Az élmény emlékeiből, Prága

Másodszor voltam az I. P. Pavlov metrómegálló fölötti kicsinyke téren, a Ječná utca folytatásában, öt percnyire a Nemzeti Múzeumtól, gyalog. Mert onnan gyalog jártam mindenhová.

Finoman tartózkodó őszi nap fogad, tompább, mint a perifériákon. A széles homlokzatú házak közt szórt fény, békés magány Prágában, délután fél három tájt. Ráérősen téblábolok, még korán van, de nem teszek szemrehányást magamnak. Jól esik, hogy elveszem a távolságokban, nem feszélyez semmi megszokott körülmény. Rábámulok az emberekre, zajosan és tolakodóan, mint valami kisgyerek. Belemászik az arcomba minden mozdulat, örülök, hogy itt vagyok. Egy drogéria fölött ezüstrajzolatú üveglap, széttöredezve, a betűk szélein fekete piszok, esőtől, hólétől elkenődött fölirat. Méltósággal eldöcög előttem egy villamoskocsi, a síneken homok korcog, mintha a torkom kaparna cigaretta és sör után. Előbukkan a szemközti kávéház lengőajtaja, ki-becsukódik, aztán megáll. Az élek között ujjnyi rés, innen is jól látszik. Kivehető minden: mozgás, fény, érzékeny vibrálás a tekintetekben.

Ami a halk morajlásból délután fél három tájt kivehető, az Prága, mondom.

A fénylő képeslapokon összefűződik a város, a széles homlokzatú házak közt résnyi ég, résnyi kékség, szinte már tapintható közelség. Érzékeinkkel fölfoghatóan finom rezgésű a levegő, a nyílt tér most elviselhetőbb a mellékutcánál, a kövezet pór-rózsáinál a hínárosan csillámló üzletsorok. Napok mérsékelt égövi fülledtsége helyett valami megnyugtató másféleség; májusi aranyeső, nyár, megtört fényű őszi csillag.

A város egyik végétől a másikig: otthonias béke. Ha úgy veszem: hűvös józanság, remény és oltalom.

Hogyan kaptam rá ezekre a hangulatokra? Először a barátomnak beszéltem róla a Tabáni Kakasban, ahová akkor jártunk előszeretettel, ha levertnek éreztük magunkat az életben. Ólmos délután volt, január. Kijevi pulykamelleit rendeltünk pilzenivel és egy piros kalapos nőt bámultunk, aki nem volt teljesen érdektelen. Lelkünk rá, hogy nem beszéltünk össze: ezeket az asszonyokat csakis Prágában lehet megtalálni, a Vodičkova utcai varieté éttermében. Nem volt a nőben semmi rendkívüli: világos szem és világos haj, álmodozó, kicsit bágyadt tekintet. Mégsem tudtuk szó nélkül megállni, hogy ott volt. Talán a foszló koradélutáni égbolt tette, talán valami más, talán csak az, hogy hasonlatokat kerestünk ahhoz a szerdai naphoz, a cseh hangulatokra akadtunk.

Az őszi mélabús utazó hajlamos azt hinni, hogy üres óráit fecsérli nézelődésre a bágyadt és fakó, zöldje vesztett városban. Agyoncsapni valahogy az időt, mely határozott dolgai közt lecsorog, nem szolgálva semmire.

Se nem untat, se nem mulattat. Mind felejthető, felejthető.

Csupán Onedinnél alakult másként a dolog. A kisoldali kocsmárosnál Prágában.

A Malostránské náměstí homályba vesző árkádai alatt – késő októberi délután – nehéz rátalálni az U Glaubiců megfeketedett kapujára. Az ódon, koromtól és füsttől piszkos boltozat málló falai elrejtik a böhömnagy kovácsoltvas ajtót. A szárnyak közül rendszerint az egyik nyitva van, és a legtöbb vendég oldalazva préseli át magát a nyiladékon, mint valami sziklafalon; átbotorkálván egy keskeny folyosón díszes ólomüveg ajtóhoz érkezik; ezen túl sorakoznak a kocsmai padok.

Az utcai fronton évszázados ablakok alatt a kőfalakból hideg és peny-hedtségszag szivárog, a nyers bútorok közt kocsmaszag terjeng, elegyük Krakkótól Zágrábig honos.

„Korcsmai szokásaink szerint – vetette ránk fénylő tekintetét Onedin, a csapos –, sokáig időztünk a vidám, tábori mulatságokat idéző asztaloknál. Rekrutákra vártunkban még a szokottnál is többet vedeltünk, aminek következményeként asszonyaink hanyatt-homlok menekültek előlünk, dörgedelmes káromkodásainkat hallva. Otromba mámorunk kísérőjeként a hosszan elnyújtott éjszaka minden mocskában meghemperegtünk.

Csak eztán virradt föl a hajnal a polgárházak mögül.”

A Kampa fölött hirtelen ölti föl varázsos színeit az égbolt: a hajnal kárpitjai hasadoztak. A hályogos ablakszemek mögött lámpák gyulladnak ki; megannyi magányos csillag.

Amikor az árkádok alól kilépett az utcára, a világosság éles repeszei hasogatták a szemét; mintha az égbolt kongó üressége tartotta volna vissza útitársait. Csatakos haján a könnyű szél babusgató cirógatását érezte.

Aztán alakja – így gondolta –, beleolvadt lassan az utca homályába.

„Megindító egyszerűsége arra késztetett, hogy kívánságainak teljesülését kérjem az Úrtól.

Belémkarolt ez a szeretetreméltó és alázatos férfiú, úgy kísért át a másik terembe, ahol egyszerre csillár gyúlt, élesen megvilágítva a berendezés tárgyait, festményt és szőnyeget, melyek a pazar helyiség ékszeréül szolgáltak.

A hirtelen fényesség meglepetéssel szolgált, hiszen kísérőm arcát mindeddig elrejtette előlem a folyosó pépes homálya. Az előbb a kellemetlen, de korántsem ismeretlen folyosószag vonta magára a figyelmet; alig képzeltem volna, hogy ez az orrfacsaró bűz, mely születésem óta hűséges hozzám – egész életemben idegen szobákban térek nyugovóra –, még hatással van rám, s kizökkent.

Mással voltam elfoglalva; kényszerűen bekövetkező válaszaim hatását igyekeztem fölmérni. Hiszen kérdezett, s a felelés elodázhatatlanná vált. Fürkésző pillantásait eddig is érezni véltem; s nem láttam túlzottam elégedettnek ezt a vastag, de tetszetős fickót.

Éles hangja, mint a vízsugár egy elhagyott és üres vasúti várócsarnokban, hullott alá.

Kérdéseit többször megismételte. Nem fukarkodott a szóval, ha önmagáról beszélt.

Kijelentette, hogy régtől, ama emlékezetes eset óra szemmel tart. Kéri, hogy nélküle ne lépjek ezentúl a nyilvánosság elé.

A szoba, ahol álltunk, rideg lett, mind közönségesebb: a piszkos, összefirkált falak harsányan árulkodtak az alkalmi lakók szellemi szintjéről a züllött balkánságban.

Fölingerülten szóltam kísérőmhöz:

– Mit képzel rólam, hogy azt merészelte hinni, ez az odu megfelel nekem? Teljesíthetetlen kérés másik fogadót keresni?

A gondolat, hogy ily balgán fogságba estem, félelemmel töltött el; testem a pokol tüzén hideglelésben; nehezemre esett megmozdulni. Kerültem fickóm vigyorgó pofáját; enélkül is tudtam, hányadán állunk.

A veszély fölrázott: képek rohantak meg, sebesen és vadul. Itthagyni ezt a fájó életet, s ha kell, hát mégis – Szellemekkel csatázni, ha másként nem megy! Közben játszani az egykedvűt, valamivel elfoglalni fickómat, a tuskót!

Őrjítő percek után – hiszen ki kellett rá mondanom a véget – az erő féktelen lobbanását éreztem, nem is a karomban, hanem a szívemben. Bánom én! Széttaposom a pondróját!

Aztán a képek szilaj robogása abbamaradt. A láz csillapulni látszott, és hidegvérrel tekintettem annak az eseménynek a következménye elé, melynek főszereplőjévé kiszemeltek.”

Honnan vettem, hogy az élet baljós órája nem a tiszta értelem műve?

Múlt az idő, egyre sebesebben repült, s az egyik reggel meghallottam az otthoni dolgok surrogását a fülemben. Ekkor már úgy éreztem, hogy lecsúsztam a vele való találkozásról; környezetemet elfoglalták a napi gondok, jobb a dolgokat nem bolygatni, tapasztalatból tudom.

Külföldön járva érzelgős leszek. Szeretem, ha az események úgy találnak meg, ahogy éppen vagyok: kicsit készületlenül mindenre, hogy ami megtörténik velem, beleférhessen az életembe. Prága egyik peremkerületében, Novodrovkán laktam. Négy-öt hangulatos szállodai éjszaka után kerültem oda, a sivár panelek közé, sorsüldözött hajótörött a kopár sziklazátonyra. A hasonlat ott formálódott meg, az utazás megőrzendő részleteként.

Novodvorska kimódoltnak tűnt; idegenkedtem tőle, két buszmegállónyit mentem gyalog, többet nem bírtam. Vadhajtás a városon, ezt látom kellett újólag, csúfság, szürkeség, cement és kavics. Fájt, hogy a toronyházak négyszögében aprócska liget fuldoklik, nyeszlett bokrokkal, faiskolák növendékcserjéinek hegyes, cikk-cakkos csonkjaival. Látnom kellett, hogy az ősz hervadása nem lángoló, szelíd és érzékeny. Rosszul éreztem magam. El innen, bárhová! Ahogyan hazulról vágyakozom más városokba ritkán.

A panelváros közönségessége elkedvetlenített; mintha kibillentett volna annak az élménynek az egyneműségéből, ami prágai létemmel volt azonos. Amihez közöm lehet, az Óváros, szinte személyes ismerősként várt, kőcsipkés házaival, kecses, árkádos átjáróival, mesekönyvek lapjairól előlépett tornyaival. Százszámra.

Megkerestem az Arany Tigrist, s szerencsémre várva sört kértem. Végre el kellett jönni ide, ahol Hrabal a keddi délutánt és estét rendszerint eltölti.

A harmadik korsónál tarthattam, amikor megjött. Szemvillanásnyi időbe se telt, amíg áthaladt a kocsmán, a mosdókra nyíló szűk folyosóval szemközti kisterembe, ahol – sarokba ékelt padnál – a fönntartott asztalok közül az egyik őt illette meg; a háromnegyedes, kék felöltő szinte beleúszott a levegőbe. Elképzelem: Pepin-bácsi vonulhatott így a szürkületben a sörgyár udvarán keresztül, amikor a kávéházi kisasszonyokhoz igyekezett megjátszani valamelyik szisztémáját, amivel az osztrák vitéz újból győzelmet aratott. Becsapom vele a világot, ha akkori megindultságomat veszni hagyom: Hrabal közelében az ember másképpen tud elszámolni az életével, érződik rajta, hogy birtokon belül van, irodalom előtti világba érkezik meg, így gondol a dologra, bár nem boldog, nem is boldogtalan, mert megnyilatkozhat számára a megrendülés pillanata.

Ennyi. Lámpaláz nélkül, levetett saruk nélkül az Arany Tigrisben, Hrabal keddi környezetében.

A koraesti óra fölényes és tartózkodó; ennyivel megkönnyíti a dolgunkat, akik, ha figyelünk, rájövünk arra, hogy Prága tetőit valószínűtlenül vékony vonalakkal rajzolja körül az alkonyat, a fény hozzásimult a Slávia Kávéház üvegtábláihoz, de az áradó szépség kifürkészhetetlen, mint az egyenletes zúgássá fölerősödő élet a Moldva fekete hullámaiban, ott, ahol nem is gondolnánk rá.

Enyhe, nem túl kellemetlen zavarodottságunk üres metaforákat kelt életre, mint viseltes stílusfordulattal, magunkkal bíbelődünk. Kezünk ügyében cigaretta, foszlott szélű villamosjegy, amit a pad összeeresztéseinél lecsúsztatunk. Közelebbről most semmit sem tudnánk meghatározni; nem esküdnénk meg rá, hogy az utcatáblák zománcosak, van-e függöny a szobában, ahol a poggyászunkat kicsomagoltuk.

Elhagyottak vagyunk és ártatlanok, biztosak benne, hogy készültünk erre az utazásra!

Praha v barevném reliéfu. Praha legend a skutečnosti. Akarja látni Arany Prágát?

* részlet a Budapest hontalan vándorai c. kéziratból