Kalligram / Archívum / 1994 / III. évf. 1994. december / Egy megszakadt regény: a megszakadás regénye

Egy megszakadt regény: a megszakadás regénye

a Fitzgerald-regényhez

Elolvastam magyarul Az utolsó cézár-t, és elgondolkodom. Korlátozott magyar lehetőségeim között a korlátlan tehetősséggel hitegető Amerikán. A fiatalos hit és az élemedett tapasztalat más-más csalókaságán. Azon, hogy mit tehet a csalódásaiból okulni próbáló ember, ha végérvényesen felnőtt, és nincs hová nőnie többé. S hogy ezen az irányavesztett színtéren – minden példázatos megpróbáltatásával, elszánt igyekezetével és kapkodó kalandjával –, milyen szívszorítóan esetleges a felnőtt ember élete és halála. Még a legjobb eset, ha dolgozik, míg beleszakad. Ez is kilátás, ha szembenéz vele a munkás gondolat.

Amikor megszülettem, F. Scott Fitzgerald nagy lendülettel dolgozott Az utolsó cézár-on. Nem tudhatta, hogy alig egy esztendeje van hátra, s a kéziratot a hatodik fejezet után a kisstílű végzet szakítja félbe. De hát tudhatja-e valaha is, aki belekezd akár egy hétoldalas írásba, hogy biztosan a végére ér? Csak bizakodni lehet, hogy ami azelőtt teljesült, ezután is teljesíthető.

Két könyvet tartok az asztalomon, régi munkák és napok, régi ismerősök szellemét idézem belőlük. Egyik felől: Malcolm Cowley-tól Az amerikai író természetrajza; ezt húsz éve válogattam a szeretett – azóta meghalt – öreg mester örök-eleven életművéből. Másik felől: Osztovits Leventétől a Közelítés, a tizenöt éves, meleg hangú pályatársi dedikációjával. Ismeretterjesztő szakmunkaként mindkét kötetet ajánlhatom Az utolsó cézár magyar olvasójának; mindkettőben található egy-egy gondolkozásra késztető, informatív Fitzgerald-esszé. Cowley portrétanulmánya („Fitzgerald – A pénz románca”) a romantikusan felsugárzó tehetséget mutatja be; Osztovitsé („Az író estéje – F. Scott Fitzgerald utolsó évei”) a naturálián túlvilágító, kritikus ítélőerőt. Ez is, az is Fitzgerald: a túlzásokat mértékkel egyensúlyozó művész, a kordivatok lelkesült híve és lelkiismeretes dokumentátora.

Amikor divat volt sokat keresni és még többet költeni, Fitzgerald két kézzel söpörte be a pénzt, és szórta két marokkal. Tündöklése és bukása modern mozimese. S ami a legmesésebb: hogy nem értékpapírokon szedte meg magát, hanem kéziratlapokon; azzal, hogy az ifjú amerikai milliók átlagálmaiból piacképesen egyedi és örökbecsű műalkotásokat – magazinnovellákat és sikerregényeket – teremtett. Önmagából pedig – becsvágyából és szerelméből, látványos beérkezéséből, viharos házasságából és pazar bohéméletéből – legendát.

Scott és Zelda – New Yorkban és Párizsban, a Riviérán és az óceánparton – a jazzkorszak legendahősei. Álomszerűén megtestesítik a világháborús vérözön utáni bő esztendők korszellemét, ahogy az eltanácstalanodott öregek elvtelen békéjét gátlástalanul birtokba vette a katasztrófától felajzott ifjúság, a lázító titánok – Dos Passos, Faulkner, Cummings, Hemingway – „elveszett” nemzedéke. Az „új nemzedék – hirdette Fitzgerald – retteg a szegénységtől és imádja a sikert”, miközben „felnő és megérti, hogy minden isten halott, minden háborút megvívtak, és az emberekbe vetett minden hit megingott”. Maradt a jazz, a szex, az ital, a törtetés, a hajsza. Tempót váltott, felgyorsult az élet, a felszabadított energiáktól, a szabad prédává tett pénztől. „A jazzkorszakot – magyarázta Fitzgerald –, hogy önerejéből rohanjon, hatalmas pénztöltő állomások szolgálták ki. [...] A pénzzel akkor sem törődött az ember, ha tönkrement, olyan sok volt belőle mindenütt.” Így volt, mese volt: bőven jutott a csodálatos üzemanyagból a luxusautóknak és a taxiknak, hogy furikázzak a vendégeket – a meghívottakat és a választottakat, az elveszetteket és a kitaszítottakat – a hazátlan nemzedék globális házibulijára. „Amerika – lihegte Fitzgerald – az évszázad legnagyobb, legcifrább murijára készül, amelyről lesz mit mesélni.”

Mesélt is. A ricsajos húszas évek kellős közepén közreadta mesterművét, a pénz fájdalmas románcát, A nagy Gatsby-t; az évtized legvégén pedig, amikor világraszóló reccsenéssel omlott össze a Wall Street, és a nagy „mániára” rákövetkezett a nagy „depresszió”, 1930 decemberében megírta legjobb elbeszélését, az Újra Babilonban-t, a pénz erkölcspéldázatát. Magáról példálózott ebben is, élete és művészete válságáról, igyekezete szerint apologetikusan, szándéka ellenére prófétikusan. Az a múlt ugyanis, amit az üzletben és a családban a novellahős szerencsésen maga mögé tudott, a balsejtelmeivel viaskodó író szerencsétlen jövője lett: az alkoholizmus, a szanatórium, az elszegényedés, az idegenek gyámságára hagyott leánygyermek, az elveszített feleség. Zelda Fitzgerald 1930-ban tébolydába került, s hosszabb-rövidebb megszakításokkal ott töltötte hátralevő tizenhét évét; hét esztendővel élte túl a férjét, akit a hollywoodi álomgyárban ölt meg a szorongató robotosok réme, a szívroham, így fordulnak visszájukra az álmok. Nem szabad álmodni? Muszáj. Kell az álom, hogy sugallatos értelmű irodalommá lényegítse át az értelmetlen életet.

Már amennyiben a tehetség megérti a lényeget: hogy a tagolatlan tudatmélyből mit súg neki a történelmi életösztön. Ha történetesen félreértené, szükségképp hibázik, s ez rosszabb a halálos bűnnél. Az éj szelíd trónján – szerzője visszaemlékezésében a romlás regénye – a nárcisztikus önsajnálat luxuskivitelű lidércálmával 1934-ben viszolygó fogadtatásra talált. Nem ez kellett akkor a tönkrement amerikai millióknak, nem a kiváltságos szegény gazdagok európai cifranyomorúsága. Fitzgerald elfogadta a korstílus verdiktjét: vezeklésképpen stílszerűen tönkretette magát. Hogy azután majd ugyanezért vezekeljen – bűnbánattal, absztinenciával, gürcölő esztendők megaláztatásaival, filléres gondjaival, hiú reményeivel. Tengett-lengett Hollywoodban, elfuserált forgatókönyvek és eltávolodó arcok között, mint önmaga kísértete. Pedig még élt, sőt, élni akart. Volt még egy álma. Hogy tehetsége megint csodát tesz: ráébred a valóra.

Az elveszett illúziók valósága kiábrándító. Ám az amerikai típusú képzeletben a kiábrándulás is ábránd. 1939 őszén, miközben a világ megint épp összedőlni készült, a krízisek írója csodálatosmód magára talált a mesterségében, és élete romjaiból olyan műremeket tervezett előállítani, mely „cseppet sem nyomasztó”, bár „tragikusan” időszerű. „Mintha valami színes, távoli s regényes múltat idézne”, úgy óhajt megjelenni Az utolsó cézár-ban – jelenben a múlt, múltban a jövő – A nagy Gatsby „újszerű”, érettebb, átgontoltabb változata, hogy meggyőzze a kétkedőket. Míg a tervet érlelte, a sokat tűrt Fitzgerald negyvenhárom éves fejjel sok mindenre gondolt. Vagy inkább: sokakra, mindenkire.

Növendéklányára, akit azzal bűvölhet el, hogy mennyire megérti a felnövekvő korosztály lelkületét. („Azért lesz [..,] a narrátor, mert azt hiszem, egészen pontosan tudom, hogy ez a típus hogyan reagálna a történetemre.”) Aztán a megrokkant feleségre és az energikus, fiatal élettársra, akiket együtt örökíthet meg egy szellemképpel átderengetett, kései, keserű, testi szerelemben. („A könyvnek tulajdonképpen ez a szerelem a lényege.”) Továbbá az újnaturalista riválisokra, akiknek bebizonyíthatja, hogy Amerika-ismeretből akármelyikükkel fölveszi a versenyt. („Még az intellektuelek is [...], ha az ember azt mondja nekik, hogy a filmnek is megvan a maga grammatikája, akárcsak a politikának vagy az autóiparnak meg a társadalomnak, csak üres tekintettel néznek vissza.”) S végül, mint mindig, önmagára, a létbizonytalanság professzionista hősére, akinek üdve és kárhozata a munka, a munka. („Az orvosok figyelmeztették már, hogy aláássa az egészségét [...], agyondolgozza magát, és halálosan kimerült; a személyisége sugárzásával vezet és irányít, ez a foszforeszkálás azonban szinte elemészti.”)

Ezt mind meg akarta írni – a szerelmi regényt, a termelési regényt, a maffiaregényt, a karrierregényt, az aparegényt, a zseniregényt –, mind-mind, egyetlen könyvben. Amit megírt, kevesebb is, több is. Az írói hagyatékban két könyvrevaló maradt: egy kéziratos regénytöredék, melynek sztárja Monroe Stahr, a halni készülő császári filmproducer, és egy magazinfolytatásokban közölt novellaciklus, melynek bohóca Pat Hoby, a levitézletten életrevaló forgatókönyvíró-szakiparos. Fitzgerald művészi bátorságára és őszinteségére vall, hogy egyszerre kezdett hozzá a kettős témához, még ha azt bevallani maga előtt sem merte, hogy egyazon ihlet sugallatára. Úgy hitte, hogy az egyikkel a halhatatlanságot szolgálja meg, míg a másikkal csak a mindennapi megélhetésért cselekszik. Tévedett. Úgy értem, amikor kételkedett írásművészetének igazában. A szomorújáték fátyolos fénye és a börleszk éles árnyéka ugyanis együtt világítja meg a hiteles történet igazságtartalmát: a félreértett aktualitásban tévelygő felnőttlét örök tragikomikumát.

A mitologizáló illuzionizmustól ironikusan idegenkedő felnőtt olvasót Az utolsó császár azzal hódítja meg, hogy másmilyen, mint A nagy Gatsby. Így példázza, hogy az egyszeri mítoszt nem lehet másodszor újraálmodni. („Az amerikaiak életében sosincs második felvonás.”) Elölről kezdi tehát az álomképsort, kopárabb látványokkal, ridegebb megvilágításban. Ami a modernkori kultúrpusztaság lidérces összképét netán túlszépítené – a rajongó leánytekintet ártatlanul erotikus holdudvara és az iparosított folklór rafinált flittercsillogása –, előbb-utóbb belefakul a háttérbe. Az előtérben nyers-autentikusan „újszerű” muszterepizódok peregnek, melyekben nem a krisztusi-jeffersoni-lincolni-morgani maszkolása jópásztor-nagyfőnök pályázik csodálatunkra, hanem egy esendő embertársunk közönséges kálváriája váltja ki belőlünk az elementáris riadalmat és részvétet.

Monroe Stahr: nagyember? kisember? Önerejéből küzdötte fel magát a New York-i gettóból a kaliforniai csúcsra, de egész karrierje – törtetése, mindenneltörődése, megtörettetése – biblikusán szólva: „hiábavalóság és a léleknek gyötrelme”. A pénz és a pozíció megvan, csak épp a mágiája hiányzik; nem használ, nem üdvözít, nem tesz jóvá – se széppé – semmi rosszat. Bizony, a haszonelv hamar lej aratja az időlegesen öröknek hitt értékeket: ahol a régebbi módon – poétikusabban, kamaszosabban – tragikus Amerika elmerül a közömbös időben, ott merülnek fel az új stílusú amerikai tragédia ragadozó toposzai. Az űzöttség, az elhasználódás, a belső elüresedés, a szellemi vákuumból támadó szexéhség, a menekülő halálraszántság.

„Ha csakugyan hamarosan meg fog halni, mint ahogy két orvosa is jósolta neki, akkor addig is legalább kis időre félbe akarta hagyni a Stahrkodást, hogy helyette a szerelmet hajszolja, mint más férfi, akinek nincs egyebe, amit adhatna, mint a fiatal, névtelen senkik, akik sötétedés után az utcákon lesnek.” Aki le tud írni egy ilyen mondatot, az lát a sötétben is. És az olvasója? Ha eleget élt ahhoz, hogy az életével szembesítse az irodalmat, kénytelen igazat adni neki. Ki tudja, talán ez is igazi nagy szerelem, ez az elsöprően romantikátlan, elvetélésre ítéltetett, sietős, alkalmi románc, amit egy zaklatott regényfejezet kíméletlenül kerget végig Los Angeles esőverte utcáin és országútjain. Monroe Stahr és Kathleen Moore, a milliomos és az angyal: lehetnének akárkik. Vegyesbolt pultjainál paradicsomlevest és melegszendvicset vacsoráznak; bepucolatlan házban, ballonkabáton borulnak össze. A deszkakemény, durva intimitás egyszerre taszító és megrendítő.

Osztozunk az író tárgyilagos fájdalmában, amikor életeszményét, mert művészileg mást nem tehet vele, ledönti. Bekövetkezik az üzletember tragédiája: hogy tehetetlen ösztön-kapitalizmusa kábán handabandázik, mígnem udvariasan asztal alá üti egy acélos céltudatú kommunista. És kész. A nagy Stahr elterül. Félszázad távlatából, századvégi meggyőződéssel állíthatjuk, hogy az összeomlás tablója – vetítsünk bele bármilyen megingathatatlannak hirdetett hamisságot – zárókép. Vége. Mármint a történelem egyik vége, amikor esendő történetünk ránk szakad, és estünkből feltápászkodva még jó, ha valahogy ki tudunk botorkálni a legendánkból. Ahogy tapasztalhattuk. Tapasztalatunkkal igazoljuk tehát, hogy Az utolsó császár végül is jó könyv? Igen. És azt is, hogy félbeszakadása teszi teljessé. Ennyi az egész: mítosztörténeti fellobbanásaink ott végződnek, ahol kihűl a helyük.

S a hűlt hely annál üresebb, minél több minden tölti zsúfolásig. A nagyregény helyén a továbbiakban olvashatunk elegyes kisprózát: szinopszist, tervezetet, jegyzeteket; kezdeményekben szemlélhetjük a végzetet. Az iránytalanul neki-nekirugaszkodó semmi-szövegekben akár posztmodern gyönyörűségünket is lelhetjük; intertextuális kíváncsisággal melléjük tehetjük például egy Beckett-gyűjtemény tartalomjegyzékét. „Nélküliség”... „Egy félbehagyott műből”... „Rosszul látom, rosszul mondom”... „Hogy megint csak bevégezni”... „Halott a képzelet képzeld”... „Elég”... Elég, elég! Inkább abbahagynám a kíváncsiskodást. Nem öröm. Tudom, hogy az ember élete, művészete és halála mind merő abszurdum, mégis sajnálnám dekonstrukcionisták kezére adni Fitzgerald hagyatékát. Jártam megürült baráti dolgozószobában, forgattam gazdátlan kéziratlapokat. Az emlék megborzongat. Mennyit ér az ember? Rálapozok a könyv utolsó mondatára. „A TETT A JELLEM.”

Mit lehet tenni? Helyrerakom az egymásra tornyozott köteteket. Végeztem egy munkával, tisztára söpröm az asztalt. Múlik a nap. Belegondolok, hogy mit mondjak délután magyar és amerikai fiataloknak az irodalom és az élet értelméről. Ideje eldöntenem. Tíz évvel vagyok öregebb, mint a néhai F. Scott Fitzgerald, Az utolsó császár írója.