„Folytatás következik!”

Arckifejezésem sohasem illik a pillanatnyi helyzethez, ez az, gondolja Csák. Hát még a környezetemhez! Eszébe jut a vonatozás. Mit kellett volna tennie? Alvást színlelni? Mindegy, hogy megszólal vagy sem, arckifejezése úgyis elárulja. Ki tudná legyőzni saját idegrendszerét. A legfélelmetesebb ellenség bennem van. Vagy inkább a képzelgés okozza vesztemet? Megint fantáziálok...

Egy kiszáradt indára lépve nyögést hall. Mintha a sápatag töknek okozott volna fájdalmat. A töklámpásra gondol, melyet fiának faragott sok évvel ezelőtt. Kivájt szemét, orrát, száját vigyorra húzta a gyertyafény. „Ez még a jégszívű tündért is jóságra ingerli!” – mondta volt a gyermeknek. S maga is elhitte, amit mondott. Miért ne hihette volna akkoriban? Nagy telekben hosszú utakat kellett megtennie, s mindig az asszony után vágyott, különösképpen a zúzmarás fák között; jól emlékszik rá, árva varjúnak képzelte magát. Mielőtt rossz híremet költenék, akár a Leleményesnek, berzenkedett a körülmények miatt, visszatérek Ithakába, hogy ott haljak bele a vágyakozásba.

Persze, volt kiért. Most, hogy legyőzze magában az önsajnálkozást – a szövetségesed a legnagyobb ellenséged, megvet (így akarna visszahódítani?); s te képtelen vagy beletörődni a gondolatba, hogy nem muszáj egymást szeretni, egymásért élni –, megpróbálja fölidézni magában az útitársnőjétől hallott történetet, mielőtt még az emlék nyers üregét, bármilyen mélyre hatolt is le belé, ha úgy tetszik, a jövendőjéig, betakarná a köd. Mielőtt végképp eltalálná a (vaktában?) elhajított kő. Most érzi, hogy (már) mennyire nem csodalény – ó, ifjúság! –, aki arcát a földre tapasztva megérzi a forrást, s a rejtett érc mágneses hatással van rá. A fejét mintha vasfogókkal szorongatnák. Hová lett a hajdani kedves, aki delejezett ujjaival képes volt megszelídíteni a rideg tárgyakat is, csak hogy az ő kedvében járjon? Hát még szavaival – az undok időt!

Ez a kifáradt fej áskálódik, forrong ellenem; s ami benne van. Hogyan is írta Jókai? „S ezt a mi nagy ellenségünket... senkisem gyógyíthatja ki más a nagy bajból, egyedül mi, a száműzött ivadék...”

Ehhez, lám, nagyobb bátorság szükségeltetik, folytatja az elmélkedést útközben Csák, mint meghallgatni és végigélni (tehát el is hinni) egy divatos történetet a lélekvándorlásról. Manapság így fest minden éjjeli hazatérés! A sötét sikátorban egymásba vész a bontásoktól, valamint a szent felismerésektől könnyező nők arca. Elég az első tőrdöfés, s már ott érzed szívedben a többi szúrást is. Mint ahogy valamennyi menekülésszerű önhajszolás a koraszürkületben ugyanúgy végződik: az eltávozás kényszere fojtogat, mint nyakad köré tekeredő kötél, mint egy akasztófahurok. Látod az ismerős utcát, de nem ismered fő'i az óvó hangot... vagy a kelepcébe csalót, mely elorozza álmodat. Ha nem tudsz elaludni, kizárt dolog életörömmel ébredni. Ő elkiáltja magát: „Szakadék!”, te csak egy betonfalba ütközöl, s már sejted, hogy ez a kétféle látásmód hova vezet. Teljesen elszigetelődtök egymástól; már nemcsak a fejedről van szó, egyfajta gondolkodásról, hanem a lelkedről is, egész lényedről.

Képtelenség, az asszonyod ne tudná?! Az érzékeim olyan utakra is elvisznek, ahová ő nem képes (vagy már nem akar) követni!

Görcsben írom ezt a krónikát. Magam előtt látom a fanyalgókat, az unalmat az olvasó arcán, mégsem tágítok: nem tehetek derűsebbé, levegősebbé semmit mindaddig, amíg félig élem napjaimat. Tompán, álomtalanul... Azonkívül, nem szeretek összetépni teleírt lapokat.

Különben sem a megélt – avagy a megelőző – életem tölt el rémülettel; inkább a kiszámítható jövőbeli. Az önpusztítás esedékes éveitől megmenekülni, akár úgy, hogy tisztázok magamban egy döntő (egy „döntetlen”) pillanatot. Ebben segített ez az utazás.

Az élet egy táj... sivatagnak és virágnak keveréke (Petőfi)

– és milyennek látjuk? Attól függ, honnan nézzük. Nem csupán a térből, az időből is. Mikor és hol ismerjük fel saját magunkat és egymást!...

– Szörnyű lehetett – mesélte útitársnőm. – Felidézni önmagádban a holtat is.

– Pontosabban: önmagádból.

Éles fények követték egymást, futottak át arcán, arcomon. Forogni látszott a vonatfülke.

– Állítólag hajnalig gyötörték egymást. Én hamar otthagytam a társaságot, a diákok azonban tovább táncoltak, vigadoztak. Az elején azt hittük, hogy két ifjú ember feltűnési viszketegségéről van szó. Valami morbid tréfáról. De aki közelről figyelte, hallotta őket, annak a lélegzete is elállt.

Krisztit és Kazimírt látom magam előtt hirtelen, behunyt szemmel; mintha egy régi kórteremben – kórtanyán – kelnének életre: a függönyös ágyak mögül nyöszörgés, nyögés hallatszik, fogait vacogtatja valaki. Vagy inkább egy boncasztalon, mint Rembrandt híres képén (Dr. Tulp anatómiája), testük és lelkük porcikáig tárva föl a körülállóknak? A hihetetlen titkot.

– Ültek szemtől szembe – folytatta útitársnőm. – Fogták egymás kezét. A lény egyelőre még riadtan hallgatott. Szemébe hulló szőke haját, amint kapkodó mozdulattal, idegesesen meg-megigazította, száraznak érezte és pókhálószürkének. A fiú – sárga bőrű, madárorrú legényke, csak nagy, világoskék szeme tette álmataggá szabálytalan, csontos arcát...

(Nem azt kellett volna mondania, hogy csontüregeit?!)

– Arcához, nyakához, mellkasához érintette a lány ujjait, mindenki szeme láttára, mintha csak azt akarta volna, hogy a néhai szerelmes társ tapintással győződjék meg a túlvilágról érkezett jelenlétéről. A lány, bizonyára a kigombolt ing látványától is feszélyezetten, sápadozva, már-már alélt megadással fogadta a fiú átható, tiszta tekintetét, szuggeráló hangját, fojtott izzását, érvelését. Felindultan kalandozott el a megidézett közös múltban, akár egy vad, idegenségből visszahódított vidéken. Fénylő, puha bőre hullámzott. „Itt van rajtad egy anyajegy” – suttogta a fiú (ekkor még én is jelen voltam); a lány gépiesen bólintott, mire a fiú diadalmasan „továbbügetve”egy újabb érzékeny pontját fedte föl kedvesének a társaság ámulatára, biztos találattal egy-egy jelentéktelen dolgot is, amit a lány eddig a tudata mélyén – meglehet, nem is csak előlünk – rejtegetett. Kegyetlen élveboncolás volt; később (ezt már csak hallomásból tudom) azt is bevallatta a lánnyal, hogy annak idején – száz vagy kétszáz évvel ezelőtt – tüdőbajban halt meg. A kívülálló úgy érezte, hogy az idő áll... és mi megyünk hátrafelé,   mint a   rák;  azért észre sem  vesszük,   mikor...

Útitársnőm itt elakadt, mint aki fél kimondani a költőtől származó, de cseppet sem költött igazságot, miszerint egyszer csak hanyatt esünk, bele a gödörbe... (Petőfi)

Mindketten hallgattunk. Kis idő múlva kimentem a folyosóra és járkálni kezdtem. A gyorsvonat éles kanyarban száguldott, a csukott ablakon át is éreztem a heves széllökéseket. A kattogástól szaggatottá váló iramban úgy tűnt, hogy a táj mind mélyebbre fúrja be magát a hó alá, mintha attól tartana, hogy sebes világunk tébolyultan ráront és elpusztítja.

Visszalopóztam a fülkébe; nem szerettem volna elmulasztani a történet végét. Megkíséreltem ismét magam elé képzelni a szerelmeseket. Rosszul mondom: a sokakat feldúló éjszaka után Kazimir szenvedélye hiába indít újabb meg újabb ostromot, a lány szíve mind jobban elzárkózik előle, a visszahozhatatlannak hitt örömök elől, tekintete haladékért könyörög. Kriszti megrendülten néz időtlen (idős!) önmagába s a világ bomlása elé, mint valami fárasztóan, értelmetlenül ismétlődő színpadi komédiára. Mindezt útitársnőm szavaiból következtettem ki. A hölgy a továbbiakban meglehetősen akadozva, zavartan beszélt, s nekem úgy tűnt, mintha nem a rosszul megvilágított műanyag mennyezet verné vissza kimért szavait, hanem egy láthatatlan, magas boltozat, ahonnan mészkőcseppek csöpögnek alá nagyon lassan. (Mi lenne, ha így szólaltatná meg valaki kedvencének, Mozartnak a hangjegyeit, bájos kis zenetanárnő?) Diszkréten elrebegte még nekem, hogy a két fiatal jelenleg e.-főiskolai hallgató; másik életükben – ha volt ilyen – egy német városkában vagy várban találkoztak. A lány egy nyargaló paripára emlékezik vissza; arra, hogy dobogó szívvel nézett ki a vár ablakán – „Ő érkezett meg, Istenem!” –, s a széltől pirosló ég alatt titokban leeresztette a csörgő láncú várkaput, az idő mélyén valahol. A pej színe, ez tisztán él benne, alig volt kivehető a tajtéktól és a sártól; erei dagadoztak, kitágult orrlikából dőlt a forró pára. „Én úgy emlékszem, fattyú voltam” – susogja a fiú. A lány pedig: „A várban én is csak szolgáló...” Mire egyik társuk gúnyosan rikkantja el magát: „Micsoda komédiázás! A szép szűz ott ül a gótikus ablakmélyedésben, a kóbor szabólegény kalapot lenget feléje, s a bodorított fejecske máris illendően billent. Hah, az a fejbillentés! Mi másnak köszönhető vajon, hogy – tüdőbaj ide vagy oda – a gáncsnélküli ifjú lovag kardot ránt a liliomtipró várúrra, hogy a gazember arcába rója pro memória azon üzenetet: FOLYTATÁS KÖVETKEZIK!”... A kollégák két pártra szakadtak. „Az ég szerelmére, miért csináljátok?! – kérdezték a szelídebbek. – Unalomból?” „Inkább gonoszságból – morogta sötét pillantással Kazimirnak egy lehetséges riválisa. – Kegyetlen játék ez!” „Meglássa, ifjúúr, még párbajban fog elveszni!” – hangzott a csúfondáros jövendölés a félhomályból.

Csáknak sehogy sem sikerült még egyszer valamilyen kedvére való (ismerős) arckifejezést kölcsönöznie a különös párnak. (Mintha két üres, haszontalan koponyacsont dacolt volna vele. Ha nem vigyázol a holttá dermedt, kicsinyke sejtek halmazára – magadra is –, könnyen elszáll a „hagyaték”: a természet ajándéka – mint ahogy elrobog egy vonat a hídon vagy a kertek alatt.) Mindazonáltal azokban a percekben kezdődhetett meg – ez csak később tudatosult benne – felszabadulása a világra minden bajt, ocsmányságot, keserűséget rákenő, pusztító hatású depresszió alól.

A telek továbbra is hosszúak lesznek, morfondíroz magában Csák, csak a nyarak le ne rövidüljenek egy magányos kertiszékre... A fene egye meg, megint megéheztem! Az „éhsárkányok” ingerlése az egészség jele. Ilyenkor kedvet kap az ember... szóval úgy, mint néhai Vajda János, aki kiszellőztetvén fejét a Szent Gellért szirtredői alatt, birkakomorsággal, de farkaséhesen foglalt helyet egy kocsmaszögletben. Az ő idegrendszerét örököltem volna? – figyeli makacsállkapcsú tükörmását Csák, a „fokhagymakoszorús”. Ha jóllaktál, az alaktalan rémek szétoszlanak. Csak a gyomromat ne hasogatná folyton a fájás; mind mondhatom a pszichoanalitikus időnek, hogy makkegészséges vagyok.

Otthon aztán: csak a pokrócok simogatóak. „Hagyj – sóhajtja fásultan az asszony. – Törődj inkább a lepattogzott gittel, a télen megöl bennünket az istenhidege.” Csák lepillant a pipaszár lábszárakra: mintha máris kukkra állna rajtuk a szőrpihe!

Semmi misztifikáció – korholja magát Csák. –Egy kis torna! Vagy inkább a zsírpárna a hasadon?... Soha! Elégedetten húzza magát; árnyéka megnyúlik a bútorokon. Egy kevés hiszékenység, s már nem látsz mindent olyan rettentő unalmasnak. A hazatérő hitves nem mindig megnyerő jelenség, ajaj!, karcsúsága is elvész olykor a túl bő házihacukában; no, de orcácskája nem vörhenyes és érdes (legfeljebb a hangra!), csupán a dac s a megjátszott szigor teszi ajkát pengehideggé, s idomítja érzéketlenné vonásait. Pedig Jókain nevelkedett volt, ha igaz. „A családi otthon kényelme, a tisztaság a lakásban, az ízletesség a konyhában, a gyöngédség az ápolásban örökké tartó kizárólagos szabadalommal van a nőkre bízva” – így a Mester A jövő század regényében. Persze, ez nem fér fel a falvédőre, meg aztán lassacskán kiszaladunk abból „a jövő századból”. Egy kis reinkarnáció nálunk is elkelne, borzolódik föl egy porszívózás közben fel nem szippantott reményfoszlánytól Csák. Kinéz az ablakon; elrettenti a látvány. Ágak törnek arasznyi hó alatt. Télire beszorulunk ismét az eltékozlandó órák csigavonalába. Már a könyveket kölcsönző barátok is elkerülik a házat. Ha csak egy fénytöredéknyi boldogság várná valahol, a parti homokban akár, a téli tenger világvégragyogásának visszfényében. Az andalgást a csupasz nyírfaerdőben lekéste. Tán még a vörösfenyőerdőben is.

Az asszony éppen korholja valamiért; de ő egészen más, kellemes hangot hall egy Szindbádnak szóló, örök frekvencián. A szoba nekilendül a titokzatos időnek, és gyorsuló ütemben távolodik. Teljesen besötétedett már.

Kívülről száraz hópelyhek ütődnek az ablaküveghez, s leperegnek, mint a vakolat.