A hallgatag bábos
Fuchs Pál műterme Jeruzsálemben az úgynevezett jobb villanegyedben van. A műterem maga mégis egy olyan lakás egyetlen szobája, amit leginkább a moszkvai társbérletekhez hasonlítanék: közösek a mellékhelyiségek és a konyha. A műteremben oldószerbűz és kávéillat keveredik. A falakat bibliai témájú képek, a bútorokat erdélyi szőttesek borítják. Maga a festő az idős Kós Károlyra emlékeztető, egyenes tartású és tekintetű ember. Többet mond el a szemével, mint csendes, gyakran befejezetlen mondataival. A csöndekben a képeket hagyja beszélni. Címeket is csak az interjú kedvéért ad képeinek.
– 1972-ben jöttem Izraelbe, bár Szilágyi Dezső akkor hívott a pesti bábszínházba is. Nagyszalontáról kerültem Nagyváradra. Ott volt egy jó bábszínházi társulat. Amikor Ceausescu hazajött Kínából, meghozta a kultúrkrízist. Addig éppen a nagyváradi és a bukaresti színházakat engedték Nyugatra – és ehhez megengedték nekik az európai darabválasztást és színrevitelt –, de ezután Nagyvárad nemhogy nem részesült ebben a kegyben, de még a bábszínházat is „szétverték”... Két végzett építész, illetve orvos fiammal jöttem ki. Értük, és azért, hogy Izraelben bábszínházat csináljak. Erre itt akkor nem adtak pénzt. Argentin bábosokkal délutánonként egy amatőr együttesben dolgoztunk. Így délelőtt festettem.
• A bábtervezői munkának festészeti tanulmányok voltak az előzményei?
– Húsz éves voltam 1944-ben. Négy évvel előbb már a párizsi, Maillol-féle Rouson Akadémiát végzett Leon Alexnél tanultam. A visszacsatolás után, 1940 őszén Pestre jöttem Bortnyik Sándor reklámművészeti iskolájába, majd Berény Róbertet és Gallé Tibor 1935-től működő festő- és szobrásztanodáját látogattam. 1942 tavaszán még részt vettem a Magdolna utcai Vasas Művelődési Ház-béli „Szabadság és nép” tárlaton. Szakasits nyitotta meg, három nap után bezárták. Ma úgy gondolom, Alextől Európát, Bortnyikéktól mesterséget tanultam. Alex Ukrajnában pusztult el és ’44-ben meghalt Gallé is. Számomra is a munkaszolgálat következett...
– Édesapám a Wienerneustadt-i Gestapo-börtönben menekült meg Auschwitz-tól. Rajtam kívül ő maradt egyedül életben a családból. Miatta mentem vissza Váradra. Akkor jött Kolozsvárról Kovács Ildikó, és megindította a bábszínházat Nagyváradon. Hamar nősültem, mint a túlélők akkoriban mind, és teli voltam munkakedvvel. Grafikusként a nagyszínháznak is dolgoztam, de a báb mindennél komplexebb műfaj, ez érdekelt igazán: „kép, ami megmozdul”. Gozzi Szarvaskirályának általam tervezett bábváltozatát egyszer megnézte Szergej Obrazcov is. Majd egy évet töltöttem meghívására a Szovjetunióban. Ez olyan garanciát jelentett a rendszernek, hogy amikor onnan hazajöttem, teljesen szabad kezet kaptam. Másodszor is megcsináltam a Don Quijoté-t is, most már Richard Strauss zenéjére és teljesen szöveg nélkül. Ezt a szótlanságot ma nagyon jelentősnek tartom. Kevés verset illusztráltam, de itt Izraelben is sok költő írt verset képeimhez és rajzaimhoz. A képeken nem a zsidó, hanem az emberi balsors a hozott anyag.
• Izrael állami léte olyan történelmi léptékű csoda, hogy nehéz lehet itt a balsorsról beszélni.
– Átállni nehéz negyvenévesen. Az egyik fiam huszonhat évesen jött, pszichiáter, a nyelv a gyógyító eszköze. Mégis magyarul olvas szépirodalmat. Én sem tudok teljesen az itteni – gyakran boldog – jelennek élni és alkotni.
• Éppen ezt kérdezem: hogyan fogadja ezt a „viszonylagos optimizmust” az itteni műkritika?
– Elhallgatja. Ez a legrosszabb. Utoljára, másfél évvel ezelőtt, Jeruzsálemről volt itt kiállításom. A Y. M. C. A., a keresztény ifjak szervezete kultúrpalotájának kiállítótermében. A 137. zsoltár szövege volt a tárlat mottója: „Száradjon el a jobbkezem, ha valaha is elfelejtenélek, Jeruzsálem”.
Az imasálba burkolódzó férfialak testtartása, sötét szem- és szájürege, hosszú, csontos ujjai és a primer színek láttán nem lehet nem gondolni Csontváry „Fohászkodó üdvözítőjére”, és a „Passiótöredékek” férfialakjaira. Csontváry önéletrajz-részlete is idekívánkozik: „Itthon, mivelhogy az akadémiákat is a feje tetejére állítottam, bojkott alá kerültem. Gúnyos mosolyok közt kelet prófétája lettem, és mert a zsenik tenyésztését nem engedélyeztem, hát földrengést kértem. Azóta reng alattunk a föld, zseniket hajszolunk, de Isten szeretetére nem gondolunk...”
– Ausztráliában is volt kiállításom, ha az ottani ismerőseim itt vannak, nem felejtik el, hogy eljöjjenek hozzám. Én és a képeim jelentik nekik Ausztráliában ezt a várost. Talán összesen 50 ilyen műbarátom van a világon. Többen közülük gyűjtik a képeimet, sorozataimat. Hármas, tízes szériákat is csinálok. Ha hazajövök külföldről, olyan erős a vizuális élmény, hogy mindent meg akarok festeni. Ez itt például egy egyiptomi temetést ábrázol, a halottat szinte betűfigurák viszik görnyedten, gyászukban előredőlve. Sokszor csinálok olyan miniatúrákat is, amelyek szinte horizontális írásképek. Csakhogy teljesen mindegy, melyik irányból olvassuk őket. A betűk úgy keletkeznek, hogy injekcióstűvel nyomom a vászonra a festéket. Azaz a klasszikus szürrealista automatizmus munkál a kompozíció készítésében. Az egyik képen utólag Botticelli Tavasz-át vélem felfedezni, a másikon a világ rendhagyó teremtését.
• Különös fintora a Trianonnal terhelt európai történelemnek, hogy az erdélyi magyaroknak a kisebbségben, vagy ha úgy tetszik, a szétszóratásban, több lehetőségük nyílt a francia művészet kortárs csúcsteljesítményeivel, azok eszmeiségével kapcsolatba kerülni, mint a magyarországiaknak. Amint az is különös, hogy aki ezt Budapesten mégis megkísérelte, mint Ország Lili vagy Bálint Endre, az hamar a bábszínházban találhatta magát, de büntetésből. (Talán azért is volt olyan jó a pesti bábszínház a 60-as, 70-es években.) A szürrealisták hatásának tűnik, hogy sok képen egymásba folynak az ember- és madárfigurák, jól látom?
– Ez a gólya például a szabadság és a békesség vágyát hordozza. Én ugyanis az itteni militarizmust is rosszul viselem. Pontosan tudom viszont, hogy hol és mikor állnak meg útban Európa felé a gólyák, és hogy mikor melyik virág nyílik a Szent György kolostor mellett a Wadi Qelt-ben. Az idén a rendkívüli tél után vízben és virágokban gazdag ott a tavasz. Kijárok oda rajzolni. Szívesen rajzolok is: félig természet, félig a belső világ képei után. Ez a Krisztusfejes önarckép például természet után készült töviskoszorúból indult ki, amelyből azután lassan egy horizontálisan elnyújtott Dávid csillaga alakult ki. A horizontális elemek halott testek és holt lelkek. A család emléke és a költőbarátok Romániában maradtak. Itt nem is adok címeket a képeknek...
• Ezeket az írásképre, pecsételőhengerek lenyomatára emlékeztető horizontális olajképeket hajlamos vagyok térbe rendezni. A fecskendővel felvitt domború festékjelek kissé kilépnek a síkból. De a tudománynak van erre a jelenségre egy új hipotézise, amit biológiai munkaértelmezésnek neveznek. Ezt elsőként Szent-Györgyi Albert vezette le a rend-minta-élet összefüggésből. Arra a tapasztalatra jutott, hogy bár a minták kaotikusnak látszanak, mégis az észleléskor a szem kétdimenziós felfogó készülékével azokat háromdimenziósnak éljük meg. Ezt a csodás képességünket a foszfének (második fajta szubjektív fényminták) létezésének tulajdonítja egy magyar tudós, dr. Greguss Pál. A sötétben vagy behunyt szemmel találkozhatunk e képekkel. Tizennégyféle ilyen ábracsoportot különítettek el a pszichológusok. Többnek éppen különféle csillag formája van. Ezekből a csoportokból a pilóták és a képzőművészek látják a legtöbbfélét. Úgy látszik, ezek a jelek az idők kezdetétől fogva ismétlődnek és variálódnak a különféle kultuszok szimbólumaiban és dekorációiban. Az olyan művészek, akik több kultúrát adoptálnak, olyan variációkat is képesek létrehozni, amelyek C. G. Jung archetípusait igazolják. Ezt az önarckép láttán, és különösen itt Jeruzsálemben, a Föld köldökén, elfogadható hipotézisnek találom.
– Igen, de akkor a foszfének és az emóciók bizonyosan összefüggenek. A „Noé bárkája-Jeruzsálem” vagy a „Négy részre osztott Jeruzsálem” című képek épületelemeit is ugyanolyan arcokkal, ágyékokkal rendelkező köveknek látom, mint ennek az olajfának a zsírkréta-rajzán is arcok és genitáliák domborodnak. A tárgyak tehát élnek. Az egyiptomi utazásból VI. Ramszesz sírjának kupolafestménye maradt a legnagyobb élményem. Ahogyan a két, arany illetve fekete alak egymásba ölelkezik a boltíven, mindenki érezheti, hogy az Egy minden élettelen tárgyban ott van. A száraz gránátalmában is, vagy a szegekben, amelyeket a keresztrefeszítéskor használtak. A csendéletekben nem csak tudatos, hanem hatalmas tudattalan ikonográfiai tartalmak is vannak, amelyeket a vallási vitákban mindig elfelejtenek. Ezért szoktam mondani, hogy Jézus „elvitatott személyiség”. Az emóciókat a vallásfilozófia kevésbé érti, mint a festészet.
– A félreértések mögött persze rosszindulat is húzódhat. A nagyváradi bábszínház európai turnéján nagyon nagy sikere volt a Szarvaskirálynak, a Don Quijoté-nak és a Tyll Eulenspiegelnek. A már említett politikai változások közepette kaptam ezután Sadoveanu-t. Úgy kellett megcsinálnom a költői mű dramatizálását, hogy egyetlen szó se hangozzon el a bábjátékban. Azaz, én akartam így megcsinálni. De egy kétnyelvű színházban, ha az ember szöveg nélküli művet alkot, abba bármit belemagyarázhatnak. Nem vártam be, hogy megindítsák a kirakatpert. A fiúk úgyis jöttek volna. Az orvos fiamat az akkori szokás szerint Moldvába száműzték gyakorlatra. S ekkor jött látogatóba Bukarestbe Golda Meir. Románia volt az egyetlen kommunista ország, aki az 1967-es háború után kapcsolatot tartott fenn Izraellel. Ezért könnyű volt megkapni a kivándorló útlevelet. „Csak” ki kellett fizetni a fiaim diplomáit, de ezeket amerikai zsidó szervezetek megváltották helyettünk. Hetven kilónyi csomaggal lehetett elhagyni a szülőföldet. Én hetven kiló magyar könyvet hoztam. Ez segített túlélni az első hónapokat a sivatagban. Úgy mondják, a harmadik héten minden bevándorlót elér a depresszió. Dimonában, ahol akkor éltünk, egy barátom könyvét illusztráltam. Ez is erős mentőöv volt. És persze az is, hogy a négyszobás lakásban együtt lehetett a család.
Nagyvárad 900. évfordulóján tőlem is voltak képek kiállítva. Ezeket ugyanúgy nem hozhattam magammal, ahogyan Ámos Imre vagy Dési Huber festményeit sem. A nemzeti patrimonium részeként, az ikongyűjteményemmel együtt, jelképes összegért vásárolta meg ezeket a múzeum. Bokályokat, román és magyar szőtteseket hoztam. A könyveken kívül ezek jelentik nekem Szalontát és Váradot. Az unokáimmal már nem tudunk magyarul beszélni, pedig amit egy nagyapa elmondhat, azaz a legfontosabb dolgokat, csak az anyanyelvén tudja elmondani egy unokának. A képeim és az unokáim szemei inkább alkalmasak a kommunikációra. Ha ők fogékonyak erre. Itt egy kicsit más az alaptónus.
– Sok minden köt oda. A fronton töltött két év alatt végig velem volt a Biblia. Ateista, de bibliás ember vagyok. Úgy gondolom, hogy ami ott élet és halál határán fontos volt számomra, azt megtaláltam ebben a könyvben. A munkaszolgálatban nemcsak szublimálni tudtam a legendákat, de el is hittem ezeket. Azt hiszem, enélkül Jeruzsálemben élni, menekültnek lenni, nem is lehet. Vannak itt olyan lehetetlen ismerőseim, akik félnek bemenni az Óvárosba. Soha nem voltak ott, nem vonzzák őket a misztikus történetek. Az az ezeréves vita sem izgatja őket, vajon a falon belül vagy kívül volt-e a Golgota. Egy angol ezredes talált a falon kívül egy tudományosan elfogadható helyszínt. Ez a Damaszkuszi kapu közelében lévő anglikán Golgota egyik kedvenc helyem. Itt kevés a turista. Fontos számomra a Dormitionban, a Cion hegyén a magyar kápolna is...
– Most Washingtonban lesz kiállításom. 1987-ben jártak itt az USA-ból, hogy felmérjék az itteni művészeteket. Ori Soltice a Clevelandi Egyetemről húsz perces videoanyagot csinált a munkáimról. Két éve már, hogy a washingtoni zsidó múzeum igazgatója lett. Ő rendezi nekem ott ezt az önálló tárlatot. Néhány képem már kint van New York-ban, Zalman Chaim Bernstein Fifth Avenue-i galériájában. Az egyik 150 zsoltárt ábrázol egyetlen képben. 6 x 25 db kör alakú miniatúráról van szó, tulajdonképpen egy egész évet felölelő naplóról. Ennyi ideig festettem ugyanis a zsoltárokat. Egy másik ilyen sorozatot eredményezett az utolsó Öböl-háború. A feleségem kérte, ne hagyjam egyedül otthon, így nem jöttem be a műterembe. Odahaza kevés volt a hely. Az egyik minikép kopasz téli fát ábrázol, amely emberi arcot fog közre, egy másikon fekete, tört szárnyú kormoránok fehér hattyúnak álmodják magukat. Ezen pedig Ben Gurion ezt a nagyon színes perpetuum mobilét szorongatja a tarka mennyországban, míg a földön szomorúságunkban és félelmünkben összebújunk mi emberek. Ismét egy másik napon készült kerek képen – mert ez is egy napló – a béke angyala Jeruzsálem makettjét óvón öleli magához.
– Ezen a rajzon az antik sisakot viselő halál- és hadisten látható. A részformák csupa békegalambok. Festett változatban mindez egy jeruzsálemi ócskástól vásárolt szekrény karistos hátlapjára került. Ezúttal nemcsak Bosch „Gyönyörök kertje” hatott a kompozícióra, hanem a szekrény privát története és az abból keletkezett „ráncok” is. A harcos koponyája kígyótojás, amelyből éppen kikel a szörnyeteg. Az Izrael Múzeum régészeti gyűjteménye számos olyan kőkori agyag oltártalapzatot őriz, amely szinte direkt előképe lehetne a középkori látomásnak. Talán egy magyarországi kiállítás békésebb naplófejezeteket eredményezne.
Csontváry fájdalmas magyar realizmusa és Bosch európai, vagyis zsidó-keresztény erkölcsi tételeket sűrítő víziója különös egységet alkotnak Fuchs Pál képein. A szülőföld, az atyák földje iránt érzett honvágy és a jeruzsálemi hazatalálás ambivalenciája és ellentmondásai valóban megélt szürreális világot eredményeztek. Az értelem számára megmagyarázhatatlan szürreális-érzéki költészet nemcsak egy izraeli magyar festő sorsáról szól. Hányan érezhetnek hasonlóan most Magyarországon, akiket befogadott az anyaország, de Erdélyt vagy a délvidéket nem tudják feledni. Talán soha nem volt közelebb zsidók és magyarok sorsa, mint most, ezen a közép-európai ezredvégen. Talán az idei Pészach zárófohásza a jeruzsálemi Fuchs Pál számára belülígy hangzott: „Jssssövőre Váradon!”, ahogyan oly sok magyar menekült is behelyettesítheti ide a maga Jeruzsálemét.