Tévedések comico-tragoediája

Amire nem szokás emlékezni

A Kádár-kormány 1957-ben radikálisan fölemelte az ipari béreket. Ettől fogva majdnem két évtizeden át folyamatosan és a magyar történelemben példátlan iramban nőtt az életszínvonal. (Az első időkben ráadásul jelentősebb külföldi kölcsönök felvétele nélkül.) Az átlagember számára a Kádár-rendszer mindinkább (a hetvenes évektől talán kizárólagosan) ezt jelentette, és nem a forradalom utáni terrort. Ehhez járult a (titkos)rendőri erőszak korlátozott volta (legalábbis a létező szocializmus más országaihoz képest), a viszonylagos utazási szabadság (vagyis, végső soron, az emigrálás joga), továbbá az üdvösen langyos szellemi éghajlat. Az emberi jogok betartására a rendszer nem kapott nagyon rossz osztályzatokat Washingtonban, és, legalábbis a válság nyolcvanas évekbeli elmélyüléséig, mindenkinek az volt a benyomása, hogy évről évre „többet lehet”. Senkinek eszébe nem jutott, hogy a szovjet birodalom a mai felnőttek életében összeomolhat, Kádár pedig mint a legjobb lehetséges kompromisszum megkötője szerepelt a köztudatban, nem kevés tisztelője szemében afféle új Deák Ferencnek vagy Bethlen Gábornak tűnt föl, amíg csak leépülése kínossá nem kezdett válni. Nyugati lapok írták róla a hetvenes években, hogy egy szabad választást is megnyerne, s e feltételezésnek volt is némi alapja. De hát nem voltak a szabad választások. Ötvenhat emléke a kezdeti elfojtás után csak a korszak harmadik évtizedében éledt föl, de nem kevesen vélték úgy, hogy az ország viszonylag kedvező helyzete – a magyarok különleges rafinériáján túl – éppen az OSÉ-nek köszönhető. Annyi tragédia után – viccen kívül – némi nemzeti önbecsülésre tettünk szert: Amerika messze van, az oroszok sokan vannak, de mi okosak és bátrak vagyunk.

Két alapérték

Mivel az embereket többnyire békén hagyták az ideológiával, és kemény, önkizsaroló munkával olyan helyzetbe juthattak, amely semmiképp nem mondható szegénységnek, a Kádár-korszak során a „köznép” körében két biztos alapérték jegecesedett ki: valamiféle gazdasági racionalitás, és az az igény, hogy az embert „hagyják békén”. Ez ugyan nem a „kapitalizmus szelleme” és nem a liberális demokrácia játékszabályainak ismerete, de – ugyancsak példátlan módon a magyar történelemben – jelzi a polgári életszemlélet alapelemeinek tömeges elterjedését. (Ezzel összefügg a korhoz kötődő, letagadhatatlan siker – a magyar falu fölemelkedése. Más lapra tartozik, hogy ezért például Budapest lepusztulásával és eltahósodásával kellett megfizetni).

Népiek

A hetvenes években volt Magyarországon egy csoport, amely élénken emlékeztetett egy politikai pártra: az úgynevezett népiek – közkeletű és lekezelő urbánus kifejezéssel a népiesek – csoportja. Volt (dísz)elnökük – Illyés Gyula –, volt effektív vezetőjük – Csoóri Sándor –, kitűnő szervezőjük és ideológusuk – Kiss Ferenc –, voltak renegátjaik, voltak bohócaik, voltak nagy öregjeik és ígéretes fiataljaik. Összetartottak, következetesen képviselték érdekeiket, ha kellett, diplomatizáltak, ha kellett, odacsaptak. Egy csak a baj: hogy az irányzat, finoman fogalmazva, lényegében már lefutott, amiként egyszer lefutott a romantika vagy a kritikai realizmus is. A nagy népi nemzedéknek annak idején voltak korszakos tudósai, közgazdászai, esszéistái – az újabb nemzedékeknek mindinkább csak költőik vannak, ráadásul egyre kevésbé jelentős költőik. Németh László világnyelveken olvasta a kor elméleti másodvonalának legjavát, Ortegától Huizingáig. Csoóri Sándor Németh Lászlót és a korunk szellemi életéről szóló kompendiumokat olvassa. A legifjabb népiek Csoóri Sándort olvassák. A mozgalom alól kifutott a szociális talaj – a parasztság létszámra összezsugorodott és jellegében is megváltozott –, viszont a mai társadalomról, kiváltképp a gazdaságról semmiféle komolyan vehető mondandójuk nem volt a népieknek. Fukuyama professzor szerint a modern demokráciák mozgatója az elismertetés vágya. A népiek látomásában az elismertetésnek kétféle útja volt: vagy az ő követelményeiknek megfelelő műalkotásokat létrehozni, vagy minél hívebben követni és propagálni e művek létrehozóit. Nyilvánvaló, hogy e két dologra a lakosság nagyobbik része alkalmatlan.

A többiek

A népi irányzat, mondtuk, lefutóban volt, urbánusok viszont egyszerűen nem léteztek. A szorosabban vett harmincas évekbeli urbánus körnek idehaza nem voltak közvetlen folytatói. Ennek, a személyes körülményeken kívül, az volt az oka, hogy mondjuk a Szép Szó liberális-demokrata örökségéből nem lehetett olyan könnyen kivonni a politikát, mint, hosszú ideig, a népi gondolatból. Urbánusnak neveztek sok mindent és mindenkit, ami-aki nem fért bele a népi kánonba, s bizony, ez a világ jelenségeinek igen tekintélyes halmazára érvényes volt – a Nyugat hagyományának, kései folytatóitól a kabaréhumoristákig, Finta Józseftől a 180-as csoportig. (Vulgáris használatban egyszerűen „zsidó”-t jelentett e szó, ám ez éppolyan pontatlan volt, mint az összes többi alkalmazása.) Annyi biztos, hogy a nyolcvanas évekre létrejött egy igen kiterjedt szellemi kontinuum, amelybe éppúgy beletartoztak a reformközgazdászok, mint a New Wave-es rockzenészek, a szoftvermágusok, mint a kaposvári színház, a demokratikus ellenzék kemény magja éppúgy, mint a kritikusabb tévériporterek. Ők magukat tartották „a” közegnek – nem kevés joggal, hiszen például a gazdasági témákkal csak ez az oldal foglalkozott komolyan. Csak később derült ki, hogy mindaz, amit az értelmiségnek ez az oldala létrehozott nyelvben, művekben, gondolatban, az a lakosság – sőt, a tágabb szociológiai értelemben vett értelmiség – jó része előtt tökéletesen ismeretlen. Alighanem Hankiss Elemér volt a kor legismertebb társadalomtudósa. Akik később fröcsögő szájjal tüntettek ellene – értelmiséginek mondható személyek vezetésével –, tévéelnöki kinevezéséig valószínűleg a nevét sem hallották, nemhogy egy sorát olvasták volna.

Intelligens levek

A baj csak az, hogy végső soron az ország bezártsága, más blokkhoz tartozása miatt, közvetlenül pedig azért (például), mert az átlagértelmiségi nyugati könyvtárakba, egyetemekre nemigen juthatott el, a külföldi lapok és folyóiratok drágák és alig-alig hozzáférhetőek voltak, de az idegennyelvtudás amúgy is katasztrofálisan alacsony szinten állott – nos, mindezek miatt még ez az urbánusnak mondott réteg is csak hézagos és megkésett értesüléseket szerzett arról, mi folyik a világban, lett légyen szó akár a politikáról, akár a filozófiáról, akár a rock and rollról vagy a kábítószerezésről. Igen művelt emberek megrekedtek valahol a negyvenes évek táján, a legnagyobb neveket pedig, ha egyáltalán, csak tíz-húsz éves késéssel ismerte meg a közentellektüel, gyér fordításokból. Ennek valamiféle beltenyészet, a hallomásból szerzett értesülések túlzott fontossága, az egymásra hagyatkozás, az összetartás kényszere és valami reflexszerű tekintélytisztelet volt az áldásos következménye. Lényegében hiányzott az az européer szuperelit, ami például a lengyeleknél megvolt, s a magába zárkózó közeg túlzott önbizalma jobban elválasztotta a magyarokat a „létező Nyugattól”, mint a független gondolkodású cseh szellemi arisztokráciát. A magyar értelmiség sokkal inkább saját levében forgott. Másfelől: rettenetes az öngyilkos, a fiatalon meghalt, a szétesett személyiségű, az alkoholizmusba fulladó, az országból elmenekült alkotók aránya. Értelmiségünk igen rossz kondícióban volt a rendszerváltás küszöbén.

Aczél

Ezért nem kis részt Aczél György a felelős. A közhiedelemmel ellentétben nem kultúrpolitikus, hanem művészpolitikus volt. Politikusi képességével és befolyásával elvileg módja lett volna elérni, hogy a magyar kultúra a tekintélyuralom viszonyai közt is fölemelkedjék valamelyest – volt és van ilyesmire példa. Póriasan szólva, nem dőlt volna össze a Kádár-rendszer, ha több pénzt adnak az oktatásügynek. Ez nem történt meg. Aczélt jobban érdekelte, kinyomtatnak-e trágár szavakat az irodalmi folyóiratokban, továbbá hogy X. népi író vagy Y. urbánus színész lesz-e a következő vacsoravendége. (Tartani kellett az egyensúlyt.) Ez is a kultúra – pontosabban: a tanulékonyság – hanyatlásához és az egyes értelmiségi szerepének fölértékelődéséhez vezetett.

Rosszak az emberek

A Kádár-korszak vége felé némely – jószándékú, ámde tájékozatlan – körökben meggyőződéssé vált az a nézet, hogy a társadalom válsága elsősorban erkölcsi természetű. A bajok fő oka az, hogy az emberek nem viselkednek rendesen, és azért nem viselkednek rendesen, mert nem tudják, hogyan kell rendesen viselkedni. A megoldás pedig az, hogy mi, akik tudjuk, megmondjuk nekik. Ez az észjárás kulcsszerephez jutott a rendszerváltás idején, a Magyar Demokrata Fórum kebelében. A Kereszténydemokrata Néppárt politikájában ma is vegytisztán megfigyelhető.

Bolondgombák a félhomályban

Minthogy Magyarországon 1947–48-ban megszűnt a normális politika és a normális nyilvánosság, az ország pedig bezárult a világ előtt, a politikai gondolkodásban szükségképp megőrződtek az akkori ismeretek és algoritmusok. Élték a maguk fura, lassított, földalatti életét. Mint Tamás Gáspár Miklós mondta 1985 táján: „Ki tudja, milyen bolondgombák tenyésznek az ideológiai félhomályban?” Aki valamennyire ismeri a nagyobb lapok olvasóleveleinek e korban meg nem jelent részét, az később csöppet sem lepődött meg Csurka vagy Király B. Izabella nyelvhasználatán. Jelen sorok íróját egy televíziós tudósítás ejtette gondolkodóba valamikor 1989 elején. Az egyik MDF-es szervezet zászlót avatott az egyik fővárosi moziban (jelen volt az írószövetség mai elnöke is). A zászlóanya konzervatív fehér blúzt és hosszú sötétkék szoknyát viselt. Az érdekes nem az volt, hogy a szervezők tudták: ilyenkor zászlóanyára van szükség, hanem az, hogy az illető hölgy tudta: hogyan kell egy zászlóanyának felöltöznie.

Mi vagyunk az igaziak

A demokratikusan megválasztott parlament két fő ereje végül is két értelmiségi törzsből származott. Mindkettő jogos örökének tartotta az országot, az egyik tisztább magyarsága, a másik pedig tudása okából. Akik ebben a sokféle népet és kultúrát integráló országban a romlatlan és tiszta magyarság abszurd eszményében hittek, egyszerűen nem tudtak mit kezdeni a másik fél tudásával. Akik pedig vitathatatlanul nyugatiasnak és a megoldás intellektuális birtokosainak érezték magukat, sehogy sem értették, hogyan gondolkozhat bárki másféleképpen. Egyik fél sem értette, a másik hogyan vihette ilyen sokra.

Az MDF lépéselőnye

A népi mozgalom, a demokratikus ellenzékkel szemben, nem tagadta a rendszert, hiszen, mint láttuk, nemigen válaszolt arra, amiből a rendszer van: a gazdaság, a politikai struktúra kérdéseire. (Bár megjegyzendő, hogy azt se nagyon hozták szóba, amit az avatatlan szemlélő a legfőbb nemzeti sorskérdésnek vélhetett volna: a nemzeti függetlenség hiányát.) A népiek inkább a maguk képére akarták formálni a meglévő szisztémát, ennek módja a pozíciószerzés, valamint a hatalom erre hajló képviselőivel a szorosabb viszony kiépítése volt – s ez, amint manapság mondják, „tökéletesen jogos és érthető igény”. A stratégia eredményre vezetett: a Magyar Demokrata Fórum Pozsgay Imre támogatásával, sőt közreműködésével alakult meg. Hónapokon át ez volt az egyetlen szabad ég alatti, független politikai formáció. Főként Lezsák Sándor energikus és fanatikus szervező munkájának hála, az MDF, mint alternatív politikai mozgalom, gyorsan behálózta az országot. Az MDF politikájának lényege a kezdeti időkben valamiféle általános nyitottság volt („nem tudjuk, mit akarunk, de majdnem mindenkit szeretünk”), és rendezvényein Tamás Gáspár Miklóstól Mészöly Miklósig sok mindenki felszólalt a később sommásan liberálisnak nevezett táborból. Ám gyors előretörése mégiscsak meglepte némiképp azt az értelmiségi csoportot, amely részint szellemi tevékenysége, részint ellenálló félmúltja miatt magát tekintette az alternatív politikai erőnek. Jellemző erre a magabiztosságra, hogy amikor az SZDSZ sokszínű jogelődje, a Szabad Kezdeményezések Hálózata megalakult – és vezetőket választott –, az MDF-et is felhívták a csatlakozásra. A Fórum azonban annyit mégis tudott, hogy ez ostobaság lenne.

Gyűlöletes hősök

Minthogy a Kádár-korszak vége felé az elnyomás legfojtogatóbb, illetve legérthetőbb megnyilvánulása a szólásszabadság hiánya és a nyílt hazudozás kényszere volt, az írott sajtó, a tévé meg a rádió hamarosan a rendszerváltás kulcsszereplőjévé vált. A Panoráma és a Vasárnapi Újság, az Első kézből és a NAP-tévé, a Hitel és a Kapu, a Magyar Narancs és a Magyar Nemzet, a 168 óra és a Napzárta mind a kimondás örömében tobzódtak. Amíg „szabadság vagy diktatúra” volt a kérdés, nem is zavarta meg semmi az eufórikus összhangot. Mármost az sokak számára világos volt, hogy a diktatúra felszámolása még nem oldja meg a gazdasági és társadalmi válságot. Ahhoz kézzelfogható, pozitív program is kéne. S ezért azok a fiatal – pontosabban harmincas – újságírók, akik a régi Mozgó Világon, a HVG-n, a Beszélőn, késő esti rádióműsorokon, Kornai Jánoson és Esterházy Péteren nevelkedtek, szorongva tapasztalták, mennyire háttérbe szorulnak az ő értékeik, s a legerősebbnek látszó alternatív mozgalom mennyire csak szimbólumokban és általánosságokban beszél. Ellenérzésük az MDF-fel szemben eleinte pusztán intellektuális gyökerű volt, magyarán, nem láttak benne elég okos embert. Visszatérő szlogen volt: „azért hívjunk meg egy MDF-est is”. A szorongás később valóban indokolttá vált, lényegében egyetlen ember, Csurka István tevékenysége miatt. Csurka, rakoncátlankodásai ellenére, mégiscsak az Aczél-féle kultúrpolitika áldásainak egy legfőbb élvezője volt, és talán erről a közismert tényről, talán múltjának sokak által sejtett III/III-as epizódjáról akarta elterelni a figyelmet a föltekert hangerővel. Okos ember volt – bár konokul műveletlen –, és amiként Gorbacsov hatalomra jutásakor már tudta, hogy a rendszer napjai – mondjuk, évei – meg vannak számlálva, úgy tudta 1989-ben is, merről fenyegeti a legnagyobb veszély. A „kozmopolita” sajtó ellen indított kampánya az MDF félhivatalos politikájává lett, az időközben párttá lett mozgalom előbb megsértődött, majd támadásba ment át, s azok a középfiatal újságírók, akik a rendszerváltás tevőleges részesei voltak, egyszer csak azt vették észre, hogy az alvajárásból éppen csak felébredt bácsik vörös fejjel lebolsizzák és lehazaárulózzák őket.

Szavazz rám!

Két zseniális politikai lépésre került sor 1989 utolsó hónapjaiban. Az egyik a Szabad Demokraták Szövetségének négyigenes népszavazási kezdeményezése volt – s ennek eredményeként az addigi szociálliberális törpepárt komoly politikai erővé lett (amit sohasem bocsátott meg neki az a népszavazást bojkottáló, s ezzel mulatságos, ámde a maga szempontjából tragikus baklövést elkövető MDF). Ezzel el is hárult a lejáratott hagyományú MSZP és a harmadikutas MDF kohabitációjának veszélye. A másik lépés Antall József nevéhez fűződik. Fölismerte a magyar politikai életben adódó légüres teret, és az amorf, zavaros, mérsékelten baloldali ideológiája, magát se nem kormánypártnak, se nem ellenzéknek valló, még a pártként működés kötöttségeitől is húzódozó mozgalmat kinevezte nyugati típusú középjobb pártnak. (Ennek ideológiája később, igazából csak a választás után állt össze.) Innen már a mozgási tehetetlenség hajtotta a két pártot: egészen a választás első fordulójáig az SZDSZ keményen antikommunista erőnek tüntette föl magát, az MDF viszont valóban „nyugodt erőnek”, méltóságteljes, mérsékelt csoportosulásnak. Az SZDSZ számára vezetőinek ellenzéki múltja erkölcsi fölényt, de talán politikai hátrányt jelentett. A legtöbb ember ugyanis nem mert szembeszállni a rendszerrel. Hanem, mint az MDF vezetői: utálta, de megfért vele valahogy. A legokosabb magyar politikus, az átlag választópolgár nem szeret fölnézni senkire. Az igazság az, hogy a választási kampányban a keresztény-nemzeti gondolatnak éppolyan csekély szerepe volt, mint a liberális eszmevilágnak. Gorombán fogalmazva: az egyik párt azt sugallta, hogy hatalomra kerüléséből lesz a kisebb balhé, a másik párt pedig nagyobb balhét ígért; az átlagpolgár a kisebb balhét választotta.

„Jézusmária, győztünk!”

Szép lett volna, ha az MDF megelégszik ennyi politikai legitimációval. Csakhogy ez túlságosan prózaion sült volna el a valóban történelmi győzelem után. Ráadásul az MDF-ben s az MDF hátán az ország vezetésébe került értelmiségiek jó része évtizedeken át semmiféle módon nem szegült szembe a rendszerrel, s ez furcsa ellentmondásban volt azzal a ténnyel, hogy a rendszer megdőlt, mégpedig a választási eredmények szerint leginkább az MDF jóvoltából. Ezért a szóban forgó személyek sürgősen nekiláttak, hogy ellenálló múltat, visszamenőleg is képviselhető ideológiát és legyőzött/még legyőzendő ellenséget kreáljanak maguknak. Ha ugyanis nincs ilyen, mi értelme volt a rendszerváltásnak?! Így alakulhatott ki az a kép, hogy a Kádár-rendszert végül is nemzeti érzelmű, gyakorló keresztény „jó magyar emberek”, igazgatóhelyettesek, ügyvédek, vidéki tanárok és állatorvosok döntötték meg a kozmopolita marxisták, átmentő igazgatók, zsidó bankárok és lefizetett újságírók ellenében. E látomás megalkotásában és elterjesztésében szintén jelentős szerepe van Csurkának és közvetlen híveinek. És minthogy más mintát nem ismertek, kiindulván abból, hogy ami eddig volt, az rossz, feltételezték, hogy ami azelőtt volt, az jó. Így sikerült egyesíteni a kádári idők korlátoltságát Horthy-éra némely kellemetlen vonásával.

Egy kis számtan

Antall József, már miniszterelnökként, a parlamenti mandátumok eloszlásából levonta azt a következtetést, hogy a magyar nép szabad választások alkalmával körülbelül hatvan százalékban szavaz jobbközép, keresztény-nemzeti pártokra. Ha jól tudom, senkinek nem jutott eszébe ellenőrizni a számokat, és senki nem mutatott rá, hogy a három koalíciós párt az első fordulóban körülbelül negyvenhárom százalékot kapott, a három ellenzéki párt körülbelül negyvenegyet – ám ha a parlamenten kívül maradt pártokat is számba vesszük, akkor bizony kiderül, hogy többen szavaztak a baloldali és liberális pártokra, mint a többiekre, ha ugyan a baloldali-jobboldali megkülönböztetésnek itt egyáltalán értelme van. A fontosabbik, elfelejteni való tény az, hogy az MSZP-jelöltek kiesése után a rájuk szavazók tetemes része – épp a „kisebb balhé” elvének jegyében – az MDF jelöltjeire voksolt. E választópolgárok a legjobb akarattal se mondhatók jobbközép érzelműnek.

Antall korlátai

Amikor Antall József színre lépett, az eladdig alapvetően baloldali érzelmű népiek és szimpatizánsaik, akik az MDF törzsét alkották, mélységesen megkönnyebbültek: annyi szépíró és filosz után végre egy ember, aki tudja, miből is áll a politikusi szakma, mit csinál egy miniszterelnök, milyen posztokat és hivatalokat kell létesíteni stb. Antall – az ország szerencséjére – igen jó taktikus volt, családi hátterénél fogva a politikai aprómunkában sem volt járatlan, közjogi és politikatörténeti műveltsége pedig legendás. Csakhogy – az ország balszerencséjére – Antallra is jellemző volt az általános értelmiségi tünet: kétségkívül roppantul kiterjedt tájékozottsága már sokkal kevésbé terjedt ki az 1948 utáni fejleményekre. Közgazdasági és szociológiai ismeretei a jelek szerint szerényebbek voltak. Alighanem ennek is tulajdonítható az, amit Antall „gőgjének” hívtak. Ellenfeleinek leszamarazása, vezető értelmiségiek lemikiegerezése, a tiltakozások jajveszékelésnek minősítése, a sajtótól való idegenkedés, a szakszervezetek ignorálása – mindez nem a beteljesült életterv miatti önbizalomból fakad, és csak részben a hősies sztoicizmussal viselt betegség következménye. Antall Churchill világát ismerte, ahol a politika a szűkebben vett politikai szférára, lényegében a parlamentre, a parlamenti pártokra, az államfőre és az államigazgatásra korlátozódik, más szereplője nincs, vagy ha van, nem fontos, ha mégis fontosnak tartja magát, annál ellenszenvesebb. A szűkebb körben Antall a politika művésze volt, a tágabb körnek semmiféle fontosságot nem tulajdonított.

Ingerültség a hó alatt

Az előbb említett legokosabb magyar politikus pillanatok alatt tisztába jött az MDF vezette kormány képességeivel, a kisebb balhéba vetett reményei szétfoszlottak, rájött, hogy gazdasági racionalitását mind kevésbé érvényesítheti, hogy az ideológiával mind kevésbé hagyják békén – és az első adódó alkalommal, a helyhatósági választásokon közölte, hogy revideálta tavaszi véleményét. Aztán nyomatékosította álláspontját a taxisblokáddal. A kormány és egyes tagjai épp elég olyan ballépést követtek el, amelyek miatt a bejáratott demokráciákban le kell mondani – de vagy nem tudták, vagy a nagyközönség tájékozatlanságában bízva elfelejtették, mi a politikus dolga a bejáratott demokráciákban. A taxisblokád mindenesetre annyit elért, hogy a gazdaság irányítása – ideig-óráig – valóban szakértő kézbe került. A politikai erőviszonyok azonban lényegében befagytak további három és fél évre. Két és fél-három évig tartott, míg a kormány nagyjából elfoglalta a tömegmédiát, de népszerűségét alighanem ez sem növeli. A következő választáson csak a megszokás hatalmában bízhat. Az pedig többnyire nem győzi le a józan észt.

Folytonos jobboldal

Az MDF mérsékeltjeinek nagy tévedése volt, hogy azt hitték, az általuk jelölt vezetőkkel, a megalázott Hankiss és Gombár nélkül a média megbízhatóan és kulturáltan kormánypárti lesz (vagy az ő szóhasználatukkal: „helyreáll a pártatlanság”). Nem ismervén a terepet, nem sejtették, hogy a kulturált kormánypártiak száma elenyésző, s különben is, ez az ideológia – a csurkizmussal ellentétben – alkalmatlan a propagandára. Megjegyzendő, hogy a koalíciós pártok főemberei közül igen kevesen ismerik azt az axiómát, amely egyike a második világháború után megszilárdult nyugat-európai demokráciák legfőbb politikai illemszabályainak: nevezetesen, hogy fasisztákkal nem bratyizunk. A mi jobbközép politikusaink máig nem néztek szembe azzal a ténnyel – talán föl se fogták, miért baj –, hogy a tébolyult szélsőjobbtól a bárdolatlan félfasisztákon át a konzervatív jobbközépig valamennyi erő megszakítatlan intervallumban helyezkedik el.

Liberálisok  

A közvélemény tehát a parlamenti választások vesztesei mellé állt – bármennyire hihetetlen volt is ez kormánypárti szemszögből. Előbb a legnagyobb ellenzéki pártot, az SZDSZ-t támogatták, de talán mert parlamenti működésüknek nem sok látatja és látszatja volt, talán kevéssé meggyőző önkormányzati szereplésük miatt gyorsan elillantak a beléjük vetett remények. Majd következett a FIDESZ elsöprő népszerűségének időszaka – ez részint karizmatikus vezető politikusaiknak, részint annak a logikus feltételezésnek köszönhető, hogy a fiatalokat nem rontotta meg és nem butította el az a bizonyos negyven év, tőlük várható az a friss tekintet, ami az ország megmentéséhez szükséges. Ez csakugyan elég is lett volna, ha Orbán Viktort – amennyiben a kósza híreknek hitelt adhatunk – nem fűzi meglepően jó kapcsolat Antall Józsefhez. A FIDESZ elképesztő politikai öncsonkítására – Fodor Gábornak és híveinek kiutalására, ezzel együtt a népszerűtlen keresztény-nemzeti erőkkel való kacérkodásra – nem tartom megfelelő magyarázatnak, hogy a céltudatosság győzött a szelíd filozofálás, a profi politikusok csapata a megnyerő értelmiségiek klikkje fölött. Nem. Az irányváltásnak két indoka lehetséges: 1. Orbánék elhitték Antall teóriáját a keresztény-nemzeti érzelmű többségről, ezen belül is arról, hogy az MDF-et valamiféle jobbközép választótömeg segítette hatalomra, s az MDF gyengülésének idején ezt a nemlétező (vagy sokkal kisebb méretekben létező) tömeget akarják megcélozni, nem törődvén azzal, hogy saját eddigi híveik a koalíciónak a szagát sem bírják. 2. Nem törődnek a mostani választás eredményével, hanem távlatokban gondolkoznak, feltételezvén, hogy Magyarországon előbb-utóbb úgyis csak kétféle párt vagy pártcsoportosulás lesz, egy balközép (az MSZP és/vagy az SZDSZ, itt a FIDESZ már nem fér el, de nem is akar elférni), meg egy jobbközép (itt viszont, a mai nagy pártok elsorvadásával, ők lehetnek a királyok).

Szocialisták

Marad tehát az MSZP. A dolgok jelenlegi állása szerint ők lesznek a választások magányos győztesei. Az átlag választópolgár annyit tud róluk, hogy egyszer már kormányoztak – a Németh-kormányra gondol –, és az a világ minden szempontból jobb volt, mint ez a mostani. Utóbbi megnyilvánulásaik többsége rokonszenves – de igazából nem tudni, mi várható tőlük. Némi szorongást ébreszt a szakértőkben gazdaságpolitikájuk tisztázatlansága, nemkülönben a szakszervezeteknek való behódolás lehetősége – az ilyesmi már romba döntött egy-két nemzetgazdaságot. Attól is sok függ persze, kivel lépnek koalícióra. Nincs sok választási lehetőségük.

A jövő

Ha az átlagpolgárt megkérdezik, milyen miniszterelnököt szeretne, alighanem olyan gazdasági szakembert választana, aki minden ideológiai fakszni nélkül végre „kitalál valamit”, hogy az országot kihúzza a csávából, és elindítja Korea, de legalább Törökország vagy éppen Csehország útján. Optimista vagyok, szerintem előbb-utóbb kerül ilyen személy. Hosszú távon úgyis az történik, amit az emberek akarnak – feltéve (mint a legokosabb politikus mondja), hogy nem lesz háború. Valószínűleg tíz-tizenöt évre, generációváltásra van szükség, hogy az ország visszatérjen a normalitáshoz, és addig eléggé mindegy, ki van kormányon. A legtöbb, amit most várhatunk, annyi, hogy érezhetően fölenged a korrupt bunkóságnak az a lidércnyomása, mely megüli hétköznapjainkat, és más, kevésbé extrém okaink lesznek a dühöngésre. A bölcs átlagpolgár bőven megérdemelné. Az épségre törekvő elme nem bír ki nyolc (szellemileg) szűk esztendőt.