Kalligram / Archívum / 1993 / II. évf. 1993. október / Szerelem, lóhalál

Szerelem, lóhalál

A minap  roppant mértékben felcsigázta érdeklődésem különleges osztályának serény „dolgozóit” egy hír, amely szerint rejtélyes merényletsorozat tartja izgalomban Angliában a lótenyésztőket és általában az állatbarátokat is. A rendőrség nagy erőkkel nyomoz egy – feltehetően perverz – tettes után, aki az utóbbi nyolc hónapban az ország legkülönbözőbb területein lovakat sebesített meg, egy esetben pedig le is ölte áldozatát, egy kancát.

A megtámadott állatokat – kancákat, méneket és csődöröket válogatás nélkül – a tettes késsel vagy más éles szerszámmal többnyire a nyakukon és a nemi szervük környékén kaszabolta össze. Több súlyosan megsebesített lovat utólag el kellett pusztítani.

A rendőrség állítólag értetlenül áll a bűntények előtt, mert sem indítékra, sem az elkövetés helyeinek bármiféle sémájára utaló jel nincs egyelőre a birtokában. Nem zárja ki ezért a boszorkányságból történő elkövetést sem. Egyesek összefüggésbe hozzák a lovak elleni merényletsorozatot Peter Shaffer 1973-ban bemutatott színdarabjával és a belőle készült filmmel, az Equusszal. (Richard Burton Martin Dysart pszichiáter szerepében.)

A rendőrség – jobb ötlet híján – egyelőre azt tanácsolja a lótulajdonosok-nak, hogy fokozottan őrizzék, akár kutyákkal is, istállójukat. (Akár pitbullokkal?)

Nos, ennyi a hír, amelyen elrágódhatunk egy ideig, ha csakugyan szeretjük a lovakat, beleértve az angol lovakat is. A Tandori Dezső iránti vonzalmunk itt most nem olyan lényeges, Swift sem, pedig roppant csábító egy intellektuális kaland a Nyihahák országába, ahol rögtön politikai színezetet lehetne tulajdonítani az ügynek. Ez azonban valószínűleg tévútra vezetne, akárcsak az a feltételezés, hogy az említett színdarab lehetett valakire ekkora hatással, még ha százszor megfilmesítik is! Megfilmesítették. Bármennyire meggyőző az azóta megboldogult Burton a „megzabolázott” lélekorvos alakításában, és az az ifjú bárki is a lócsonszerepében, nehezen elképzelhető, hogy a szóban forgó – bűnre hajló – emberfia (vagy ördögfia?) ettől ragadtatta magát ily szörnyű cselekedetre, amelynek döbbenetes következményeit fentebb vázoltuk a sajtó segítségével.

Amennyiben – ki tudja, milyen oknál fogva? – illó pillanatra megállunk vágtázó világunkban, s behatóbban eltöprengünk a lovakon (Equus caballus – Brehm Alfred szerint hihetetlenül okos jószág, amely a tárgyakat pontosan megismeri, ráismer az istállóra, a hídra, útra és biztosan rátalál minden ösvényre, sokkal jobban ismeri az utat, mint részeg kocsisa), ha a lovak néptelenedő társaságán belül kalandozásra hajlamos figyelmünket a véres atrocitások áldozataivá vált angol lovakra összpontosítjuk, rögtön szembe ötlik: embertelen drámájukért Peter Shaffer drámaíró aligha okolható. Itt nyomban meg kell jegyeznünk, hogy a jó tollforgatóknak kijáró elismerésen túl bennünket semmilyen személyes rokonszenv nem fűz Peter Shaffer drámaíróhoz, következésképp elfogulatlanoknak vagyunk tekinthetők a lószurkálás kínos ügyében.

Tőlünk senki által ki nem kért véleményünk szerint – mert elvégre minden jó tanács jól jön! – Peter Shaffer mint szodomizálásra (?) és lóaprításra felbujtó vádlott játszi könnyedséggel építheti ki a maga szilárd védelmi bástyáját, amihez nincs is szüksége a szakmájában jártas, kivételes képességű ügyvédre. Shaffer nyugodtan megtakaríthatja a pénzét, mert sokféleképp érvelhet hatékonyan – a saját szíve és esze szerint. Shaffernek csupán arra kell nagyon ügyelnie, nehogy elkövesse a végzetes hibát: nehogy arra hivatkozzék, ő csak írt egy drámát, a többiről nem tehet. Mert amint ezt megteszi, iszonyúan támadhatóvá válik. Nyomban kifordíthatják a helyéből, mint egy régi istálló korhadt ajtaját. Tüstént szalámit csinálnak belőle, mert a támadók tulajdonképpen erre várnak. Erre a változatra már istentelen idők óta prímán funkcionáló stratégiájuk van. A dolog így kivédhetetlen. Pergőtűz, majd egy lóugrás után: MATT! Es kész.

Az erkölcsileg megsemmisült író kést döfhet a saját hasába.

Némileg kecsegtetőbb a beszámíthatatlanságra alapozott védelem, ám tudni kell, hogy ez sem jelent biztos sikert, mert a vádlók számtalan analóg példával hozakodhatnak elő, csapkodván az asztalt, hogy itt az idő példát statuálni! Kellő önkontroll nélkül senki se merülhet az alkotás obskúrus ködgomolyagába.

Ezért – ha első pillantásra mégoly reménytelennek tűnik is – higgadtan a józan észre kell apellálni, s kizárólag az inkriminált műnek a szerző számára előnyös magyarázató elemzésére szorítkozni. Májbántalmakra panaszkodva párszor el lehet napolni a kitűzött tárgyalást, de ezt sem szabad, nem is lehet a végtelenségig csinálni!

Péter Shaffer esetében erre nincs is szükség. Az ő apológiája szerint egyszerűen az van, ami tény, hogy az ő sikerló-drámájában a megbomlott idegrendszerű istállófiú, az a Strang gyerek nem kaszabolja, pacsmagolja ennyire össze a szegény négylábú barmokat, mint azt cselekedte a The Guardian egyik friss cikke szerint is az ismeretlen Equus-szadista. Alan Strang csak (?) kiszúrta a szemüket a patakéssel, mert valami olyasmit láttak, amit nem kellett volna látniuk. Tulajdonképpen nem is látták a nyomott fiú szégyenteljes felsülését a szénában vagy szalmában bizonyos Jill Mason kisasszonnyal bizonyos pornófilm után, amely tulajdonképpen nem is volt az. Mindenesetre jött a kés. Azután pedig a pszichiáter.

Nem tartjuk fontosnak egy sikerdráma sztoriját elmondani. Az Equusét, amely körbenyargalta csaknem az egész világot a maga furcsa szexualitásával, lóbőr-erotikájával – bestialitásával, amelynek végén a lélekorvos szájában köt ki az elképzelt zabla. Tény, hogy a ló finom tapintású, megbízhatóan izmos és meleg testének bensőséges, legbelülről jövő kisugárzását az ellenséges, rideg világban barangoló elődeink is megtapasztalhatták a nappali kalandoktól terhes estéken, midőn nem jött álom a szemükre. Ilyenkor egészen közel húzódhattak Equushoz, aki megértéssel volt irántuk, magához engedvén őket. Equus, a vágtázás Jószívű Istene, ha egy kis horkanással is, de végeredményben mégiscsak nyugodtan tűrte közeledésüket, csaknem szerelmetes becézgetésüket, simogatásukat, lóölelésüket – ártatlannak tűnő döfködésüket. Equus, ha figyelmeztették is, nem hitte el, hogy vigyázni kell ám nagyon, mert Fehérlófia farkas. (!)

Elődeink nem kerültek a pszichiáter heverőjére, csupán gyóntatószékbe, amikor István király megalapította az intézményt, de hogy ott esetenként pontosan mik hangzottak el, azt már csak a képzelőerőnk rekonstruálhatja, s ez most nem is fontos. Más lapra tartozik. Más időben, más papírra. Mert egyszer talán írunk még egy tanulmányfélét a fájdalmas magyar lófogyatkozásról, amelyben az utolsó magyar ló fejére kerül a lángoló töviskoszorú. De az is lehet, hogy nem írunk soha. Hisz minek?

Nos, mindegy. Ha nincs kitérő, cél sem nagyon lehet. Egy kicsit – visszalapozva a múltba – behelyettesítettük Alan Strang lócsókját, hozzáfűzve a megállapítást, amely szerint – EQUUS, SZERETLEK! – a Shaffer-drámát anno domini elég jól fogadta a magyar közönség. Az előadás meglehetősen nagy visszhangot váltott ki, az újabb korból származó cikk viszont semmilyet. Ezért némelyest – vagy teljes egészében – hézagpótló mostani igyekezetünk, hogy ismét az angol lovak keserű sorsára tereljük – szerény lehetőségünk és tehetségünk szerint – a magyar figyelmet. Természetesen vagy természetellenesen egy olyan időben, amikor a lóról megint csak csaták jutnak eszünkbe, miközben a lovas – irományával együtt – a legrövidebb úton köthet ki valamelyik kukában. Istenem, ilyen idők ezek! (A műfaj meghatározatlan.)

Nos. A kanca. Tudomásunk szerint az angol kanca – aki nem látott még olyat, képzelje el bátran! –, az angol kanca is sokkal nagyobb egy pitbull kutyánál, de nem ez a fontos. A kanca sajnos – a maga viszonylag békés mivoltában, nomen est omen! – angol nyelvterületen – szinte rémdrámába illően! – MENNYI ITT A FELKIÁLTÓJEL! – (esetenként a zárójel is) – meg a vessző –, az angol kanca a saját közhasználati megnevezésében kitartóan magával hordozza a maga iszonyú végzetét, az egyéb nyelvterepekre való átterjedés (kontaminálás) fenyegető lehetőségével. Széna és dobbantás. Egy csatorna nem csatorna. Az angol nightmare, „lidércnyomás” a szakirodalom szerint tulajdonképpen „éjkancát” jelent, mert MARE = KANCA. Magyarul a kanca arra is figyelmeztet, hogy kan-ca, tehát férfiból lett, akár az éj leple alatt, s kozmológiai síkon így kapcsolódik ő a vészthozó Mars megtestesüléseihez. Tehát ne csodálkozzék, ha netalán jómaga is szuronyt kap az oldalába vagy akárhová! Mert ez a világ rendje vagy rendetlensége. Késvillanások és passz, senki se játssza az ártatlant! Végeredményben Shaffer „kolléga” se. Van neki is épp elég vaj a fején... Nem is teszünk róla több említést. Sütögesse csak a maga kis pecsenyéjét másutt! Hát, ha ez fordulat, hadd legyen! Ez is mindegy kavargó bolygónkon.

Szóval az van, hogy többek között ez a Mountbatten nevezetű kanca kapott a közelmúltban – értesüléseink szerint – egy hónapon túl sem gyógyuló sebeket a távoli szigetország ködgomolyagában, amiért gyors eljárással le kellett lőni, s most ez tartja izgalomban Angliában a lótenyésztőket. Jó. 18 ezer font, angol font a nyomravezetőnek – ez sem kutyuska. Lehetne vele mit kezdeni. Persze, ha tényleg megkerülne a szadisztikus – netalán kabalikus illető. A kabalisztika azonban – higgadt magyar szemmel tekintve a tárgyra – ebben a rejtélyes esetben nem játszik meghatározó szerepet. Equus caballus – így nem lényeges patkónyom. Azaz: ahogy vesszük.

Kabalisztika, szexualitás és mégiscsak: politika – elegyül szerepel az ügyben. ÉS MÉGISCSAK POLITIKA! Bármennyire is szeretnénk kizárni. És – szerény, de üres perceinkben jól megalapozott véleményünk szerint – semmi más. És... Tulajdonképpen miről van szó? Nemcsak Anglia. Egyetemes brit konfliktus ez. Hatalomvágy, nem csupán jóslás a ló beléből, hanem szexuális, kabalikus hatalomszerzés – equális aktusa! Hogyan?

Alszunk erre egyet, mert a nagy felfedezés hevében kissé összekuszálódtak a gondolataink. Kicsit beszüremlett a Népfelszabadító Háború fogalma. Holnap azonban jobb lesz. Holnapra azonban minden világos lesz.

                       

Nos. Akivel megesett már, hogy megpróbált valaminek utánajárni vagy akár utánanyargalni, az jól ismeri a súlyos kutatómunkát követő könnyed ugrás (akadályvevés) kirobbanó örömét. Egyszercsak megvan a mindenre választ adó régi történet:

A felejtés visszafordított lóverseny-pályáján egyszercsak – rég kiselejtezett könyvek sárguló lapjai közül, tekintet nélkül bárki újonnan és sebtében kialakított ízlésére, félerővel használt agyára, a mával összefüggő múlt gyors ütemű kilúgozódására, régen eldobott ostorokra és lókefékre, rég lócitrommá sajtolt szénabálákra és rég füstbe ment lócitromok ellenére – váratlanul előgaloppozik a MEGOLDÁS:

Tajtékzik, így hát ismertessük lassan! Felettébb velősen. Tudósul visszatorpantottan. Vagy visszahorkantottan? (Vegyük tudomásul ésszerűen, ugyanakkor ujjongva! – az utasítás részünkről.)

—   EQUUS; OLDOZZ FEL BENNÜNKET! DERÍTS FÉNYT E TÁLTOS-TALÁNYRA!

—   MONDD EL, EQUUS!!!

Brit vonatkozásban az a helyzet, hogy valamikor – egyelőre még nem oly távol –, de annál régebben: – hol volt, hol nem volt: szinte Erzsébet királynő is tudhatna róla, hogy a szoláris mítoszokban, mesékben ló és lovasa a teljesség, a győzelem jelképe: kettősükben egyesül a négy elem, a Nap és Hold, a fény és árnyék, nappal és éj ereje, varázsa, ettől legyőzhetetlenek. Az asztrogiában a Nap és Hold csak együtt közömbösítheti a Szaturnusz ártó hatásait, a mesékben a hős segítője (táltosa) által „kerül nyeregbe” a Gonosz ellen. Esetünkben roppant fontos, hogy pontosan ez a gondolat ölt formát az ír királyok 12. századig érvényes beiktatási ordójában. Nota bene! A prűdek fordítsák el egy pillanatra tekintetüket! Az ír előírás szerint a jelöltnek – volt-e kedve hozzá, vagy sem – jól láthatóan közösülnie kellett egy kancával. Ha másképp nem ment, akkor kőrisbogárport fújtak egy csövecskén keresztül a szájába. A kőrisbogárpor hatásának és ellenjavallatainak részletes ismertetésére itt nem térnénk ki. Aki mindez idő alatt a lovat fogta, s ha szükség mutatkozott rá, halk szóval nyugtatta, általában ebből a derék férfiúból lett később a főlovász a király udvarán, ami igen megtisztelő pozíciónak számított, de ez megint más lapra tartozik.

A rituális egyesülés (Coitus homo equus – az ősi ír kifejezést erre a lenyűgöző eseményre nem ismerjük), a szigorúan megkövetelt lópuszi után a kancát feláldozták, majd egy üstben megfőzték, lóhere levelével fűszerezve, amelyről a beavatottak jól tudják, hogy az írek nemzeti jelképe. Az eredeti lóherét később a gyári készítésű, here alakú tészta váltotta fel, de hol voltak már akkor az ír királyok! Arthur azonban még várja a maga pillanatát, akár egy időzített bomba...

Nos, amikor a kancaleves picit kihűlt, a királynak – evés előtt – meg kellett merülnie a lében, miközben a dalnokok végezték a dolgukat. Hogy a király elengedte-e nedvét a levesben, azt csak ő tudta, mindenesetre következett a nagy lakoma. Ezzel együtt megtörtént az, aminek kellett. Egy kis ebéd utáni pihenő végeztével – új erővel, új királlyal – el lehetett indulni szétverni az ellenséget, amelynek az írek sosem voltak híján. A krónikások szerint így volt ez a régi ír időkben.

Na, és most?

Most már az ír sört is teherkocsival szállítják, Arthur király gyönyörű legendájából – is – filmet csináltak, de mintha valaki bosszúálló, felszabadító kezébe kapta volna a kardot. Legalábbis konyhakést rejtett a kabátja alá, s most úgy járja – mindenféle kortárs drámai műre fittyet hányva – a mitikus, zöld angol mezőket. Nem dinamittal, borotvaéles pengével írja a maga tragédiáját.

– MIÉRT?

Valószínűleg arról van szó, hogy király akar lenni. Mert úgy véli, akkor azonos szinten tárgyalhat egyéb királyokkal és királynőkkel. Nem kell lentről ágaskodnia, nyugodtan ultimál-hat, mert neki is van koronája, jogara – lovaglópálcája. Nyeríthet szabadon!

De ehhez előbb meg kell merülnie az ősi erőlevesben. Így hát – bizonyos előcselekmények után – megpróbálja begyűjteni az Equus-erőleveshez a szükséges húsanyagot. Mivel egész lovat nem tud elcipelni, szerény kempingező felszerelésével nem is tudná egyszerre megfőzni, úgy döntött, több lóból szerzi be az alapanyagot – különös tekintettel a delikát részekre, hisz azok jelentésbeli holdudvara mindig is szélesebb. így hát kisebb részletekből igyekszik összeállítani az egészet. Ez a tény azt mutatja, hogy valószínűleg bukott történelmi szakos egyetemista, vagy netalán néprajzos – esetleg logika? Mindenesetre az inverzív gondolkodásra hajlamos egyén.

A fotorobot szerint tehát viszonylag fiatal, bizonyára ír, s nincs kizárva, hogy Arthur a neve. Ha netalán Sean, akkor is felkapja a fejét, amikor valaki Arthurt kiált az utcán. Az sem elképzelhetetlen, miszerint gyermekkorában egy ideig angolnyereg alatt puhították.

Nálunk is feltűnhet. Óvatosan kell bánni vele! Könnyen meglehet, hogy patkó van nála.

                             

Üdvözlettel a Nyomozó Kft.

                 

P.S. Az irat első példánya megküldve a Scotland Yardnak. A másik első példányt páncélszekrényünkben őrizzük.