Kalligram / Archívum / 1994 / III. évf. 1994. december / Bűn és imádság

Bűn és imádság

Pilinszky János máig eleven legenda a magyar szellemi életben.

Választott mestere Simone Weil volt; élete és munkássága aligha érthető és interpretálható a weili értelemben vett „személytelen” dimenzió igézete nélkül, őt mégis mindenekelőtt ritka intenzív személyessége tette az irodalmi élét mitikus alakjává. Ez csak látszólag paradoxon, hisz ő maga előszeretettel hivatkozott weili okfejtésre, miszerint csakis a „személyes”-ből van átjárás a „személytelen”-be, a „kollektív”-ből semmi körülmények között sem, azaz a kollektivitás eszméje a modern szelem zsákutcája.

Ebből már sejthető, hogy Pilinszky mélységesen anakronisztikus jelenség volt. 1921-ben született és nem érte meg hatvanadik születésnapját. Épp ezek az évtizedek azok az európai történelemben, amikor a kollektivitás ördöge elszabadul láncairól és valósággal tombol a világban. Meghódítja a szíveket-lelkeket, sőt nemegyszer a kor legnagyobb elméit is. A kor eszmét, művészetet, erkölcsöt egyaránt csupán „társadalmi összefüggésekben” méltányol, igazán csakis a mozgalmak és a népvezérek szava perdöntő, hisz Európa szellemi térképén kollektivitás áll szemben kollektivitással. Mozgalmak a szociális igazságosságért, a női emancipációért, az emberi jogokért, a művészet szabadságáért és mozgalmak a faji tisztaságért, az ideológiai tisztaságért, az osztály nélküli társadalomért stb. Pilinszky ebből az egészből kimaradt. Nem azért, mintha lenézte vagy megvetette volna saját kora vezérlő eszméit és társadalmi mozgásait; hanem mert egyszerűen tanácstalan volt velük szemben. E tekintetben élete végéig gyermek maradt, aki riadtan toporog a járda szélén, s nem meri belevetni magát az úttest szörnyű forgalmába.

Nagy beszélgető volt. A beszélgetés – vagy inkább a párbeszéd – mint alaphelyzet az intenzív létezés lehetőségét jelentette számára. Martin Buber nevét nemigen hallottuk tőle (bár valószínűnek tartom, hogy ismerte), de az, ahogy ő beszélgetett, igazi Én-Te dialógus volt, úgy, ahogy azt Buber érti. Szerette a rögtönzött találkozásokat, különösen élete meghatározott szakaszában gyakran „összesodródott” presszóban, bárban, utcán „egyszerű” emberekkel, bárkivel, s valósággal belefeledkezett az egyre elmélyültebb társalgásba. Másrészt ha interjút kértek tőle, minden szavát külön megmérte, megfontolta. Egyszer a Magyar Rádió székházához közeleső Múzeum kávéházban találtam rá, ott ült és írt valamit. Kiderült, interjút ad a rádiónak, de kikötötte, minden kérdés után kimegy a kávéházba, megfogalmazza a választ, s csupán ezt hajlandó beolvasni a mikrofonba. Halála után kötetbe összegyűjtve kiadták interjúit, amelyek megdöbbentően szabatos, szenvedélyes önvallomások, nemcsak formailag dialógusok, hanem mindig igazi konverzációk. A kétféle intenzitás valójában egy volt benne: rögtönzött és kidolgozott beszélgetései ugyanazon a pályán mozogtak. Sokan voltunk úgy barátai-ismerősei, hogy akár évekig nem láttuk, ám annál meghökkentőbb volt, hogy hosszú szünet után összefutva vele, ő mindig azt a leglényegesebbet szólította meg bennünk, amit a külvilág elől (s talán ő előle is) eleve rejtegetni igyekeztünk: a lélek mélyén meghúzódó egzisztenciális kétségeinket és félelmeinket. Mintha telepatikus képességei lennének. Pedig nem. Csak ez érdekelte, ezt érzékelte a világból, a másik emberből. Ehhez értett. S ez azt is jelentette, hogy valósággal égett, elégett kapcsolataiban.

Nem csoda hát, hogy menekült (is) az emberek elől. Élete végén már alig tartózkodott Pesten, Hajós utcai lakásában. Rokonai, ismerősei, bérelt szobája volt vidéken, oda húzódott vissza. De végül ott is kapcsolatokat teremtett, ott is tovább égette magát. Egyetlen könyve van, amelyet könyvnek írt: ez (fiktív? valóságos?) párbeszéd Sheryl Suttonnal, Robert Wilson „látványoperáinak” titokzatos fekete színésznőjével. Ez a párbeszéd valójában esszé – a színházról, a jelenlétről, a teremtő képzeletről.

A hetvenes évek elején Poignyban, a költői képzeletről rendezett konferencián arról beszélt, hogy: „Művészi teremtés a szó eredeti értelmében nincsen. De az engedelmes képzelet érintkezésbe léphet azzal az abszolút szabadsággal, szeretettel, jelenléttel és otthonossággal, amivel Isten a világot választotta.” Azaz a művészet eredeti hivatása szerint „a végső, immár elemezhetetlen egyszerűség” felé törekszik, ahová azonban „csak a föltétlen engedelmesség árán találhat haza”. Ám korunk művészetének „teremtő képzelete” mellékösvényekre, eretnek utakra tévedt: „Eredendő gyöngeségének engedett, amikor a tudományoktól alkalmasint elirigyelte a bizonyosságot. Azóta tükör-életet él, s a stílus bizonyosságában kívánja megélni azt, amit egyedül az engedelmesség önfeledtségében, egyedül szemlesütve szabadna megvalósítania.” A tudományos gondolkodás – folytatja Pilinszky – különös hatással volt a művészetre, akarva-akaratlanul a nárcisztikus elemek tükör-korszakát nyitotta meg. „Azóta beszélünk jó stilisztákról. Beköszöntött egy egész korszak, amely a látszat stiláris bizonyosságát elébe helyezi a világ önfeledt inkarnálásának. A nagy irodalmak minden erényét igyekeztünk beköltöztetni a tükörbe, az ellenőrzött szépségtől az ellenőrzött extázisig. Mindent látunk, mindent tudunk, sőt jobban látunk és jobban tudunk azóta; de bárcsak lennénk vakok és élők – háttal a tükörnek.” A végkövetkeztetés pedig így hangzik: „Jelen akartunk lenni minden áron, s legfőképpen épp jelenlétünket semmisítettük meg.” Hisz amikor a képzelet elfárad, „a stílusban valamiképp úgy tárgyiasítjuk a világot, ahogy az elfáradt szerelem tárgyiasítja a szexualitásban a másikat”.

Összetörhető-e, megsemmisíthető-e ez a tükör? A költő maga is bizonytalan: „Aligha. Amit tudok, egyedül annyi, hogy Isten időről időre átvérzi a történelem szövetét, s a szituáció kegyelméből az ember ismét engedelmessé válik.” És itt egyszerre nagyon konkrét, nagyon „történelmi” lesz; így folytatja: „Auschwitz ma múzeum. Mégis a vitrinekben fölhalmozott tárgyakon föllelhető ütések és kopások a század, az élet betűi. Örök tanulság. Akik itt e jeleket »leírták«, sose jutottak el talán mondataik megfogalmazásáig. Újabb bizonyíték amellett, hogy a valódi dolgok mennyire kívül esnek a személyes teljesítmény belátható határán.” Látnivaló, hogy „legtöbbször más, aki az értéket megéli, s megint más, aki esetleg megírja. Mit számít? Isten az, s egyedül ő az, aki ír: a történések szövetére vagy a papírra.”

Auschwitznak különös súlya, mondhatnók, eszkatológiai jelentősége van Pilinszky világképében. A hatvanas évek közepén lengyelországi útjáról visszatérve így ír: „Az év elején Auschwitzban jártam. Az egyik fotó hozzásegített szemléletem bizonyos újrafogalmazásához. Meszelt karómra emlékeztető deszkák között egy fejkendős öregasszonyt hajtanak a kivégzőbarakk felé. Az öregasszony körül két-három kisgyerek lépeget a salakos út jóvátehetetlen közönyében. Álltam a kép előtt, s erőnek erejével meg akartam állítani a húsz évvel ezelőtti boldogtalanságot... S akkor megértettem, hogy semminek sincs értelme, ha nem tudjuk jóvátenni azt, ami megtörtént.” Ekkor fogalmazta meg magának, hogy a költészet feladata „a jóvátehetetlen jóvátétele”, ami nem egyéb, mint vállalni „az ártatlanság érthetetlenül nehéz sorsát”. Ez a gondolat egy másik írásában eképp folytatódik: Ha igaz, hogy „gyermeki mezítelenségünket paradicsomi bűnbeesésünkkel veszítettük el”, akkor ártatlanságunkat csak „valódi meztelenségünkkel” nyerhetjük vissza. Ezért az esztétikai értéket ő nem „stiláris kultúrákkal” méri, hanem a művész által meglelt „új mezítelenségi fokkal”, ami az új műben érvényre jutó, a korábbiaknál „direktebbnek tűnő evidencia”. Úgy véli, a napjainkban oly gyakran emlegetett művészi sokkhatások közül „ez az egyedül törvényes és valóságos”, s épp ezért szükséges különbséget tennünk modern és aktuális között: az előbbi képviselői „az idő teljes drámáját átélik”, az utóbbié „a puszta jelen balekjaivá válnak”.

Pilinszky kenyérkereső foglalkozásként szinte egész életében az Új Ember katolikus hetilap munkatársa volt; mégsem szerette, ha „katolikus költőnek” titulálták. Szívesebben beszélt a művészet „eleve vallásos” természetéről. Simone Weil szerint a személy küldetése „a mind magasabb rendű figyelemig való eljutás” s ennek révén „a lélek személytelen részének csodálatos felnövekedése”; Pilinszky számára ez azt (is) jelenti, hogy a művész „igazi tudása” ott kezdődik, „azon a határon, ahol személyiségünk átér a személytelenbe”, s az alkotás „titokzatos antievolúciós folyamat”, „a teremtés visszavezérlése a paradicsomba”. Weil a társadalmi ellentmondások és mozgások „teológiáját” írja meg, Pilinszky – sokszor valóban a tőle kölcsönzött terminológiával – mintegy a művészet, a „teremtő képzelet” teológiáját. Hisz Pilinszky mindenekelőtt költő volt, minden egyéb jelző nélkül egyszerűen nagy költő, aki egyébként meglepően keveset írt. Összegyűjtött verseinek posztumusz kiadása, amely pedig ifjúkori zsengéit, verses meséit és maroknyi versfordítását is tartalmazza, nem egészen háromszáz címből áll. De valóban lényegtelen, a madár hányszor csap a szárnyával, a fontos az, hogy íveljen. Ő maga ezzel a hasonlattal hárította el azokat, akik írásra nógatták; megtehette, az ő költészete valóban szárnyalt.

1981 kora nyarán kísértük utolsó útjára, Budán, a Farkasréti temetőben. Tűzött a déli nap, rekkenő meleg volt, hosszú szertartás, különféle búcsúbeszédek, még a Himnuszt is elénekeltük. Vége lett. Emlékszem, arra gondoltam, kicsit még maradok, nehéz volt elszakadnom tőle. A földet bámultam. Majd fölpillantottam. Láttam, még szinte senki sem mozdul. Ott álltunk sokan magányosan, nekidőlve egy-egy fának, félrehúzódva, lehajtott fővel. A sírásók már elvégezték, ami rájuk tartozott, szedelőzködtek... Mi meg csak vártunk, főleg fiatalok, szütyővel, farmerban. Nem is „mi”, ez így pontatlan. Mindenki mint én, kettesben vele. Vele és nélküle, a lét és nemlét közti megismételhetetlen átjáróban. Azóta is így szólít meg, személyesen és személytelenül, kézzelfoghatóan és meghatározhatatlanul:

                         

Valójában két szó, mit ismerek,

bűn és imádság két szavát.

Az egyik hozzám tartozik.

A másik elhelyezhetetlen.

                     

A kor, amelyben élt, letűnt, az egykori vezéreszmék konjuktúra-lovagjai azóta új eszmék után loholnak. Ő, az eleven anakronizmus, „az idő teljes drámáját átélve”, megmaradt, velünk maradt.