Befejezetlen gondolatok

A megtestesülés gondolata régóta ott kísért az európai gondolkodásban. Azt is mondhatnánk, hogy ez az európai kultúra egyik fő eszméje. Megkockáztatnám azt a kijelentést, hogy mögötte nemcsak a kereszténység hatása, hanem valami más is meghúzódik. Mégpedig az a megrögzött előítélet, hogy előre elhatározva valahol készen állnak a lét modelljei, és hogy ezeket elegendő „létrehívni”. Az ún. objektivációs elmélet is alighanem ennek a lenyomata. Ami arra engedne következtetni, hogy – akárcsak az Ige megtestesülése – ez sem egy monista világkép része. Az objektivációk feltételeznek egy „más” világot, amely belső, eszmei, vagy nem nyilvánvaló, és amelynek a külső, materiális és hozzáférhető változatai ők maguk. Ennek a magyarázatmódnak a társadalomfilozófiai ikertestvére az ún. konspirációs elmélet, amely arra támaszkodik, hogy a történéseket nem az empirikus aktőrök cselekedetei, hanem egy, a háttérben meghúzódó titkos csoport összeesküvése irányítja. Azt már Karl Popper is leírta példaként, hogyan irányították az Olümposzi istenek csetepatéi és ármánykodásai a Trója alatt hadakozó görögök döntéseit, vagyis hogy a homéroszi magyarázat sem más, mint a konspirációs elmélet egy korai csírája. A teleologikus keresztény történelemkép pedig egyértelműen az isteni tervre hagyatkozik akkor, amikor a teremtés és a végítélet közé helyezi a történéseket. Krisztus személyében nemcsak a megváltás, hanem az „igazság” is leszállt a földre. A megtestesülés gondolata tehát azt is magával vonzza, hogy az igazság a birtokunkba juthat. Más szóval: az igazság valóságossá válhat, és ezért az egyedüli erkölcsös cselekvés az igazság érvényre juttatása. A dilemma ezek után az, hogy ha a valóságot nem megtestesülésnek (objektivációnak) fogadom el, hanem valami olyasminek, ami önmagát teremti (tehát ősképe sincs, hanem csakis történésének logikája van), továbbá ha az igazságot sem dogmának tekintem, hanem olyan ideiglenes tételnek, amely a vélemények konszenzusán alapul, akkor hogyan létezhet transzcendencia?

*

A fenti kérdéshez még egy kapcsolható: maradhat-e hívő az az ember, aki már nem hisz a megtestesülés eszméjében? Kérdezem pedig mindezt azért, mert Chesterton állítása szerint az a keresztény, aki hisz abban, hogy az istenség szorosan egybekapcsolódott az anyaggal.

*

Kik a misztikusok? Azok, akik a lélek végső gyönyörét nem a gondolatokban, hanem az érzésekben lelik fel. Számukra tehát érvényes, hogy ember és ember, ember és transzcendencia közötti viszonynak a szerelem az ősmintája. Nézzük csak meg az extázisban feloldódó szentek arcképeit! A tekintetük nem a halál közelsége miatt törik meg, hanem – nagyon profán leszek – mert testi-lelki önkívületben vannak. Ez az állapot kegyelmi állapot, és a szerelem csúcspontjára jellemző. No persze, és még azok nevezhetők misztikusoknak, akik a kegyelmi állapotot nem hosszú, fáradságos munkával érik el, hanem hirtelen, váratlanul, egyszerre; megvilágosodással.

*

Azok a kivételes pillanatok, amikor úgy tűnik, hogy a dolgok hasonlítani kezdenek önmagukra!

*

Relativitás. Ágyszomszédom a kórházi szobában részt vett a kitelepítési akciókban (mint volt partizán, majd közbiztonsági szerv). „Micsoda idők voltak – mondja. – Éjjel-nappal lábon voltunk, hogy ne történjen semmi baj. Meg is fáztam, benáthásodtam.”

*

Még az előbbihez: Kezem ügyében volt Pascal. Régi szokás, hogy ha valamilyen dilemmánkra nem találunk választ önmagunkban, felütünk egy bölcs könyvet, és a szemünkbe ötlő első mondatot elolvassuk. Nos, Pascal eléggé bölcs volt ahhoz, hogy tanácsot kérhessünk tőle. Mit válaszolt partizán szomszédom önsajnálatára?: „Soha olyan igazán és olyan vidám szívvel nem cselekszünk rosszat, mint amikor lelkiismeretünkre hivatkozva cselekedjük.”

*

A világ számunkra nem önmagában létezik. A számunkra-létezés mindenkori diszpozícióinktól és aktuális állapotunktól függ. A genetikailag adott, személyesen kifejlesztett és a személyiség teremtette szűrő az a kanti „tér-idő forma”, amely elrendezi számunkra a valóságot. Ez a valóság szinte összenő velünk. Az átfedés kétirányú: a világ bennünk az egyik, és mi a világban a másik oldalon az az egység, amely állandósítva önmagát, azonosít bennünket saját magunk és a világ előtt. Ez az állandóság azonban nem jelenti azt, hogy időről időre meg ne szakadjon a láncolata. Történik pedig mindez főként bizonyos egzisztenciális állapotoknál. Az unalom,  a szorongás, a félelem és más egzisztenciálék hatását már leírták, így most csak a fájdalmat hoznám fel példaként. A fájdalom olyannyira visszaránt önnönmagunkba, hogy a külvilág nemcsak idegenné és érdektelenné, hanem egyszerűen semmivé válik. Történik ez oly módon, hogy kívül kerül azon a horizonton, amelyet a fájdalom határai szabnak meg. A mindennapok józansága és az önuralom (a világ bennünk) talaját veszti, és előtérbe nyomul a tiszta szubjektivitás, az öntudatlan egoizmus. Itt már mindent a belső történések rendeznek el. Megszűnik az idő objektivitása is, és csak a fájdalom intenzitása az, amely a belső időfolyamot lüktetve előre viszi. (Ha egyáltalán beszélhetünk előrehaladásról, és nem inkább valami végetlen körforgásról. Érdekes összefüggés, hogy a tudatosan egotista emberek is az ilyen önmagába zárt „má”-ban élnek.) Saját magunk lepődünk meg a leginkább azon, hogy a világban-benne-létünk mintha eközben mások számára azonos maradna a megelőző állapottal. Mindez a visszatéréskor mutatkozik meg teljes pőreségében. A külvilág régi énünket üdvözli visszatértekor, pedig az már nincs. Megszűnt. A fájdalom átrendezte a viszonyulásokat.

*

A megkerülhetetlenség nem térbeli tulajdonság: nemcsak elkerülhetetlen találkozáshoz, hanem hierarchikus viszonyhoz is vezet.

*

Az önellentmondás nem biztos, hogy ellentmondás önmagunkkal. Elkerülhetetlen, sajnos, hogy néha nemcsak a saját nézeteink szószólói legyünk.

*

Vannak gondolatok, amelyek megkövetelik az agy anyaméh-voltát. Mások meg szinte várakozásunk ellenére pattannak elő. Legalább akkor istennek érezhetjük magunkat. – Zeusz meglepett arca, de büszkesége is, amikor Pallasz Athéné elébe pattant.

*

A múltat eltörölni, akár az izzadságot törölni homlokunkról: sokáig csípi a szemünket azután is.

*

A kapcsolatok gazdagsága és az állandó mozgásban levés tágítja és tisztítja látókörünket; a viszonyulások korlátozottsága és a kisebb dinamika viszont arra kényszerít, hogy az emberi lét mélyebb rétegeibe ássunk le. Hiszen egyetlen tárgyunk marad: saját magunk. A mélység pedig a lényeg. Ezért van az, hogy az ilyen alkotás inkább általános érvényű, mint a nagy területet befogó kép. Az előbbi helyzet ábrázolásra, az utóbbi elemzésre kényszerít.

*

Ha mindennek van saját mértéke, miért nem ismerjük el határait is? Ha valami körülhatárolt és meghatározott, miért alkalmazunk vele szemben abszolút mércét?

*

Igazság és hazugság. Közvetlenül véve: a hazugság jobban figyelembe veszi a változásokat, mint az igazság. A hazugság az aktualitás szülötte, míg az igazságban mindig van valami időfeletti. Továbbgondolva: a hazugság és az aktualitás hasonló tulajdonságokkal bírnak. Mindkettő kerek egész, lehatárolt, és idegenkedik minden olyan vonatkozástól, amely valami máshoz kapcsolná. Értelme mindkettőnek csak saját magában van. Akárcsak az aktualitás, a hazugság is egy megkonstruált múltból táplálkozik, jövőperspektívákkal nem számol. Ahogy az aktualitás az időfolyam egy kimerevített pontja, a hazugság az igazság sodró folyamába vetett kavics. – De erre jön a szkeptikus, és azt mondja: a hazugság, éppen lekerekítettsége miatt, tökéletes és állandó. Az való, hogy az igazság a folyam, mert az igazság egyik hulláma tovasöpri a másikat; de a hazugság nem kavics, hanem az a mérőléc, amely tájékoztat bennünket az igazság adott szintjéről.

*

Az irracionalizmushoz. Ha ellentmondás áll fenn az emberi lét külső és belső feltételei között, és ha a belső nem képes megvalósulni a külsőben, akkor nemcsak az elfojtással kell számolnunk, hanem azzal is, hogy a külső betüremkedik a belsőbe. Csakhogy eme utóbbi sosem válik valódi belsővé: externitása ezért exterritorialitássá torzul. Ami pedig kívül esik a szemléleti formákon, az hogyan individualizálódjék? Ha nem individualizálódik, felismerhető? stb., stb. A lét racionális felfogása válik itt kérdésessé, sőt, lehetetlenné. Keresni kezdjük a létünk mélyében rejlő belső alapot, amely azonban így – elválasztva a megnyilvánulásoktól – megfoghatatlan. A megfoghatatlanhoz pedig csupán egy út vezet: a misztika. – Ismeretes a bölcs mondás: „Az utas a célt ismeri, a vándor az utat.” A misztika pedig maga az érzéki térből kipreparált út. A misztika révén sosem érjük el a célt, kivéve persze, ha – mint a vándor esetében – az út öncél. Akkor ugyanis nincs feszültség, tér- és időbeli távolság a kiindulópont és a virtuális végállomás között, mert az úton állandóan önmagunknál vagyunk. Pontosabban: vágyott önmagunknál, amely ilyenformán felértékelődve kitágul, és magába fogad mindent. íme, az „unió mystica”.

*

Anatole Francé egy csodálatos mondata: „Elveit méltán tarthatta rendíthetetleneknek, hiszen sosem vizsgálta meg őket.”

*

Nagyapám fürdetése, körömnyírása és borotválása: az emberi test objektummá válása. A részlegesen tehetetlenné vált ember szégyenlőssége és kiszolgáltatottsága.

*

A tettekre való állandó rákérdezés ugyan megnyugtatja, vagy legalábbis ideig-óráig kielégíti a filoszt. Elbizonytalanítja viszont érzéseit, vagy pedig túlkomplikálja  azokat.

*

Gyakorlatias skizofrénia. Lenni és egyben felülemelkedni saját létünkön. Az átélt események és állapotok reflexiója. Kívülhelyezkedni önmagunkon. Ez egy lehetséges kiút a „tehetetlen egyidejűség”-ből (Musil); egyben pedig az önfenntartás formája és a könyörtelen helymeghatározás módszere. Könyörtelen a racionális megragadás értelmében. A módszertani szkepszis megjelenése a mindennapi világszemléletben és létben. Az önismeret útja. A reflektálatlan szerelem eredménye: a szerelemben vagyunk, nem pedig a szerelem bennünk. Azonosságunk az állapottal: eufória vagy apátia. Viszonylagos kívülállás: kedélyesség és megnyugvás. Vagy – Anatole France-ot és Josef Čapekot híva segítségül – ellenkezés és irónia, valamint megértés.

*

Az egyértelműség szükséglete. Amint a gyermekkorban, akként később az öregkorban is hiányzik a nem egyértelmű életszituációkban való tájékozódási képesség. A megszokottság egyértelműsége mint irányító erő. Persze: különbség is van a két életkor között, mert míg a gyermeknél a többirányú és számtalan lehetőséggel kecsegtető szociális viszonyok felismerésének a kezdetéről van szó, azaz a vagy-vagy sémáktól a bonyolult és ellentmondásos igazságokig vezető úmak a kiindulópontjáról, az öregkorban ennek a szövevényes életlombozatnak a lecsupaszítottságáról. Ezért válik az öreg kényelmetlenné és zavaróvá, amikor a számára (már) egyedüli utat követeli meg másoktól is. De nincs ebben semmi furcsa: magára hagyatva és magába zárkózva önzővé válik. Az önzés pedig egyértelműség.

*

A mindennapi reagenciamódozatok egyén általi elsajátítása nagyon fontos a beilleszkedés szempontjából. Az elsajátítás defektusai a szocializáció ellehetetlenülését is eredményezhetik. Egy ilyen tévútra csúszás példájának voltam a tanúja minap az autóbuszmegállóban. Egy fiatalember felvett egy eldobott gyufaszálat, szájába vette, és ezt a cigarettázóktól ellesett mozdulatokkal „szívta”. Még az elképzelt füstöt is kifújta. Amikor pedig beállt a busz, még a lépcsőn állva meghúzta az utolsó slukkot, majd „cigarettáját” ledobta és rátaposott. (Más gesztusaiból nyilvánvaló volt, hogy szellemileg deviáns egyénről van szó.) Ennél a fiatalembernél éppen a mindennapiság görcsös másolása volt az, amely – a többiek elutasító hozzáállásából kiolvashatóan – eltávolította őt a mindennapoktól, mindannyiunk közös lététől.

*

A kíváncsiság két formája: az egyik, ahol a tett vezérli a megismerést; a másik, ahol az okok felderítése önmagában hordja értelmét, és ahol az intellektus megfeszítése maga a szépség átélése.

*

Az intimitás kibontakozása a szerelem átváltozása: bódulat helyett a másik ember.

*

Ha valaki le akar ásni a dolgok gyökeréig, s ezt komolyan is gondolja, és rendelkezik kitartással meg a megfelelő adottságokkal is – előbb vagy utóbb sikerrel jár majd. Úgy kell neki!

*

Mi a valóság, ha már előzőleg lejátszottuk önmagunkban? – Más változatban ugyanez: hogy valami nem hoz ki a sodromból, az azért van, mert előtte már végiggondoltam és elintéztem magamban az egész ügyet. Viszont: előfordul az is, hogy az megy végbe bennem, ami az eseményekben még csak készül, de nincs jelen. Ezért a reagálások furcsaságai.

*

Az irónia megértés nélkül csak az önvédelem elegáns formája.

*

A sznob ellentéte: aki megengedheti magának, hogy esztétikai ítélete leplezetlenül az ízléséhez idomuljon.

*

Egyet-nem-érteni saját jól felfogott érdekünkkel – más szóval: ellentmondásba kerülni a valóságot feltérképező rációval – még jelentheti azt is, hogy erkölcsösen, lelkiismeretünkkel egyezően cselekszünk. De ez is csak a tudathasadás egy formája. Mit válasszunk tehát? Rációnkat-e, avagy a lelkiismeretünket? Nyilvánvaló az értékek bomlása ott, ahol ilyen dilemmák adódnak. Sőt, a ráció csak az adottságokat mérlegeli – pragmatikus ravaszság. A lelkiismeret pedig csupán önmentegetőzés – magánéletünk elfeledett fiókjában porosodó emlékfoszlány. A bátorság csak kettejük egyesítéséből adódhat, de eredeti formájukban, amikor a ráció nemcsak ravaszság, mégcsak nem is okosság, hanem bölcsesség; a lelkiismeret pedig az önmagunkkal és másokkal szembeni felelősség,  a személyiség azonossága.

*

Régi álom: Egy idegen épületben járok, ahol az ajtókon nincsenek feliratok – habár ez valamilyen hivatal. Egy ajtó előtt azonban figyelmeztetnek – vagy csak a tudatalattim ránt vissza? –: veszélyes bemenni. Pontosabban: két ajtó van. A belső mögött egy személy. Ha az arcába nézek, meghalok. Ezt tudom. Az alakja elmosódik, de jól kivehető, hogy megtermett, és istenek formálta, férfierőt gerjesztő hátsó fele van. Ekkor döbbenek rá, hogy ez a személy a halál – nőnemű halál. „Á tergo” közösülök vele, és sértetlenül, megkönnyebbülve távozom az épületből. – Ezt magyarázzátok meg nekem, elvhű feministák!

*

A dilemma ma már nem „vagy-vagy”, hanem „talán-semmi”.

*

A megmaradásról. Azt, ami tényként rögzült a múltból, az elfogulatlan szemlélet nem hagyhatja figyelmen kívül. De ez csak a jószándék vagy a gondolkodói tisztesség kérdése marad. Azaz szubjektív kötődésű. Bizonyos időszakoktól eltekintve – amikor ez a tény (vagy a tényként kezelt esemény) találkozik a jelennel, vagyis amikor szinte egyidejűvé válik vele – nincs olyan objektív kényszer, amely mindennapjaink részévé tenné azt. – Az, amit a jelen bevon reprodukciós folyamatainak rendszerébe, egyszerűen létadottsággá válik. Ez már fizikailag is megkerülhetetlen. Az egyénnek (és a közösségnek) két lehetősége van csak: az erőszakos elutasítás vagy a beletörődés. Egyiket is, másikat is akkor választjuk, amikor valami külső ténnyel szembesülünk. Az előző esetben a múlt a lelkiismeret horizontján belül maradt, ebben, a másodikban viszont olyasmivé válik, ami ránk erőszakolja magát. – Az viszont, ami már nemcsak múlt, nem is csak a jelen, hanem önmagán túllépve (transzcendálódva) már önnönmaga szimbóluma is, azontúl, hogy körülvesz bennünket, belénk is ivódik. Ez már nem az elidegenedett külvilág (és nem is a mindennapok unalmas taposómalma), de a lelkiismeretnél is több: ez a megélt metafizika. Nem a szubjektív (de szabad) erkölcsiség, nem is az ontikus (és sorsszerű) mindennapi lét; nem a puszta emlékezés,  nem is a verejtékező gürcölés,  hanem mindezek fölött (vagy mögött?) az örökkön visszatérő, a megszüntethetetlen alap. De nem az elvont szubsztancia, hanem a bensőségesség képében. Csak ez lehet az emberi teljesség.

*

Igaz, hogy már minden történetet megírtak, és hogy csak iróniával szemlélhető minden. Azzal az elnéző mosollyal, ami a gyermekek ismétlődő vicceit kíséri. Mégis, az élet megírja a történeteket, és el is játssza azokat. Talán ezt kell megragadni: ahogyan a már százszor elképzelt és elmondott esemény megvalósul és bevon bennünket a játékba. Vagy tán előbb azt, ahogyan a valóság csap át az értelmezésbe? – Véletlenül lapoztam fel éppen most régi jegyzeteimet? Ilyen esetekben a véletlent inkább tolakodó asztalszomszédnak tekinteném; azt sem lehet elhallgattatni, így hát ideírom azt a néhány sort, amin megakadt a szemem: Újsághír, anno 1838. január 23.: „Nálunk a tömérdek hó csaknem járhatatlanokká tette az utakat, és a farkasok szerte garázdálkodnak ... Különben is néha kevés biztonsággal dicsekedhetünk az áldott hon kebelében, s ha még uton útfélen a dühös farkasok étvágyának is kitéve vagyunk (azaz ha már nálunk az oktalan farkasok is korlátlan szabadsággal dühöngenek), nagy bátorsági helyzetünk épen nem irigyelhető. (Pozsonyban nem hallani ugyan a négylábú farkasoknak ittenkörüli garázdálkodása felől, de hó elég, sőt még az elégnél is több van.)”

*

Mindig elfog az áhítat a nyelv iránt, amikor pl. ilyen érzékletes mondatot olvasok: „ki azonban addig ne kereskedjék más lelkiösmérete körül, míg maga keblét meg nem tapogatja”. Ezeket a szavakat komolyan kell venni, mert elképzelhető a gesztus, amit jelölnek. Ez nem egy elvont szentencia, hanem pontos (majdnem azt írtam: fenomenológiai) leírása annak a mozdulatnak, ahogyan a kéz tétován a szív felé mozdul. Saját szívverésünk ritmusa tán figyelmeztet arra, hogy csillapodjunk!?

*

Egyidejűtlenségek egyidejűsége. „Egy franczia hírlapban 1837ről következő házassági statistica olvasható: megszökött nők 1132; megszökött férjek 2345; egészen elválasztott házasságok 4175; nyilvános viszálkodásban élő házastársak 17 345; titkos egyen nem értésben 13 279; egymás irón közömbösek 55 240; boldogoknak tartatnak 3 175; valamennyire boldogok 127; valóban boldogok 13.”

*

Robinson-paradigma. Defoe Robinsona nemcsak a 18. századi „robinzonádák” mintája,   amelyek azt mutatják be,  hogyan alakít ki maga körül társadalmi viszonyokat a magányos egyén. Mai „olvasata” valami másra figyelmeztet. (Bizonyítva azt, hogy a klasszikus művek sorsa az állandó újraértelmezés.) Mi is a 20. századi Robinson-paradigma? Elsősorban itt van az ismert történet: Robinson hajótörést szenved, és egy feladat elé állítódik. Adva van egyik oldalon a puszta sziget (létének új állapota), a másik oldalon a zátonyra futott hajó (a régi helyzet megtestesítője), amelyen ott vannak a túléléshez szükséges eszközök (másokat ugyanis Robinson egyelőre nem ismer). A feladat a következő: amilyen gyorsan csak lehet (mert nem tudja, meddig lehet), a szigetre kell hozni minden menthetőt. Robinson tehát szembesül a limitált idővel, amelynek a szorítása azáltal is erősödik, hogy nem ismeri a lezárulás pillanatát. Egymás mellé kerül a szükség bizonysága és a limit idegensége. Robinson a legmodernebb játszmát folytatja: egy állandó időszűkén belül kell olyan stratégiát megvalósítania, amely nem teszi őt a játszma vesztesévé. Pedig ez még a legáttekinthetőbb – zéró összegű – játszma, ahol az eredmény mennyiségileg kimutatja, melyik oldalon van a nyereség, és melyiken a veszteség. Többszereplős játszmákban már előfordul, hogy a játszma nem zéró összegű, tehát hogy minden résztvevő veszthet a dolgon. De most nem erről van szó. A Robinson-paradigma lényege abban rejlik, hogy az időszűkében lefolyó játszma opciói (amelyek az adott pillanatban egyetlen feldatra szűkülnek le) a megelőző helyzet adta ligatúrák segítségével oldódnak meg. Magyarán: minden felbukkanó lehetőség csak azon eszközök segítségével valósítható meg, amelyek a hajóból kimentődnek. Nem beszélve Robinson képességeiről, amelyek ugyancsak a múltjához kötődnek. Az eredmény Defoe regényéből ismert: Robinson túléli a nagy váltást. De – és ez az, ami miatt a történet itt és most a mi paradigmánkká változott: a robinsoni időszűke úgy nyert megoldást, hogy a megelőző állapot prolongálódott minden tulajdonságával egyetemben (még a Péntekhez fűződő viszonyban is). – Időközben megfogalmazódott a paradigma másik variánsa is, ismét egy regényben: Michel Tournier „Péntek vagy a Csendes-óceán végvidéké”-ben. Robinson itt nem törekszik arra, hogy a limitált időben megmentse előző élete rekvizitumait, hanem alkalmazkodik a természeti lét kereteihez, a rousseau-i utat választva. Csakhogy az időszűke fojtogató jelenlétének megszüntetésével egyszerre elveszítette időérzékét is. Kiesett a valóságból. – Csak ez a két lehetőségünk lenne? Vagy tán az első modellen belül szelektálni lehetne a múlt jövőt szolgáló eszközei között? Esetleg a másik modellt segítségül híva enyhíthetnénk az időszűkét? Igenám, csakhogy a játszma nemcsak a „mi” (az egyszemélyű kollektív Robinson) ügyünk, hanem több Robinsoné egyidőben, miközben „transzcendens” időbírák állnak felettünk stopperórával a kézben, és – ami a legkínosabb – állandóan az a visszatérő kényszerképzetünk van, hogy mi vagyunk Péntek.

*

Még egy rövid megjegyzés a Robinson-paradigmához: azzal, hogy a múltat mentjük, nemcsak arra kényszerülünk, hogy együtt éljünk a múlttal, hanem az is könnyen bekövetkezhet, hogy a múltra tekintve, hitünket is a múltba vetítjük.

*

A modern időtudat jellemzője a „nyitott jövő”, azaz egy állandó kalkuláció a sokdimenziójú léttel, amelynek egzisztenciális velejárója a bizonytalanság. A bizonytalanság abban az értelemben, hogy nincs egy előre elhatározott rend, amelyben az egyéni pozíciónk kötött és többé-kevésbé megjósolható. Tehát abban az értelemben, hogy – tudatosítjuk vagy nem – fel kell adnunk azt a világképet, amely a (teremtő) káoszt és a véletlent erkölcsi, sőt, metafizikai rosszként értelmezte. Ámde a biztonságot sem űzhetjük ki az életünkből, hiszen azzal a bensőségességet mint az emberséges lét lehetőségét szüntetnénk meg. Ha a jövőt megfosztanánk bizonytalanságától, akkor az idő szabadságdimenzióját szüntetnénk meg. Még pontosabban: a jövőt időbeliségétől fosztanánk meg, mert a jelen állapotot konzerválnánk. Mit tehetünk, hogy jövőnk nyílt lehessen, de el se bizonytalanodjunk teljesen; mert a teljes elbizonytalanodás az önfeladással egyenlő? Itt alighanem csak a bizalom segíthet. De ne a moralizáló szónoklatok bizalom-fogalmára gondoljunk most, hanem arra, amelyik a szociológia instrumentáriumát is alkotja. A bizalom ebben az értelmében csökkenti és kompenzálja a bizonytalanság előhívta időszűkét azzal, hogy ami eddig a külvilág jegye, tulajdonsága és funkciója volt, azt most a személyre delegálja. A bizalom tehát önbizalom és a másikba helyezett bizalom is egyszerre. Az első a siker, a másik a biztonság feltétele. De egyben arra is utal, hogy a bizonyosság csupán a létre ráborított szubjektív értékelés.