Gyónás, képekben

Erős érzelmek, finom vonalakkal. Erkölcsi kérdések fehéren, feketével. Vívódások, tépelődések, kínok és félelmek papírra vitt belső hangokkal. Arcok változása beismerő vallomásokkal.

Minden képem egy gyónás, mondja Szabó Ottó, hazai grafikusaink egyik legfiatalabbika, s korosztályán kívül is egyik legjelesebbike. Bódvavendégiből jött, Pozsonyban végzett, Győrben, az idei nemzetközi grafikai biennálén is megmérettetett. Huszonkilenc éves. Képei által nehéznek találtatik. Nagyon nehéznek.

• Aquinói Szent Tamás, a skolasztika kiemelkedő filozófusa, akire te gyakran hivatkozol, azt írja egy helyütt: A nevetés a lélek pihentetője. Rajzoltál már derűs perceidben? Vagy csak az indulat, a düh, az elkeseredés inspirál?

– Hadd mondjam ki gyorsan, még mielőtt bárki azt hinné, hogy rettenetesen szomorú ember vagyok: nem, nem vagyok az. Jókedvemben azonban ritkán veszem kezembe a ceruzát. Ezek is csak vázlatok, stúdiumrajzok. Ha feldühödöm, ha elkap az indulat, vagy mérhetetlen feszültség van bennem, többre vagyok képes. Vagy ha nincs mellettem, és hiányzik a feleségem, az is nagyon jó inspirációs forrás. Vagy ha igényem van valamire, és nem tudom kielégíteni a vágyamat. Olyankor leülök és már húzom is a vonalakat. A vázlathoz hatás kell. Élmény. Felindultság. Vagy sérelem. Ha eszembe jut egy nagyszerű gondolat és nem tudom megfogalmazni, veszem a ceruzát és lerajzolom. Megszületik valami az agyamban, átfut az egész testemen, és hogy el ne vesszen, azonnal vonalakba viszem. Tehát nincs bennem világfájdalom, pusztán arról van szó, hogy a düh és a tehetetlenség visz előre. Élményeket a sörözőben is gyűjthetek. Nem állítom én egy percig sem, hogy az felér egy naplementével, de a képzelőerőmet alaposan megmozgatja.

• A természet különben sem játszik főszerepet nálad.

– Nekem az ember a fontos, a természet részeként. Legújabb elméletem szerint minden emberben ott van az egész Biblia. Én voltam Ádám is, Jákob is; küzdöttem az angyallal, ez biztos, de most a tanítványok egyike vagyok. Úgy érzem, velem kezdődött a genezis és ha meghalok, akkor lesz a világ vége. Ez akkor fogalmazódott meg bennem, amikor meghalt a nagybátyám. Elment, csak úgy egyik napról a másikra. Utolsó perceiben érezhette talán, hogy ez már a világ vége. Persze a halállal nincs vége semminek. Aquinói Tamást és Arisztotelészt tanulmányozva jutottam el arra a felismerésre, hogy a földi élet csupán azért van, hogy tanuljunk. Igaz, hogy itt kell hagynunk mindent, amit összegyűjtöttünk, de a tudásunkat, a lelkiismeretünket, a sok gömbölyűre csiszolt követ magunkkal visszük. Kamaszként egy nagy zsák hegyes kavics lehetett a lelkem, de most már nem olyan élesek a kövek. Változhatnak természetesen, vághatnak, karcolhatnak újra, ha nem vigyázok, sebeket ejthetnek.

• Rajzolás közben mennyi benned az önfegyelem?

– Érzem, hogy működik, de nem a kezemet, hanem a gondolataimat fogja, nehogy valami patetikus dologba csússzak. Nem akarok érzelgős képeket rajzolni, mint ahogy a túlmagyarázást is kerülöm. Kimondani, nem agyonmagyarázni. Itt az önfegyelem. A vonalvezetésben viszont sokkal felengedettebb vagyok, mint a korábbi években. Nem szeretem azokat a képzőművészeket, akik a vonalakat csak eszközként használják. Én azokra figyelek és azokat tisztelem, akiknél minden vonás értelmet kap. Nálam pedig nemcsak az van a képen, amit a cím takar. Mögé is teszek valamit. A háttérbe. Egy másik, rejtettebb történést. Számomra egy akt sem attól izgalmas, hogy úgy adom vissza, ahogy látom. Az csak egy dokumentum lenne. Izgalmassá úgy tehetem, hogy a testrészeket különböző erősséggel láttatom.

• Giorgione Alvó Vénusza a mai szemnek is ugyanarról a szépségről beszél, mint akkor, a tizenötödik században. Ma mégsem fest úgy senki.

– Mert ha azon az úton haladnék, amelyen Giorgione járt, akkor én sem juthatnék tovább, csak addig, ameddig ő jutott több száz évvel ezelőtt. Nem azt mondom ezzel, hogy az kevés, mert nem kevés, de ma már máshogy kell festeni. Más stílusban, más megközelítéssel. Főleg, amióta a vizuális kommunikáció belépett a képzőművészetbe. Bár egy jól megrajzolt akt még mindig izgalmasabb, mint egy fénykép.

• Korábbi képeid szinte kivétel nélkül azt bizonyítják: a reneszánsz iskola óriási hatással volt rád. Érzelmi és gondolatvilágodba ki szólt bele a leginkább?

– Leonardo. Vázlataival, lovas szobraival és anatómiai rajzaival.

• És Dürer? Ő még Leonardónál is pontosabban „boncolt”.

– Precízebben, igen, de az ő rajzaiban, már ami az anatómiát illeti, a művészet nem annyira van jelen, mint Leonardónál. De beszélhetnék Raffaellóról is. Az Athéni iskola alakjairól. Annyira elevenek, hogy szinte be tudok lépni közéjük. Az én képzeletem nem ismer határokat.

• Lehet, hogy rendezői agyad van?

– Nekem éreznem kell, nem látnom. Ha megjelenik előttem például egy figura, akkor az már nem a lélekből jön, hanem olcsó fantáziálás. Egy előhívott élmény, amely rossz irányba viszi a kezemet. Hogyan jelenik meg a festő a legtöbb filmben? Szőrösen, részegen fekszik a padlón és vizionál. Aztán feltápászkodik és keresi az ecsetjét. Pedig ez a valóságban másképpen van. Fekszel és azt érzed, hogy éhes vagy, valami történik a gyomrodban. Ha igazán elengeded magad, akkor minden belülről jön. Én az érzéseimet rajzolom le, nálam ez vágy, amelyet ki kell elégítenem. Hangulat kell hozzá. Bizsergés a gyomrom körül. Belső feszültség. Idegesség. Amikor a kezembe veszem a ceruzát, már pontosan tudom, mit akarok rajzolni. Másolni, utánozni nem szoktam és nem is fogok soha. Öcsém mesélte nemrég, hogy azt mondta neki az Anyám: „Az tetszik nekem az Otiban, hogy nem adja el magát.” Anyámtól ilyet hallani... Igaza van és mégis... meglepett. Látja, hogy mit akarok, milyen irányba haladok, pedig nem nagyon szoktunk mi ilyesmiről beszélgetni. Természetes, hogy száz meg száz hatás éri az embert, de igyekszik minél hamarabb kialakítani egy olyan stílust, amely egyedül az övé és azonnal felismerhető. A főiskola első éveiben folyton hasonlítgattak valakihez. Reneszánsz mestereket és absztrakt művészeket emlegettek, ami pokolian dühített. Én fejből dolgozom, és ugyanígy rajzoltam már akkor is. Igen, hatottak rám néhányan, de még csak véletlenül sem járok a nyomdokaikban. Aktokat is mindig úgy rajzoltam, hogy megnéztem a modellt, aztán elmentem egy másik terembe, ahol egyedül voltam, és ott kezdtem el rajzolni. Amikor nézek egy embert, minden részlet erős. Amikor átpasszírozom magamon, már jobban látom a lényeget. Nekem befelé kell néznem, folyton csak befelé, az érzelmeimre. így találtam meg önmagamat is.

• Mikor, hányadik évfolyamban?

– Negyedikben. Addig sem utánoztam senkit, csak nem volt még lehántva rólam a kéreg. Korábban is tudtam, hogy mit akarok, csak nem mindig sikerült kiviteleznem, amit elképzeltem. A főiskolán ugyanis a legtöbb tanár azon „fáradozik”, hogy megpróbálja a saját arcára formálni a növendéket. Át akarja alakítani az ízlését, a stílusát, a gondolkozását. Velem az is megtörtént, hogy az egyik tanárom felajánlotta: használjam, építsem be nyugodtan a szimbólumait, vegyem csak át őket, hiszen már külföldi kiállításokon is sikerük volt. Ilyenkor az ember foggal-körömmel küzd, hogy önmaga maradjon. Vagy ha még nem eléggé ismeri magát, akkor elkezd töprengeni, hogy ki vagyok én, miért rajzolok, mit akarok? Én az érzelmeim foglya vagyok, azért nem sikerült senkinek a maga képére formálnia. Én otthon sem, de még a barátaim körében sem voltam soha alkalmazkodó típus. Rossz tulajdonság, tudom, de én mindenkitől azt várom, hogy ő alkalmazkodjon hozzám. Amikor hosszú hajam volt és szégyenkeztek miattam a szüleim, nem mertek kimenni az utcára, azt mondtam: rettegjen a falu, hogy én mit szólok. Ez nem beképzeltség. Önérzet. Én nem hagyom magam. A főiskolán is ez volt. Pontosan az ellenkezőjét tettem annak, amit „ajánlottak”. Ha gyenge lettem volna, átformálnak.

• Kandinsky mivel vonz? Mert a maiak közül őt szereted a legjobban.

– Ha meg akarod ismerni őt, akkor utána kell nyomozni a színvilágának. Hogy melyik szín mit jelent nála. Kandinsky hangulatokat sugall. Nem ringat el, mert az édesbús dolog, hanem felemel. Elvisz egy érdekes szürrealista világba. Nála nincs forma, csak idea. Tudnod kell, mit jelöl a piros, a fekete, a barna, hogy a sárga a szeretet színe, a kék az Ószövetség, maga az Isten. Kandinskyt azért érzem rokonnak, mert reális alakzatok nélkül visz el egy olyan hangulatba, amely engem is kreatívvá tesz. Én mindent elismerek, ami szívvel-lélekkel van megalkotva, lehet az impresszionista, expresszionista, bármi. Egyedül azt nem szeretem, ha csak színek vannak, formák nélkül. Mostanában sajnos egy egészen új mozgalom kezd teret hódítani new age néven, s az emberi hülyeséget állítja a kép középpontjába. Arra épít, hogy ha az agykontrollal behatolsz a saját énedbe, akkor felfedezheted önmagad. Hazugság, nem így van. Ez a felfedezés csak úgy történhet meg, ha tudatosítod, hogy egy hitvány senki vagy, egy nagy nulla. Az öntelt, önelégült ember nem képes továbbfejlődni. Jól bevált motívumaival lehet, hogy felkapott „művész” lesz, de csak a jelenben. A jövő lerombolja majd a kultuszát.

• Nemegyszer mondtad már: minden képed egy gyónás. Ennyire tisztában vagy a hibáiddal?

– Minden bűnömet ismerem, amit gyerekkorom óta elkövettem. Rettenetesen szégyellek bizonyos korszakokat az életemből, ami azt jelenti: már egészen közel vagyok önmagamhoz. Igen, ha rajzolok, gyónok. Kiadom magamból a felgyülemlett rosszat. Engem a képek tesznek tisztába.

• Hogy aztán ismét rádragadhasson „az út pora”.

– Ez is fontos. Az út, meg a por. Az élmény és a tapasztalat. Minél többet látni, érezni, menni és menni. Utazni lenne jó, csavarogni. Nem tudom, hogy alakul az életem és mikor lesz pénzem, de ha csak hatvanévesen, akkor hatvanévesen fogok nekivágni a világnak. Rengeteg színt, rengeteg tónust szeretnék begyűjteni. Megyek most is a kék után, a magam kékje, a magam Istene után.

• Párizs és New York még ma is a festők Mekkája. Mit gondolsz, eljutsz majd oda?

– Remélem. Micsoda képeket hozhatnék én ezekről a helyekről! Ha pénzem lenne, már most elindulnék. De mert nincs, előbb hazamegyek. Szepsiben kapok műtermet, amit azzal szeretnék viszonozni, hogy fellendítem a város kulturális életét. Négyen, a barátaimmal alakítunk egy képzőművészeti csoportot, egy grafikai műhelyt és a fejünkbe vettük: újrarendezzük az értékeket. Négy középiskola van Szepsiben. A magyar gimnáziumban már én tanítom az esztétikát, és ha a többi iskolában is ott leszünk, akkor a többi már rajtunk múlik. Tanulnunk kell, mert a hibákra nincs bocsánat. A földi életből, de ezt mondtam már, amúgy is csak azt vihetjük magunkkal, amit az agyunkba zártunk. Mást nem. Tiszta forrásból inni csak azoknak adatik meg, akik maguk is tiszták. Én még nem jutottam el a legtisztább vizekig. Nekem még nagy harcokat kell megvívnom magammal. Két énem apám és anyám vitája. Egyikük a szépet, másikuk az igazat mondja.

• Mi lehet a közös nevező? Megtaláltad már?

– A tanulás. Ez egy olyan út, amelyen még sátrat verni sem akarok, nem még házat építeni. Gyerekkoromban azt hittem, miénk a templom a faluban. Nálunk lógott a kulcsa a falon, mert a nagyanyám volt évtizedeken át a templomszolga. Ő díszítette az oltárt, ő tartott rendet, s ha valami szépre szomjaztam, mehettem én is, bármikor. Magamra zártam az ajtót, és órákon át ott voltam egyedül. Bementem a sekrestyébe, felpróbáltam a pap ruháját, lóbáltam a füstölőt és nézegettem a szobrokat, a festményeket. Ezeknek az élményeknek köszönhetem, hogy képzőművész lettem, és most ott legbelül a magam templomát építgetem.