A folytatás kényszere

1. A regény, amint megszünteti önmagát

Kevés olyan magyar regény jelent meg a huszadik század közepén, melyet a jelenkori közönség egységesen kiemelkedő alkotásként tart számon. Az Iskola a határon a nagyon ritka kivételek közé tartozik. A mai olvasó könnyen azt gondolhatja, hogy kezdettől fogva általános elismerésnek örvendett, ezért talán nem fölösleges megemlíteni, hogy az első évtizedben feltűnően keveset írtak róla, s értékelői öntudatlanul vagy egyes esetekben talán tudatosan arra kényszerültek, hogy meghamisítsák vagy bírálják a könyv üzenetét. Az elsőre jellemző példa az a fülszöveg, amellyel a Magvető Kiadó 6380 példányban, Sík Csaba szerkesztésében közrebocsátotta az első kiadást. A megfogalmazás kétségtelen jóindulatra, sőt a minőség iránti érzékre enged következtetni; a rövid jellemzés előbb igyekszik lefokozni a könyv komolyságát – hogy menthetővé tegye mindazt, amit a kor politikusai kifogásolhatónak érezhették benne –, majd a két háború közötti magyar politikai rendszer fölötti ítéletet igyekszik tulajdonítani a regénynek, közhelyes előírásokra hivatkozva: „Eredeti és gazdag tehetségű író Ottlik Géza, akiben szerencsésen találkozik a magas irodalmi színvonal és a kellemes olvasmányosság, elegáns előadásmód – némileg a modern angol próza legjobb művelőire emlékeztetően. Új regénye egyrészt szabályos diákregény, mulattató, néha tragikumba forduló diákcsínyekkel, ártatlan vagy borsos kamasztréfákkal, ugyanakkor jóval több is ennél: egy társadalom lélektani regénye. A Horthy-korszak leendő katonatisztjeinek neveléséről, a határszéli kadétiskoláról szól a regény, ahová az úrifiúkat küldik, hogy a legérzékenyebb kamaszkorban történő kínzatások és az embertelen fegyelembe való nevelés után legtöbben maguk is nevelőikhez hasonló kínzókká, fegyelmezőkké legyenek. Azaz: egy erkölcstelen társadalom áldozataiból ennek a társadalomnak a védelmezői. Ottlik hitelesen és nagy művészettel ábrázolja azt a testi-lelki terrort, aminek védtelenül ki vannak szolgáltatva ezek a kamaszok, és azt a folyamatot, amely odáig zülleszti őket, hogy ezt a természetellenes világot természetesnek és egyedül lehetségesnek fogadják el. A kadétiskola komor, baljós épülete a húszas évek ellenforradalmi Magyarországának szimbóluma – és a regény ennek a szimbólumnak társadalmi és erkölcsi tartalmát, valóságát mutatja be, ítéletet mondva fölötte.”

Noha a 11 000 példányos második kiadásra csak a német, francia, olasz, amerikai s horvát fordítás sikere után, 1968-ban került sor, a hazai olvasók egy részében már ekkor közmegegyezés alakult ki a könyv értékéről. Ez indokolhatta, hogy 1961-ben Szalai Sándor és Tóth Gyula arra hívja föl a Kiadói Főigazgatóság vezetőjének, Köpeczi Bélának a figyelmét, hogy a Magyar Irodalmi Lexikon tervezett új kiadásának szócikke kifogásolható, mivel „Ottlik Géza Iskola a határon című regényét nem lehet ilyen egyértelműen és pozitívan értelmezni, mert abba beleérződnek a mai divatos nyugati filozófiák (pl. egzisztencializmus) hatásai.”

Az első kiadás fülszövegében körvonalazott fölfogás meglepően sokáig maradt érvényben. Almási Miklós még 1979-ben is abban látta a regény lényeges érdemét, hogy „a magyar középosztály kritikája, életvitelének nosztalgikus önbírálata egyszerre”, és a művészi érték elismerése mellett a következő kifogással élt: „Kicsit hosszadalmas, aprólékos, olykor a regény tehertételének is bizonyul ez a részletező módszer.” Az ő értelmezésére hivatkozott Rónay László, A magyar irodalom története 1945–1975 című, az MTA Irodalomtudományi Intézete által készített vállalkozásban, mely a hivatalos bírálók eszmei s politikai kifogásai miatt csak 1990-ben került a nyilvánosság elé.

Nagy külföldi kiadók vállalkoztak a könyv megjelentetésére. A német változat 1963-ban a frankfurti Fischer, a francia 1964-ben a párizsi Seuil, az amerikai 1966-ban a New York-i Harcourt, Brace and World cégnél jelent meg, s a regény eleinte látványosabb sikert aratott külföldön, mint Magyarországon. A hatvanas években Ottliknak még folytatnia kellett az amerikai irodalom népszerűsítését: 1961-ben az ő fordításában jelent meg O’Neill három részes színműve, a Mourning Becomes Electra (Amerikai Elektra), 1966-ban másodmagával Scott Fitzgerald rövid történeteiből adott ki kötetet, és két olyan gyűjtemény válogatása is az ő nevéhez fűződik, amely kortárs amerikai írók rövid történeteiből ad ízelítőt: a Mai amerikai elbeszélők (1963) és az Autóbusz és iguána (1968). A hatvanas évek magyar közönsége Ottlik Gézát még elsősorban úgy ismerte, mint nyugati művek hazai népszerűsítőjét.

A fordulat a következő évtizedben föllépett írónemzedéknek tulajdonítható, mely mind erkölcsi, mind művészi tekintetben példaképpé emelte Ottlik Gézát. 1980-ban már ötödik kiadásban jelent meg az Iskola a határon, s két évvel később írók és irodalmárok sora köszöntötte a szerzőjét hetvenedik születésnapján. Esterházy Péter 1981. december 10. és 1982. március 15. között, körülbelül kétszázötven óra alatt lemásolta egy 57 x 77 centiméteres rajzlapra az Iskola a határon szövegét, s az így keletkezett kép sokszorosított mását mellékletként kapták meg a Mozgó Világ című havi folyóirat olvasói. Ugyanennek az évnek könyvhetén jelent meg Esterházy kötete, a Ki szavatol a lady biztonságáért?, mely már címével is Ottlik Minden megvan című történetét idézte. Végül is a hivatalos elismerés sem maradt el: 1981-ben József Attila-, 1985-ben Kossuth-díjjal jutalmazták az írót, kinek fő műve a nemzeti kánon részévé lett. Közben az idegen nyelvű kiadások száma is szaporodott: 1973-ban második német változat jelent meg Berlinben, ugyanebben az évben lengyelül is kiadták a könyvet, ezt pedig 1974-ben cseh, 1975-ben spanyol, 1976-ban szlovák és svéd, 1983-ban orosz és 1988-ban román fordítás követte. 1986-ban képernyőre vitték azt a forgatókönyvet, amelyet Dömölky János a szerző közreműködésével a Hajnali háztetők alapján készített.

Nagy várakozás előzte meg az Iskola a határon folytatásának megjelenését, ez azonban késett, hiszen Ottlik egészségi állapota egyre romlott. 1979 őszén a rák elvitte feleségét, kivel közösen – osztrák, német, svéd, lapp, spanyol s portugál eredeti alapján – készített meseátdolgozásai 1983-ban jelentek meg Garabó Gereben címmel a Móra Kiadónál. Élete utolsó évtizedében Szunyogh Lászlóné viselte az egyre betegebb író gondját. 1990 szeptemberében ő szállíttatta az Attila út 45. számú házból a Budakeszi Tüdőszanatóriumba, ahol október 9-én érte Ottlik Gézát a halál. Hagyatékának gondozója, Lengyel Péter 1993 könyvnapjára jelentette meg a Buda című regényt, azt a művet, amelyen szerzője hosszú éveken át dolgozott.

Befejezettnek tekinthető-e ez a kései alkotás és mekkora a művészi értéke? Az első kérdésre talán csak maga Ottlik tudna felelni, a másodikra válaszolva megoszlanak a vélemények. Annyi bizonyos, hogy a Buda szorosan összefügg szerzője életművének többi részével.

Ottlik három hosszabb terjedelmű elbeszélő művének közös vonása, hogy mindegyik bevallottan írott szövegként áll az olvasó előtt. Ha a Budának vannak hiányosságai, akkor ezek jórészt arra vezethetők vissza, hogy nem egyértelmű a viszonya a megelőző regényhez: egyrészt folytatás, másfelől viszont kiegészítés, továbbfejlesztés, átalakítás. Ez okozza, hogy míg az Iskola a határon önmagában is olvasható, a Buda föltételezi elődjének ismeretét. Lehetséges azonban, hogy a két mű közötti különbség részben annak is következménye, hogy a huszadik század végére az irodalom jórészt elveszítette korábbi megbecsültségét és szerepkörét Magyarországon, sőt az sincs kizárva, hogy a Buda türelmetlen bírálói némileg maradiak, amennyiben nem veszik tekintetbe, hogy e könyv összhangban van az irodalmi mű mibenlétének azzal a megváltozásával, amely az avantgárd örökségének alkotja részét s a jelenkorban különösen időszerűnek látszik. Bizonyos mértékig a Buda a regény műfaji lehetőségeinek kimerülését sejteti, s arra emlékeztet, hogy a mű nemcsak megalkotott, hanem talált szöveg is lehet.

Miért mondható, hogy a Buda a korábbi regény folytatása? Főként azért, mert részben fönntartja az Iskola szerkezeti elveinek érvényét. Továbbra is kettős a nézőpont, s a külső eseménytelenség belső cselekményességgel jár. A „(Medve nagyítása)” feliratú, viszonylag hosszú fejezet éppen azért kulcsfontosságú, mert e kétféle történés között sokkal nagyobb távolságot állapít meg, mint amilyen az Iskola a határont jellemezte. A Buda viszonylagos állóképszerűsége pontosan azzal magyarázható, hogy ebben a könyvben már-már a külső eseménytelenség válik a belső mélység zálogává. Az egyik főszereplő azt állítja magáról, hogy „semmit sem csinált, nem is gondolkozott semmin: és ez a tétlen heverészés úgy tele volt sűrű tartalommal, hogy Medve egy egész korszakként, élete egyik gazdag korszakaként könyvelte el.”

A regények általában kétféleképpen tudósítanak a szereplők tudatában végbemenő folyamatokról. Vagy első személyben, közvetlenül idézik a belső beszédet – Joyce Ulysses című regényének utolsó fejezetében Molly Bloom elalvás előtti képzelgése nyilvánvaló példa erre a lehetőségre –, vagy harmadik személyben, közvetve adnak számot a lelki történésekről – ilyen mű Musil befejezetlenül maradt alkotása, A tulajdonságok nélküli ember. Az Iskola a határon s a Buda lapjain mindkét változattal lehet találkozni, ám az elbeszélő helyzet a későbbi regényben még összetettebb, mint a korábbiban. A szereplő gyakran ír így magáról: „gondolta Medve”, máskor viszont az egyes számú első személy Medvére vagy Bébére vonatkozik. Mindketten folyamodnak második személyű önmegszólításhoz, sőt az is előfordul, hogy nem Medve, hanem Bébé utal önmagára harmadik személlyel. A beszédhelyzet s a nézőpont olykor egyetlen rövid megnyilatkozáson belül is változik – például a „(Hazamenni)” alcímű fejezetnek ebben a mondatában: „Júlia a temetőbe mindig kivitte apám sírjához a kisfiát (személyemben).”

Mivel mindhárom személy kapcsolódik a két történetmondóhoz, kettejük hangja még kevésbé különíthető el egymástól, mint az Iskola esetében. Both Benedek azzal együtt idézi Medve kéziratát, amit ő jegyzett fel utólag a lap szélére. Mindkettőről utólag tudósít, vagyis gyakran négy síkon játszódik a történés. Medve leírja a múltat, Bébé helyesbít, s minderről később ad számot. Sőt a regény vége felé – a jellemző módon „(Négy sík)” felirattal ellátott fejezetben – kétszeres betét fordul elő. Medve Bébé feleségének, Mártának a naplóját idézi abban az életrajzban, amelynek Hilbert Kornél, azaz „Lexi” a főszereplője és Bébé a közvetítője. A négy szereplő s a három történetmondó bonyolult viszonya nem az egyetlen tényező, mely önromboló szöveggé alakítja a regényt, hiszen olyan részletek is akadnak, amelyek kétségbe vonják a Buda azonosságát – a „(Dolgozatjavítás 38-ban)” elnevezésű szakasz szerint Bébé álmában másik regénybe sétál át.

A Buda írásmódja kétségkívül eltávolodást jelent mind a fölvilágosodás, mind a romantika nagy múltú s még a huszadik században is élő hagyományától. A nevelési célzat s a szerves egészet alkotó műalkotás eszményét az avantgárd szelleméhez közelebb álló felfogás váltotta fel: a művészet az esetlegességgel és a széteséssel kerül kapcsolatba, a felbomlás a kor lenyomatának, kézjegyének minősül. „»Zufall« – mondja Nietzsche” – olvasható a „(Medve nagyítása)” feliratú szakaszban, s a könyvnek „levegős labirintus” a visszatérő önemblémája. Medve Gábor ugyanúgy nem találja Hilbert Kornél történetének az elejét, ahogyan Bébé nem tudta, hol is kezdje a Hajnali háztetők eseménysorának elmondását. A „(Hazamenni)” alcím Bébé reménytelen ábrándjára is vonatkoztatható: az eredet éppoly hozzáférhetetlennek tetszik, mint a cél. Both Benedek mélyen kételkedik annak a fejlődésnek az eszményében, amely óhatatlanul is összefonódott az iparosodás igényével. Ez teszi érthetővé, hogy az elsődleges történetmondó önellentmondásnak minősíti a városiasodást, a szabadság hiányával azonosítja a nagyvárosi létformát: „Villamoson, autóbuszon nincs is szabad lépcső, menet közben minden elképzelhető ajtó légmentesen bezárva, az utasok tehetetlen fogolyként ülnek a hermetikus halál-dobozokban. A nagyváros lakójának ma nem sok öröme lehet az életben.”

Az Iskola a határon lassan induló történetmondásával szemben a Buda elbeszélője szeszélyesen hézagosnak nevezhető. Az eseménysor lényegesen hosszabb: magában foglalja és egyszersmind mindkét irányban meghosszabbítja a korábbi regény eseményeinek tartamát. Medve megtalálja nagyanyjának 1880-ban írt leveleit, Bébé pedig az utolsó előtti fejezetben még 1989 nyarán is megjegyzéseket fűz a korábban elmondottakhoz. A szereplők gyakran visszafelé élnek: Medve Gábor huszonnyolc-harminc évvel a nagyanyja halála után olvassa végig annak leveleit, s Bébé, valamint Lexi kisgyerekkorát is megismerjük. Feltűnő, hogy mindhárom hős nagyon korán veszítette el apját. Medvéé s Hilbert Kornélé az első világháborúban esett el. A rendezettség a múlté; a fiúk már olyan világban nőttek fel, amelyből hiányzik a bizonyosság tudata. A kezdet a sors egészére rányomja bélyegét, éspedig nemcsak a főszereplőknél. Medve dajkája, Veronika hadifogságból várja vissza azt a földijét, akivel jegyben járt. Hajadonként hal meg 1953-ban. Rákbetegség végez vele, éppen azelőtt, hogy elhurcolnák. A beteljesületlen életnek véget vető csapás utólag a sors kegyének minősül. A történet elbeszélését háttérbe szorítja az elbeszélés története, s állandóan távoli időpontok kerülnek egymás mellé. Az első lap második bekezdése 1926-ban, a rákövetkező 1979-ben történtekre utal, és a könyv egészére jellemző a három idősíknak párhuzamos futtatása, melyet akár egészen rövid szövegrész is jól szemléltethet – például a „(Dolgozatjavítás 38-ban)” elnevezésű fejezetből: „A betyár Szeredy minden sértődés-támogatás nélkül is emlékezett rá, már a hadi »plantatea« idején, 43-44-ben: »Volt pótkávé cikóriából is – azt mondja –, te nagyon szeretted 26-ban, Bébé!«” Az eseményeket elbeszélő Both Benedek összefüggést keres időben távoli események, az első s második világháború után történtek között. Azért marad rá az értelmezés föladata, mert ő éppúgy kívül reked a sorsszerű fordulatokon, mint apja, aki egy évvel az első világháború kitörése előtt halt meg tüdőgyulladásban. Míg Lexiből a hadapródiskola elvégzése után hivatásos katona, sőt végül tábornok lesz, akit az ötvenes évek elején ezért telepítenek ki, Bébé megelőzi s így kikerüli az üldöztetést: 1946 és 1954 között Monostoron él. A túlélő szerepköre az övé, ki olykor csak másodkézből vett ismeretekkel szolgálhat.

Föltehető a kérdés, vajon a töredékesség nem magyarázható-e a kidolgozás egyenetlenségével. Túlzottan egyértelműen nem tudok válaszolni. A figyelmes olvasó még az Iskola a határon szövegében is találhat olyan apróságokat, amelyek aligha nyerték volna meg a nyelvtisztító Kosztolányi osztatlan tetszését. A „félős, hogy” szerkezet például a korábbi regény Második részének 13. fejezetében is előfordul. A Buda esetében a szavaknak ugyanez a kapcsolata azért lehet kicsit zavaró, mert viszonylag sűrűn ismétlődik – az „(Új október, 26)”, „(A 8-as hálóterem)” és a „(Kalauz?)” című fejezetben. Lehet ugyan arra hivatkozni, hogy a nyelv változott Kosztolányi óta – az ikes igék iktelen használatát, sőt talán a „tűnik” gyakori szerepeltetését is ma már kevesebb joggal lehet kifogásolni, mint évtizedekkel ezelőtt –, végeredményben mégis megkockáztatnám azt az észrevételt, hogy a Buda nyelvi megformáltság tekintetében nem éri el Kosztolányi legjobb műveinek rendkívüli magasságát.

Mint más esetekben, itt sincs kizárva a másféle érvelés. Arra is hivatkozhatunk, hogy bármennyire tisztelte is Ottlik Kosztolányit, nyelvszemlélete különbözött elődjétől. Az Iskolából sem hiányzott a nyelv bírálata, és a Buda még messzebb megy ebben a vonatkozásban: a nyelv megszüntetésének némely avantgárd irányzatokra jellemző törekvésével mutat némi hasonlóságot. Nemcsak azzal vádolja a nyelvet, hogy félrevezető módon bontja részekre a világot, hanem új kifejezésmód igényét jelenti be. „Megpróbáljuk másképp, majd ha eltöröltük az összes nemzeti nyelvet. (Addig ezekkel kell nekifogni a saját eltörlésüknek. Ez meglehetősen Münchausen báró esete. De meglesz.)”

„(A Serpolette negatívjai)” című fejezet egyfelől a számokhoz hasonlóan egyetemes nyelvre vonatkozó elképzelésre utal, másrészt viszont a dadaizmus nyelvromboló szándékával mutat rokonságot. Kosztolányitól mindkét felfogás távol állt. A Buda szövegében olykor egyetlen szavas mondatok követik egymást, más alkalmakkor viszont az a gondolat kísért, hogy a csönd kifejezőbb a szavaknál. „Az elnémulás még tud mondani valamit, a szavak nem: csak szétmaszatolni tudnák azt is, ami megvan” – olvasható abban a részben, amelynek „(Egy szoba az emeleten)” a címe.

Ez a fejezet egyúttal arra is emlékezteti az olvasót, hogy e kései regénynek ugyanúgy Both Benedek az elbeszélője, mint az író másik két alkotásának ebben a műfajban. A magánnyelven és a kártyajáték szabályain kívül továbbra is a látványszerűség játszik elsődleges szerepet a történetmondásnak általa képviselt módjában. A Fehérvári út 15/b számú házban található lakást a következőképpen jeleníti meg a szóban forgó fejezet: „Világosság. Az ebédlőablak például északkeletre nézett.

Két egybeszögellő udvarra nyílt a kilátás. Árkádos, beugró tűzfalakra, kamraablakocskákra, kopár, ember által megközelíthetetlen madárfosos bolthajtásokra.

Elköltöztünk, soha többé nem látom, most már csak lefesteni tudom az ebédlőablakunkat, ahogy a korareggeli napfény súrolja a falak csúnyaságát szeptemberben, ami nekem teljesen új, szokatlan megvilágítás volt, Júliával reggeliztünk, iskolába kellett mennem korán, és még eddig soha ebben az órában nem láttam a világot.”

Ilyen részletek akár a Hajnali háztetőkben is szerepelhetnének. A különbség elsősorban arra vezethető vissza, hogy a Budának van egy szereplője, kiről Ottlik egyetlen korábbi művében sem történik említés. Hilbert Kornél csak a főreálban lesz Bébé társa, és Medve az ő sorsának az elbeszélésére vállalkozik. Vonalszerűen előre haladó életrajz helyett a szövegen belüli szöveg a könyv vezérmotívumos szerkesztésére ad alkalmat. Az „(Új szeptember a haranglábnál)” elnevezésű fejezet első mondatai például egy sor olyan szövegfoszlányt rejtenek magukban, mely a regény különböző részeiben ismétlődik meg: „Budára kerültünk (csodálatosan), ezzel kellene kezdeni Hilbert Kornél történetét is. Holott talán nem itt kezdődik igazán, hanem az Adriai-tenger partján egy torony cellában, amikor hajnalhasadás előtt már-már felébred, mert fordul a szél. Vagy a londoni Tottenham Court Road sarkán az ember gondolatai közt. Vagy tíz évvel korábban, Törökmikolán, ahol véletlenül Medve Gábor ráakadt. Vagy azzal, hogy egyszer váratlanul elkezdett mondani valamit egy szobáról az emeleten, aztán elhallgatott. Ugyanolyan váratlanul. (Sosem kezdett mesélni semmit.) Vagy, szép időrendben, azzal, hogy megszületett Marosvásárhelyen, körülbelül épp akkortájt, amikor egy sátorban, a Déli-sarkon, Scott kapitány beírta naplójába utolsó bejegyzését: It seems a pity, but I do not think I can write more. Úgylehet kár, de azt hiszem, nem tudok többet írni.”

A Buda eredetisége abban rejlik, hogy a sorrendcsere az a szervezőelv, amely meghatározza az egyes szövegrészek egymásutánját. Az egyes alkotóelemek mind különböző változatokra adnak alkalmat. A forduló szél metaforának bizonyul, a londoni útkereszteződés a későbbiekben Bébé tájékozódási képességének gyengeségét jelöli, az emeleti szoba azonosítása fogas kérdés lesz az életrajzíró Medve Gábor számára, az angol nyelvű idézetet pedig saját írói tevékenységére fogja vonatkoztatni Both Benedek. Mindegyik vezérmotívum sorsát nyomon lehetne kísérni, ehelyett annak az önemblémának az alakulásait veszem számba, amely föltehetően a legfontosabb szerepet játssza a variációs szerkezetben.

„Medve egy helyen azt írja: »Rabok legyünk vagy szabadok? Először is ez nem kérdés. Rabok vagyunk. Világra jöttél, egy vadidegen helyre, amihez semmi közöd. Peregni kezd neked egy ingyen mozi, ahol néző vagy. A mozinak egy kicsike része azonban a saját tested, s mivel ez az egyetlen olyan speciális darabkája, amivel kapcsolatod van, ezt is önmagadnak nevezed. De ez a második számú „én” már szereplője az ingyen mozinak, a vadidegen világnak, ahol minden esetleges, és független a néző voltodtól. Itt szereplők vagyunk, rabok, nem választhatunk, Sándor. A néző pedig szabad. Nem lehet rabbá tenni egyáltalán.

Másodszor pedig, ha választhatsz, hogy rab légy-e vagy szabad, akkor már szabad vagy. Egyetlen alternatíva, egyetlen választható másik lehetőség, a semmi, a nulla helyett már végtelenszeres szabadság.«”

Az „(1926. június 21. – Ingyen mozi)” feliratú résznek ez a részlete betéten belüli betétként foglal magában idézetet. Hamarosan mindkét betét véget ér, ám a bennük foglaltak a központi szövegfoszlány továbbfejlesztését is érintik, s a következő változat az Iskola a határon egyik fontos eseményére utal vissza, tanúsítva, hogy a kései regény aligha olvasható a korábbi ismerete nélkül:

„Medve azon az őszön, a szökése után, amikor visszajött az ingoványra épült, csak feltevésesen létező világba, mint Néző-Szereplő-amalgám, azt mondja, csináljuk tovább az Ingyen Mozit. (...) Te biztosan vagy, a világ ennyire biztosan nincs. Hát csináld tovább, Bébé, de nem felejtsd el, hogy csak látogató vagy itt, néző. Ám ahhoz, hogy bármit csinálj, építs, teremts itt, hogy élj, ezt el kell felejtened.”

A változat rendszerint annyit jelent, hogy a korábbi szövegrész utalássá zsugorodik vagy éppen ellenkezőleg, továbbfejlesztés, kidolgozás alapja lesz. Az előbbire példa az „(Új szeptember, és régi)” című fejezetben az a mondat, mellyel Bébé saját történetmondására is vonatkoztatja Medve metaforáját: „(Medve Ingyen Mozija oly mértéktelenül túlteng, hogy a szereplő részed elnyeli mindenestől a nézőt.)” A „(Medve nagyítása)” című rész ezzel szemben olyan átalakítás, mely új elemekkel is társítja a korábbiakat. Medve elmélkedésére a rögeszmés vissza-visszatérés jellemző, töprengését belső párbeszédhez lehet hasonlítani. Mivel hol első, hol második, hol harmadik személy utal rá, sokszor nehéz eldönteni, önmegszólító-e a második személy vagy általános alany, mikor idézi Medve mások véleményét, mikor idézi az övét Both Benedek, s tulajdonképpen ki beszél, ki minősíti a kort: „Senki se legyen cseléd? Efelé haladunk? Ez katasztrófába vezet. A megoldás, hogy mindenki legyen cseléd. Senki parancsnok.)

Szolgálat? Igen, szolgáld a másik embert, aki az orrod előtt áll, kivált, ha a cseléded – de soha az emberiséget. Nézőként belepottyantál szereplőnek az ingyen mozidba, a többi, hozzád hasonlónak feltételezett ember közé. Nem az ő szolgálatukra születtél, tény. Néző-szereplő amalgámnak, itt a segítségükre van szükséged az élethez, tény. Az élethez, igen, máshoz nem okvetlenül. A halálhoz nem. Halál van, ez a helyzet.”

Az emberiség szolgálata a fölvilágosodás eszménye. „Azt hiszi, hogy mindenki számára ugyanaz a boldogság. Micsoda különös látomás!” – mondja Rameau unokaöccse Diderot párbeszéd formájában írott művében. A „hozzád hasonlónak feltételezett” kifejezés ennek a felfogásnak a bírálata. A Buda olvasójának emlékeznie kell arra, hogy a korábbi regényben még a szülő sem képes megérteni a gyerekét. Kettejük találkozásának kudarca az a szövegösszefüggés, amelybe a következő mondatot kell illeszteni: „Medve kiszámította, hogy anyját ismeri a legjobban az összes többi – hipotetikus – ember közül. Mikor belekerült, még csak részlegesen, az ingyen moziba, ez az asszony volt a legelső (a többi szereplő közül), aki a segítségére jött.”

Az „ingyen mozi” metafora azt hivatott érzékeltetni, hogy a regénynek önmagát kívülről néző főszereplője van. Medve meg akarná osztani gondolatait valakivel, de nincs rá lehetőség.

„Pedig az ingyen mozinak ez az előnyös változása ezúttal több. Ez ő maga, a néző, a változás őbenne van. Attól fogva, hogy kitűnt, a saját halála is le van szarva, a látása, nézőszöge más lett.”

Az „ingyen mozi” szereplője s nézője szüntelenül helyet cserél. Medve személyiségének nincs egysége, s a körülötte zajló történés nem célelvű folyamat. E kétféle hiány kölcsönösen egymás következményeként jelenik meg abban a fejezetben, amely a „(Dolgozatjavítás  38-ban)” címet viseli:

„Azzal kezdődött, ugye, hogy valami van. Ez a valami ugyan nem te vagy még, (ergo:) nem is gondolat, hanem egy érzés. Neve nincs. Sok-sok idő múltán, mikor nézője helyett már szereplője lettél a veled megindult ingyen mozinak és ottani neveket keresel rá, akár rossznak – egész valódat széttépő fájdalomnak –, akár jó ámulásnak, áhítatnak, akár izgalmas várakozásnak, bizsergető kíváncsiságnak próbálod nevezni: hát ez egyik se. Csupán egy változás észlelése.” Az ismétlődő metaforának a véletlen lesz a hasonlítottja, s ez egyértelmű azzal, amit a szereplő nem tud értelmezni. Ha az Iskola a határon módosította a nevelődési regény alapelveit, a Buda már-már egyenesen tagadja őket: „az életed kísérleti jellegű – mert ha nem felejted el, akkor se tudsz mást kezdeni az egésszel. (...) Legalábbis nem az összekotyvasztott néző-szereplő éneddel, amely ki van szolgáltatva az ingyen mozi önkényes véletlenjeinek.”

Az Iskola kibontakozást ígért, a Buda viszont ennek éppen a fordítottjáról tesz említést. Az egyes szövegrészek egyszerre utalnak vissza s előre, s a változás nem rendeződést jelent, de éppen az ellenkezőjét hozza magával. Minél tovább haladunk e regényben, annál inkább a zűrzavar képzetei társulnak az ismétlődő metaforához. Hilbert Kornél életét azért nem tudja megírni Medve Gábor, mert az egyéni sors nem valamilyen irányba mutató folyamat. Az „(Egy szoba az emeleten)” című fejezet szavaival: „A Fehérvári út 15/b alatt kezdődött neked – nagyjából az ingyen mozi (ami aztán majd, színes gubanc, esik szét).” Minél többet tudunk valakinek az életéről, annál kevésbé lehet azt elbeszélni. Mivel minden értelmezés távlat kérdése, nincs mód föltételezni azt, ami „valóban történt”. A sorsnak nincs célja, mert körkörösség jellemzi. A vég a kezdettel érintkezik, s az egyén egyiknél sem szereplő, hiszen nincs szabad akarata.

„Mint néző kezdjük – ez volt Medve elmélete – az ingyen mozit, ahová belöktek, és amihez a világon semmi közünk, aztán mint néző fejezzük be.” Ezt a mondatot zárójelbe tett megjegyzés követi, mely talán Bébétől származik s egyszerre utal az Iskola a határon szövegére és egy másik szerzőre: „Itt csak Istennek van joga nézőnek lenni, meg az angyaloknak, mondta Bacon. (...)”

Ezek a szavak „(A Nagy Négyszerszázasunk)” című fejezet s egyben a regény vége felé találhatók. Medve Gábort 1956-ban az Operaháznál lövés éri. Both Benedek felesége, Márta ekkor ellene fordítja az általa kitalált metaforát. így szól a sebesülthöz: „– Mi nézők vagyunk, de mondja: Nem nézi maga most túl közelről ezt a nagy ingyen mozit? Mint hithű néző, nem válhat szereplővé, gondolom.”

Az utolsó változat tehát kifordítja a korábbiakat. 1956-ban Medve Gábornak már rossz a szövettani lelete, de ő mégis részt vesz a forradalomban, sőt meg is sebesül. Kitörő örömmel ismeri be, hogy Petőfinek lett igaza s nem neki, mert az emberekből nem sikerült kiölni az igényt a szabadság iránt.

Mi a szerepe ezeknek az átalakulásoknak a regény szövegében? Nyilvánvalóan a nyelvi jelentő vonalszerűségétől próbálják fölszabadítani a szöveget. Egyúttal működésre késztetik az olvasó emlékezetét, tevékeny befogadásra serkentenek, hasonló módon ahhoz, ahogyan a más írói művekkel teremtett kapcsolat próbára teszi a könyv értelmezőjének emlékezetét.

2. Az idézés művészete

Mennyiben járulhatott hozzá Örley István az Iskola a határon megírásához? Ez a kérdés csakis addig vethető föl, amíg az egyéniség romantikus kultuszának jegyében képzeljük el valamely műalkotás szerzőségét. E felfogás nem létezett a tizennyolcadik század előtt s a huszadik század végére újból érvényét veszítette. A különböző szövegek közötti választóvonal elhomályosult, sőt a művészet s nem művészet közötti eltérés jelentősége is csökkent. Napjaink tudatában mélyen él a meggyőződés, hogy a szövegek mind egyetlen hatalmas könyvnek a részei, s művészi jellegük nemcsak nyelvi megformáltságukon, hanem azon is múlik, milyen igénnyel közelít hozzájuk az olvasó. Ismét becsülésre tarthat számot, aki „hozott anyagból dolgozik”, a régiből csinál újat.

Milyen összefüggés állapítható meg a Buda s Ottlik egykori iskolai társának elbeszélő művei között? 1940-ben Örley is írt önéletrajzi történetet a Hidegkúti úti főreálról, Farsang címmel. Hőse, Bolcsvay Gábor abban a pesti lakásban tölti a hétvégeket, amelyet anyja s nővére bérelt ki. A két nő nappal alszik, míg éjszaka társasági életet él. Tánc s kártya a fő tevékenységük. Életmódjukat az indokolja, hogy Bolcsvay Olgának férjhez kell mennie, minél előbb s a lehető legelőnyösebben. A fiú fokozatosan arra a fölismerésre jut, hogy a katonaiskolai lét többet ér, s elhatározza, hogy a legközelebbi vasárnap nem él a kimenő lehetőségével. A majdnem kisregény terjedelmű, jórészt elbeszélt tudat formájában megírt szöveg utolsó mondatai ezt a következtetését fogalmazzák meg: „Különb annál, hogy a farsang, a tánc hőse legyen. Szürke, de ez a szürkeség olyan volt egy pillanatra, mint egy kitüntetés.”

A kétféle életforma szembeállítását sötétség és világosság ellentéte emeli általánosabb érvényre. A fiú anyja s nővére kizárja életéből a fényt, Gábor viszont idegenként mozog a sötétben: „Először csak a képeket nézegeti, olvasni nem lát, ahhoz sötét van. A redőnyt persze nem szabad felhúzni (...). Nem bírják a nappali fényt...”

A „tény” itt is benyomul a „kitalálás”-ba, akár a Buda esetében. A különbség részben abból származtatható, hogy a Farsang esetében az önéletrajz s a kitalálás viszonya sokkal egyszerűbb, mint Ottlik regényében. A Buda szövegében olykor a legkisebb tényszerű utalás is szinekdoché jelleggel idéz föl egy egész korszakot. A „(Colaltóval, civilben)” fejezet a cserkész nagytáborban töltött néhány óráról számol be. Egy színlap arról tudósítja a katonaiskolából jött látogatókat, hogy „Tábori Pál saját novelláját olvassa fel”. A nevezett négy évvel volt idősebb Ottliknál és fiatal éveiben a Napkelet munkatársa volt, majd 1937-től 1974-ben bekövetkezett haláláig a nyugati magyar prózaírás ismert képviselőjeként jórészt angolul írt. Pályafutása a magyar kultúra huszadik századi viszontagságaira emlékeztetheti az olvasót. A fejezet utolsó előtti bekezdése ennél is közvetlenebb formában kapcsolja a történelemhez a kitalált eseménysort: „Este megdicsértük a tábort Colalto nagynénjének, mert akitől kapta a jegyeket, egy Teleki Pál nevű rokona, az akkori Főcserkész volt.”

A regény vége felé a tényszerű igény másik válfaja, az önéletrajzi vonatkozás kerül előtérbe. A „(Hilbert viszontagságai)” című fejezetben előbb arról a látogatásról történik említés, melyet az elbeszélő „Táboriék idős barátainál” tett Londonban, majd ez olvasható Both Benedekről: „A Rádió Sándor utcai épületében tánclemezeket rakosgattam a széles dupla gramofonra. Egy árva lélek sem volt rajtam kívül a nagy épületben. 45-ben ugyanis felvettek munkatársnak a Rádió műsorszerkesztő osztályába.” Ugyanezt a történetet Ottlik saját hiteles emlékeként is elmondta a rádióban. Hasonlóan közvetlen önéletrajziság másutt is található a regényben. Amikor Bébé a Tottenham Court Road s az Oxford Street sarkán tanácstalanul néz körül, merre is kell tovább haladni, az elbeszélő-főszereplő egy barátjára hagyatkozik: „(A hűséges Áron anyaian belém is karolt: Nem arra, Bébé, emerre!)” Sőt ennek az eseménynek elbeszélését is olyan szövegrész előzi meg, amelyben egymás mellé kerül az életrajzi s a kitalált tény. Bébé Dickens könyveihez készít rajzokat: „A Dickenseim úgy megtetszettek az angoloknak – nincs jobb a jókedvű csalásnál –, hogy egy hasonlóan félrerakott költőnkkel és egyik legjobb regényírónkkal együtt engem is meghívtak 59-ben, előkelő kultúrcsere vendégségbe.”

A „jókedvű csalás” annyit jelent, hogy a valóságos és az elképzelt állandóan egymásba fordul át. Ennek a szüntelen átalakulásnak az ad mélyebb indokoltságot, hogy a Buda tartalmaz regényt a regényben, egyszersmind egy regény regénye és egy regényíróról szóló regény. Kétszeresen is saját keletkezéséről szól: egyfelől a szöveg állandóan értelmezi saját alakulását, másrészt azt mondja el, miként dolgozik Bébé „Ebédlőablak” című festményén, melyet ő maga „túlméretezett, kilátástalan” munkaként emleget. A párhuzam nyilvánvaló a Hajnali háztetőkkel, a szövegen belüli szöveg szerepeltetése viszont az Iskola a határon fölépítésére emlékeztet. A különbség egyrészt a két korábbi mű szervezőelvének együttes használatában, másfelől az öntükrözés megsokszorozásában is rejlik: Bébé nemcsak Medve Gábort idézi – aki Hilbert Kornél életét írja –, hanem feleségének, Mártának a naplóját is.

A két elbeszélő síkja ebben a regényben is kitalált és ténylegesen létező műalkotások szerepeltetésével bonyolítódik. A változás az író korábbi alkotásaihoz képest ezúttal a tényleges és az álidézet közötti határvonal elmosódásában kereshető. Jellegzetes példa erre „(A Serpolette negatívjai)”, mely a harmadéves Medve kórházban töltött idejéről tudósít. Amikor a betegnek lemegy a láza, olvasni próbál. „A regény unalmas volt, nem bánta. Járkált a megtört lelkű szereplőkkel kopár, szürke utcákon Brüsszelben, kikötöttek Bilbaóban, Saint-Jean de Luzben, viharba kerültek, szélcsöndbe; a szép hősnő, se az ötvenéves szikár özvegy férfi, Amadé? Vagy Antoine? – nem voltak kellemes emberek, tépett szívvel, estélyi ruhában, hosszú, fájdalmas párbeszédeket folytattak, vitorlás yachton vagy esős éjszakai utcákon. Minden fanyar, szürke, tragikus és unalmas volt itt, az ember sajátságos módon, mégis arra vágyott, hogy egy ilyen bánatos regényben éljen majd (gondolta Medve). Járjon-keljen benne a maga fakír mulatságára, aztán festesse meg a barátjával (gondolta Bébé).”

Ténylegesen létező könyvre vonatkozik-e az idézett elmélkedés? Nincs válasz a kérdésre, csakis annyi derül ki, hogy a „Serpolette” című regényben nem található meg az, amire Medve emlékezett. Réz Pál a Buda megjelenése után arra figyelmeztette az olvasókat, hogy Bíró Lajos Serpolette (1914) című regényére vajmi kevés, szinte semmi nem jellemző abból, amit Ottlik hőse ilyen című könyvnek tulajdonít. A valódi s az álidézet közötti különbség éppúgy elmosódik, mint a tényt a kitalálástól elválasztó határvonal.

A regény a szövegközöttiség pragmatikai természetét hangsúlyozza. Mivel az idézet csakis részleges megfelelést, sőt igen sokféle viszonyt, így feszültséget, sőt szembenállást is jelenthet két szöveg között, fölismerhetősége változni fog a különböző kultúrájú olvasóknál, nemcsak attól függően, mennyire könnyíti meg a szöveg a benne található idézet azonosíthatóságát, hanem attól is, milyen más művekre tett esetleges utalásokat tud hasznosítani az olvasó a maga egyéni értelmezésében. A szóba hozott művek azért is elveszíthetik azonosíthatóságukat az idézetek mozaikjában, mert a regényen belüli regény „kitalált” és a regény „valódi” világa minduntalan egymást váltja. Erre példa a „(»Szeretet«)” című fejezetben az a több lapnyi önértelmezés, mely az emlékezés tökéletlenségét bizonyítja. Both Benedek azt az észrevételt teszi, hogy agya tele van olyan dolgokkal, amelyekre semmi szüksége nincs, majd bosszankodva a következőt állapítja meg: „81-ben viszont nagyon idegesített, hogy nem emlékszem, hol is volt az az éjszakai állomás, ami összefüggés nélkül eszembe jutott.”

Az elbeszéléshez az idők kezdetétől hozzátartozó keresés a Buda lapjain a belső történésbe helyeződik át. A legkülönbözőbb időpontok és helyszínek szóba jönnek, ám sokáig eredménytelen a találgatás. Csak sokára sikerül azonosítani „az elveszett állomást”. Az eredmény némileg meglepő: a hasztalanul keresett esemény 1977-ben Helsingőrben játszódott le. Az utalás kettős: az olvasó egyaránt gondolhat a Hajónaplóra s a Hamletre. Mindkettő olyan betétet foglal magában, amely kicsinyítő tükörhöz hasonlítható. Kirketerp kapitány és hűséges barátja, Ivo Maandygaard saját sorsát látja bele a gátfutóversenybe, amelyet a képernyőn néz, Hamlet pedig eljátszatja a színészekkel apjának a meggyilkolását.

A Buda is öntükröző alkotás. A látható itt is fontosabb a hallhatónál. Medve ezért képtelen elbeszélni azt, ami vele történt. Harminckét év múlva is panaszolja Bébének: „Ahogy a főallét, ezt is csak lefesteni lehet.” Látszólag a Hajnali háztetők s az Iskola a határon lapjain is szerepelhetne ez a megállapítás, de az eltérés egyáltalán nem jelentéktelen: ezúttal az író Medve teszi az idézett észrevételt a festő Both Benedeknek. Ez utóbbi utólag olyan megjegyzést fűz barátja szavaihoz, amely a „(Medve nagyítása)” fejezetet a regény önértelmezésévé alakítja:

„Van Gogh le tudta rajzolni. Bébé sokszor megnézte – a műgyűjtő szomszédjuké volt ez a rajz. Két óriási fa, a tar ágasbogas koronáik a téli égre nyújtózkodnak, és, persze, önéletírás mindenestől. Vincent a két fa; fölöttük a kozmosz.”

Ahogy a Iskola a határon esetében a Las Meninas, úgy itt is képzőművészeti alkotás a regény öntükre. A műalkotás egyrészt önarckép, másfelől szerves egész. Az alkotó növényként látja önmagát, egy költő szavára hivatkozva:

„És Ezra Pound is fa volt. Állt mozdulatlan, azt mondja, és fa volt a fák közt, tudva az igazságot azelőtt nem látott dolgokról.”

Az önarcképként látott fa metaforája ugyanúgy változatok sorát hívja életre, mint az „ingyen mozi” kifejezés. Ezúttal azonban nincs szó kifordításról; a fa a belső gazdagság zálogát jelentő magány ikonikus jeleként szerepel Medve töprengéseinek vége felé: „a legjobb csak mélyen magadba szállni, ügyelve, hogy semmire se gondolj lehetőleg, csak állj meg mozdulatlanul, mint fa az erdőn.” Látomásai alapján Medve jelleme mögött a poeta vates reneszánsz hagyománya sejthető, s élményei összefüggésbe hozhatók a furor poeticus örökségével.

Both Benedek is más műalkotások fölidézésével értelmezi saját tevékenységét a „(»Szeretet«)” feliratú részben. „Lehet, hogy kár volt, de ezt csak a halálom után illik majd eldönteni” – jelenti ki „Ebédlőablak” című festményéről. Ez a megállapítás, sőt a regény önemblémái, a „színes gubanc” és a „kártyavár” kifejezés is álcázott idézettel van metonimikus összefüggésben:

„Ki beszél győzelemről? El kell viselni, ez minden. Gondolta Lexi. Megnézte az »Ablak« meglevő (félbehagyott) állapotát.”

A Hilbert Kornélnak tulajdonított megfogalmazás eredetije így hangzik: „Wer spricht von Siegen. Überstehn ist alles.” Rilke 1908. november 4-én s 5-én Párizsban írt Requiem című költeményének utolsó sorát Jékely Zoltán így fordította: „Győzést ki említ? Minden csak kitartás.” Az idézés indoka egyértelmű: a vers halottat szólít meg, a költő von Kalckreuth gróf halála után írta ezt a művét, mint ahogyan Both Benedek is úgy képzeli el alkotását, mint requiemet barátja, Medve Gábor emlékére.

A Hornyik Miklósnak tett nyilatkozat („az Iskola a határont »René Rilke növendék emlékének« ajánlottam, ami – csakugyan véletlenül – lemaradt a magyar kiadásról”) elárulja, hogy Ottlikot már korábban is foglalkoztatta Rilke költészete. A Buda lapjain is szerepel a prágai születésű költő neve, de nem az idézett verssor közelében, hanem jóval korábban, a „(Medve nagyítása)” elnevezésű részben: „Kapni kell néhány hosszú unalmas délutánt. (...)

Egy régebbi növendéktársuk bizonyára nem kapta meg ezt a pár napot. (De megkapta. Csakhogy ő orosz lélek volt, azt mondja. Medve nem az. És, orosz, nem orosz, René nem tudott eldurvulni se saját becses tagjai iránt, se egyáltalán. Medve igen. És Renének nem volt – egyensúlynak – Veronikája, hogy helyette továbbra is féltse minden porcikáját.)”

Az idézetek a címekkel s a tartalomjegyzékkel együtt a térbeliséget emelik ki s a vonalszerűséget érvénytelenítik. A Rilkétől vett jelöletlen, ám szó szerinti átvétel mellett egy prózára átfogalmazás is döntő szerepet játszik a szöveget meghatározó változatokban: „Egy francia költő verseskötetében megnéztem az életrajzi adatokat, nem tudom, miért. (De tudom, mégis.) Orthez miatt. A költő Francis Jammes volt, és Bánó Gyurival Lourdes felé menet megkerestük itt a házát. Senki nem tudta megmondani; becsöngettünk száz helyen. Csak 38-ban halt meg (nemrég), Medve is lefordította akkor néhány versét. Én egyet elloptam megfesteni, úgy, ahogy valaha Adytól. (Nem azt, ahol kéri, hogy a szamarakkal mehessen a paradicsomba. Hanem azt, amikor vadászni indult a kutyájával hajnalban, harminc évvel ezelőtt, s a kék völgy, tele köddel, s felkél a nap, hát micsoda is a boldogság? kérdi – ifjú szerelmeit sorra feledni tudta. De látja még ma is, ahogy az úton vadászkutyája a fény felé szalad.) Annak néztem utána, hogy hány éves volt Jammes, amikor meghalt. Hetven.”

A költemény a A szűz és a szonettek (Le vierge et les sonnets, 1919) kötetben jelent meg. így hangzik:

„Qu’ est-ce que le bonheur? Peut-être un vallon bleu

Dans lequel j’ ai chassé, voici trente ans, le lièvre.

Que m’ importent 1’ échelle d’ or, les rouges lèvres?

Tout est vain qui n’ a pas le grand calme de Dieu.

Dites, parlant de moi, que Jammes devient vieux,

Sans que vous soupçonniez combien jeune est sa fièvre;

Mais il vous tend le sel, ô chevreaux que 1’ on sèvre,

Le sel de la sagesse ou se mirent les Cieux.

La coupe la plus douce apporte 1’ amertume,

Sauf la coupe du vallon bleu qu’ emplit la brume

Comme d’ un lait que boit 1’ Aurore à son réveil.

J’ ai su vous oublier, amours adolescentes,

Mais encore je vois un chien qui par la sente

A travers la rosée allait vers le soleil.”

Első pillanatra meglepő, hogy a költemény prózai átalakításából hiányzik a szonett negyedik sora, melyet Illyés Gyula meglehetős szabadsággal, kissé félrevezető módon, így fordított: „Isten békéje a legnagyobb adomány.” Lehetne arra is hivatkozni, hogy a Buda jórészt világinak mondható szövegeket idéz, vagyis hiányoznak belőle a bibliai áthallások, melyek annyira meghatározzák az Iskola a határon írásmódját. A különbség azonban korántsem ennyire nyilvánvaló. Legföljebb annyit lehet állítani, hogy a kereszténységre utalás rejtettebb a Buda szövegében. A „(»Szeretet«)” című részt követő fejezet Hilbert Kornélnak tulajdonított első szavai – „»Gázoljon át az ember sáron, posványon, ingoványon, soha fel ne adja«” – az Iskola a határon Második részére utalnak vissza. A cím – „(Szövettani vizsgálat)” – Medve rákbetegségére vonatkozik, a mondat pedig arra emlékezteti Both Benedeket, hogy immáron halott barátja elesett ugyan a sárban, amikor kerékpáron Lexi fölkeresésére indult, de sikerült fölemelkednie a posványból. Az olvasó akár még József Attila 1937-ben írott költeményének a kezdő soraira is gondolhat:

„Nem emel föl már senki sem,

belenehezültem a sárba.

Fogadj fiadnak, Istenem,

hogy ne legyek kegyetlen árva.”

A kép visszautal a Rilke költeményéből vett idézetre, s azt hivatott sejtetni, hogy Both Benedeknek ugyanúgy nem szabad föladnia a festményt, ahogy hasonmása nem volt hajlandó abbahagyni Hilbert Kornél életrajzának megírását: „Lexi mindezt – Medve szívós kitartását, ahogy átgázolt a magyar sártengeren, hogy és ahogy soha félbe nem hagyta, amit írni kezdett – nekem szánta intő példának.”

Francis Jammes szonettjének prózai átalakítása után nem sokkal esik szó 1956 őszéről: „Medve már szerdán lerohant egy tankok ellen vonuló menet elé, ordítozott velük: »Megőrültetek? Mindenki elfelejti, hogy ti egy gyáva csürhe vagytok?« Magánkívül volt, ragyogott, hogy Petőfi nyert, és ő vesztett.”

A forradalom vérbefojtását a regény két magyar vers kifordításával érzékelteti: „Piros a vér, lesz fehér hó, s lett zöld is: sokáig nem jártak a villamosok: Medve elmondta Petőfinek: (Október végén? »Már nem nyílnak a völgyben a kerti virágok, Nem zöldel a nyárfa az ablak előtt, De látod az elhagyott sínek közt, Sándor, Imitten-amottan már kinőtt a fű!«)”

Az 1956 utáni időszakot Vörösmarty Előszó című költeménye segítségével jellemzi a regény:

„Tavaszi verőfény, szép boldog világ. Jönnek majd rendre az új tavaszok, Bébé, áltatni, ámítani, kurválkodni veled, jön évről évre a verőfényes új tavasz, kérdezd meg akkor a vén kacért, hová tette a társadat?”

Nemcsak az irány hiányzik, de olykor már az összefüggés is. A cselekmény töredezettségét Medve történetszemlélete indokolja, mely leghatározottabban „(A kézirat első változata, 1956. május–június:)” feliratú részben jut érvényre:

„Hogy mi ért sokat – mi ért aránylag legtöbbet Lexi életében –, miért volt közömbös az atlétika, s egyáltalán saját szereplései iránt? Medve a kéziratában kurtán-furcsán elmondja, vagy inkább csak felsorolja. Szerinte Hilbert Kornél hányattatásai nem érdekesek, mert pusztán a kort jellemzik, őt magát alig. A kor förtelmei mindnyájunkkal megtörténhettek volna: a történelem önmagát untig ismétlő lapos, elcsépelt banalitásai csupán.” Medve nagyításában is az ismétlés a szervezőelem. Hilbert Kornél viszontagságai a többszöriség következtében hagynak nyomot. 1944-ben történt letartóztatásának az ad jelentőséget, hogy 1947-ben ugyanez a sors vár rá.

„A dolgok másodszorra kezdődnek. Azzal, hogy megismétlődnek – hogy újra látod, megint hallod ugyanazt. Az előszörrel nincsenek meg igazán. Ezt korán tapasztalja az ember. Ami nincs másodszor, nehezen fogadható el – nótának, himnusznak, versnek, pogácsának – még nyaklevesnek se.”

Az Iskola a határon úgy is olvasható, mint Dániel könyve s A rómaiakhoz írott levél egyik részletének megkettőződése. A történelem a Buda lapjain úgy jelenik meg, mint ismétlődés és hiány:

„(Várod, hogy vége szakadjon. Nyolcévi gályarabság. Nem történik semmi. Huszonkét évi várbörtön. Évszázadok mennek, jönnek, és nem változik semmi. Az előrejelzés benned van már rég s visszájára fordult. Biztos, hogy itt nem fog történni semmi. Soha, semmi.)”

Aki komolyan akar valamit mondani, megismétli a már egyszer elhangzottakat. Ez az alapgondolata annak a könyvnek, melyet 1843-ban egy dán szerző adott ki, kinek nevét a Hajónapló két főszereplőjének neve – Kirketerp és Maandygaard – magában rejti. A Buda lapjain található a hivatkozás Ottlik másik kedvenc bölcselőjére. A „Zufall” szó alighanem a Der Wille zur Macht 673. szakaszára utal: „A véletlen nem egyéb, mint alkotó indíttatások egymáshoz ütközése” („Zufall ist selber nur das Aufeinanderstossen der schaffenden Impulse.”). A költők – Petőfi, Jammes és Rilke – mellett ennek a két író-gondolkodónak ösztönzése sejthető abban a regényben, melynek részértékei sokszor feledtetni tudják, hogy szerzőjének már nem volt ideje a rá jellemző többszöri átdolgozással véglegesíteni a szövegét.

Ottlik fölényes nyelvi kultúrájának lehet köszönni, hogy a Buda mégsem nevezhető művészi kudarcnak. Nemcsak egyes részletek szépsége, hanem a nyomatékos zárlat is ellensúlyozza a kidolgozottság egyenetlenségeit. A regény vége felé, a „(Hilbert viszontagságai)” feliratú részben Lexi a nagybátyja haláláról számol be. Ez a jelenet is közvetve kerül a tudomásunkra, hiszen Medve faggatja a barátját, vagyis az írásmód a kátészerűséget utánozza. Az öregúr vacsora után a dolgozószobájába vonul vissza levelet írni. Ültében hal meg; feje az íróasztalra hanyatlik. A holttestet elszállítják, ám Lexi még a budai lakásban marad, mert nagybátyja karácsonyfát állíttatott unokaöccse kedvéért, és meglepetésnek szánt ajándékcsomagokat is készített a fiú számára.

Hilbert Kornél mintegy a saját halálára készül fel, amikor egy már nem élő ember akarata szerint cselekszik. Hasonló szerepe van a soron következő, korábban már említett jelenetnek, mely 1945 szilveszterét eleveníti föl. Az év utolsó napján mindenki elhagyja a Magyar Rádió épületét. Both Benedek azt a föladatot kapja, hogy lebonyolítsa a tánczeneműsort. Egyenként teszi föl a lemezeket a gépre. A választott magány helyzetét a kényszerűé váltja föl. A regényesített önéletrajzi visszaemlékezést naplószerű följegyzések követik, melyeket a nyolcvanas években Bébé azért vet papírra, mert már nemcsak Medve nincs az élők sorában, hanem felesége, Márta is meghalt, s neki nincs kivel beszélnie. 1983-ban Budakeszire, az urológiára kerül Both Benedek, s hat évvel később is ugyanebbe a kórházba viszik. Az utolsó utalások 1989 nyarára vonatkoznak.

Az idézetek s a végső jelenetek az ismétlődéseknek olyan sorát teremtik meg, hogy az olvasónak be kell látnia, a Buda olyan önmagát megszüntető regényként fogható fel, melynek lezáratlansága elkerülhetetlen, hiszen önéletrajzi elbeszélője csakis akkor fejezheti be tevékenységét, ha az író élete megszakad. Ténynek és kitalálásnak ilyen összefonódását ismétli meg az a kiszólás az élőkhöz, mely a könyv végső fejezetében található: „Ha a halálom után vihetem magammal, amit még festeni szeretnék, akkor kezdjek bele nyugodtan: a munkám kényszerű megszakítása időnap előtt: nem fogja elpusztítani a meglévő egész nyersanyagomat”.

(A folytatás kényszere zárófejezete Szegedy-Maszák Mihály Ottlik Géza című monográfiájának, amely a Kalligram Könyvkiadó gondozásában az 1994-es Ünnepi Könyvhétre jelenik meg.)