A felvidéki magyar oktatásügy helyzete 1918–1945

5. A felvidéki magyar társadalom és az anyanyelvi oktatás ügye

A csehszlovákiai magyar társadalom vezető egyéniségei – politikai, kulturális és egyházi tekintélyek egyaránt – mindig fokozott figyelmet szenteltek a kisebbségbe szorult magyarság kulturális törekvéseinek, ezen belül az anyanyelvi oktatás ügyének.

A szövetkezett magyar politikai pártok közös irányító szervén, a Központi Irodán belül már a húszas évek elején, pontosan 1922. március 15-én megalakult az ún. Szövetkezett Ellenzéki Pártok Kultúrreferátusa, amely a művelt, sokoldalú Sziklay Ferenc kassai tanár vezetésével a magyar iskolaügy helyzetét kísérte figyelemmel és a kulturális szervezkedés munkáját irányította.¹

Itt mindjárt meg is állhatunk egy rövid eszmefuttatás erejéig. Az említett Kultúrreferátus létrehozása után sokszor szemére vetették a felvidéki magyarság politikai vezetőinek, hogy az iskolaügy és általában a kultúra ügyét nem helyénvaló a politikai pártok keretében kezelni, mivel ez sok veszélyt és visszásságot rejt magában. Sziklay Ferenc, a Kultúrreferátus vezetője a Prágai Magyar Hírlap 1922. július 11-i számában válaszolt a magyar törekvésekkel cseppet sem rokonszenvezők hamis aggályoskodásaira, s kifejtette, hogy a felvidéki magyarságnak a hivatalosan engedélyezett politikai pártjain kívül semmilyen más szervezete vagy intézménye nincs, amely felemelhetné szavát a magyar közművelődés és kulturális törekvések védelme és felkarolása érdekében. „A kulturális kérdést nem mi süllyesztettük politikummá, hanem a magyarságot minden eszközzel elnyomni, megsemmisíteni akaró kormányzati rendszer” – érvelt Sziklay Ferenc. A továbbiakban rámutatott, hogy amennyiben „a kormányhatalom mást, mint politikai szervezetet nem tűr meg, föl kell használnunk ezt az egyetlen lehetséges módot arra, hogy kultúránkat megmentsük.”²

A felvidéki magyar pártok nemzetgyűlési képviselői olykor a parlament nyilvánossága előtt és a sajtóban is hangot adtak a csehszlovákiai magyarság iskolaügyi és általában kulturális sérelmeinek. Sőt 1923 áprilisában egyenesen a Népszövetségi Tanácshoz fordultak egy petícióval, amelyben felhívták e fórum figyelmét arra, hogy a csehszlovák kormány nem tesz eleget a Saint-Germain-en-Laye-ben aláírt kisebbségvédelmi szerződésben vállalt kötelezettségeinek. Az említett beadvány több kisebbségi problémával foglalkozott, többek között tételesen rámutatott a nemzeti kisebbségek iskolaügyét és kultúráját ért sérelmekre.³

A korabeli kisebbségi magyar sajtó – kivéve a csehszlovák kormány által pénzelt, a mindenkori csehszlovák államhatalommal szemben lojalitást, a kisebbségi sérelmekkel szemben azonban mindenkor cinikus közömbösséget tanúsító, csak nyelvileg magyar lapokat – állandóan kifogásolta a magyar iskolák elégedetlen számát és hiányos anyagi ellátottságát. A magyar pártok lapjai kemény, de tárgyilagos bírálatokban leplezték le a csehszlovák iskolapolitika magyarellenes tendenciáit. Találóan mutattak rá, hogy bár a csehszlovák hivatalos körök ország-világ előtt azt hirdetik, hogy a magyar nemzeti kisebbség anyanyelvi iskolahálózata elégséges és tökélesen kielégíti az igényeket, a valóság egészen másról tanúskodik. A magyar kisebbség iskolai jogai – írta a Prágai Magyar Hírlap 1925. október 9-i száma – „a kormány kezében papirosjogokká változtak”. Nemcsak az van napirenden – írta bátor nyíltsággal az említett lap –, hogy a vegyes nyelvterületen lakó magyarok gyermekei nem részesülhetnek anyanyelvi oktatásban, hanem sokszor még a színmagyar községekben is sor kerül a magyar iskola megszüntetésére. A Prágai Magyar Hírlap azt is tudni vélte, hogy a csehszlovák iskolaügyi hatóságok úgy akarják folyamatosan felszámolni a magyar iskolákat, hogy azokban fokozatosan megváltoztatják a tanítás nyelvét, úgy, hogy eleinte csak egy-két tantárgyat oktatnak majd szlovákul, illetve csehül, később azonban valamennyit.⁴ Ezzel kapcsolatban azonban feltétlenül megjegyzendő, hogy a Prágai Magyar Hírlapnak ez a vészjelzése ebben az esetben vaklármának bizonyult. A magyar iskolák ellen az akkori csehszlovák államhatalom és iskolaügyi hatóságok ennyire drasztikus módon, illetve a Prágai Magyar Hírlap által jelzett brutalitással azért mégsem léptek fel.

A csehszlovákiai magyar lapok közül leginkább a Prágai Magyar Hírlap foglalkozott nagy előszeretettel a kisebbségi magyarság iskolaügyi problémáival. Számon tartotta a bezárt magyar iskolákat, a hatóságok részéről megnyilvánuló iskolaügyi visszaéléseket, szóvá tette a magyar falvakban és városokban létesített idegen nyelvű iskolák elnemzetlenítő hatását, de leginkább a magyar szülői társadalom állhatatosságára apellált, és szüntelenül hangoztatta a már szinte jelszóvá vált tételt: „Magyar gyermek magyar iskolába való.” Az említett lap érdeklődése az iskolaügyi problémák iránt a harmincas évek folyamán csak fokozódott. Főleg a tanév végén – június hónapban –, amikor időszerűvé vált a beiratkozás az elemi, illetve középiskolákba, jelentek meg sűrűn cikkek a magyar iskolák, a magyar iskolaügy és általában az anyanyelvi oktatás problémáiról.

1937 júniusában például a pozsonyi magyar iskolák mellett létrehozott magyar szülői társulatok szövetsége a Prágai Magyar Hírlap hasábjain fordult felhívással a magyar szülőkhöz, hogy gyermekeiket írassák magyar iskolába. „A csehszlovákiai magyarság fennmaradása és jövője függ attól, hogy mi, magyar szülők magyaroknak neveljük gyermekeinket” – szögezte le mindjárt első mondatában az idézett felhívás. „Ezért gondoskodunk arról, hogy gyermekeink a magyar szellem, a magyar lelkiség, a magyar kultúra ragaszkodó gyermekei, hűséges munkásai, bátor fenntartói és szorgalmas

továbbépítői legyenek.” A felhívás szerint a szülő mindenképpen akkor cselekszik helyesen, ha gyermekét anyanyelvi iskolába járatja, mivel „az anyanyelvi oktatásnak előnyei pótolhatatlanok”. A továbbiakban a felhívás részletesebben rámutat az anyanyelvi oktatás konkrét előnyeire, illetve az idegen nyelvű iskolák és környezet hátrányos kihatásaira a gyermek lelki fejlődésére.⁵

A Prágai Magyar Hírlap másnap – 1937. június 12-én – Iskolaügyi panaszok címmel lendületes vezércikkben foglalkozott a csehszlovákiai magyar tanügy legfájóbb sérelmeivel. „Felelősségünk teljes tudatában mutatunk rá a legkirívóbb hibákra” – írta az idézett vezércikk, majd következett a minél sürgősebben orvoslandónak nyilvánított sérelmek sora. Ezekből csak példaként ragadunk ki néhányat. Például megoldatlan a magyar tanárképzés ügye, a magyar iskolák sokszor idegen nyelvű iskolák mellőzött tagozataiként működhetnek, a magyar iskolák élére egyre gyakrabban neveznek ki idegen nemzetiségű igazgatókat, tantestületeikbe pedig nem magyar, néha magyarul még csak nem is tudó pedagógusokat, nincsenek külön magyar tankerületek magyar tanfelügyelőkkel, sőt magyar nemzetiségű tanfelügyelőt egyáltalán nem alkalmaznak, még színtiszta magyar vidékeken sem stb. Ezek a hibák a cikkíró szerint egy kis jóakarattal mind megszüntethetőek volnának.⁶

Néhány nappal később a nagy tudású Gömöry Jánosnak, az egykori híres eperjesi kollégium főgimnáziuma nyugalmazott igazgatójának jelent meg elemző cikke a Prágai Magyar Hírlap hasábjain a magyar szülők és a magyar iskolák viszonyáról. Több mint fél évszázad telt el Gömöry János szóban forgó vezércikkének megírása és megjelenése óta, mondanivalója azonban napjainkban is időszerűnek tekinthető.

„Elemi igazság, hogy magyar iskola nélkül nincsen jövendőnk” – szögezte le mindjárt cikke elején az axiómaszerű tételt Gömöry. „Kultúrpolitikánk megköveteli, hogy legyen elegendő számú iskolánk, legyenek kiváló képzettségű, jó magyarérzésű tanítóink, higiénikus iskolaépületeink. De a célkitűzések, követelmények mind hiábavalóak, ha a magyar szülő nem magyar iskolában nevelteti gyermekeit. Érthető tehát, ha így az iskolai év végén, a beiratások előtt a figyelem az iskola felé fordul. Felújul a régi jelszó: Magyar gyermek magyar iskolába való”.

Gömöry János idézett hírlapi cikke további részében megkísérli elemző módon megvizsgálni, mi is lehet az oka annak, hogy a magyar szülők egy része húzódozik a magyar iskolától és sokszor nem is hajlandó gyermekét magyar iskolába járatni, még akkor sem, ha ezt megtehetné. A magyar társadalom opportunista magaviseletének, a magyar szülők taktikázó, sokszor behódoló álláspontjának oka Gömöry szerint az a bizonyos „hisztériás pszichózis”, amely már közvetlenül az impériumváltáskor, illetve az azt követő időkben derékba roppantotta a felvidéki magyar társadalom egy részének – főleg a középosztálybelieknek – gerincét. Gömöry szerint nagy baj volt már az is, hogy „az itt élő magyarság régi vezetőinek nagy részét máról-holnapra elvesztette”. A régi magyar vezető réteg egy jelentős hányada tehát eltávozott az „ősi földről”, s részben kényszer hatása alatt, részben önként áttelepült a trianoni Magyarország területére. „De a legszomorúbb aztán az volt – folytatja eszmefuttatását Gömöry János –, hogy az ittmaradtak közül is akadtak olyanok, akik azelőtt a régi társadalom oszlopai voltak és most szakítottak a magyar társadalommal. Megriadtságuk olyan mérvű volt, hogy egyesek közülük gyermekeiket teljesen csehszlovák nevelésben részesítették ott is, ahol volt magyar iskola, és jó, ha nemzetiségüket meg nem tagadták.” Gömöry szerint ez a negatív példa, sajnos, módfelett ragadós volt, s így aztán „az új helyzetben magára maradt, fejvesztett magyarság jelentős része remegve a maga és családja jövendőjéért, kétségkívül veszélyben forgó egzisztenciájáért szintén visszavonult a népszerűtlen magyar élettől, fájó szívvel adta be gyermekeit a csehszlovák iskolába, sőt ha hasznát vélte látni, megtagadta nemzetiségét... A gyermekeinek jövőjéért aggódó magyar szülőknek jó nagy része ilyen hisztériaszerű pszichózisba esett” – vonta le a szomorú konklúziót Gömöry János.⁷

Gömöry cikke után két nappal újabb terjedelmes írás látott napvilágot a Prágai Magyar Hírlap hasábjain az anyanyelvi oktatás fontosságáról. Mészáros Gyula Iskolák és szülők című cikkéről van szó, amely szinte Gömöry János gondolatmenete folytatásának tűnik, s amelyben a szerző az anyanyelvi oktatás fontosságát magyarázza a magyar szülői társadalomnak. Szükségesnek mondja az államnyelv minél tökéletesebb elsajátítását, de azt is félreérthetetlenül leszögezi, hogy igazi műveltséget az ember csakis anyanyelvi iskolában szerezhet, illetve csakis az ilyen iskola biztosíthatja a gyermek harmonikus szellemi fejlődését. A cikk írója azt is tudatosan vallja, hogy a kisebbség már pusztán a magyar kisebbség-jellegénél fogva hátrányos helyeiben van az államalkotó többségi nemzethez viszonyítva, ezt azonban egyáltalán nem tartja elcsüggesztőnek. „Nekünk, magyaroknak, itt többet kell tanulnunk, többet kell tudnunk és többet kell dolgoznunk. Ez a kisebbségek sorsa, amely azonban semmiképpen sem lealázó, hanem inkább felemelő, bátorító” – üzente Mészáros Gyula a magyar szülőknek.⁸

A kisebbségi magyar iskolaügy, illetve az anyanyelven történő oktatás érdekében a felvidéki magyar kommunisták is többször hallatták szavukat. A Magyar Nap címen megjelenő kommunista napilap szerkesztőségének kezdeményezésére 1937 nyarán látványos mozgalom indult a felvidéki magyar iskolák és oktatás érdekében.⁹

A magyar iskolaankét néven ismert mozgalom kezdeményezője hivatalosan a Magyar Fiatalok Szövetsége volt, tehát az a kommunista vezetés alatt álló, az antifasiszta erőket szélesebb világnézeti alapon összefogni akaró szervezet, amely már 1936 októbere óta a „magyar dolgozó- és tanulóifjúság szervezete” néven hirdette magát. E népfrontos indíttatású szervezet kezdeményezésére a magyar iskolák mellett működő szülői társulatok vezetésével 1937 júniusában és júliusában Szlovákia-szerte sikeres magyar iskolaankétok zajlottak le. Jelentős megmozdulásokra került sor többek között Losoncon, Léván, Pozsonyban, Dunaszerdahelyen, de az akciósorozat legsikeresebb napjának mégis talán Kassán, a Slávia kávéház különtermében megtartott ankétot tarthatjuk.

Kassán 1937. július 1-én lezajló iskolaankét bevezető előadását Vass László, a Magyar Nap irodalmi rovatának vezetője tartotta. Kimerítően ismertette a magyar iskola- és oktatásügy helyzetét a Csehszlovák Köztársaságban, s rámutatott annak minden kirívó sérelmére, illetve e sérelmek orvoslásának módjára. Előadásában kitért a magyar lakosság sokszor nem eléggé öntudatos helytállására, majd rámutatott, hogy „az iskolakérdésből nem szabad pártügyet csinálni, hanem kiemelve minden párt- és világnézeti keretből nemzetmentő sorskérdésként kell felfogni”.¹⁰

A kisebbségi magyar társadalom – néhány kormányzsoldban álló ún. aktivista magyartól eltekintve – valóban nemzeti sorskérdésként értelmezte a felvidéki magyar oktatásügy helyzetét és problémáit. Mind az ellenzéki magyar pártokhoz tartozóak, mind a magyar kommunisták merészen hallatták szavukat, ha egy-egy „elsikkasztott” magyar iskola érdekében való kiállásról volt szó.

A kommunista Fábry Zoltán a Magyar Nap hasábjain többször is szót emelt a magyar kisebbségi jogok, így a magyar iskolák érdekében is. Egyik legemlékezetesebb cikke ebben a témában a szepsi magyarok többszörösen kérelmezett, a hatóságok által azonban minduntalan megtagadott magyar polgári iskola ügyében íródott. A kétharmad magyar többségű szepsi járásnak ugyanis nem volt magyar polgárija, a szlovák „kisebbségnek” azonban két ilyen iskolája is volt, sőt az egyiknek német párhuzamos osztályai is voltak. „A lehetetlen helyzet – a polgáriból kisemmizett kétharmad többségű magyarság – ordítóan vádol” – írta bátor kiállással Fábry Zoltán a Magyar Napban. „Ki a bűnös? – tette fel utána a szónoki kérdést, amelyre mindjárt meg is adta a választ – A szabotáló demokrácia, valami, amit épp ezért nem nevezhetünk többé demokráciának”. Fábry szerint „a szepsi magyarság ügyét a kisebbségi magyarság ügyévé kell terebélyesíteni... Ne feledjük el, hogy a Szepsi járásban vagyunk, melynek örök szégyenfoltja marad Csécs és Makranc, a két hírhedtté vált színmagyar község – magyar iskola nélkül... Az elsikkadt szepsi polgári vészharang és mementó, mely kategorikusan követeli a csehszlovákiai kisebbségi magyarság ráirányuló figyelmét és a többségi demokrácia magyarokat kielégítő önrevízióját.”¹¹

A korabeli magyar társadalom vezető egyéniségei tehát nagyon is tisztában voltak az iskolaügyi hatóságoknak a magyar iskolákhoz való mostoha, sokszor durván cinikus viszonyulásával, a baj forrását azonban nem kimondottan ebben látták, hanem részben a kisebbségi magyar társadalmat is hibáztatták a magyar iskolák hiányosságai és sorvadása miatt. A lelkes pozsonyi iskolaszervező, Fizély Imre is ezt a kettős tényezőt – az állami rosszindulatot és a gyakran megnyilvánuló szülői nemtörődömséget – emelte ki a csehszlovákiai magyar iskolákról 1938 tavaszán írt elemző tanulmányában. „Szerződések, törvények, rendeletek biztosítják a magyar iskolák fennállását s tennék lehetővé fejlődését. S mégis mi történik? Iskolák felállításáról alig hallunk, de megszüntetéséről annál többet. Állás nélküli tanítóink és tanáraink száma szaporodik, mert csökken a magyar iskolát látogató gyermekek száma. A baj forrása sokszor bennünk van: magyar szülőkben s a magyar iskolával szemben oly hihetetlen közönyt tanúsító magyar társadalmunk nagy részében. Ha a magyar iskola a mostohagyermek sorsára jutott az állam részéről, – úgy a nélkülözött szeretetet és áldozatkészséget csak a magyar társadalom pótolhatja. A magyar iskola részére a magyar gyermeket csak a magyar társadalom – élén a magyar szülők – összefogó, célirányos, szeretettől áthatott munkája mentheti meg” – szögezte le idézett tanulmányában Fizély Imre.¹²

A harmincas évek második felében a kisebbségi magyar pártok törvényhozói – nemzetgyűlési képviselői, illetve szenátorai, valamint tartománygyűlési képviselői – is egyre gyakrabban és egyre határozottabb hangnemben mutattak rá a csehszlovákiai magyar kisebbséget ért különböző sérelmekre, többek között a kisebbségi iskolaügy terén tapasztalható hátrányos megkülönböztetésekre. Ebben a vonatkozásban említést érdemel például Esterházy János nemzetgyűlési képviselő 1937. november 19-én a képviselőház költségvetési bizottságában mondott terjedelmes beszéde, amelyben rámutatott a kormány és az állami hatóságok által a felvidéki magyarság ellen elkövetett méltánytalanságokra, többek között a magyar kisebbséget ért ún. „kulturális sérelmek”-re. E sérelmeken belül Esterházy János a magyar iskolaügy helyzetét minősítette legválságosabbnak említett beszédében. Elszomorító tényként szögezte le, hogy Szlovákiában és Kárpátalján az iskolaköteles magyar gyermekeknek csaknem 20 százaléka már idegen tanítási nyelvű iskolákat látogat. Esterházy éles szavakkal ítélte el többek között a Szlovák Liga elnemzetlenítő tevékenységét a magyar falvakban. Beszédében kitért a magyar középiskolai hálózat hiányosságainak és sérelmeinek elemzésére, majd konkrét eseteken illusztrálta az iskolaügyi hatóságok eltérő ügykezelését a magyar-, illetve államnyelvű iskolák vonatkozásában. Esterházy képviselő szerint a nemzeti kisebbségek kulturális jogainak biztosítására a Csehszlovák Köztársaságban csupán egyetlen mód ígérkezik: a kulturális autonómia.¹³

A csehszlovák államhatalom azonban hallani sem akart a magyar vezetők által – lásd Esterházy beszédét – kívánatosnak vélt magyar kulturális autonómiáról. Pedig akkor talán még egy nagyvonalú nemzetiségi egyenjogúsítással talán köztársaság sorsa is megmenthető lett volna.

1938 tavaszán a csehszlovák kormány hozzálátott egy nagyszabásúnak ígérkező nemzetiségi statútum kidolgozásához, amely a magyar nemzeti kisebbségnek is biztosította volna jogát a korlátozott kulturális autonómiára. A magyarság vezetői 1938 tavaszán és nyarán azonban már nem tartották kielégítőnek a Hodža miniszterelnök által felajánlott „rendezési elvet”: „A nemzeti önkormányzatot úgy képzeljük el – fejtette ki Hodža miniszterelnöknek a magyar politikusok előtte 1938. június 29-én megjelent küldöttsége –, hogy a magyarlakta területen a közigazgatás, a bíráskodás, a közművelődés, a népjólét és a közmunkaügy egész területén önkormányzati jogot nyerünk.”¹⁴

Mivel a csehszlovák kormány a felvidéki magyar politikusok álláspontját a nemzetiségi statútummal kapcsolatban figyelemre sem méltatta, a magyarság vezetői 1938. szeptember 17-én Pozsonyban megtartott ülésükön úgy döntöttek, hogy a csehszlovákiai magyarság ragaszkodik önrendelkezési jogához, s azt népszavazás útján kívánja érvényesíteni.¹⁵

A csehszlovákiai magyar kisebbség azonban nem érvényesíthette jogát sem a kulturális, sem a szélesebb, területi autonómiára a Csehszlovák Köztársaságon belül. Az 1938. november 2-án bekövetkezett bécsi négyhatalmi döntés ugyanis a Felvidék magyarlakta területeinek csaknem teljes egészét visszaszármaztatta Magyarországnak. A továbbra is kisebbségben maradó felvidéki magyarság pedig az 1939 márciusában felbomlott Csehszlovák Köztársaság helyett a Szlovák Köztársaság alattvalója lett.

Jegyzetek az 5. fejezethez

1. Darvas János: A felvidéki magyarság politikai története a csehszlovák megszállás alatt. Csatár István és Ölvedi János szerk.: A visszatért Felvidék adattára. Bp. 1939, 50–51. old.

1. Sziklay Ferenc: A magyar kultúra megszervezése. Prágai Magyar Hírlap, 1922. július 11., 4. old.
2. Nagy Elek: Magyarország és a Népszövetség. Bp. 1925, 35–37. old.; Baranyai Zoltán: A kisebbségi jogok védelmének kézikönyve. Berlin 1925, 284–285. old. A magyar iskolák elnemzetlenítése. Prágai Magyar Hírlap, 1925. október 9., 1. old.
3. A magyar apákhoz! A magyar anyákhoz! Prágai Magyar Hírlap, 1937. június 11., 6. old.
4. Iskolaügyi panaszok. Prágai Magyar Hírlap, 1937. június 12., 1. old.
5. Gömöry János: A magyar iskola és belső megújulásunk. Prágai Magyar Hírlap, 1937. június 24., 1–2. old.
6. Mészáros Gyula: Iskolák és szülők. Prágai Magyar Hírlap, 1937. június 26., 4. old.

9. Gömöry János: Emlékeim egy letűnt világról. Bp. 1964, 194. old.

1. A kassai magyar iskolaankét: Minden jószándékú magyart tömöríteni az iskolafronton! Magyar Nap, 1937. július 3., 3. old.
2. Fábry Zoltán: Vigyázó szemmel. Bratislava 1971, 239–241. old.
3. Fizély Imre: A magyar iskola. Borsody István szerk.: Magyarok Csehszlovákiában 1918–1938. Bp., 116. old.
4. Esterházy János: A csehszlovákiai magyarság kulturális helyzete. Prága 1937, 24–47. old.
5. Jelentés és iratok a Hodžával 1938 augusztusában folytatott tárgyalásról. OSzK Kézirattára, Budapest, fond X/25.
6. Ölvedi János: Magyar kisebbség Csehszlovákiában. Magyar Szemle, 1938 októbere, 190–191. old.

6. A magyar oktatásügy a Szlovák Köztársaságban (1939–1945)

A felvidéki magyar oktatásügy történetében fontos határkő 1938 novembere, amikor ugyanis a magyar etnikum túlnyomó része visszakerült Magyarországhoz. Nem áll szándékunkban kitérni az 1938. november 2-i bécsi döntés részleteire és politikai kihatására, csupán tényként szögezzük le, hogy a nemzetközi döntőbírói határozat következtében a csehszlovákiai magyar nemzeti kisebbségnek kb. kilenctizede újból egyesülhetett anyanemzetével.

Néhány hónappal később, 1939 márciusában újabb politikai változások és országhatár-módosulások következtek. Szlovákia kivált a megszűnő Csehszlovák Köztársaságból és Szlovák Köztársaság néven államjogilag független, önálló államalakulattá vált. Ezzel egyidőben Kárpátalja teljes területe visszakerült Magyarországhoz.

A Szlovák Köztársaságban maradt magyarság lélekszáma az 1939 januárjában lebonyolított rendkívüli lakosságösszeírás adatai szerint 57 897 volt. A magyar nemzetiségű lakosság jelentős része a Nyitra vidéki palóc nyelvsziget 19 magyar többségű falujában élt. Az akkor 123 000 lakosú Pozsonynak 16 000 magyar lakosa volt. A magyarság többi része szórványként élt a szlovák, német és rutén etnikum különböző területein.¹

A Szlovák Köztársaság nemzeti kisebbségeinek – akkori divatos maghatározás szerint népcsoportjainak – jogait az 1939. július 21-én elfogadott 185/1939. sz. tc., a Szlovák Köztársaság alkotmánytörvénye szabályozta.

Az alkotmány törvény 12. fejezetének paragrafusai foglalkoztak konkrétan a nemzeti kisebbségek, azaz népcsoportok politikai, kulturális és nyelvi jogaival. Az említett alkotmánytörvény 12. fejezetének 91. paragrafusa leszögezte, hogy a Szlovák Köztársaság polgárai szabadon megvallhatják nemzetiségi hovatartozásukat, és az egyes polgárok ilynemű hovatartozását nemzetiségi nyilvántartásban rögzítik. Az átiratkozás egyik nemzetiségi kataszterből a másikba csakis a törvény által megszabott módon eszközölhető. A 92. paragrafus kimondta, hogy az elnemzetietlenítésre irányuló mindenfajta tevékenység büntetendő. A 93. paragrafus értelmében a Szlovákia területén „meghonosult népcsoportoknak” joguk van a kulturális és politikai szervezkedésre, sőt azok anyanemzetükkel is szabadon tarthatnak fenn kulturális kapcsolatokat. A 94. paragrafus szerint a népcsoportoknak joguk van a közéletben és az iskolákban nyelvüket használni. Az idézett alkotmánytörvény 95. paragrafusa azonban leszögezte: „A népcsoportnak az alkotmánytörvényben említett jogai csak olyan mértékben érvényesek, amilyen mértékben ugyanazon jogokat a szlovák kisebbség is valóságosan élvezi az illető népcsoport anyaállamának területén.”²

A szlovák kormány a kisebbségi politikában tehát hivatalosan és nyíltan a reciprocitás, a kölcsönösség elvére helyezkedett, ami akkor merőben újszerű volt az európai gyakorlatban. Nem fér azonban hozzá kétség, hogy a kölcsönösség elve valójában csak Magyarország vonatkozásában volt alkalmazható.

A Magyarországhoz 1938 novemberében visszatért felvidéki területsávon az 1941. évi magyar népszámlálás 116 178 szlovák anyanyelvű lakost talált (az egész megnagyobbodott Magyarországon, Észak-Erdélyt és a Délvidéket is beleértve 271 467-et). ³Mivel a magyar kormány biztosította a magyarországi szlovák iskolák működését, a pozsonyi kormány is ugyanezt tette a szlovákiai magyar iskolák vonatkozásában. Természetesen, panaszok mind a magyarországi szlovákok, mind a szlovákiai magyarok részéről szép számmal elhangzottak – ezek nagy része minden bizonnyal mindkét részről megalapozott is volt –, elmondható azonban, hogy a nemzetiségi iskolahálózat működése egész a háború végéig mind Magyarországon, mind a Szlovák Köztársaságban folyamatos volt.

A Szlovák Köztársaság 1939 márciusában – az újabb impériumváltáskor – átvette a felbomlott Csehszlovák Köztársaság oktatási rendszerét és iskolai szervezetét, az új államhatalom azonban haladéktalanul hozzálátott a teljes oktatási rendszer gyökeres megreformálásához. A Szlovák Köztársaság iskolaügyi reformjait több törvény, törvényerejű kormányrendeletet, miniszteri rendeletet és végrehajtási utasítás alkotta.

A szlovákiai iskolareform lényegében már a Csehszlovák Köztársaság fennállása alatt elkezdődött, az autonóm szlovák kormány ugyanis bizonyos vonatkozásban már 1938. október 6-ika és 1939. március 14-ike között hozzálátott az első reformintézkedések foganatosításához. Ezek az intézkedések még csak arra törekedtek, hogy minél inkább kidomborodjon a Szlovákia területén működő iskolák – nép- és középiskolák, illetve felsőoktatási intézmények – szlovák jellege. Az 1939. március 14-ike után foganatosított rendszabályok azonban már egyöntetűen az oktatási rendszer teljes belső megreformálását célozták.

1939-ben és 1940-ben törvények és törvényerejű rendeletek egész sora szabályozta a Szlovák Köztársaság iskoláinak belső szervezetét, jogállását és oktatási rendszerét. Intézkedés történt a népiskolák legalsóbb fokozatának, az elemi iskolának reformjáról, a középiskolák és tanítóképzők rendszerének átalakításáról, az egyetemi és főiskolai oktatásról stb. 1940-ben előkészületek történtek a polgári iskola reformjára is, erre azonban nem került sor. A Szlovák Köztársaság fennállása alatt a polgári iskolai oktatás megtartotta csehszlovák éra alatt kialakult formáját.⁴

Az 1940. november 26-án elfogadott 308/1940. sz. tc. intézkedett az iskolahálózat legalsóbb fokozatának, a népiskoláknak – ezen belül is az elemi iskoláknak – reformjáról. A nyolc részből álló tc.-nek mindjárt az első részében intézkedés történet az iskolák jellegéről. Eszerint az elemi iskolák lehettek felekezetiek vagy községiek. Felekezeti iskolák szervezését a törvény ott rendelte el, ahol egy bizonyos vallásfelekezethez tartozó iskolaköteles gyermekek aránya meghaladja az összes iskolaköteles gyermekek számának négyötödét. Amennyiben egyik bevett vallásfelekezethez tartozó gyermekek száma sem haladja meg a négyötödös arányt, a törvény községi iskola működtetéséről rendelkezett.⁵

A mi szempontunkból különös jelentőséggel bír a szóban forgó iskolaügyi törvény hatodik része, amely a nemzeti kisebbségek iskoláiról rendelkezett. A törvény értelmében nemzetiségi iskola létesítésére és fenntartására azokban a községekben kerülhet sor, amelyekben egy bizonyos nemzeti kisebbség legalább 30 tanköteles gyermeket tud kimutatni. Kivételes esetben az iskolaügyi hatóságok alacsonyabb számú, legkevesebb azonban 15 tanköteles gyermek számára is engedélyezhették a külön nemzetiségi iskola megszervezését és fenntartását, de csakis abban az esetben, ha az iskola működtetése semmilyen vonatkozásban nem terheli meg az állami költségvetést. A nemzeti kisebbségek iskoláinak felekezeti, illetve községi jellegéről az Iskolaügyi és Népművelési Minisztérium volt hivatott dönteni.⁶

Az idézett törvény hetedik része értelmében a törvény által kimondott népiskolai reform legkésőbb két éven belül a Szlovák Köztársaság egész területén végrehajtandó volt. A nyolcadik rész kimondta, hogy a törvény hatályba lépésének napja 1941. január 1-je, s ezzel a nappal minden korábbi népiskolai törvény hatályon kívül helyeztetik.⁷

A tárgyalt korszakban, konkrétan az 1941/1942-es tanévben a Szlovák Köztársaság területén összesen 35 magyar tanítási nyelvű elemi iskola működött. Ebből 9 (!) volt Pozsonyban, 5 Pozsony környékén, 17 a Nyitra vidéki palóc nyelvszigeten, 4 pedig Kelet-Szlovákiában.⁸ A Szlovák Köztársaság iskolaügyi törvényei értelmében – amint láttuk – új nemzetiségi iskola megszervezéséhez és megnyitásához legalább 30 tanköteles korú gyermekre lett volna szükség. A szlovák iskolaügyi hatóságok azonban sokszor figyelmen kívül hagyták a törvényesség szabályait, s az új magyar iskola megnyitását akkor sem engedélyezték, ha a kérelmezők ki tudták mutatni a törvény által megkívánt 30 tanköteles magyar gyermeket. A magyar szülők hiába kérvényezték a magyar iskola megnyitását például Cseklészen, Dobsinán, Gölnicbányán, Mecenzéfen, Nagymihályban, Nagyszombatban, Németgurabon, Nyitrán, Stószon és Szomolnokon.⁹ Mindennek ellenére azonban elmondható, hogy a Szlovák Köztársaság alatt a magyar elemi iskolai hálózata szívósan állta a próbát, a magyar szülők hangosan követelték törvény biztosította jogaik tiszteletben tartását, az állami hatóságok pedig nem indíthattak frontális támadást a magyar iskolák ellen, elvégre egy ilyen akció a magyarországi szlovák iskolákra is káros kihatású lehetett volna.

A népiskolai hálózat magasabb fokozatát a Szlovák Köztársaságban is a polgári iskolák alkották. A szlovák iskolaügyi hatóságok az általános népiskolai reform kidolgozásával párhuzamosan 1940-ben egy polgári iskolai reformtörvény kidolgozásához is hozzáláttak. Az Iskolaügyi és Népművelési Minisztérium 1940 júniusára már el is készítette a polgári iskolai oktatás reformját kimondó törvényjavaslatot, azt azonban különböző költségvetési, társadalmi és művelődéspolitikai okokból nem terjesztették a Szlovák Köztársaság Nemzetgyűlése elé, így az soha nem emelkedhetett törvényerőre. A törvénytervezet elfogadása esetén csökkent volna a polgári iskolák népiskola-jellege, s azok fokozatosan valamilyen alsóbbfokú középiskolákká változtak volna. Látogatásuk az elemi iskola negyedik osztálya után kezdődhetett volna, amennyiben a tanuló sikeres felvételi vizsgát tesz. A tanulmányi időt a törvénytervezet négy évben határozta meg, s a tanulókat beiratkozási illeték és tandíj fizetésére kötelezte. A törvénytervezet ellen felsorakoztatott érvek súlyának következtében a polgári iskolai reform lekerült a napirendről.¹⁰

Az 1940/1941-es tanévben a szlovákiai magyarságnak 3 polgári iskolája volt 13 osztállyal, s azokat összesen 599 tanuló látogatta.¹¹ Az 1941/1942-es tanévre azonban ebből már csupán egyetlen magyar polgári iskola, a pozsonyi Orsolya-rendi leánypolgári maradt, illetve az I. számú szlovák állami polgári fiúiskola mellett magyar párhuzamos osztályok is működtek.¹²

A Szlovák Köztársaságban is a népiskolák kategóriájában tartották számon a különböző kisegítő iskolákat a testi fogyatékos, illetve a szellemileg visszamaradt gyermekek számára, valamint itt tartották számon az óvodákat is. Nos, Pozsonyban mind az I., mind a II. állami szlovák kisegítő iskoláknak egy-egy egyosztályos magyar tagozata is volt.¹³ Az óvodák helyzete azonban ennél sokkal nagyobb figyelmet érdemel, mivel ebben a viszonylatban mutatkozott meg igazán a magyarság lemaradása, illetve hátrányos megkülönböztetése.

1940. szeptember 1-én Szlovákiában 6 magyar óvoda működött 6 osztállyal és 250 3–6 éves gyermekkel.¹⁴ 1943-ban azonban már mindössze 2 magyar óvoda létezett 2 osztállyal és 119 gyermekkel.¹⁵ Érdemes összevetni például a szlovákiai német és magyar óvodák számának alakulását 1940 és 1943 között. 1940-ben – amint láttuk – volt 6 magyar óvoda 6 osztállyal és 250 gyermekkel, ezzel szemben volt 19 német óvoda 20 osztállyal és 810 gyermekkel.¹⁶ Amíg 1943-ra a magyar óvodák száma 2-re, az osztályoké ugyancsak 2-re, az azokat látogató gyermekeké pedig 119-re csökkent, a német óvodák száma felszökött 105-re, az osztályoké 108-ra, az azokba járó gyermekeké pedig 3 785-re.¹⁷

A népiskolákról szóló ismertetésünket végül a magyar iskolákban szolgálatot teljesítő pedagógusgárda számbavételével zárjuk. Az 1943. június 30-i állapot szerint a Szlovák Köztársaság valamennyi magyar tanítási nyelvű elemi iskolájában összesen 109 pedagógus teljesített szolgálatot, ebből 33 volt férfi és 76 nő. A polgári iskolai tanítók száma 18 volt, ebből 7 férfi és 11 nő. A kisegítő iskolák magyar tagozatain 2 tanító – egy férfi és egy nő – volt alkalmazva. A magyar óvónők száma 4 volt. A népiskolai magyar pedagógustársadalom tehát összesen 133 főből állt, ebből 41 volt a férfi, 93 a nő.¹⁸

A Szlovák Köztársaság iskolaügyi reformja a középiskolákat és tanítóképzőket is érintette, a középiskolai jellegű szakiskolákat azonban érintetlenül hagyta. Az 1939. július 11-én kelt 168/1939. sz. kormányrendelet összefoglalóan rendezte a középiskolákkal kapcsolatos tanügyi, szervezeti, igazgatási, felügyeleti és egyéb problémákat. A kormányrendelet egyik legjelentősebb intézkedése a középiskolák egységesítése volt. Az addig bevett középiskolai típusokat – klasszikus gimnázium, reálgimnázium, reform-reálgimnázium, reáliskola – az 1939/1940-es tanévtől kezdődően fokozatosan gimnáziumoknak nevezett egységes típusú középiskolákká kellett átalakítani. Az új gimnáziumok 8 osztályosak, s alsó (I – IV. osztályok) és felső (V – VIII. osztályok) tagozatra oszlanak. A kormányrendelet egyúttal a középiskolák koedukációját is megszüntette.¹⁹

A magyar középiskolai oktatás terén a Szlovák Köztársaságban a következő volt a helyzet. Az 1938. évi országhatár-módosulások után a felvidéki magyar középiskolákból csupán egyetlen maradt Csehszlovákia – azaz 1939. március 14-ike után a Szlovák Köztársaság – területén, a pozsonyi állami magyar reálgimnázium. A bécsi döntés következményeit azonban ez az iskola is megérezte, mivel tanulóinak kb. a fele a november 2-ika után Magyarországhoz visszatérő vidékekről származott. Az 1938/1939-es tanévet az iskola még 721 tanulóval kezdte meg 19 osztályban, az országhatár-módosulások következtében azonban a tanulók száma 338-ra, az osztályoké pedig 9-re csökkent.²⁰ A pozsonyi magyar gimnázium azonban a létszámcsökkenés ellenére is tovább működött és a Szlovák Köztársaság fennállása alatt mindvégig színvonalas oktatást biztosító tanintézet maradt.

Az 1939. július 11-i 168/1939. sz. kormányrendelet 11. paragrafusa eltörölte a koedukációt a középiskolákon, ezért az 1940/1941-es tanévtől a pozsonyi magyar gimnázium is fiúiskolává változott. Az egyetlen magyar gimnáziumból kiszorult lányokra való tekintettel az Iskolaügyi és Népművelési Minisztérium engedélyezte, hogy a pozsonyi állami szlovák leánygimnázium mellett az 1940/1941-es tanévtől magyar tagozat is működhessen.²¹

A szlovákiai iskolareform – amint arról már említést tettünk – a tanítóképzést is érintette. Az 1940. október 29-én kelt 288/1940. sz. tc. értelmében az addigi „tanítóképző intézet” (učiteľský ústav) hivatalos elnevezést a „tanítóképző akadémia” (učiteľská akadémia) váltotta fel. A tanítóképzőkben a tanulmányi idő négyről öt évre emelkedett, megszűnt a koedukáció, a tanulókat beiratkozási illeték, tandíj és vizsgailleték fizetésére kötelezték. A tanítóképző akadémia első osztályába azok a 14 és 18 év közötti tanulók nyerhettek felvételt, akik legalább „jó” minősítéssel elvégezték a polgári iskolát vagy a gimnázium negyedik osztályát és ezenkívül sikeres felvételi vizsgát tettek.²²

A bécsi döntés után a pozsonyi állami magyar tanítóképző intézet egy bizonyos ideig még megmaradhatott működő tanintézetként, a Szlovák Köztársaság kikiáltása – 1939. március 14-ike – után azonban már várható volt, hogy a szlovák iskolaügyi hatóságok valamilyen indokkal megszüntetik ezt a magyar tanintézetet. (A pozsonyi Orsolyák által fenntartott magyar nyelvű női tanítóképző intézet még a bécsi döntés előtt, az 1937/1938-as tanév végén befejezte működését. Helyette 1938 szeptemberében Komáromban nyílt meg egy római katolikus tanítóképző.²³) Valóban, a pozsonyi állami magyar tanítóképző intézet elleni támadás nem sokáig váratott magára. A Szlovák Köztársaság Iskolaügyi és Népművelési Minisztériuma 1939. április 24-én úgy döntött, hogy a magyar tanítóképzőt fokozatosan felszámolják. Az 1939/1940-es tanévben már csak az intézet két utolsó, III. és IV. osztályában kezdődhetett meg a tanítás, bár az iskola ekkor még önálló tanintézetként működött. Az 1940/1941-es tanévben a képző utolsó, IV. osztályát hozzácsatolták a magyar gimnáziumhoz. így az utolsó magyar tanítójelöltek az 1940/1941-es tanév végén hagyták el az iskolapadot. Ezzel egyben le is zárult a magyar tanítóképzés a Szlovák Köztársaságban.²⁴

A szakoktatás terén a következő volt a helyzet. A szlovákiai magyarságnak volt Pozsonyban egy teljes négyosztályos kereskedelmi szakközépiskolája, ún. kereskedelmi akadémiája, amelynek azonban további működése szintén nem volt zavartalan. A Szlovák Köztársaság iskolaügyi hatóságai 1939 illetve 1940 szeptemberén nem engedélyezték új első osztályok beindítását, s már úgy tűnt, hogy fokozatosan ez a jónevű iskola is elsorvad és megszűnik. Az Iskolaügyi és Népművelési Minisztérium azonban 1941 szeptemberétől ismét engedélyezte az első osztály megnyitását, és így a pozsonyi magyar kereskedelmi akadémia az 1941/1942-es tanévben két osztállyal – egy I. és egy IV. osztály – működött, amelyeket összesen 65 tanuló látogatott. Az 1942/1943-as tanévben a tanulók száma tetemesen megnövekedett, ekkor az iskola I. és II. osztályának összesen 103 tanulója volt.²⁵

A kereskedelmi akadémia mellett volt még Pozsonyban egy alacsonyabb szintű képzést nyújtó kétéves magyar kereskedelmi szakiskola is, amelyet az 1941/1942-es tanévben 87, az 1942/1943-asban pedig 88 tanuló látogatott. 1940-ben nyílt meg Pozsonyban az ún. női foglalkozások magyar nyelvű szakiskolája, amelyben a tanulmányi idő két év volt. A magyar szakiskolák hálózatát végül 5 tanonciskola egészítette ki.²⁶

Az aránylag kielégítőnek tűnő iskolai kapacitás ellenére is a szlovákiai magyar tanulóifjúság tetemes része volt kénytelen idegen tanítási nyelvű iskolákat látogatni. A korabeli szakemberek is felfigyeltek rá, hogy valamennyi szlovákiai nemzetiség közül a magyaroknál a legkedvezőtlenebb az anyanyelvi, illetve idegen tanítási nyelvű iskolákat látogató tanulók aránya. Vizsgáljuk meg kissé közelebbről ezt az arányt például a gimnáziumok és tanítóképzők vonatkozásában legalább a rendelkezésünkre álló öt tanév adatai alapján.

Az 1938/1939-es tanév végén a Szlovák Köztársaság gimnáziumainak és tanítóképzőinek összesen 794 magyar nemzetiségű tanulójuk volt. Ebből azonban csak 411-en jártak anyanyelvi iskolába, a többiek – 383-an – idegen nyelvű iskolákat látogattak. Ebből 265 magyar tanuló járt szlovák, 117 német, 1 pedig orosz iskolába.²⁷

Az 1939/1940-es tanév végén a következő volt a helyzet. A magyar nemzetiségű tanulók száma 694 volt, ebből 432-en jártak magyar, 262-en idegen – 201-en szlovák 59-en német, 2-en orosz – középiskolákba.²⁸ Az 1940/ 1941-es tanév végére sem állt be lényeges javulás ezen a téren. Ekkor az összesen 681 magyar középiskolásból 453-an látogattak anyanyelvi, 228-an pedig idegen – 169-en szlovák, 55-en német, 4-en orosz – iskolákat.²⁹ A következő, az 1941/1942-es tanév végén ezt az állapotot rögzítette a statisztika: 682 magyar tanulóból 462 járt magyar, 220 idegen – 154 szlovák, 62 német, 4 orosz – iskolákba.³⁰ Végül az utolsó adatunk az 1942/1943-as tanév végéről származik ebben a vonatkozásban, amikor az összesen 685 magyar tanulóból 485-en jártak magyar, 201-en pedig idegen – 145-en szlovák, 52-en német, 4-en orosz – iskolákba.³¹

A Csehszlovák Köztársaság fennállásának utolsó hónapjaiban a Felvidéken négy felsőoktatási tanintézet létezett. Pozsonyban működött az 1919-ben alapított Komenský Egyetem, illetve két önálló hittudományi főiskola, a római katolikus és az evangélikus. (A losonci református teológia jogilag nem számított főiskolának, bár a valóságban teljes értékű felsőfokú képzést nyújtott.) 1938 őszén nyílt meg Kassán a Dr. Milan Rastislav Štefánik Műszaki Főiskola, amelyik az 1937. június 25-én kelt 170/1937. sz. tc. alapján kezdte, azaz kezdte volna meg itt a működését. Az 1938. november 2-i bécsi döntés és az országhatár-módosulások következtében azonban az eredetileg Kassán létrehozott műszaki főiskola először Eperjesre, majd onnan Turócszentmártonba költözött.³²

1939 nyarán már eldöntött tény volt az ideiglenes Turócszentmártonban működő műszaki főiskola Pozsonyba költöztetése, mindamellett a Szlovák Köztársaság Nemzetgyűlése 1939. július 25-én jónak látta újabb törvénnyel – a 188/1939. sz. tc.-vel – támasztani alá a most már Szlovák Műszaki Főiskolának (Slovenská vysoká škola technická) elnevezett tanintézet felálítását.³³

A Szlovák Köztársaság oktatásügyi reformjain belül a többi pozsonyi felsőoktatási tanintézet megreformálására is sor került. A pozsonyi Komenský Egyetem hivatalos elnevezését a szlovák autonóm kormány már 1939. február 23-án, tehát még a csehszlovák érában megváltoztatta. Az új elnevezés Szlovák Egyetem (Slovenská univerzita) lett.³⁴ Az 1940. július 3-án kelt 168/1940. sz. tc. pedig alapvető módon átszervezte az egyetem belső struktúráját, amelynek a hivatalos szlovák neve – Slovenská univerzita v Bratislave – mellé egy hivatalos latin változatot is törvényesített „Universitas Slovaca Istropolitana” formában. Az idézett törvény a mindaddig csupán három karral – jogtudományi, orvosi, bölcsészettudományi – működő egyetemen kimondta a természettudományi kar felállítását, továbbá az addig külön főiskolákként működő katolikus és evangélikus hittudományi főiskolákat is az egyetemhez csatolta mint külön egyetemi fakultásokat.³⁵

Az 1940/1941-es tanévtől a Szlovák Köztársaság fővárosában, Pozsonyban újabb felsőfokú tanintézet kezdte meg működését, a Kereskedelmi Főiskola (Vysoká obchodná škola), amelynek felállítását az 1940. október 4-én kelt törvényerejű kormányrendelet mondta ki.^3fi

A Szlovák Köztársaság felsőfokú tanintézetei – egyetem, műszaki, illetve kereskedelmi főiskola – tehát mind Pozsonyban voltak, ez a város vált így Szlovákia egyetlen igazi diákvárosává. A szlovákiai magyar egyetemi és főiskolai hallgatók is ezeket a tanintézeteket látogatták. Öt egymást követő tanévről vannak pontos adataink a felsőfokú tanintézetek hallgatóinak nemzetiségi megoszlásáról. Eszerint a pozsonyi Szlovák Egyetemet és egyéb főiskolákat az 1938/1939-es tanévben összesen 104, 1939/1940-ben 131, 1940/1941-ben 169, 1941/1942-ben 171, 1942/1943-ban pedig 202 magyar nemzetiségű hallgató látogatta. Az ismertetett öt tanévből az első négyben az orvosi szak volt a legkedveltebb a magyar diákok között, az 1942/1943-as tanévben azonban már az egyetem bölcsészettudományi karára iratkozott be a legtöbb magyar nemzetiségű hallgató.³⁷

Illusztrációként hadd ismertessük itt a magyar diákok számát a Szlovák Köztársaság egyetemi fakultásain és főiskoláin az 1942/1943-as tanévben.

Az említett tanévben – konkrétan 1943 június végén – a Szlovák Egyetemnek összesen 138 magyar nemzetiségű hallgatója volt. Ebből 58 járt a bölcsészettudományi, 45 az orvostudományi, 30 a jogtudományi, 3 a természettudományi és 2 a katolikus hittudományi karra. A Kereskedelmi Főiskolát 34, a Szlovák Műszaki Főiskolát 29 és a Szlovák Evangélikus Hittudományi Fakultást egyetlen magyar nemzetiségű hallgató látogatta.³⁸

A magyar iskolaügy az 1939 és 1945 között fennállott Szlovák Köztársaság idején sem volt mentes a sokszor szinte megoldhatatlannak tűnő nehézségektől. A minduntalan felbukkanó, illetve tartósan meglévő gondok a mostoha körülmények között működő magyar iskolák helyzetét rendkívülien megkeserítették. Például a pedagógusok az oktatást többnyire tankönyvek nélkül voltak kénytelenek megoldani, mivel sem a volt Csehszlovák Köztársaságban kiadott, sem a magyarországi tankönyvek nem feleltek meg az új államhatalom szellemi és ideológiai elvárásainak. Már az 1939/1940-es tanévtől kezdődően csakis a Szlovák Köztársaság Iskolaügyi és Népművelési Minisztériuma által jóváhagyott könyvek használata volt engedélyezett a köztársaság valamennyi iskolájában.³⁹ Az új szlovák nyelvű tankönyvek gyors kidolgozására és megjelentetésére az iskolaügyi hatóságok valóban súlyt helyeztek, a magyar tankönyvek vonatkozásában azonban nem tartották szükségesnek a túlzott igyekezetet. 1939. március 14-től 1943 végéig a népiskolák számára kiadott 140 tankönyvből és segédkönyvből csak kettő volt magyar, s azok is elemi iskolai ábécéskönyvek voltak. A gimnáziumok és tanítóképző akadémiák számára kiadott új 52 tankönyv és segédkönyv közt egyetlen magyar nyelvű sem volt.⁴⁰ A magyar iskolák tehát éveken keresztül tankönyvek nélkül voltak kénytelenek működni.

A magyar iskolaügy gondjai közül megemlíthetnénk még például az internátus-problémákat, az ösztöndíjak hiányát, az iskolák különféle anyagi és költségvetési nehézségeit stb.⁴¹

A háború vége ismét új politikai feltételeket teremtett az egész felvidéki magyarság számára. A keletről nyugat felé mozgó frontvonalak átvonulása után a Felvidék egész területén – mind az 1938 novemberében, illetve 1939 márciusában Magyarországhoz visszatért részeken, mind a Szlovák Köztársasághoz tartozókon – felújult a csehszlovák államhatalom, és fokozatosan újból kiépült a csehszlovák közigazgatás. Az 1939 márciusában felbomlott Csehszlovák Köztársaság ismét kézzelfogható realitás lett. A felvidéki magyarság százezres tömegei ismételten csehszlovák alattvalók lettek. Nem állampolgárok, hanem minden nyelvi, nemzetiségi és emberi jogaitól megfosztott kiszolgáltatott tömeg, amellyel kénye s kedve szerint bánhatott a korlátlan tobzódásában most már senki és semmi által nem gátolt államhatalom. Az 1945-ös esztendő tehát újabb nagy meghatározó mérföldköve a felvidéki magyar nemzeti kisebbség 1918 őszétől napjainkig megtett göröngyös útjának.

Jegyzetek a 6. fejezethez

1. Územie s obyvateľstvo Slovenskej republiky a prehľad obcí a okresov odstúpených Nemecku, Maďarsku a Poľsku. Bratislava 1939, 16–17. old.
2. Slovenský zákonník. Ročník 1939, 383–384. old.
3. Az 1941. évi népszámlálás. Demográfiai adatok községek szerint. Bp. 1947, 466–482., 696–697. old.
4. Mátej Jozef: Dejiny českej a slovenskej pedagogiky. Bratislava 1976, 381. old.
5. Slovenský zákonník. Ročník 1940., 481. old.
6. Uo. 488–489. old.
7. Uo. 489. old.
8. Stelczer Lajos: A szlovákiai magyar iskolaügy. A szlovákiai magyarság élete 1938–1942. Bp. 1942, 84–85. old.

9.  Uo. 86. old.

1. Mátej Jozef: Školská výchova za takzvaného slovenského štátu. Bratislava 1958, 35–37. old.
2. Nové slovenské školstvo II. Bratislava 1940, 81. old.
3. Stelczer Lajos: A szlovákiai magyar iskolaügy... i.m. 89–97. old.
4. Päť rokov slovenského školstva 1939–1943. Bratislava 1944, 128. old.
5. Nové slovenské školstvo II., 81. old.
6. Mátej Jozef: Školská výchova... i.m. 23. old.
7. Nové slovenské školstvo II., 78–81. old.
8. Mátej Jozef: Školská výchova... i.m. 23. old.
9. Päť rokov... i.m. 104–106. old.
10. Slovenský zákonník. Ročník 1939., 342–350. old.
11. Päť rokov... i.m. 229. old.
12. Uo. 230. old.
13. Slovenský zákonník. Ročník 1940., 448–454. old.
14. Dr. Vojtech Cvengroš: Slovenské stredné školstvo v školskom roku 1937/38 a 1938/39. Sborník Spolku profesorov Slovákov 1939–1940., 3. sz., 46. old.
15. Päť rokov... i.m. 231. old.
16. Uo. 256–257. old.
17. Uo. 256–257., 265., 268. old.
18. Dr. Vojtech Cvengroš: Slovenské stredné školstvo v školskom roku 1937–38 a 1938–39. Sborník Spolku profesorov Slovákov 1939–1940., 8–9. sz., 138. old.
19. Dr. V. Cvengroš: Stredné školstvo Slovenskej republiky v školskom roku 1939/40. Sborník spolku profesorov Slovákov 1940–1941., 8. sz., 146. old.
20. Dr. V. Cvengroš: Stredné školstvo Slovenskej republiky v škol. roku 1940–41. Sborník profesorov Slovákov 1941–1942., 7–8. sz., 156. old.
21. Dr. Vojtech Cvengroš: Stredné školstvo Slovenskej republiky v škol. roku 1941/42. Sborník profesorov Slovákov 1942–1943., 7–10. sz., 20. old.
22. Andrej Selecký: Stredné školstvo Slovenskej republiky v školskom roku 1942/43. Sborník profesorov Slovákov 1943–1944., 10. sz., 225. old.
23. Päť rokov... i.m. 283–284. old.
24. Slovenský zákonník. Ročník 1939., 399. old.
25. Zvesti Ministerstva školstva a národnej osvety. Ročník I. a II. (1938–1939). Bratislava 1939, 107. old.
26. Slovenský zákonník. Ročník 1940., 260. old.
27. Uo. 396–397. old.
28. Päť rokov... i.m. 318–323. old.
29. Uo. 322–323. old.
30. Päť rokov... i.m. 138. old.
31. Uo. 140-150., 221–225. old.
32. Stelczer Lujos: A szlovákiai magyar iskolaügy... i.m. 105. old.