Fordítói fantázia Viktor Jerofejev Anna teste, avagy az orosz avantgárd vége című írására

Anna! Anna! Anna! – ugrált a szívem.

Anna Johanna! Anna Johanna! – zúgott a fülem.

An-na-Jo-han-na... adott hírt magáról, kilenc-tíz emberöltő messzeségben zakatoló vonatként a gyomrom, de nem gőzzel, hanem egy keserű böffenettel labdázott fel az orromba.

A szerva fogadására Anna is felébredt a képzeletemben. Hatalmas halként, a bódult tengerpartra vetette cetként hevert az éj közepén az ágyban. Töprengve rágcsálta cserepes, sercegő ajkait, és cigaretta után nyúlt. Az éjjeliszekrényről valami a padlóra puffant. Bizonyára könyv. Bizonyára Borges. Tovább matatott a sötétben. Markánsabb hangon a hamutartó is lepuffant, de nem tört el. Csak nyilván kiszóródott belőle minden. Anna sziszegve szedte a levegőt és matatott tovább.

– Anna! Anna! Anna! – ugrált a szívem.

Anna félkönyökre támaszkodott és matatott tovább; rámatatott. Felsárgállott az éjjeli lámpa.

A krémek, gyógyszerek, csészealjak, a félig fejtett rejtvényű esti lapok közt meglelte a gyűrt csomagot. Dinamikusan remegő nyirkos kézzel rágyújtott és felült az ágyban.

Anna teste valahogy teljesen megveszett az utóbbi időben. Hol dagadt lett, hol egészen lefogyott; dagadt, lefogyott, dagadt, lefogyott, dagadt. Ráadásul még a füle is csepegett. Csepp-csepp. Csepegő cimpa. Csepegett a fülolaj, és a veseszörp a veserügyből. Ügyből ügybe keveredett a vendéglőkben, bár a közös hangot is megtalálta a pincérekkel: „Mondja, hogy hívják magát, hadd röhögjek! – Vologya. – vallották, vagy tán: – Tolja.” Csepp-csepp, csepegett a füle, mint egy csörömpölő nikkelszamovár, és viszketett a füle. Kétségbeesetten a fülébe dömöckölte az ujját. Időnként kísértést érzett, hogy levágja a fülét. Ma éjszaka már elég dagadt volt Anna teste, és bár még nem érte el zenitjét, oly csábosán csillogott, akár a sült császárszalonna, és Anna, lesütött szemmel már szemlélni tudta tokája lépcsőzetesen tengerpartra ereszkedő redőit és orcája pávián-popsított halmait, amelyek közt füstöt fuvallt a szivarka. A szoba sarkában a tűlevele vesztett vörhenyes ágú karácsonyfa ágai végével – a kiságincáját finoman eltartva – csippentette a karácsonyfadíszeket. Színpompás tört gömbök csillogtak a földön. Véget ért február. Novemberben ülték meg a negyvenediket. Csepp-csepp, csepegett a füle. Az egyetemista Lenocska, a fehérképű, meglett férfiakkal kokettált a negyvenediken.

Anna jobb szeme felmondott a tudomásulvételnek. Lám, becsukja az ember a jobb szemét, és a világ helyett, netene, francia piktúra, lila Rouen, békatartó pikszis, poinfillizmus. A jobb szem maximum a világ tizenöt százalékát érzékeli. A bal viszont a teljes valóságra tárul.

Anna olykor Anna Kareninának érezte magát, olykor Anna Ahmatovának, olykor meg csak önmaga cselédjének, a kis édes. Annaságaitól függően változott ismeretségi köre, továbbá hol szerelemre lobbant, hol Párizsba emigrált vagy nem imigrált, hol meg még a köveket is megindította volna, ha nem ágyazódnak szilárdan az emberek bal felébe. Aztán még valami zsidók is feltűntek, akik, hogy minden klappoljon a mondatban, cári bankókat akartak rehabilitáltatni. A férje külföldön körmölte-kelemente az antihazafias kiáltványokat, hívta őt is, na de minek menne. Időnként beállított a területileg illetékes, de csak az üres üvegekre meresztgette vágyteli szemét, de mindig ácsorog egy sort, ácsorog, aztán e’csorog.

Anna a konyakosüveg után nyúlt, töltött, kilötykölte, a karácsonyfára pillantott. „Nőnapra kidobom” – kötődött benne csomóra a bizonyosság, és a gallér mögé a konyakot.

Mindjárt melegebb lett a szobában. Anna nagyot slukkolt és a párnára hanyatlott. Ivott még egy kupicával, arcára felderítő pír lopózott és valahogy a lábában is lábadozni kezdett a felpezsdülés. A bal lába meghajolt térdben és egészen elment balra, úgyhogy ötágú lábfeje, a régen nyírt körmökkel, kilógott a takaró alól. A térdben ugyancsak meghajlott jobb lába jobbra puhatolózott, és valami élő-puhát ért.

Anna teljes testiletileg összerezzent, felneszelt és megdermedt. Egy férfi volt az! Anna helyett az ablak felé arccal, aludt. Anna természetesen megismerte a tarkójáról, a füle közé szorult fejről, és majdnem kiáltásban tört ki. Bezony, az ő szeretett, legszertelenebbül szeretett embere volt az, aki két hónappal azelőtt, miután visszatértek a kaukázusi üdülésből, elhagyta. Napbarnítottan és szürkésszeműn hazaröpítette taxival a repülőtérről, mondta, hogy majd telefonál, jön is, a csak rá jellemző lezserséggel halántékon pusszantotta és nem telefonált és nem is jött.

Az embere a Kaukázusban sziklaszálakról siklott sível, és ő aludt. Az embere hedonisztikusan és cingáran a gyógyvizes medencében pancsikolt, és ő aludt.

Az ő kövér testét ébresztgetve imígyen szólott az ő embere: „A moszkvai lányok meztelenül szaunáznak, a leningrádiak viszont, átérezvén a felelősséget, fürdőruhában!”

Ő félálmában motyogta: „Ne untass!”

És amikor az embere esténként leningrádi és cserkesz lányokkal ivott, sőt egy fárszival is oltogatta a belső tüzet, akkor bizony már ő is fölserkent és ivott.

Minden egyes nap, amikor zenitjén állt a nem orosz, délvidéki nap, azzal a szent esküvéssel ébredt, hogy ma aztán végre beutalót kér a helybéli doktornőtől a fürdőbe. Végül, hazautazásuk tiszteletére, az utolsó előtti napon, fitymálkodó orcája elé állt. Úgy állt ott Anna, mint az idegen kultúrák összeütközése, mint Picasso és Botticelli fatális lovagi kópiatörése; ne! táringatóztatta elébe patriótikus dudáit, hadd hőköljön a böszörmény, az idegen test, és adja ki a beutalót, a vashatost.

De hogy jutottál most be fiúkám kulcs nélkül? meztelenül?

Hogyan szálltál, polyák pánom, marcipánom, meleg, meleg fészkemre.

Szeretett embere – a világ legokosabb, legaranyabb embere, akinek most egyedül a látásától is, egyébként most először, szerelmi görcs fogta el – a karizmájára simuló ingben, viszont gatya nélkül feküdt. Anna remegő kézzel közelített feléje, de aztán visszakapta. Felült, elvette az éjjeliszekrényről a fésűt, riadókészültségbe helyezte hegyipatakként alázúduló aranyhaját. Majd a tükörbe pillantott, és vízihulla-zölddel árnyalni kezdte szeme Eszterhéját.

És most, és most… a marokra fogáshoz szükséges bátorságát marokra fogandó, bedönt egy kupicával. Bedöntötte és elmosolyodott. Átérzi a reá rótt szerep fontosságát. Nem kelti fel emberét. „Hadd aludjon kivilágos virradatig. Bizonyára fáradt, hadd aludjon… én meg egész éjszaka rád borítom gyengédségem bőségszaruját! – gondolta nekivérszemesedve. – Aluszik álmodon a szakadás, amelyen át álmaidba lépek és hamm, bekaplak. Aludj szépen, én meg nyam-nyam!” – kacagott Anna.

Anna, tenyerével eltakarva száját, fel is nevetett. És szapora kézzel egy talált eufémizmus megtisztításába-szidolozásába kezdett.

Anna! Anna! Anna! – rivallt rá a szívem.

– Tudtam, hogy visszatérsz, beállítasz hozzám! – suttogta Anna. – Tudtam! Tudtam! Tudtam!

– De hogy milyen járatlan útra léptél! – kacagott fel ismét. – És miért váltod magad aprópénzre? Minek kellenek neked a kurvák, amikor itt vagyok én? És egyre csak írsz, írsz, de valahogy nem az igazi. Sőt, ez a mocsok felháborít rendes embert és kisdedet egyaránt. Ocsmány dolgokat írogatsz rólam – fenyegette meg ujjával. – Inkább a keblemre való visszatérésről írnál, az örök hű szerelemről, hogy nagy pelyhekben hullik a hó a kétkezi görnyedtségben megfáradt városra, hogy én fél kézzel biciklizek, az orgonáról, és hogy még a legzüllöttebbünkben is… Vagy arról írj, hogyan epekedtem utánad, a becéző szemed után, vagy hogy keservben hogyan hű egy kebel… Aludj, fiacskám, és én nem mondom meg, hogy, csiribi-csiribá, mivé változtatlak – kacag fel ismét. – Vagy arról írnál, hogy mint Mont Blanc csucsán a jég, ül hosszú méla lesben a lángsugarú nyár, vagy hogy a síkra lépsz és döngetsz kaput és falat!...

– Lám, itt alszol – mondta Anna, az álomba merült férfihasat simogatva. – És fogalmad sincs, hogy magasodsz a világ fölé, hogyan szökkensz szárba a kezeim közt, mint az Eiffel-torony, vagy a pisai ferde, vagy más világcsodai állóige… Mert Isten ott van minden fő- és albérletben, és itt van ebben a karácsonyfában is, és ahogy az anyukám mondta – aki egész életében materializmust prédikált –, ott van a materializmusban is.

A fogával meghúzta a csuklóján a meglazult fásli csomóját.

– Aludj fehérgallérosom! – hüppögött föl. – Igen, liba, háromszoros liba voltam, bocsáss meg! De most az enyém vagy, mindenestől.

Anna, Anna, Anna! – hasadt meg szálirányban szerető szívem.

Anna kilobbantotta az éjjeli lámpát, kényelmesen elfészkelődött, száraz nyelvét végighúzta az ajkán, és ahogy a mesében megvan írva, hamm, bekapta az ő emberét. Hát így ért véget azon a vészterhes éjszakán az orosz avantgárd története.