A Keleti Napvilág Ideje
Ezerkilencszáznyolcvankettőben, öt hónappal az után, hogy egy fénytől riadó szemű és sérült gerincű tábornok gondolt egyet, mire országának vihar előtti, ragyogó káosza lucskos bizonyosságba fulladt (minden jobbfajta vihart szükségszerűen megelőz a hát­ha mégse lesz baj, sőt, hátha most jön el a megváltás szívkönnyebbítő fénye), volt szerencsém átutazni Varsón (Amerika felé), megszállni egy hotelben, este pedig meglá­togatni Piotrek barátomat, családját és terrierjét. A világban, amelybe csöppentem, minden hideg volt, élesztőízű, szürke és piszkoszöld (talán alapanyag híján nem talál­tak ki más festéket). Mintha az asimovi lepra galaxis valamely különösen fantáziátla­nul leírt, ódon, spirálkarvégi bolygójára érkeztem volna, félig-meddig inkognitóban. Piotrek lekísért a buszhoz kutyástul, elmondta, hogy terrierjét olykor el kell szakítani haverjaitól és szerelmeitől a kijárási tilalom miatt, nincs idő cicázni, de különben is, az utolsó busz takarodó után érkezik a megállóhoz, úgyhogy ha ragaszkodom nappali énemhez, jobb, ha cinkosa leszek az éjszakának.
Hajnaltájt arra az idétlen fogalmazású ötletre ébredtem, hogy egy kijárási tilalom a Föld bármely pontján és bármikor éjszakát tud csinálni, ezt lehet (lehet ezt) művelni bármely országgal (nemzet az, ami hajlandó [még] társasán szenvedni [is]). Nincs haladás, és ez tökéletesen logikus, mert az emberiség éppen attól lett emberiséggé, hogy a biológiai fejlődés egy bizonyos pontján olyanná lett, amilyen, azaz fölösleges volt tovább fejlődnie, kész faj. Altamirában egy cseppet sem okosabb, mint Mokotówban vagy Xanaduban, 2004-ben pont annyi benne a bunkóforgató ösztön, mint 313-ban vagy 1847-ben. Isten ilyen értelemben réges-rég halott (túl jón és rosszon, örök vissza­térés meg a többi). Eljött a Vízöntő-kor, naná, aztán jön a Bak-korszak (a Bak férfiak legyenek óvatosak: minden kitörési kísérletük csődbe juttatja az állandó kapcsolatot), meg a Nyilas-kor, és így tovább. Az ember körbeutazza ezt a tetves galaxist, és kilyukad ugyanoda, ugyanakkorra.
Kinn a repülőtéren, a vám előtti sorban a Madách-féle Isten impertinenciáján borong­tam (na jó, egy ilyenről elhiszem, hogy él – lenne szíves közölni, melyik oldalon mondotta, hogy „küzdj és bízva bízzál” – vagy hányaveti, vagy feledékeny, vagy fogalmazni nem tud). A vámos azonban hiába nyittatta ki, rémületemre, kézicsomago­mat, nem találta meg a levelet, amit Piotrek rám bízott, hogy amint átérek, onnan adjam föl Pekingben dolgozó angol barátjának. Véletlenül (?) hajszálra függőlegesen állt meg a levél a táska alján, felülről láthatatlanul. Mi dolgunk – szónokoltam hátul – e vén, sértődött, emigráns író(nő?) által kiagyalt regényhelyszínen? Kikászálódni, kikászá­lódni, kikászálódni, kiká... a világ minden reggelre újratermelődő végtermékéből.
Borús reggeli kilenckor szálltunk föl, és kilenc óra múlva fényes délben érkeztünk meg Amerikába, EDT, vagyis a Keleti Napvilág Ideje szerint.