Kalligram / Archívum / 1994 / III. évf. 1994. január / A felvidéki magyar oktatásügy helyzete 1918–1945

A felvidéki magyar oktatásügy helyzete 1918–1945

vázlatos áttekintés

(folytatások)

3. A középiskolai oktatás

                           

A Felvidék hagyományosan Magyarország iskolákkal legjobban ellátott vidékei közé tartozott. Ez vonatkozik mindenekelőtt az itt már a múlt század folyamán kialakult aránylag sűrű középiskolai hálózatra, amelynek nem egy patinás nevű iskolája már több évszázados múltra tekinthetett vissza.

Az impériumváltás előtti utolsó békeévben, azaz az 1913/1914-es tanévben a Felvidéken összesen 48 középiskola – gimnázium, főreáliskola, líceum – működött. E 48 középiskolából 36 volt gimnázium, 7 főreáliskola, 5 pedig líceum, azaz felső leányiskola. A háború alatt csak jelentéktelen módosulás állt be ezen a téren; 1915-ben megszűnt a bártfai gimnázium, illetve 1918-ban az ungvári főreáliskolát áthelyezték Miskolcra. A Felvidéken tehát 1918 őszén 46 magyar középiskolában indult meg a tanítás.1

A korabeli értelmezés szerint csupán a felsorolt iskolatípusokat tekintették középiskoláknak, a tanítóképzőket és a különböző rendeltetésű szakiskolákat már nem. Az impériumváltás után azonban a Csehszlovák Köztársaságban már a tanítóképző intézeteket is a középiskolák közé sorolták. Ezért tehát a középiskolákkal kapcsolatos vizsgálódásainkat mi is kiterjesztjük erre az iskolatípusra is; a négyéves ipari és kereskedelmi szakiskolákról külön szólunk.

Az 1913/1914-es tanévben a 48 szűkebb értelemben vett középiskola mellett volt még a Felvidéken 17 tanítóképző intézet. A háború alatt némileg itt is változott a helyzet. A munkácsi tanítóképző megnyitásával 1914 őszén ugyanis a képzők száma 18-ra emelkedett.2

Az impériumváltás után a Felvidéken fokozatosan elkezdődött az addig nem létező szlovák és rutén középiskolai hálózat kiépítése. Ennek legkézenfekvőbb módja az volt, hogy a régi magyar középiskolák egy részét nacionalizálták, azaz „csehszlovák” vagy rutén nyelvűvé tették. Az 1918/1919-es tanév folyamán a 46 felvidéki magyar középiskolából 16-ban vezették be a szlovák, illetve „csehszlovák” tanítási nyelvet. Az említett 16 gimnázium, főreáliskola és líceum a következő városokban volt: Aranyosmarót, Besztercebánya, Eperjes, Körmöcbánya, Liptószentmiklós, Lőcse, Nagyszombat, Nyitra, Privigye, Rózsahegy, Selmecbánya, Szakolca, Trencsén, Trsztena, Zsolna.

A tanítóképzők közül az 1918/1919-es tanévben 6 intézetben változott az oktatás nyelve magyarról szlovákra, mégpedig Eperjesen, Iglón, Léván, Modorban, Nagyszombatban és Szepeshelyen.3

Az 1918/1919-es tanévben bekövetkezett változások a zárt magyar etnikumú területek középiskoláit azonban még csak elvétve érintették. A többnyire szlovák etnikumon belül működő középiskolák nacionalizálása tehát még nem minősült a magyar iskolaügy durva megsértésének, és a csehszlovákiai magyarság szempontjából nem is volt sérelmesnek mondható.

Az 1918/1919-es tanév végén a Felvidéken az impériumváltás előtti 46 középiskolából 31-ben folyt továbbra is magyar nyelvű oktatás, 28-ban Szlovákiában, 3-ban Kárpátalján. A magyar tanítóképzők száma is lecsökkent 18-ról 12-re; ebből 9 működött Szlovákiában, 3 pedig Kárpátalján.4

Az impériumváltás előtti magyar iskolarendszer bizonyos tekintetben eltért a cseh országrészekben érvényben levő osztrák tanügyi gyakorlattól. A cseh országrészek és a volt magyar területek – Szlovákia és Kárpátalja – tanügyi rendszerét a köztársaság illetékes hatóságai fokozatosan unifikálták, azaz egységesítették, aminek keretében például a középiskolák különböző típusaiból is egységes rendszerű gimnáziumokat szerettek volna létrehozni. Ezt a célt azonban a Csehszlovák Köztársaság megszűnéséig sem sikerült elérni, és a középiskolák különböző típusai egészen 1939-ig megmaradtak.

A középiskolák unifikálása az 1919. május 27-én kelt 293/1919. sz. tc.-vel kezdődött, amely kimondta, hogy a törvény kihirdetése napjától – 1919. június 6-tól – a Felvidék valamennyi középiskolájára a cseh országrészekben hatályban levő törvények és rendeletek érvényesek. Ez vonatkozott az iskolák tantervére, igazgatási és szervezési gyakorlatára, rendtartásukra, a tankönyvekre, az érettségi vizsgák lebonyolítására stb.5         Az egységes típusú középiskola létrehozására azonban nem történtek meg a törvényes intézkedések. A húszas és harmincas években a Felvidéken lényegében négy gimnáziumi jellegű iskolatípus működött. Ezek a következők: 1. gimnáziumok (ezt az iskolatípust ún. klasszikus gimnáziumnak is nevezték), 2. reálgimnáziumok, 3. reform-reálgimnáziumok, 4. reáliskolák.6

Az 1919/1920-as tanévben tovább csökkent a magyar tanítási nyelvű középiskolák száma. Az említett tanévben a felvidéki magyar középiskolák, illetve a nem magyar iskolák mellett meghagyott magyar tagozatok száma az előző évi 31-ről lecsökkent 16-ra – ebből 13 volt Szlovákiában, 3 Kárpátalján –, a 12 magyar tanítóképzőből pedig csupán egyetlen maradt.7

A magyar középiskolák felszámolása, illetve nacionalizálása néhány felvidéki iskolavárosban egyáltalán nem ütközött semmilyen akadályba. Az állami iskolák tantestülete a legtöbb helyen nyíltan kijelentette, hogy nem is hajlandó a csehszlovák állam szolgálatába állni. A magyar pedagógusok nagy része „önként” elhagyta állomáshelyét és Magyarországra távozott.

Voltak azonban olyan iskolák is, amelyeknél a nyelvi átállás nem volt fájdalommentes, sőt azt nem egy esetben különböző incidensek, tanár- és diákmegmozdulások tarkították, illetve azt a szülők tiltakozó petíciózása követte.

Módfelett érdekesen alakult ebben a vonatkozásban a Sáros megye székhelyén, Eperjesen – az ún. Tarca-parti Athénben – működő magyar iskolák sorsa. A cseh csapatok 1918. december 28-án vonultak be a városba. A cseh birtokbavételt rövidesen a helyi magyar iskolák nacionalizálása követte. Az Eperjesi Királyi Katolikus Állami Főgimnázium igazgatója és tanári kara kereken megtagadta az állami hűségeskü letételét; nem voltak hajlandók csehszlovák állami szolgálatba lépni, és többségük „önként” Magyarországra távozott. Az állami gimnázium ezután új szlovák és cseh tanerőket kapott, és az oktatás azok közreműködésével folytatódott, most már „csehszlovák” nyelven.

A többévszázados múlttal rendelkező, s négy tanintézetet – jogakadémia, teológiai akadémia, főgimnázium, tanítóképző – fenntartó eperjesi kollégium sorsa is megpecsételődött, annak ellenére, hogy az autonóm kollégium iskolafenntartója nem az állam, hanem az evangélikus egyház volt. A csehszlovák hatóságok csak az 1918/1919-es tanév végéig voltak hajlandóak eltűrni a kollégium tanintézeteinek működését. Ezután a jogakadémia és a tanítóképző Miskolcra, a teológiai akadémia Budapestre költözött, a főgimnázium pedig 1919. szeptember 1-től már szlovák nyelvű tanintézetté változott. 1919 nyarán azonban csaknem ötszáz eperjesi szülő petícióval fordult a csehszlovák államelnökhöz, amelyet a szülők egy küldöttsége személyesen nyújtott át Masaryknak. A szülők kérték a gimnázium magyar tanítási nyelvének további engedélyezését, vagy ha ez mégsem volna lehetséges, legalább a fokozatos átmenet lehetővé tételét az új tanítási nyelvre.9

Az eperjesi evangélikus gimnázium tanítási nyelvének problémája végül is átmeneti kompromisszumos intézkedéssel zárult. Az 1919/20-as tanévvel kezdődően az iskola csupán szlovák nyelvű első osztályokat nyithatott, a már fennálló magyar osztályokban azonban megmaradt a magyar oktatási nyelv, egész az érettségiig. Ettől kezdve évről évre nőtt a szlovák, illetve csökkent a magyar osztályok száma. Az utolsó magyar osztály érettségi vizsgájával 1926 júniusában Eperjesen aztán végérvényesen lezárult a magyar nyelvű középiskolai oktatás.10

A felvidéki városokban azonban az Eperjesen történteknél jóval drasztikusabb lefolyású „iskolaügyi magyartalanítások” is előfordultak. Hadd említsük meg ezek közül legalább a beregszászi és ungvári eseményeket.

A csehszlovák iskolaügyi hatóságok 1919. október 20-án leváltották a Beregszászi Magyar Királyi Állami Főgimnázium igazgatóját, illetve a magyar helyett a rutént nyilvánították az oktatás nyelvévé. Erre az iskola tanári kara és diáksága bojkott alá vette a gimnáziumot. Az iskola új urai hozzáláttak rutén növendékeket keresni a magyar Beregszászon rutén tanítási nyelvűvé vált gimnázium számára, ez azonban kezdetben ugyancsak nehéz feladatnak bizonyult. A rendszeres tanítás itt nem is kezdődhetett meg csak 1920 őszén.11

Az Ungvári Királyi Katolikus Főgimnázium átvétele és ruténná tétele 1919 októberében szintén nem volt zökkenőmentes. A tanári kar megtagadta a hűségeskü letételét az új államhatalomra, de ettől függetlenül a rutén nyelvre való áttérésnek legnagyobb akadálya az volt, hogy sem a tanárok, sem a diákok nem bírták az iskola új tanítási nyelvét.12

A csehszlovák államhatalom azonban sehol nem volt tekintettel sem a sokszor nagyon is reális objektív nehézségekre, sem a helyi lakosság tényleges igényeire. Ennek következtében a magyar középiskolák száma a csehszlovák fennhatóság alá került felvidéki területeken 1918 és 1920 között drasztikusan megfogyatkozott. Az 1920/1921-es tanévben a Felvidéken – Szlovákiában és Kárpátalján – már mindössze a következő magyar középiskolák, csonka középiskolák és tagozatok működtek:

1.  Magyar klasszikus gimnáziumok Érsekújvárott, Komáromban és Pozsonyban összesen 26 osztállyal, Ipolyságon egy csonka gimnázium 7osztállyal.

2. Szlovák klasszikus gimnáziumok csonka magyar tagozatai Eperjesen és Rozsnyón összesen 12 osztállyal.

  1. Magyar reálgimnázium Rimaszombatban 8 osztállyal, illetve Léván egy csonka iskola 6 osztállyal.
  2. Szlovák reálgimnázium teljes magyar tagozata Kassán 10, illetve Pozsonyban csonka tagozat 8 osztállyal.
  3. Rutén reálgimnáziumok teljes magyar tagozatai Beregszászon és Ungváron összesen 19 osztállyal, illetve Munkácson csonka tagozat 3 osztállyal.
  4. Szlovák reform-reálgimnázium teljes magyar tagozata Losoncon 9 osztállyal.
  5. Szlovák reáliskolák csonka magyar tagozatai Kassán és Pozsonyban összesen 9 osztállyal.
  6. Magyar tanítóképző intézet (női) Pozsonyban 4 osztállyal.Rutén tanítóképző intézet csonka magyar tagozat (női) Ungváron 2 osztállyal.13

Az 1920/1921-es tanév végén tehát a csehszlovákiai magyarság összesen még 15 középiskolával (teljes és csonka önálló tanintézetek, illetve teljes és csonka tagozatok), továbbá 2 tanítóképzővel (egy önálló tanintézet és egy csonka tagozat) rendelkezett. A felsorolt iskolákon és tagozatokon összesen 125 osztályban folyt magyar nyelvű oktatás – 101-ben Szlovákiában, 24-ben pedig Kárpátalján–, az azokat látogató tanulók száma pedig 5 576 volt (Szlovákiában 4 563, Kárpátalján 1 013).14

A húszas évek első felében törvényesen kötelezővé vált az államnyelv oktatása a nemzeti kisebbségek valamennyi középiskolájában és tanítóképzőjében. Az 1923. június 8-án elfogadott 137/1923. sz. tc. 1. paragrafusa értelmében az államnyelv ugyanis a köztársaság valamennyi középiskolájában és tanítóképzőjében – függetlenül azok tanítási nyelvétől – kötelező tantárggyá vált. Ezzel párhuzamosan azonban ugyanennek a törvénynek 2. és 3. paragrafusai azt is leszögezték, hogy a köztársaság középiskoláiban az egyes nemzeti kisebbségek nyelvének oktatása is bevezethető akár kötelező, akár fakultatív tantárgy formájában, s ennek elrendelése az iskolaügyi miniszter hatáskörébe tartozik.15

Az államnyelv oktatását valóban valamennyi magyar középiskolában bevezették, a magyar nyelv oktatásának rendszeresítésére azonban egyetlen cseh, szlovák vagy egyéb tanítási nyelvű középiskolában sem került sor.

A húszas évek folyamán tovább folyt a Felvidéken a magyar tanítási nyelvű középiskolák leépítése. Az évtized közepén, konkrétan az 1925/1926-os tanévben a magyar középiskolai hálózatot a következő iskolák és tagozatok alkották:

1. Klasszikus gimnáziumok és tagozatok: Komáromban teljes magyar tanintézet 8 osztállyal, Eperjesen és Rozsnyón szlovák iskolák csonka magyar tagozatai egy-egy osztállyal; összesen tehát 10 gimnáziumi osztály 491 tanulóval.

  1. Reálgimnáziumok és tagozatok: Ipolyságon és Rimaszombatban teljes magyar tanintézetek 8-8 osztállyal, Érsekújvárott, Kassán és Pozsonyban szlovák iskolák teljes magyar tagozatai 11-12-16 osztállyal, Léván a szlovák iskola csonka magyar tagozata egy osztállyal, illetve Beregszászon a rutén iskola teljes magyar tagozata 8 osztállyal, Ungváron a rutén iskola csonka magyar tagozata 2 osztállyal; összesen tehát 66 reálgimnáziumi osztály 2 530 tanulóval.
  2. Reform-reálgimnáziumi tagozat: Losoncon a szlovák tanintézet teljes magyar tagozata 12 osztállyal, 476 tanulóval.
  3. Tanítóképző intézet: Pozsonyban teljes magyar tanítónőképző 4 osztállyal, illetve Pozsonyban a szlovák tanítóképző mellett működő magyar nyelvű abituriensi kurzus egy osztállyal; összesen tehát 5 osztály 115 tanulóval.16

A felsorolt adatok összegezése után leszögezhetjük, hogy az 1925/1926-os tanévben a felvidéki magyarságnak volt 4 önálló középiskolája és 5 teljes tagozata, ami valójában 9 teljes magyar középiskolát jelentett, s volt még néhány csonka tagozatként létező középiskolai osztály az eperjesi, lévai, rozsnyói és ungvári szlovák, illetve rutén iskolák mellett. A felsorolt középiskolákon, teljes és csonka tagozatokon a magyarság összesen 93 osztállyal rendelkezett, az azokat látogató tanulók száma pedig 3 612 fő volt.

Az ezt követő két tanév folyamán megszűntek az eperjesi, lévai, rozsnyói és ungvári iskolák csonka magyar tagozatai, de az 1927/1928-as tanévtől a pozsonyi állami szlovák tanítóképző mellett magyar párhuzamos osztályt is nyitottak, egyelőre csak minden második évben, majd az 1932/1933-as tanévtől évenként.17

Így a Csehszlovák Köztársaság fennállásának tizedik évfordulójára – az 1927/1928-as tanév végére – kialakult a felvidéki magyarság többé-kevésbé véglegesnek bizonyuló középiskolai hálózata, amely a későbbiek folyamán már alig módosult. Az említett 1927/1928-as tanévben a Felvidéken összesen már csupán 10 magyar középiskola és tanítóképző – illetve tagozat – működött, 9 Szlovákiában, egy pedig Kárpátalján. Megemlíthetjük még, hogy a szóban forgó 1927/1928-as tanévben Csehszlovákiában összesen 4 438 magyar nemzetiségű diák tanult a különböző középiskolákon, ebből azonban csak 3 226 járt magyar iskolába, míg 1 212 fő már idegen – leginkább csehszlovák – tanítási nyelvű iskolákat látogatott.18

Csehszlovákia fennállásának második tíz évében ez az állapot jelentősebb mértékben már nem változott. Vegyük hát kissé közelebbről szemügyre a szlovákiai és kárpátaljai helyzetet például az 1933/1934-es tanévben, s vizsgáljuk meg, hol is működtek magyar középiskolák és tagozatok, illetve milyen volt azok látogatottsága. Nos, az egyetlen klasszikus gimnázium Komáromban működött 624 tanulóval; magyar reálgimnáziumok voltak Ipolyságon 276, Kassán 646, Pozsonyban 631 és Rimaszombatban 306 tanulóval, illetve Érsekújvárott a szlovák reálgimnázium teljes magyar tagozata 568 tanulóval; Losoncon a szlovák reform-reálgimnáziumnak volt teljes magyar tagozata 349 tanulóval. Pozsonyban magyar tanítónőképző működött 160 tanulóval, míg a szlovák tanítóképző magyar tagozatát – ugyancsak Pozsonyban – 162 diák látogatta. Kárpátalján az egyetlen magyar tanítási nyelvű középiskola a beregszászi rutén reálgimnázium teljes magyar tagozata volt 559 tanulóval.19

A magyar középiskolai hálózat tervszerű és fokozatos leépítésének ténye tehát vitathatatlan. Az impériumváltástól szinte megszakítás nélkül csökkent a magyar középiskolák száma és azok látogatottsága. A magyar középiskolák leépítésén belül különösen nagy gondot jelentett a kisebbségi magyar társadalom számára a magyar tanítóképzők csaknem teljes felszámolása. A köztársaság fennállásának tizedik évében a Felvidéken már mindössze egyetlen magyar tanítóképző működött, Pozsonyban az Orsolya-rendű apácák római katolikus tanítóképzője, amely évente átlag 40 tanítónőjelöltet képezett ki. Tekintettel az egyre katasztrofálisabban jelentkező magyar tanítóhiányra, a csehszlovák iskolaügyi hatóságok a húszas évek közepétől engedélyezték egyéves magyar abituriensi kurzus rendszeresítését a pozsonyi állami szlovák tanítóképző mellett, amely évenként 30 érettségizett fiúnak és 10 nőnek tette lehetővé a tanítói képesítés megszerzését. Az 1927/1928-as tanévtől az említett állami szlovák tanítóképző mellett magyar tagozatot is létesítettek, amely eleinte csak minden második évben vett fel 40–40 tanulót az első évfolyamba – 20 fiút és 20 lányt –, az 1932/1933-as tanévtől azonban már minden évben folyamatosan indultak új magyar osztályok. A magyar tanítóhiány azonban ennek ellenére évről évre érezhetőbbé vált.20A harmincas évek közepén a felvidéki református egyház – mivel a református egyházi iskolákban évről évre kevesebb lett a szakképzett, hivatása magaslatán álló református pedagógus – elhatározta egy református tanítóképző intézet megnyitását. Az 1935. május 23-i kassai konvent határozata értelmében 1935. szeptember 1-én Komáromban valóban meg is nyílta koedukációs református tanítóképző Nagy Sándor igazgató vezetése alatt.             Igaz, a hatalom illetékesei hivatalosan csak 1937. április 5-én vették utólagosan tudomásul a tanintézet felállítását, működését azonban nem akadályozták.21

Ha az államhatalom helyenként és időről időre engedékenynek is bizonyult egyes iskolaügyi kívánalmak kielégítésében, ez még nem jelentette azt, hogy nem vett igénybe minden lehető eszközt a magyar középiskolák és tagozatok fokozatos magyartalanítására. A magyar tanintézetek élére nagy előszeretettel neveztek ki szlovák nemzetiségű, illetve magukat olyanoknak vallani hajlandó igazgatókat, s a magyar iskolák tanári karát is igyekeztek lehetőleg szlovák tanerőkkel egészíteni ki. Az 1931/1932-es tanévben például Szlovákia magyar középiskoláiban, illetve tagozataiban 138 tanerő működött, ebből azonban csak 86 volt magyar nemzetiségű, ezzel szemben 44 szlovák, 7 német, 1 pedig cseh nemzetiségűnek vallotta magát. Ugyanekkor azonban a szlovákiai szlovák tanítási nyelvű középiskolák tanári karában egyetlen magyar nemzetiségű tanerőt sem alkalmaztak.22

Külön kell szólnunk a Szlovákia és Kárpátalja területén működő nem túl számos szakiskoláról.

Az impériumváltás előtt a Felvidéken a középiskolai jellegű képzettséget nyújtó szakiskolák száma elenyésző volt. Kereskedelmi szakközépiskolák működtek Kassán, Munkácson és Pozsonyban, felsőipari szakiskolák voltak Kassán és Pozsonyban, illetve Kassán létezett egy gazdasági szaktanintézet. Az említett szakiskolákba a tanulók a gimnázium hatodik osztályának elvégzése után, illetve az ilyen színvonalú képzettség bizonyítása esetén nyerhettek felvételt. A korabeli értelmezés szerint ezeket az iskolatípusokat nem tekintették teljes értékű középiskoláknak, bár középiskolai jellegük vitathatatlan volt. E középiskolai jellegű képzést nyújtó szaktanintézeteken kívül azonban volt még a Felvidéken jónéhány két- és egyéves kereskedelmi, ipari, gazdasági, földműves-, szőlészeti stb. szakiskola is.

Az impériumváltás utáni konszolidációs időszakban a felvidéki magyar szakiskolákat zömmel ugyancsak nacionalizálták, tehát szlovák tanítási nyelvűekké változtatták. Ezzel párhuzamosan az illetékes hatóságok hozzáláttak a szakiskolai oktatás és iskolák megreformálásához mind a Felvidéken, mind a cseh történelmi országrészekben.

A húszas évek elejére kialakult gyér magyar szakiskolai hálózat a következőképpen nézett ki:

Az 1921/1922-es tanévben a felvidéki magyarságnak volt két négyévfolyamos kereskedelmi szakközépiskolája Munkácson és Pozsonyban, ezenkívül öt alacsonyabb képzést nyújtó két-, illetve egyéves kereskedelmi iskolája. Kassán működött az egyetlen magyar tanítási nyelvű felsőipari szakközépiskola. Középiskolai jellegű magyar gazdasági szakiskola a Felvidéken nem maradt, az alacsonyabb fokozatú kétéves gazdasági szakiskolák közül is csak egyetlen maradt meg magyarnak, a földműves gazdasági iskola Komáromban.23

A munkácsi és pozsonyi szakközépiskolákkal, illetve a kassai felsőipari iskolával kapcsolatban meg kell még említenünk, hogy azok nem kimondottan magyar iskolák voltak, hanem kétnyelvű szaktanintézetek, párhuzamos szlovák és magyar, illetve rutén és magyar osztályokkal.

A teljesség kedvéért szóljunk még arról is, hogy az 1921/1922-es tanévben volt még a Felvidéken 9 magyar tanítási nyelvű tanonciskola, továbbá 4 szlovák-magyar, 2 német-magyar és egy rutén-magyar tanonciskola is.24

A Csehszlovák Köztársaság fennállása alatt ez az állapot már nem változott. Összegezésképpen tehát leszögezhetjük, hogy a harmincas évek végén a csehszlovákiai magyarságnak a Felvidéken működő 11 gimnáziuma, reálgimnáziuma, reform-reálgimnáziuma és tanítóképzője – illetve tagozata – mellett volt még 3 egyéb középiskolai jellegű szakiskolája.

                           

Jegyzetek a 3. fejezethez

  1. Neuhofer Rudolf: Střední školství v prvých deseti letech československé republiky po stránce organizační. Praha 1928, 10–12. old.
  2. Uo.
  3. Uo. 13. old.
  4. Uo. 14. old.
  5. Sbírka zákonů a nařízení štátu československého. Ročník 1919. 397–398. old.
  6. Mátej Jozef: Dejiny českej a slovenskej pedagogiky. Bratislava 1976, 346. old.
  7. Neuhofer Rudolf: Střední školství... i.m. 16. old.
  8. Gömöry János: Emlékeim egy letűnt világról. Bp. 1964, 115. old.
  9. Uo. 120–121. old.
  10. Uo. 137. old.
  11. Neuhofer Rudolf: Deset úvah o středním školství. Praha 1931, 205. old.
  12. Uo. 204–205. old.Strední školy v Republice Československé dle stavu koncern školního roku 1920/21. Československá štatistika – Svazek 7. Praha 1923, 4., 8., 10., 14., 20. old.
  13. Uo. 20–21. old.
  14. Sbírka zákonu a nařízení státu československého. Ročník 1923., 553. old.
  15. Školy v republice Československé ve školním roce 1925/26. Československá štatistika – Svazek 39. Praha 1927, 40–45. old.
  16. Szerényi Ferdinand szerk.: A csehszlovákiai magyar tanítók almanachja 1918–1933. Bratislava 1934, 99. old.
  17. Neuhofer Rudolf: Střední školství... i.m. 27., 104. old.
  18. Neuhofer Rudolf: Patnáct let středního školství. Praha 1933, 37. old.

20. Szerényi Ferdinand szerk.: A csehszlovákiai magyar tanítók almanachja... i.m. 99–100. old.

21. Csomár Zoltán: A csehszlovák államkeretbe kényszerített magyar református keresztyén egyház húszéves története (1928–1938). Ungvár 1940, 154–155. old.

22. Slovenské školstvo v prítomnosti. Praha 1932, 38. old.

23. Vysoké, strední a odborné školy v Republice Československé ve školním roce 1921/22. Československá štatistika – Svazek 17. Praha 1924, 150., 235., 291. old.

24. Uo. 330. old.

                     

                       

                     

4. A felsőfokú oktatás

                       

Az impériumváltás után még a középiskolákat sújtó csapásnál is végzetesebb sors érte a Felvidéken működő magyar felsőoktatási intézményeket. A háború végéig – s egy ideig még utána is – hat ilyen jellegű intézmény volt a Csehszlovák Köztársaság részévé váló volt észak-magyarországi területeken.

A felvidéki felsőoktatási intézmények közül mindenekelőtt a pozsonyi Erzsébet Tudományegyetem érdemel említést. Nevezetes iskolavárosok voltak még Eperjes és Kassa. A több évszázados múlttal rendelkező eperjesi kollégium keretében jogakadémia és evangélikus teológiai akadémia működött. Kassán szintén volt egy jogakadémia és ezenkívül még egy mezőgazdasági akadémia is. Selmecbánya pedig európai nevezetességű felsőfokú tanintézetet mondhatott magáénak, a bánya- és erdőmérnöki főiskolát.

Az impériumváltással valamennyi felvidéki felsőoktatási intézmény sorsa megpecsételődött. Az eperjesi akadémiák 1919 tavaszán átköltöztek a maradék Magyarország területére; a jogi Miskolcon, a teológiai Budapesten lelt új otthonra.1 A több évszázados hagyományokkal rendelkező selmecbányai akadémia 1919 folyamán Sopronba menekült, a helyben maradt kassai gazdasági akadémia 1920-ban szintén feloszlott, s helyét egy szlovák nyelvű négyéves gazdasági szakközépiskola foglalta el.2 A csehszlovák hatóságok 1919 nyarán a pozsonyi Erzsébet Tudományegyetemet is bezárták, csupán az ideiglenesen megtűrt jogi karon folyhatott az oktatás 1921 nyaráig. Legtovább még a kassai jogakadémiát tűrte meg az új államhatalom, amelynek 1922 nyaráig engedélyezte a működését.

A bezárt pozsonyi magyar egyetem helyett a berendezkedő államhatalom 1919 folyamán hozzálátott egy új csehszlovák egyetem megszervezéséhez. Az 1919. június 27-én elfogadott és július 11-én közzétett 375/1919. sz. tc. 1 paragrafusa kimondta, hogy Pozsonyban „csehszlovák állami egyetem” létesíttetik jogtudományi, orvostudományi, természettudományi és bölcsészettudományi karral. A szóban forgó 375/1919. sz. tc. 1. paragrafusa azt is leszögezte, hogy a felállítandó egyetemen az „előadásokat vagy cseh, vagy szlovák nyelven tartják.”3 Majd az 1919. november 11-én kelt 595/1919. sz. kormányrendelet értelmében az új pozsonyi csehszlovák egyetem az „Universita Komenského”, azaz Komenský Egyetem nevet kapta.4

A pozsonyi Komenský Egyetemen legelőször az orvosi karon indult meg a rendszeres oktatás, mindjárt az 1919/1920-as tanévben. A bölcsészettudományi és jogtudományi kar felállítására csak két évvel később, 1921 őszétől került sor. A természettudományi kar felállítása azonban a Csehszlovák Köztársaság felbomlásáig sem valósult meg.5

A pozsonyi Komenský Egyetem Jogtudományi Karának felállításáról intézkedő 276/1921. sz. kormányrendelet mondta ki egyúttal hivatalosan a volt pozsonyi Erzsébet Tudományegyetem Jogtudományi Kara bezárásának tényét 1921. július 31-i hatállyal. A kormányrendelet értelmében a bezárt magyar jogi kar hallgatói elkezdett tanulmányaik befejezésére a köztársaság bármelyik egyetemére beiratkozhattak, illetve átléphettek a még működő kassai jogakadémiára, amelynek bezárása az idézett kormányrendelet 4. paragrafusa értelmében csak 1922 nyarára lett időszerű.6 A felvidéki magyar felsőfokú tanintézetek felszámolásának folyamata valóban a kassai jogakadémia bezárásával ért véget 1922 nyarán.

A Csehszlovák Köztársaság felsőfokú tanintézeteinek látogatottságát illetően az 1921/1922-es tanévtől áll rendelkezésünkre részletes és megbízható statisztikai kimutatás. Eszerint az 1921/1922-es tanév nyári szemeszterében a csehszlovákiai egyetemeket és főiskolákat összesen 897 magyar hallgató látogatta. A magyar nemzetiségű hallgatók egyöntetűen a prágai német egyetemet és a prágai, illetve brünni német műszaki főiskolákat részesítették előnyben. A három említett német felsőoktatási intézménynek az 1921/1922-es tanév nyári szemeszterében 686 magyar nemzetiségű hallgatója volt, ezzel szemben a köztársaság összes csehszlovák egyetemét és főiskoláját együttvéve csak 64 magyar nemzetiségű hallgató látogatta, ebből 28 a pozsonyi Komenský Egyetemet. A tárgyalt 1921/1922-es tanév volt a kassai magyar jogakadémia utolsó éve, amelynek ekkor 147 hallgatója volt, kivétel nélkül mind magyarok.7

A húszas évek folyamán a felvidéki magyar diákok még előnyben részesítették a köztársaság német tanítási nyelvű felsőoktatási intézményeit, azonban évről évre nőtt a csehszlovák egyetemekre és főiskolákra beiratkozó magyarok száma. A húszas évek közepén, konkrétan az 1925/1926-os tanév téli szemeszterében összesen 779 magyar nemzetiségű egyetemi és főiskolai hallgató közül 538 iratkozott be a német és 241 a csehszlovák tanintézetekbe. 230 magyar hallgatója volt a prágai német egyetemnek, 99 a prágai, 209 a brünni német műszaki főiskolának. Ezzel szemben a prágai cseh Károly Egyetemre csak 65, a brünni cseh Masaryk Egyetemre pedig csak 5 magyar diák iratkozott be az 1925/1926-os tanév téli szemeszterében, a pozsonyi Komenský Egyetem magyar hallgatóinak száma azonban már elérte a 148 főt. Rendkívül alacsony volt a cseh műszaki és egyéb főiskolákat látogató magyarok száma. A prágai műszaki főiskolára 8, a brünnire 3, a brünni mezőgazdasági főiskolára 5, a brünni állatorvosi főiskolára 6, a příbrami bányászati főiskolára pedig csak egy magyar hallgató iratkozott be.8

A húszas és harmincas évek fordulóján, az 1929/1930-as tanévben azonban a magyar egyetemi és főiskolai hallgatók többsége már cseh és szlovák nyelvű tanintézeteket látogatott. Az említett tanévben a köztársaság 1 127 magyar nemzetiségű egyetemi és főiskolai hallgatójából már 601-en iratkoztak be cseh és szlovák, 526-an pedig német tanítási nyelvű felsőoktatási tanintézetbe.9

A húszas években még sok csehszlovákiai magyar fiatal folytatta tanulmányait külföldi, főleg magyarországi egyetemeken és főiskolákon. A csehszlovák állami és iskolaügyi hatóságoknak azonban a felvidéki magyar diákok magyarországi felsőfokú iskoláztatása egyáltalán nem volt ínyére, ezért 1928-ban drasztikus lépésre szánták el magukat: a prágai Iskolaügyi Minisztérium rendeletileg megtiltotta 1928. október 1-től a Magyarországon szerzett diplomák nosztrifikálását.10 Ez az intézkedés gyakorlatilag szinte lehetetlenné tette, hogy a csehszlovákiai magyar fiatalok magyarországi felsőoktatási intézményekben végezzék tanulmányaikat.

A csehszlovákiai magyar társadalom mindvégig súlyos sérelemként tartotta számon a pozsonyi magyar egyetem és általában a felvidéki magyar felsőoktatási intézmények felszámolását. A magyar politikai pártok kezdettől fogva felemelték szavukat a magyar nyelvű egyetemi oktatás visszaállításáért. A magyarság vezetői egy csonka magyar egyetem felállításával is megelégedtek volna, erre vonatkozó követeléseiket azonban a hivatalos szervek mindannyiszor mereven elutasították. Elutasító magatartásukat többnyire pénzügyi nehézségekkel, alkalmas tanerők hiányával, a hallgatók esetleges csekély számával, de leginkább a csehszlovákiai magyarság kicsiny számára való hivatkozással okolták meg. A csehszlovákiai magyarság vezetői a finnországi svédek esetére hivatkozva cáfolták a hivatalos fórumok ellenvetéseit. „Finnország lakosságának alig 8 százaléka, mindössze háromszázezer lélek tartozik a svéd kisebbséghez, mégis Aboban két fakultásból álló egyetemük van. Az itteni magyarság legalább is akkora joggal követelhet a maga számára egy bölcsészeti és jogi karból álló csonka egyetemet” – fejtegette egyik, 1927-ben megjelent írásában Flachbarth Ernő.11

A prágai Csehszlovák Kisebbségi Intézetben 1933. június 2-án a csehszlovákiai magyar kisebbség problémáiról tartott előadásában Maléter István volt eperjesi jogakadémiai tanár szintén a magyar felsőfokú oktatás bevezetése, helyesebben fogalmazva: visszaállítása mellett tört lándzsát. „Köztársaságunk magyarságának igénye van külön magyar főiskolára – hangoztatta Maléter István –, ha pedig az állam anyagi helyzete ezt egyelőre nem bírná: akkor legalább egy csonka fakultásra (jogi, filozófiai, theológiai és gazdasági szakkal).12

A csehszlovákiai magyar politikusok és tudósok azonban hiába emelték fel szavukat a magyar felsőfokú oktatás visszaállítása ügyében, hiába volt a magyar sajtó és társadalom támogató szimpátiája, a csehszlovák illetékesek a magyar egyetem vagy főiskola visszaállításának gondolatát még csak fontolóra sem vették.

A harmincas évek második felében időszerűvé vált egy újabb főiskola létesítése a Felvidéken. Az 1937. június 25-én kelt 170/1937. sz. tc. kimondta, hogy Kassa székhellyel létrehozzák a Dr. Milan Rastislav Štefánik Műszaki Főiskolát, amely azonban csak az 1938/1939-es tanévben kezdi meg működését. Az új kassai szlovák műszaki főiskola 1938 őszén valóban meg is nyílt, de mivel az 1938. november 2-i bécsi nemzetközi döntés értelmében Kassa visszakerült Magyarországhoz, az új főiskolát átköltöztették Turóc-szentmártonba.13

A visszacsatolás után rövidesen Kassán új magyar felsőoktatási intézmény kezdte meg működését.

Külön fejezete a felvidéki magyar oktatásügy, valamint általában a közművelődés történetének a lelkészképzés és a losonci teológiai szeminárium létrehozása és működése.

Az impériumváltás után a felvidéki reformátusok elestek az ősi szellemi és kulturális központjaiktól – Debrecentől, Sárospataktól, Pápától –, s így komoly nehézségeik támadtak a csaknem teljes egészében magyarokat tömörítő egyetemes református egyház lelkészi utánpótlása biztosításának területén. A felvidéki reformátusok vezetői már 1920 folyamán fáradozni kezdtek e sürgető feladat megoldása érdekében, s memorandumban hívták fel az állami hatóságok figyelmét a teológiai főiskola mielőbbi felállításának szükségességére. A Szlovákiai Teljhatalmú Minisztérium azonban fölöslegesnek tartotta a külön református lelkészképző főiskola felállítását, s először az 1920. december 19-i, majd az 1921. március 31-i leiratában kifejtette azt az álláspontját, miszerint szándékában áll felállítani egy közös evangélikus-református teológiai akadémiát, amely hivatva lesz szolgálni a református egyház lelkészi utánpótlásának ügyét is. A minisztériumi leiratok arról is szóltak, hogy 1921. január 1-je után a megüresedett egyházközségekbe nem engedélyezhető Magyarországon végzett lelkipásztorok választása.14

A felvidéki református egyház vezetősége azonban egymás után két memorandumban is – 1921. május 7-én és június 10-én – elutasította a Szlovákiai Teljhatalmú Minisztérium által tervbe vett megoldást. Czinke István református püspök 1921. június 10-i memoranduma például kategorikusan leszögezte: a felvidéki magyar reformátusok „ragaszkodnak ahhoz, hogy lelkészeiket saját maguk képezhessék a szigorú kálvinista egyház szellemében és hitelvei szerint.”15

Az evangélikusokkal közös teológiai főiskola felállításának terve azonban ezzel még nem került le a napirendről. Ezt a megoldást szorgalmazták hivatalos csehszlovák kormánykörök, illetve az ágostai evangélikus egyház vezetősége is – amint erről Juraj Jánoška liptószentmiklósi evangélikus püspöknek 1923. március 26-án a Református Egyetemes Konvent Elnökségéhez intézett átirata tanúskodik – készséggel egyetértett a kormány által felajánlott közös akadémia felállításával. A református egyház 1923 júniusában tartott lévai zsinata azonban megint csak elvetette a közös teológiai főiskola felállításának tervezetét, s a köztársasági elnökhöz küldött feliratában ezzel kapcsolatban ismételten leszögezte: „A lelkészképzés terén Zsinatunknak is az az óhajtása, hogy a református egyház a maga lelkészeit a köztársaság területén nevelhesse, s e célra készséggel fogjuk igénybe venni azt az állami támogatást, amelyet az államkormány kilátásba helyezett. Már most is hangsúlyozzuk azonban, hogy ennek a lelkészképzésnek önálló református intézményben kell történnie.”16

Nyilvánvalóvá vált azonban, hogy a felvidéki magyar református társadalom a lelkészképzés megoldásában nem számolhat a csehszlovák állam részéről semmilyen erkölcsi vagy anyagi támogatással. Ennek ellenére az egyház vezetői 1924-ben megtették a konkrét lépéseket egy önerőből létrehozandó teológia, ún. „lelkészképző szaktanfolyam” megnyitására. Az 1924.augusztus 26-án ülésező kassai konvent már meglehetősen konkrét formában tárgyalta meg egy saját erőből létrehozandó lelkészképző főiskola megnyitásának lehetőségét. A teológiai főiskola helyét illetően először több felvidéki magyar jellegű város neve is felmerült, végül is azonban olyan döntés született, hogy az intézet székhelye egyelőre Losonc legyen.17

A felvidéki magyar lelkészképző főiskola megnyitására végül 1925. november 22-én került sor Losoncon.18 Az iskola hivatalos elnevezése teológiai szeminárium lett. A főiskola belső rendjét, jogi helyzetét, az oktatás gyakorlati lebonyolítását stb. a Soros Béla losonci lelkipásztor által kidolgozott és az 1925. szeptember 8-i losonci Konvent által elfogadott Szervezeti Szabályzat tartalmazta. E szabályzat értelmében a teológiai szeminárium fenntartója az Egyetemes Konvent, amely az intézet állandó felügyeletét a Főiskolai Igazgatói Tanács által gyakorolja. A szeminárium tanügyi igazgatójává Soros Bélát választották, míg az anyagi ügyek intézése Bertók Béla püspök hatáskörébe tartozott.19

A losonci teológiai szeminárium tanterve azonos volt a magyarországi és erdélyi református teológiai főiskolák tanulmányi rendjével. Az oktatandó tantárgyak sorába felvettek minden olyan szaktantárgyat, amelyeket az említett főiskolákon oktattak, sőt azok sorát még megtoldották a szlovák és angol nyelv kötelező tanításával. Az oktatás munkáját a felvidéki református lelkészi karból kiválasztott hozzáértő lelkipásztorok látták el.20

A teológiai szeminárium Szervezeti Szabályzata az intézet fenntartásának költségeit a református gyülekezetek lélekszám szerint kivetett anyagi hozzájárulásból, magánszemélyek, testületek és egyházak adományaiból, az Egyetemes Egyház segélyeiből, a külföldi református egyházak támogatásából, a hallgatók tandíjából és végül a remélt államsegélyből kívánta fedezni. Az anyagi segélyforrások ismertetése kapcsán azonban mindjárt leszögezhetjük, hogy a remélt államsegély elmaradt, mivel az állam a losonci intézetnek soha nem volt hajlandó anyagi támogatást adni. Az egyes református gyülekezetekre lélekszám szerint kivetett anyagi hozzájárulás is aránylag rendszertelenül folyt be, annál tekintélyesebb volt az önkéntes adakozók száma és áldozatvállalása. A külföldi segélyek közül elsősorban az USA-ból, Magyarországról, Skóciából és Hollandiából érkezők érdemelnek említést.21

Alig egy évvel az indulás után, 1926 szeptemberében majdnem végzetes csapás érte a losonci teológiát, s a bezárás veszélyét csak azáltal sikerült elhárítani, hogy az akkor éppen Genfben ülésező Presbiteri Világszövetség közbenjárt a csehszlovák kormánynál. Az intézet jogi helyzete a csehszlovák hatóságokkal folytatott tárgyalások után végül is rendeződött, s működése elé a kormány a későbbi évek folyamán már semmilyen akadályt nem gördített.22

A losonci református teológia fenntartása 1938. november 2-ika, az anyaországhoz való visszatérés után fölöslegessé vált. Az intézet 13 és fél éves fennállás után 1939. január 25-én megszüntette működését. Fennállása alatt mintegy 120 végzett teológus került ki a falai közül.23

A két háború közötti években a losonci református teológia volt a felvidéki magyarság egyetlen főiskolai jellegű tanintézete. A csehszlovák államhatalom hallgatólagosan tolerálta működését, fenntartási költségeihez azonban semmivel sem járult hozzá, sőt a nyilvános főiskolai jelleg elismerésére sem volt hajlandó. A losonci református teológia tehát jogilag nem számított főiskolának, a csehszlovákiai felsőfokú tanintézetek között így a nevét hiába keresnénk, a gyakorlatban azonban valóságos főiskolai képzést nyújtó intézet volt. Fennállása szükségszerű és nélkülözhetetlen volt a kisebbségi sorba szorult felvidéki magyar református egyház számára, valamint az egész csehszlovákiai magyar nemzeti kisebbség hasznára egyaránt.

                           

Jegyzetek a 4. fejezethez

  1. Gömöry János: Emlékeim egy letűnt világról. Bp. 1964., 116. old.Zemědělské školy a lidové školy hospodářske v Republice Československé dle stavu koncem školního roku 1920/21. Československá štatistika – Svazek 2. Praha 1922, 8., 21. old.
  2. Sbírka zákonů a nařízení štátu československého. Ročník 1919., 512. old.
  3. Uo. 850. old.
  4. Mátej Jozef: Dejiny českej a slovenskej pedagogiky. Bratislava 1976, 350. old.
  5. Sbírka zákonů a nařízení štátu československého. Ročník 1921., 1204–1206. old.Vysoké, střední a odborné školy v Republice Českoslovenké ve školním roce 1921/22. Československá štatistika – Svazek 17. Praha 1924, 10–21. old.
  6. Školy v Republice Československé ve školním roce 1925/26. Československá štatistika – Svazek 39. Praha 1927, 10–17. old.
  7. Štatistická příručka republiky Československé IV. Praha 1932, 351. old.
  8. Flachbarth Ernő: Kulturális teendőink. Új Auróra 1929, 138. old.
  9. Flachbarth Ernő: Kulturális problémáink. Új Auróra 1927, 77. old.Maléter István: A magyar kisebbség problémája a Csehszlovák Köztársaságban. Magyar Figyelő, 1933. október, 28. old.
  10. Mátej Jozef: Dejiny českej a slovenskej pedagogiky... i.m. 351. old.Csomár Zoltán: A csehszlovák államkeretbe kényszerített magyar református keresztyén egyház húszéves története (1918–1938). Ungvár 1940, 137–139. old.
  11. Uo. 138–139. old.
  12. Uo. 140. old.
  13. Uo. 141. old.
  14. Uo. 145. old.
  15. Uo. 142–143. old.
  16. Uo. 144. old.
  17. Uo. 144–145. old.
  18. Uo. 147–148. old.
  19. Uo. 150. old.

                       

(folytatjuk)