Kalligram / Archívum / 1994 / III. évf. 1994. április / Az alerion-madár vére

Az alerion-madár vére

Közelítés Cholnoky Viktor novellájához

Cholnoky Viktor a századelő ködlovagja. Legjobb barátja az alkohol ördöge; együtt sétálnak a lélek ösvényein, együtt vágtáznak a nagyvilág útjain, együtt repülnek a történelem felhői között. Otthonába térve Cholnoky Viktor kék cigarettafüstbe burkolózik, és sárga kéziratpapírra veti ideges betűit.

                   

1.

Az alerion-madár vére című novella végzettörténet. Egy keresztes lovag végzeteset cselekszik: megsebzi az aleriont, holott tudja, hogy átkozott, aki fegyvert fog az énekesmadár ellen. Az átok évszázadokon át nemzedékről nemzedékre hagyományozódik, az utódok látszólag ártatlanul bűnhődnek.

Az alapsztori különös, titokzatos, hátborzongató, babonás, ám Cholnoky nem elégszik meg az egyszerű mesével majd a végzetes esemény következményeinek vázolásával. „Áldozatait” három különböző történelmi korszakba helyezi, s három különböző műfajban teremt könnyed eleganciával, néhány találó mondattal korhű hangulatot.

Az első fejezet a XII. századba röpít vissza. Erről tanúskodik a Barbarossa Frigyes haláláról szóló hír (Barbarossa Frigyes 1152–1190-ig uralkodott). A történet narrátora a Toulouse-i gróf egyik udvari mesemondója. Szinte látjuk, amint a gróf rokonaival, barátaival, tisztelőivel fogadótermében üldögél gazdagon terített asztal mellett, s hallgatják a száz évvel korábbi keresztes háborúkról, az ősök dicsőségéről szóló történetet. Szükségük van erre, hiszen azokban a napokban csupa rossz hírt kaptak a keresztesek vereségeiről. A hősöket magasztaló cikornyás mondatok elkábítják a hallgatókat (és az olvasót), mint a nehéz francia borok. A narrátor azonban hirtelen vált: Malpertuix lovag sztorija gyorsabb, mondatszerkesztése feszesebb, hiszen célja a szórakoztatás.

Lovagról szól a történet, mert e korszak ideálja a lovag. Alapvonásai közé tartozik a vallásosság, Isten szolgálata (ezért indul Malpertuix Guidó a Szentföldre), a bátorság, a becsület, a vidámság és a mértéktudás (ez utóbbi tulajdonság nem erénye Guidónak, hiszen figyelmeztetés ellenére, belső nyughatatlanságától indíttatva sebzi meg a madarat). A történet rokona a vitézi éneknek és a lovagi eposznak, melyek a lovagi irodalom jellemző műfajai. Szerb Antal írja Világirodalomtörténetének lovagi irodalomról szóló fejezetében: „A lovagi és udvari kultúra... végső álma az, hogy a számtalan formalitás által az egész udvari életet zárt formavilággá alakítsa át és ezáltal különválassza a nem-udvari alsóbb világtól... Az élet nem forma; tiszta, zárt formavilág csak a művészetben lehetséges. A lovagvilág álmodói az irodalomhoz menekültek: először azért, hogy benne rajzolják meg az elérendő ideált, aztán pedig azért, hogy irodalmilag éljék át, illuzórikus módon, azt az életet, amelyet a valóságban nem élhettek.”

Illúzió a régi dicsőségek emlegetése a történet elején; a rájuk rakódó idő szépíti tán őket. Illúzió Guidó lovag szentföldi útja, hiszen célját nem éri el. Betegen tér vissza hazájába, ráadásul baját nem harc közben szerezte, hanem mert bűnt követett el a talán mesebeli, talán szent madár ellen, s így felrúgta a lovagvilág követelményeit.

A narrátor kívülállóként mondja el a történetet, s arra, hogy maga is egy kissé illuzórikusnak tartja, utal egy ironikus mondata (mely lehet a szórakoztatás eszköze is persze): a lovag „...csak akkor kezdett el látni megint, amikor már az örök világosság fényeskedett néki...” Viszont utolsó mondatával „beavatottságát” bizonyítja: énekes, költő, mesemondó, vagyis művész voltát, „rokonságot” az énekesmadárral, s ezzel a művészet sérthetetlenségét.

A második fejezet a XVII. századot idézi apró utalásaiban (La Fontaine 1621-95; Poquelin Moliere – 1622-73 – eredeti neve) és hangulatában. Műfaja levél, mely egy házassági tanácsot tartalmaz. A mese, a történet hiányzik, a végzettörténet elemei azonban felbukkannak a mondatok között, egyrészt a „vőlegény” neve (Des Maupertuis), címerében az alerion, másrészt a megfogant átok (rövidlátás vagy inkább félvakság, reszkető kéz) említésekor.

A levélíró Scarron abbé. Némiképp rokonítható a vallás miatt az első fejezet lovagjával. Csakhogy itt már szó sincs Istenről, hitről, elmélyülésről, inkább a papi aszkétizmus megcsúfolásáról: gasztronómiai élvezetekről. Az abbé gondolatai kizárólag az étkezés körül forognak, hasonlatait különböző ínyencségekkel „fűszerezi”. Görbe tükröt tart a korabeli papságnak, s nem különben az arisztokrata családoknak, melyek sarjai érdekházasságot kötöttek vagyonegyesítés céljából. Az abbé levele ellentmondásos, hiszen azt tanácsolja D’Avricourt kisasszonynak, hogy menjen feleségül Des Maupertuis úrhoz, mert nagy vagyona van, ősi családból származik, ráadásul csinos és szórakoztató férfi. Viszont a levél második felében határozottan lebeszéli a hölgyet a frigyről, azt állítva, hogy az úr rövidlátó, csaknem vak, s az ilyen emberektől óvakodni kell, mert „... miután nem képesek meglátni a külső világ valóságait, önmagukba néznek bele, ott új, különös világot látnak meg, s ezt a világot akarják rákényszeríteni az egészséges szemű környezetükre is. Ez pedig... nem is a poklot jelenti, hanem annál is nagyobb szenvedést: az elveszett paradicsomot.” (Ez újabb utalás a barokk irodalom egyik jelentős képviselőjére, Miltonra, és művére, az Elveszett Paradicsomra, melyet szerzője vakon írt!) A gasztronómiai hasonlatok és az ellentmondásos tanács miatt úgy tűnik, a levél valójában levélparódia, s átható komikumát erősíti a levélíró neve is (Paul Scarron XVII. századi regényíró, híres műve a Roman Comique, mely a vidéki színészéletről szól.)

A harmadik fejezet elbeszélője a XIX. század második felében él, ezt jelzi a Goncourt-fivérek és Sardou említése; foglalkozását tekintve bohózatíró, sikerorientált, karrierista, hiú férfi, aki művésztársa öngyilkosságát szenvtelenül írja naplójába, s szánakozva jegyzi meg, hogy a halálhír miatt nem sikerült végigolvasnia legújabb bohózatát barátai kávéházi asztaltársaságában. A naplóíró természetesen nem sejti, hogy egy sokévszázados végzettörténet utolsó felvonásának tanúja, megörökítője. Végül az egész feledésbe merül, hiszen a „csonka” felolvasás ellenére darabja ragyogó sikert arat.

Cholnoky röpke korrajzai nagyon találóak, s bennük-általuk finoman érzékelteti az emberi kapcsolatok változását, az elmagányosodás folyamatát. Az első fejezetben még megvan a közösségi élet, a mesemondó élőszóval mondja el egy feltehetően népes hallgatóságnak a történetet. Az ötszáz évvel későbbi időket felvillantó második fejezet már csak két ember kapcsolatáról ad hírt, s ez a kapcsolat is „távolsági”, közvetett úton, levélben születik meg. A harmadik fejezet pedig a magára maradt, magába fordult embert rajzolja, egyrészt a regényíró Maupertuis emberkerülővé válik, másrészt a naplóíró önmagával „beszélget” naplóírás közben, vagyis egy időben későbbi önmaga számára készít feljegyzéseket.

Érdekes megfigyelni az egyes fejezetek „szórakoztató” jellegét. Az udvari mesemondó történetével szórakoztatja közönségét, az olvasót pedig hajszálfinom iróniájával. Az abbé leginkább az olvasót szórakoztatja levélstílusával. A harmadik fejezet narrátorának foglalkozása bohózatíró, tehát nem puszta szórakoztatás a hivatása, hanem a nevettetés. A kezdeti mosoly kacajra nyílik, s a végzettörténet erre alig vet árnyékot.

                       

2.

Az alerion énekesmadár, szent madár, mesebeli madár, csoda. Énekes volta a művészet megjelenítése, madár volta a szárnyalás, a szabadság jelképe. Átkozott, aki az életére tör, aki megpróbálja megsemmisíteni. A madár-motívum végigvonul a novellán. Már a címben is szerepel, nevének különössége titkot sejtet. Az első fejezetben valóságosan jelenik meg, hiszen az olvasónak tudomást kell szereznie az átokról. A lovag zsákmányul szeretné (megfordul fejében a pecsenye). A második fejezetben a Des Maupertuis-család címerén említik, nem is egy alerionról esik szó, hanem háromról. Így a madár valóban zsákmánnyá lett, ráadásul ebben a részben olvashatunk arról, hogy Des Maupertuis úr (groteszk módon) szerette a paradicsommártásos (vér!) szárnyaspecsenyét (visszautalás az előd vágyára). A család utolsó leszármazottja yachtot vásárol (3. fejezet), melynek neve Alerion, s az öngyilkos lövés után az árboc körül síró hangú madarak röpködnek. Az apokaliptikus madárvijjogás nemcsak Maupertuis életének végét, hanem a család kihalását, a történet végét, a világ végét jelenti.

A címből még egy fontos motívum hullámzik át a novellán: a vér-motívum. A sebzett alerion három csepp vére hull Guidó lovagra; szemébe, homlokára, jobbjára. Ez beteggé teszi, még inkább beteggé, hiszen már az előzőekben értesültünk róla, hogy földnél, levegőnél forróbb a vére, hogy ereiben gyilkos keresésvágy, belső nyughatatlanság lüktet. A lovag megvakul, majd egy fiúgyermeket hátrahagyva belehal a „vérbajba”. A betegségnek kultusza volt a századelő irodalmában. A betegek más szemmel látták a világot, belülről, összetettebben, izgalmasabban. A betegségkultusz előbukkan Kosztolányi és Csáth Géza műveiben, Ady pedig a vérbajt a zsenialitás feltételének tartja (A magyar Pimodán). Az alerion-madár vére beteggé, megszállottá teszi a lovagot és utódait. A második fejezet Des Maupertuis-ja csillogó szemmel tekint a világba, vagyis inkább magába, merthogy félvak. Keze rángatózik, s erről a narrátor a következőket állítja: „.. mintha láthatatlan toll volna a kezében. Éppen úgy vonaglik a keze, mint azé az emberé, aki már írni akar, de még nem tudja, mit írjon.” (Az átkos három csepp vér a szemben, kézen és a homlokon, de itt még a tudatig-homlokig nem ért el, épp ezért nem válhatott művésszé.) Az átok a harmadik fejezetben teljesül be: a „vérbaj” termékenyítő hatására az utolsó Maupertuis híres regényíróvá válik, de közben önpusztító életet él (fáj a szeme, reszket a keze, kábult a homloka), a siker pedig magányossá teszi, ezért lesz öngyilkos (és persze az átok miatt, hiszen a madár vére vérért kiált). Szemébe lő, vére felfecskendez a homlokára, onnan pedig a jobbjára csöpög. A kör itt bezárul.

A vér vörös színe erősítő elemként jelen van pl. Barbarossa Frigyes említésekor (rőt szakáll), vagy a lovag vörösen duzzadó szemhéjának leírásakor (1. fejezet), és a már említett, meglehetősen groteszk paradicsommártásban (2. fejezet).

Érdemes több figyelmet szentelni a szemnek, a látásnak, hiszen minden fejezetben hangsúlyos a szembetegség. Guidó lovag gyulladt szemhéjai, Des Maupertuis önmagába tekintése, a regényíró Maupertuis fájó szeme. A világot, amit általában valóságnak nevezünk, szemünkkel látjuk tisztán. Cholnoky számára azonban ez a látvány nem kielégítő, nem tükrözi híven a világ dolgait, ezért van szüksége a „belső” látásra is. (A Trivulzió szeme című novellájában így ír erről: „A fél szememmel, a felevak ember perspektíváján az egész világot kezdtem a valóságos mivoltában látni meg: kártyavárnak...”) Ez a belső látás lehet építő jellegű, de romboló is, hiszen a harmadik fejezet regényírója összeroppan.

A novella fontos szervező eleme a hármas szám. A végzettörténet három fejezetre tagolódik, s minden egyes fejezetben megjelenik a bűvös, valamiféle teljességet és végzetességet jelentő misztikus hármas szám. Az első fejezetben szó esik a III. keresztes hadjáratról. Nagyon lényeges, hogy az alerion-madárnak három csepp vére hull a lovagra. A második fejezetben a Des Maupertuis-család címerében három alerion-madár látható; az abbé a spárgát háromféle elkészítési módon ajánlja a kisasszony asztalára. A harmadik fejezetben Maupertuis életének harmadik felvonása az öngyilkosság; a yachton három ember tartózkodik; a vér három testrészét borítja el.

                           

3.

A századelő novellisztikájában Cholnoky Viktor átmeneti „jelenség"; kapcsolódik a múlt század irodalmi hagyományaihoz, anekdotikus világához, de műveiben érezhető valamiféle nyitás a modern irodalom felé is. Az alerion-madár vére című novellában felsejlenek bizonyos jelek, melyek erre utalnak. Az első fejezetben ép a mese, a középkori történet „klasszikus” módon építkezik: előkészítés (a szentföldi hadjáratok emlegetése), bonyodalom (az alerion-madár megjelenése), kicsúcsosodás (a madár megsebzése), megoldás (az átok „részleges” beteljesedése). A második fejezetből – műfaja miatt is – eltűnik a történet, az anekdota, domináns eleme az érzékletes leírás, körülírás. A harmadik fejezet története is vérszegény, valójában egy állapot, hangulat, életmód vázlata. S nem is a történet megléte vagy nemléte jelzi a minőségi változást, hanem inkább a „látás” problémája, a félvak perspektíva, mely többet mutat a világból a „valóságnál”.

Ez a „látható” többlet a művész birtoka.

A Maupertuis-k ajándékot kaptak a szent madártól, kóros, egyben kegyelmi állapotot: alkotókészséget, művészi „látást” és gondolkodást. Mintha Cholnoky Viktor egyik őse is megsebezte volna az alerion-madarat. így a novella Cholnoky ars poeticája, költészetről, teremtésről, magányról.