálosan fáradt, de boldog vagyok.
Ámen.
1976 június