Bolyongás Ottlik Budájá(ba)n; A tüsszögő ikon

Bolyongás Ottlik Budájá(ba)n

   (Kísérlet megszólalásra és elnémulásra)

„Nehéz az embernek megtörnie hosszú hallgatását”. A feszült várakozást keltő hallgatást. Az évtizedekig tartó csöndet. Könnyebb elhárítani a sürgetéseket, a kíváncsi kérdéseket, türelmetlen követeléseket.   Ellenállni regényíróként, mitsem törődve az elvárásokkal, ha elég sűrű szövésű a lelke, ha van féltenivaló nyersanyaga s elegendő illúziója.

Visszakerülni az ingoványból (vagy pokolból?) Budára 1926-ban. És „hazatalálni” Budára 1993-ban, boldogan, egészben.

1993-ban jelent meg Ottlik Géza Buda című posztumusz regénye. Ez csoda. „Velem annyi csoda történt életemben, három, négy – nem, még több, öt –, hogy nem volna szabad regényt írnom – mondtam Mártának egy este, július 21-én, 1979-ben.” Mégis, Nehémiás próféta átkától tartva írta bele regényébe a csodákat, hiszen kellettek, kellenek neki a túléléshez.

Három évtizedig sejthető volt rejtett és nyíltabb utalásokból, hogy Ottlik Géza dolgozik egy regényen. Talán az Iskola a határon folytatásán. Élete végéig írta – rendszerezte a Budát. Lengyel Péter a könyv utószavában nyomatékosan állítja, hogy „E könyvnek, melyet az olvasó a kezében tart, minden szava Ottlik Gézáé. E könyv Ottlik Géza Buda című munkájának minden szavát magában foglalja.” Mintha kétségbe vonható lenne hitelessége. Mintha tartanunk kéne attól, hogy néhány részlet, cédula elmerült, elkallódott a harminc év forgatagában. Esetleg türelmetlen külső beavatkozás eredményeképpen más szöveg is bekerült a regénybe.

Folytatása-e a Buda az Iskolának? Önálló regény-e? A Próza című kötet Hornyik Miklóssal készült interjújában így nyilatkozik Ottlik: „Egy nagy költő életműve összefüggő egész – önéletrajzi jellegű: végül is azt mondja el, mi az, amit fontosnak tartott életében, létezésében. Ezt szeretném én is mint regényíró ilyen épséggel és teljességgel és egészen elmondani; tehát szeretnék valami összefüggést a műveim között, nem szeretném, hogy egymástól független, külön konstrukciók legyenek.” Ez a nyilatkozat megerősítheti azt a felfedezést, hogy Ottlik műveiben ugyanazok a szereplők, helyszínek jelentkeznek egyre-másra, a novellák, a Hajnali háztetők, az Iskola a határon és a Buda mint egy nagyváros párhuzamos és egymásra merőleges utcái, közei, sikátorai. Egymás előzményei és következményei, egyidejű és köztes állapotai. Olvasóként átsétálhatunk egyik utcából a másikba, elidőzhetünk a tereken. Így tehetett Ottlik is. Átsétált egyik regényből a másikba. Jelet is hagyott erről: Bébé (Both Benedek) álmában – 42 évesen – újra bevonult a budai katonai főreálba, izgatott, boldog várakozással. Visszatérő álom volt. „Mondjam Mártának, hogy álmomban átsétáltam egy másik, szomszédos regénybe?”

Bejárható, sőt, lakható „levegős labirintus” ez a regény-nagyváros Bébé és társai számára. Az olvasó a felfedezés vágyával vág neki, térkép és félelem nélkül. A szorongás később jelentkezik: eltévedhet. (Elveszíti biztonságérzetét. Valóságérzékelését. Mi az, hogy valóság?) Szerencsére ilyenkor kézenfogja valaki, rendszerint Bébé, s visszavezeti az ismerős homlokzatok alá, a kiindulási vagy célpontra. Hiszen ők jól használható térképek, tájolások birtokában vannak.

A regényíró Ottlik az életében, létezésében fontosnak tartott dolgokat szeretné megragadni, megmutatni, megírni a maguk épségében, teljességében, egészében, „hogy az írással mint tettel megértse” azokat (Kosztolányi). Ezzel a törekvésével igen magas mércét állít magának, holott tudja, hogy ez nehezen megvalósítható, egyrészt mert írói eszközei, „a szavak használhatatlanok” (Medve), másrészt mert „Olyan sok minden tartozik bele kihagyhatatlanul..., hogy az emberélet botrányosan kevés 60-80 esztendeje még a futó áttekintésére sem elég” (ugyancsak Medve).

A dolgokat, történéseket több oldalról, váltott nézőpontokból közelíti – így érvényesül a teljesség igénye. A Buda Bébé önmegszólításával kezdődik. Tudjuk jól a Hajnali háztetőkből és az Iskola a határonból, hogy Bébé festő, mégis állandóan regényírással bajlódik (hogy elemezze barátai magatartását, saját gondolatait, hogy kiegészítse Medve kéziratait, s ez módot ad neki arra, hogy elmélkedjen az alkotás problémáiról). Az önmegszólítás, mely később vissza-visszatér regényírói fogásként, a kívülállás távlatát nyitva, írói reflexióként, azonnal egyes szám első személybe vált át, Bébé számadásába (mi sikerült és mi nem az életében). A regény „történéseit” ebből a nézőpontból követhetjük leggyakrabban. A regény vége felé Bébé feljegyzéseit, Márta halála utáni „naplóját” is beemeli a pontosítás, árnyalás kedvéért. Az egyes szám első személy nézőpontjául szolgál Márta naplója is, melyről leginkább csak utalásokat találunk (s mivel Bébé állítása szerint ők érzelmileg–értelmileg–hangulatilag elválaszthatatlanok, ez a napló is Bébé „dolgainak” elmélyítésére szolgál). „Nézőpontkeveredésül” Medve is átvesz, néhány dolgot idéz ebből a naplóból kéziratában (Négy sík).

Egy másik nézőpontból a „klasszikus” regényírói mindentudással közelít a regényvilághoz. Kívülről látjuk Bébét, Medvét, bárkit, aki éppen „belép a térbe”.

A harmadik nézőpont Medve kézirataiban érvényesül. Medve Bébével azonos élményforrásból táplálkozik, de mivel „hivatásos” író, szenvedélyesebben közelíti élményeit, másképp teremti újjá őket, mint ahogy a „valóságban” megtörténtek (pl. Lexi életét „regényesíti”).

Ha Ottlik Próza című kötetében olvasható regényelméleti írásában felvázolt valóságszintekre (megismerésszintekre) próbálnánk „ráhúzni” ezeket a nézőpont-játékokat, valami hasonló regénymodellt kapnánk:

–     konvencionális valóságmodell („a valóság az, amit annak nevezünk”)

–     az egyes szám harmadik személyű mindentudó kívülállás nézőpontja

–     „én vagyok” – Bébé szövegei

–     „valami van” – Medve kéziratai (ebben megerősít az is, hogy Medve Lexiről szóló írása így kezdődik).

Van egy negyedik réteg is Ottlik regényelméletében, jelszava: „valami keletkezik”. Ottlik szerint ettől válik egyénivé, egy bizonyos íróra jellemzővé, sőt egyáltalán regénnyé a regény. Vagyis ettől lesz „ottlikos”. Ezt nagyon nehéz megragadni, s bizonyára „regényeket” lehetne írni róla. Suta kísérletre vállalkozom csupán: az élet feltétlen szeretete a maga ellentmondásosságában, fényes és árnyékos oldalával („Sár és hó”; „...ahhoz, hogy nyerjünk, vesztenünk is kellett”; „...a régi rosszkedvem hiányzott”; „idiotikus honvágy Budán a szombathelyi országút sara után”...), és a legváratlanabb pillanatokban előmosolygó boldogság (optimizmus) árad a sorok mögül, a szavakon (nyelven) innen és túl; ez sugárzik Ottlik lényéből.

Valami van. Egy érzés, ami biztosan van, de pontatlanul. Nem lehet megfogalmazni (a szavak használhatatlansága miatt). Az érzés a Buda regénynyelvében központi fogalom, a világ nyelvére fordítani megkísérelhető; körüljárható ilyen szavakkal: életérzés, közérzetfoszlány, lélekállapot, de egyik sem helyettesítheti a Buda-beli érzés fogalmát, az érzést, melyet a „szereplőkben” egy-egy homlokzat, egy kopár tűzfal vagy akár egy átkelés az Oktogonon is ébreszthet. Ebben az érzésben benne van az egész élet kihagyhatatlan mindenféléjével. A Buda látszólag különböző érzések sorozata, mert mindig más az érzés motivációja, mégis egyetlen érzésnek kell gondolnunk, mely mozzanatokra bomlik, szétszálazódik (szomorúság, vágy, emlék, várakozás, nyugalom, boldogság, csodák), hogy aztán újra összegubancolódjon, így lesz teljes és egész.

Ehhez ismétlésre van szükség. „A dolgok másodszorra kezdődnek. Azzal, hogy megismétlődnek – hogy újra látod, megint hallod ugyanazt.” Ami másodszor nincs, az nincs is. Többféle ismétlődés érhető tetten a regényben: Bébé személyes emlékei, leggyakrabban a gyerekkor mélyéről, de későbbi éveiből is. A Fehérvári út 15/b. A szemközti tűzfal szürkesége napkelte előtt. Buda utcái. A pécsi katonaiskola homlokzata. Általában látvány, hiszen Bébé festő. De csak látszólag külső látvány, inkább lelkének vetületei. (Márta arcára sem emlékszik mint látványra, amikor néhány napi távollét után várja a pályaudvaron. Csak a lényét „tudja”.) A látványon kívül kapcsolatainak elemzése ismétlődik (anyja, Júlia, Márta). Medvével egy másfajta ismétlődés függ össze. Az Iskolában már olvashattunk Medve „kiszabadulásáról”, amikor egy keléssel az arcán kórházba került. Ez a „történés” a Budában is meglehetősen fontos szerepet kap (elég nagy terjedelmű fejezetet szentel neki Ottlik – Medve nagyítása). Ismétlődnek az Iskolából már ismerős jelenetek. Ugyanakkor itt kitágul az „érzés”, a kiszabadulás boldogságával visszatalál a gyerekkorba, anyjához, nagyanyjához (Bianka), dajkájához (Veronika). A saját dolgai veszik körül újra, nem a katonaiskola ingoványra épült látszat-világa. Végiggondolhatja az egészet elölről, hogy folytatni tudja az életet.

A két regény átjárhatóságát bizonyítja a sár-motívum ismétlődése is. Az Iskolában a sár a teljes reménytelenséget jelenti szimbolikusan (a személyiség, egyéniség megszűnését), és förtelmes kellemetlenséget a „valóságban” (a növendékek esténként kínkeservesen tisztogatják bakancsukról a sarat), amit aztán a hó tisztasága, fehérsége vált meg (vagyis nagyrészt alkalmazkodnak az intézet rendjéhez, legalábbis látszólag.)

A Buda sár-motívuma: a félelemmel teljes 50-es évek elején Medve a veszélyes vonatutazást elkerülendő, biciklivel vágott neki az esőáztatta mezőnek. Mivel a sártól betapadtak a kerekek, a vállán vitte a biciklit. Többször elesett, mégsem adta fel. Rendben elérte célját. Míg az Iskolában a sár-motívum általános érvényű (kívülről érkező kegyelem a hó mindenki számára), a Budában Medve egyéni próbája, ellenállása, belső győzelme (nincs külső megváltás). A „Ne add fel!” – jelszó később Bébé számára is nagyon fontossá válik.

Idevág egy részlet a  Budából: „...hogy a bajok, életveszélyek, rettegések mennyit érnek, lemérhető az ismétlődésükön. Amikor másodszor, harmadszor éled át a félelmet, irtózást, szívszorongást, gyomorszájad görcsbe rándulását, a dolog valóságossága nem nő, nem sűrűsödik, hanem felhígul. A rossz nem fokozódik, hanem eltompul.”

Ismétlődnek bizonyos „viták”, Medve vitái. Kedvenc költőjével, Petőfivel. A „sehonnai bitang ember” és a „kinek drágább rongy élete” kapcsán. Medve megállapítása szerint (budai főreálbeli éveikben) mindenkinek drágább az élete a haza becsületénél. De megcáfolják ’56 eseményei. Márta világítja meg ezt Medvének, felidézve a régi vitát. Ezenkívül Medvének van egy elmélete a „Rabok legyünk...”-sorról: „Ha választhatsz, hogy rab légy-e vagy szabad, akkor már szabad vagy. Egyetlen alternatíva, egyetlen választható másik lehetőség, a semmi, a nulla helyett már végtellenszeres szabadság.”

A másik „vita” szintén irodalmi vonatkozású és főreálbeli indíttatású. Medve nem tudja elfogadni, hogy a Himnusz hallgatása közben vigyázzba álljon. Hiába Lexi érvelése. („Mégiscsak a saját hazád szent himnusza!”) Medvének nem számít. („Le van szarva a saját hazám!”) Lexi értelmez. („Nekem az egész emberiség kell!”) Medve dacos. („Az van aztán igazán leszarva!”) Harminc évvel később, Szilveszter estén együtt újra felidézik ezt a régi beszélgetést. Jókedvűek, de némi keserűséggel ezt gondolják: „Az emberiség most éppen minket szart le, de alaposan”. A dátum, 1956, elég magyarázat.

Voltaképpen a regényszervező ismétlésen alapulnak a visszatérő motívumok, a labirintusban kiigazítást, térképet, tájolást adva.

Bébé számára fontos motívum a Fehérvári út 15/b egyik ablaka. Reggeli közben a szemközti tűzfalak színéről és a napfény csíkjáról tudni lehet az évszakot. Az állandóság, a nyugalom, biztonság, a gyerekkor jelképe. Nyitás a világra. Hogy aztán műalkotássá szerveződjön, a mindent összegző, utolsó nagy festménnyé, mellyel annyit bajlódik.

Visszatérőek színei (újra fontos hangsúlyozni, hogy Bébé festő!). Jellegzetes színe a szürke (ólomszürke). A világ számára a szürkeség általában egyhangúságot, szomorúságot, semmilyenséget jelent. Bébének a gyermekkori tűzfalak ismerősségét (vagyis otthonosságot), a napkelte előtti szürkület várakozását (rejtett derűlátás?), de a régi rosszkedvet (melyet úgy sajnál elvesztése után már az Iskolában), a sűrű keserűséget, mely kell az élethez, hogy megcsillanhassanak az apró boldogságok. A szürke szín egy másik motívumot is bekapcsol: a szombathelyi országút elégikus ólmos egére (József Attila!) rajzolódó ágas-bogas fák koronáját, mely legalább olyan vigasztalás a „kincstári” sétán menetelő növendékeknek (Medve dolgozata szerint, melyet csaknem két évtized múltán elővesz), mint a hóesés a sárkorszak után. Érdekességnek, visszacsatolásnak: Bébé festett egy képet Hóesés a Duna jegén címmel, mely meghozta számára a szakmai elismerést. „Holott csak az volt a trükk benne, hogy fehérre-fehér volt (látszólag), vagyis semmire a semmi formái.”   Bánat és vigasz a szürke és fehér szín váltakozása a regényben.

Még egy adalék a hóhoz: Bébé Budapest ostroma alatt vígan hányja-lapátolja a havat szobája tetőjéről. A hó itt is mint megváltás, túlélési esély szerepel.

Bébé visszatérő emlékfoszlánya egy éjszakai állomás, minden körülményével, csak éppen sokára jön rá, ki volt útitársa. Az utazás (az éjszakai titokzatosabb) mindig alkalmat ad a hazatérésre, visszatalálásra. Ez benne a gyönyörűség. A csoda. Az állomás pedig a pillanatnyi nyugalmat adja, a pihenés perceit. Csavarogni jó, különösen a legjobb baráttal, Szeredy Danival. Végül „hazatalál”, vagyis megleli emlékezete mélyén utastársát (mégsem Szeredy) –, de ez nem változtat az éjszakai állomáson átélt boldog érzésén.

Fontos a négyes szám (és annak többszörösei). Az iskola tagolódása: négyéves alreál (Bébé számára voltaképpen csak három), négyéves főreál. A mohácsi csata 400. Évfordulója – ismerős az Iskola zárlatából – a vereség megünneplése kitágítja az alreálbeli négy küzdelmes évet négyszázra. S ahhoz, hogy azon a bizonyos hajóúton (Mohács felé tartva) Bébé, Medve és Szeredy úgy érezze, minden csodálatosan jól van, kellett „az előttevaló gyerekkorból tíz naptári évnek a körülbelül negyvenezer felnőttkori év tartalmával felérő anyaga, sőt kell a tudása az eljövendő éveinknek is.”

A budai főreálból hazáig – villamos-átszállójeggyel – negyvenezer mérföldet tesz meg (!) vitorlával és gőzzel (ilyen távol van a civil világ), Mártával negyven évet él együtt, Márta a naplójában négy síkról ír, életének négy síkjáról (Medve ezt átveszi a kéziratába), és ide tartozik az atlétikai pályák Nagy Négyszerszázasa. Magyarázható ez Ottlik regényelméleti négyességével (a négyes misztikus szám) vagy egyszerűen rendezési elvként érvényesül, a természet rendjeként, a négy évszak változásával. (Ez csak feltevés, hiszen az évszakok változásának a regényen belül nincs kulcsfontosságú szerepe.)

Medve motívumai feltevéseken alapulnak. Legjellemzőbb a fent említett szabadság-motívumokhoz (Petőfi-vita, Himnusz-vita) kapcsolódó „ingyen mozi”: „Rabok vagyunk. Világra jöttél egy vadidegen helyre, amihez semmi közöd. Peregni kezd neked egy ingyen mozi, ahol néző vagy. A mozinak egy kicsike része azonban a saját tested, s mivel ez az egyetlen olyan speciális darabkája, amivel kapcsolatod van, ezt is önmagadnak nevezed. De ez a második számú »én« már szereplője az ingyen mozinak, a vadidegen világnak, ahol minden esetleges, és független a néző voltodtól. Itt szereplők vagyunk, rabok, nem választhatunk, Sándor. A néző pedig szabad. Nem lehet rabbá tenni egyáltalán.”

Persze, Medve néző, mert függetleníteni tudja magát, kívülállóvá válik (kéziratai!), kiszabadul mindig. Az alreálbeli pokolból egy véletlen betegség (kelés) szabadítja ki. Aztán mindig mindenből a feltevései, illúziói. A kártyavár-elmélet. Az atlétikapályák stopperrel mérhető eredményei. Az alkotás. Végül a halál (regénybeli utalás a Szövettani vizsgálat című fejezetben: az ötvenes évek végén halhatott meg, rákban), azzal a boldogító tudattal, hogy írói nyersanyagát (vagyis a hallgatást) magával viheti a túlvilágra.

Lexi motívuma a hallgatás: „Az elnémulás még tud mondani valamit, a szavak nem: csak szétmaszatolni tudnák azt is, ami megvan.” A titokzatossága, mellyel mindannyiuknál többet „mond”. Volt egy szoba az emeleten – ez az elharapott mondat nem egy bizonyos szobáról szól, hanem valamilyen (elveszett) boldogság és/vagy szomorúság milyenségéről, súlyáról, fajtájáról. A végtelen, fájdalommentes magányról.

Az ismétlődő motívumok a rendteremtés eszközei. A „rend” kedvéért kíséreljük meg a tér- és időszerkezet körüljárását.

A regény terei: szobák, szalonok, hajókajütök, háló-, tan- és kórtermek, teraszok, kapualjak, udvarok, szűk közök, széles utcák, versenypályák, ólmos ég alatti országút vagy a csillagos égbolt végtelenje alatti folyó. Valójában az emlékezés terei, szinte jelentéktelennek látszó történések helyszínei. Általában meghittséget árasztanak (az emlékezés megszépítő erejével, mint ahogy Bébéék visszavágynak – idiotikus honvággyal – a szombathelyi országút sarába).

Az időszerkezet problematikusabb. A Budához képest az Iskola „időjét” szinte lineárisnak érezzük. A Budában minden összesűrűsödik, összegubancolódik. Váltakoznak, egymásba csúsznak az idősíkok. Ottlik pontos időmeghatározásokat ad ugyan (fényképnagyítás 1926-ból; dolgozatjavítás 1938-ban; visszaköltözés a fővárosba 1954-55 telén; borotválkozás 1956. október 25-én, Márta feljegyzése 1978. január 16-án, egy felismerés 1989 nyarán), csakhogy nem állítja időrendbe, kezdettől előre, vagy hátulról visszafelé (mint ahogy Medve sem tudja, hol kezdje Lexi történetét, megismerkedésüknél?, születése pillanatában?, aztán annyiban marad, hogy „Valami van.”) Hogyan is állíthatná, amikor az emlékezésnek nem szabhatja meg korlátait. Weöres Sándor szavaival: „Az esemény jön és elsuhan,/ s az emléknek száz ideje van.” (Rongyszőnyeg) Felmerül egy emlékfoszlány, melynek kicsi szála képes fölidézni egy másikat, egy időben teljesen eltérőt, így távlatokat nyit, egymásba játszhatóvá, áttűnővé teszi a történéseket, szellőssé teszi a labirintust.

Állíthatunk ilyesmit: a regény ideje 1912-től 1990-ig tart (Ottlik születésétől haláláig). De nem ez a lényeg. Egyetlen szóval talán így jellemezhetnénk Ottlik törekvését: jelenidejűsítés. Annak ellenére, hogy szinte mindig grammatikai múlt időt használ, s bár tudatában vagyunk annak, hogy az emlékezés mechanizmusa a múlt idő felidézésén alapul, mégis úgy érezzük, hogy történései egyszerre, éppen most „vannak”. S még a jövőt is magukban foglalják. Egy jelentéktelennek tűnő mondat lehet valamiféle bizonyíték: „Júlia lehozta a munkáját, tavaly német regényt, idén operaszöveget fordított, a teraszon reggeliztünk.” S éppen nem a jelenre utaló idén szó miatt gondolhatjuk így, hanem az érzés miatt. Az érzés pedig van, leng (állandóan) a szereplők lelkében, és egy idő után az olvasóban is, egyidejűleg.

A történelmi-társadalmi időt kutató olvasó megörülhet néhány konkrét időbeli utalásnak, adaléknak, de ha csak erre támaszkodunk, a regényből nem sok marad. Van nyoma az első világháborúnak, mintha a szereplők részesei lettek volna, ami persze lehetetlen, hiszen a „főhősök” 1912-es születésűek (esetleg véres katonásdinak képzelhetjük el), aztán a második világháborúnak (szorongásoknak, bombázásoknak, amit végül is tényleges katonaként valamennyien megúsznak). Talán a legnagyobb pontossággal és érzékenységgel és részletességgel ’56 eseményeiről szól, a „kiszabadulás” kísérletéről: „Aki nem volt ott végig, semmiféle költői képzelőerővel, forradalomért lüktető szívvel, akár lángelmével sem tudhatja felfogni, mi volt ez. Én sem tudtam volna előre elképzelni, hogy milyen ez a boldogság, amivel az ember járt Budapest utcáin – mert nem ismertem, egyszerűen fogalmam sem volt róla, hogy van ilyen boldogság.”

A regény fejezetei térben és időben egymásba váltanak (utcák!). Az egyik fejezet záróakkordja visszacseng (visszhangzik) a következő fejezet felütésében, időnként távoli felhanggal, mégis felismerhetően. Ez is az egyidejűsítés (jelenidő) szolgálatában történik.

Ha hagyományos értelemben vett „történetet”, cselekményt keresünk, Bébé eligazít, ám nem sokra megyünk vele: „A történet, a cselekmény a regényhez, ennyi: »Szerda d. u. – Kivonulás; Péntek: Menetgyakorlat; Szombat: kivonulás, menetgyakorlat; Vasárnap d. e. – Séta (Kivonulás) – zárt rendben«” Persze, valamiféle – világnyelven – élettörténeteket kihámozhatunk a sűrű szövésű motívumszövetből. Nevezzük mondjuk íveknek. Legyen Bébé-ív, melynek vázlata (életállomások): gyerekkori boldog-színes gubanc, alreáliskolai pokol, visszakerülés Budára, atlétikai versenyek, kiszabadulás, festővé válás, házasság, urológiai éjszakák. A Medve-ív így alakulhatna: nők háromszöge (anyja, Bianka, Veronika), alreál a szabadulással (belső szabadság), főreál a futóversenyekkel, Ludovika (merthogy végig kell csinálni, nem szállhat ki), kéziratok, halál. A Lexi-ív (ő új az Iskolához képest, és itt „főszereplő”): otthontalan (apátlan-anyátlan) gyerekkor, Gordon Klári, sikerek tanulásban és atlétikában, szenvtelen részvétel, Bébé ápolása. És hogy érvényesüljön a négyes számmisztika: Szeredy-ív, 8-as hálóterem, gitár, katonaság, Magda, genovai utca, halála utáni felmagasztosítás. Ez legalább olyan kevés, mint a Budában (fentebb idézett) regényvázlat. Azt kell inkább megvizsgálni, melyek is azok a végső kérdések, feltevések, „oszlopok”, melyek az életüket tartották. S ezt leginkább reflexióikban érhetjük tetten. Bébé finom naivitása és Medve mindig a legmélyebb rétegeket súroló reflexióiban. Az egyik fontos megállapítás Medvétől származik: a világ illúzió, káprázat. „... a lelked fenekén vagyunk, az illúziók itt fontosak, fontos hordalékanyagok; nem elfogadni, hanem rájuk építeni egyenesen”. Vagyis: „...kártyavár. Kell rakni, rakni, egyre följebb. Van egy határ. Egy adott magasságnál feljebb aztán nem lehet. Leomlik... Sajnos, biztos, hogy össze fog dőlni (veled együtt), de amíg össze nem dőlt (s amíg ott vagy), mást, szebbet vagy jobbat, úgysem tudsz csinálni.” A kártyavár építése azt jelenti, hogy túl kell élni, mindent, a rosszat, a jót, az életet, s a túlélés egyik – számukra egyetlen – lehetősége a művészet, az alkotás; ennek segítségével őrzik meg szabadságukat, integritásukat, kívülállásukat. Bébé festő, méghozzá „spanyol” festő (a spanyol jelző nagyon fontos, ezzel fejezi ki, hogy nem dilettáns és nem kommersz). „Ha élni nem okvetlenül –, de festeni szükséges, amihez mégis életben kell lenned.” Egy színből festményt csinálni, egyetlen ólomszürkéből, kobaltkékségből. Mint ahogy az emléket, élményt, érzést felbonthatja mozzanatokra.

Nem könnyed alkotó, hanem szöszmötölő, piszmogó alkat (mindent megfontol, több oldalról megvizsgál, megrág). Festés közben regényírással próbálkozik (57-58-ban megkísérel regényt írni a semmiről – utalás az Iskolára?). Értelmezi saját gondolatait, reflektál barátai cselekedeteire, szakadatlanul kutatja az alkotás, teremtés mozgatóit. „... csak akkor festheted a látható világot, mikor megvan benne az a láthatatlan »több«, amit meg akarsz őrizni, olyasmi, mint boldogság (vágy, romantika, stílus, nosztalgia, nem alaptalan várakozás), vagyis amit épségben-egészben akarsz magaddal vinni a túlvilágra. Avagy: ahová majd szeretnél még visszajönni néha.”

Utolsó, összegző nagy festményével, az Ablakkal (gyerekkora óta mindent meg akar mutatni benne-rajta) hosszú évekig bajlódik. Nem sikerül. Már-már feladja (családi problémák, felesége halála, betegség), olyankor segít az emlékek, „újra bejárása” („Sürgősen vissza kell találnod, Bébé, egy festői-költői, romantikus, egészen másféle-világba”): „Feltámasztani azzal nem tudod a halottaidat, hogy visszagondolsz rájuk, de (ki van próbálva) végigjárod velük saját életed emlékeinek egész világát, és sok minden eszedbe jut. Elfelejtett részletek például. Pontos dátumok, helyek, helyszínek. A puszta gondolataiddal segítenek visszatalálni önmagad konkrét festői világába.” (Ha Bébé Ottlik – egyik – alteregója, akkor állíthatjuk azt, hogy az Ablak egyenlő a Budával, a végsőkig, élete végéig.) Az emlékeken kívül Lexi is segítségül jön. Lexi, aki a szó szoros értelmében nem művész, „csak” sportoló, ebben a szakmában viszont bajnok. Mégis művész a stopperórák és mérőszalagok ellenére, a hallgatás művésze, hiszen túlélő. Túlélte árvaságát, otthontalanságát, egy hanyag legyintéssel túlélte botrányosan sikeres életét, túlélte Gordon Klárihoz fűződő reménytelen gyerekkori (és egész életén végighúzódó) szerelmét (bár van egy fényszál a regényben, mely azt sugallja, hogy hatvanévesen, még öregebben egymásra találtak). Ez a Lexi jön a maga egyszerűségével és nagylelkűségével, s nemcsak fizikai nyavalyáiból gyógyítja ki Bébét, hanem a lelki aléltságból, alkotói válságból is felrázza: „Nem adhatod fel, Bébé!”

És itt van végül Medve (egy másik Ottlik-alteregó) az író művész, akinek életbölcsességeit (ingyen mozi, kártyavár, rabság vagy szabadság) Bébé lépten-nyomon beilleszti reflexiói közé. Az a Medve, aki a szabadságért, függetlenségért leginkább küzdő egyéniség (legalábbis  – világnyelvén – valóságban): szökik az alreálból, szökik a főreálból, részt vesz az ’56-os események szervezésében, a legigazibb belső szabadságot tudja biztosítani magának, mégis: művei kéziratban kallódnak, s alighanem mondandóját, a legfontosabb dolgokat magával viszi az örök hallgatásba.

Említsük meg Szeredy Danit is, aki ugyan itt nem bukkan föl olyan gyakran, mint az Iskolában, mégis jelen van Bébé lelkében, mint a legjobb barát, mint lelkének ismerőse. Danira a visszafogottság, sőt, passzivitás a jellemző – számára ez a belső szabadság, és a zene, a gitármuzsika.

Játék és sportszerűség mint segédeszköz szerepel a szabadságkeresésben. Éva, Bébé anyja szenvedélyes bridzsjátékos (Ottlik szakkönyvet írt a bridzsről), remekül, pontosan, ésszel játszik. A játékszabályok betartásával. Így, ezzel a tisztasággal tartják be a katonai tanintézmények sokszor embertelen szabályait Bébéék. A sportszerűség nem áll ettől távol, s újra csak egyfajta függetlenséget jelent: mivel élsportolók (Bébé, Medve, Lexi), bizonyos intézeti körülményektől megszabadulhatnak tréningjeik, versenyeik ürügyén. Ráadásul eredményeik pontosan mérhetők, olyannyira, mint talán semmi más az életben.

S hogy mi kell még a túléléshez? Szeretet. „(Az mi?)” Az élet feltétlen, odaadó szeretete. És az emberek szeretete. Bár ezt a kifejezést, szót nemigen használják (hiszen használhatatlan), vagy ha mégis, elég hétköznapi értelemben (Bébé szereti az angolszalonnát, az érett pálpusztai sajtot, az omlós libatöpörtyűt...), mégis, a mondatszerkesztésből, a bekezdésekből érezni lehet a kötődéseket – világnyelven szeretetet – Bébé és az anyja, Bébé és Szeredy (Medve, Lexi), Bébé és Márta között. Lexi nem tudhatta, szerette-e őt az anyja, éppen ezért az ő fogalmai között szintén nem szerepel a szeretet. Még Gordon Klárival kapcsolatban sem. Medve szenvedélyesen kötődött anyjához, nagyanyjához, dajkájához, ám véleménye igen furcsa ezzel kapcsolatban: szereti felebarátait, mint önmagát, nem jobban. Önmagát se nagyon.

A végkicsengés? „Gázoljon át az ember a sáron, posványon, ingoványon, soha fel ne adja” – mondja Lexi. Bébé nem adja fel az Ablakot. Ottlik a Budát. A gyerekkornál ér véget (?) a regény, ’23-ban, hajnali maszkolással, Budán. Ezzel megtalálja a boldogságot, s mintha újra kezdené az egészet, a regényt, az életet...

„Egy valódi nagy versben vagy regényben olyan sokféle rend van, hogy nem is tudhatunk mindegyikről, nemhogy szándékosan megszerkeszthetnénk ilyen bonyolult hiperkomplex összefüggéseket” — mondja Ottlik Lengyel Péternek egy beszélgetés során (Próza). A fenti kísérlet talán egy lehetséges rend tájolása, vázlata.

És most „ideje van az elhallgatásnak.”

A tüsszögő ikon

Milorad Pavić elbeszélései

Szél. Légörvény. Huzat. Súlyos kódexek sóhaja kolostorok mélyén, pislákoló gyertyafényben. Ikonok figyelnek a falakról. Az idő kitágul. Az idő betűnyire zsugorodik.

A szerb Milorad Pavić mítoszok és legendák őre. Hatalmas kulcscsomóján különböző formájú és színű kulcsok. Segítségükkel rendszerint középkori nehéz veretű ajtókat nyit résnyire. Persze az olvasó is befér rajtuk.

Az elbeszélések felütése általában egyszerű. Néhány évszámmal, történelmi személlyel, eseménnyel „korhangulatot” kelt. Az olvasó ezt komolyan veszi, mert oly hitelesen hangzik minden. Ám az elbeszélő rendkívül ravasz: a huzat következtében becsapódik az ajtó, az olvasó bennreked, s hamarosan rádöbben, hogy ez a világ, melynek foglya lett, nem az a világ, amelyet az előbb önszántából, kíváncsiságból szemlélt. Figyelnie kell, keményen dolgoznia, hogy megértse az összefüggéseket, hogy majd szabadulni tudjon.

Az elbeszélő kedvenc tartózkodási helye a kolostor, a középkor szimbóluma. Vallásos áhítatnak azonban nyoma sincs. A szerzeteseket másfajta láz hajtja. Életük bozótja (az elbeszélések bozótja) egy-egy titokzatos írásjel (vagy szó) köré sűrűsödik, a cselekmény indái szinte kibogozhatatlanok (már-már Borges rengeteg erdejében vagyunk!).

Az írásjel megfejtésének olykor mesés kincs a jutalma (A szelek őrzője), vagy egy emlék felidézése (A tüsszögő ikon). Előfordulhat, hogy egy-egy betű végzetessé válik (A konavljei repülőtér; A két iraki diák). Az írás ok és következmény, az írásjelek néha mindennél (még az emberi életnél is) fontosabbak. Alakítják az életet, a sorsokat, a kolostori szerzetesekét éppúgy, mint Pavićét. Az írás mint ősi mesterség izgatja hát az írót. Különböző népek és korok „irodalmát”, írásbeliségét kutatja, de nem a téma kedvéért. Elbeszélései nem pusztán a régi történetek felidézését, a múlt újraértelmezését célozzák. Számára az írásjelek „viselkedése” a fontos. Nem önkifejezésre törekszik mindenáron (személye általában a háttérben marad), hanem valamiféle fordított folyamatnak enged: mintha a régi (és új) írásjelek őt formálnák újjá (vagy régivé).

E paradox(nak vélt) helyzet ellenére Pavić „fegyelmezett” író: elbeszélései egyenletesen, törés nélkül haladnak a felütéstől a zárlatig. Éppen ezért egyáltalán nem zavaró, hogy a „történeteket” időcsúsztatással szövi. A gradaci kolostor kincsének rejtekére (A szelek őrzője) már a középkori szerzetes is rádöbben, ám inkább a halálba menekül, mert a kincs felfedezésének még nem jött el az ideje. A XX. század hozza a megoldást, előbb egy 1924-es folyóiratközlés, majd egy 1968-as esemény – szintén újsághír – segítségével. (Az elbeszélés paradoxona, hogy a sajtótermékek tömegekhez jutnak el, mégsem próbálkoznak tömegesen a kincs megszerzésével; a két francia turista viszont a prágai események sajtóhírével tereli el a többi látogató figyelmét a kincs lelőhelyéről).

A tüsszögő ikon című elbeszélés (szintén írásjeleket kutató) hőse 1354-ben a Jugoszláv Kommunista Párt hivatalos lapját találja – véletlenül – a tányérja mellett; nemcsak egyik országrészből a másikba, hanem a XIV.-ből egyenesen a XX. századba zarándokol, s egy – a szövegben vizuálisan előforduló – jel (a visszafordulni tilos! jelentésű nemzetközi útjelzőtábla) juttatja eszébe az elfeledett és régóta vágyott írásjelet. (Számunkra talán intés, titkos üzenet: csak oda, az ötvenes évekbe ne kanyarodjunk vissza politikailag, eszmeileg!)

Olvashatunk a kötetben olyan elbeszélést is, mely a XX. század hetvenes éveiben „kezdődik”, s a Gilgames-eposznál zárul (A két iraki diák), vagy éppen a második világháborúból az ókori görögök és/vagy rómaiak idejébe ível vissza (A konavljei repülőtér).

Pavić időkapcsolásai meglehetősen merészek tehát, de „írásjelei” folytán így tágul és sűrűsödik az idő. Így lebeg a történelem. Otthon vagyunk minden században.

Van úgy, hogy Pavić nem időben „utazik”. A titkos írásjel szerepét átveszi egy-egy rejtélyes tárgy, fura szenvedélyek tárgya. Mérgező tükrökkel felszerelt fenyegető bútordarab (Mérgező tükrök). Vagy egy ékszer, tele ellentmondással (Az orosz agár), melyért életet is érdemes áldozni.

Van úgy, hogy Pavić az időt szélnek nevezi. Külön foglalkozás a szelek őrzése. Külön „irodalmi műfaj” a szélatlasz. Gyönyörű és elképesztő szókapcsolatok röppennek fel a szélatlaszból. Egész lelkünkkel érezhetjük „a napnyugati szelet, avagy a felszélt, amelybe azt jegyzik le, amit el akarnak felejteni, a bórát, amitől az ember eladja a bal orcáját, hogy a jobbat megtarthassa; ... a fagyhozó szelet, amely pénteken nem forgatja a szélmalmokat, összekuszálja az utakat és megfordítja az ösvényeket; a júgót, a nős szelet, mely csomót tud kötni a templomtoronyra... a szélanyót, aki elválasztja a kanalat a kéztől, a kutyák szőrét számolja és a csillagokat az égen;... az északi szelet, amelyik rontást hoz, s ezért tükörrel kell megfogni, hogy elűzzük a rontást, a fuvallatot, a szelek gyermekét, aki álmukban leveszi a púposok púpját és a jávorfa ágára akasztja; ... a pirkadati szelet, mely a test szeméremrészét leviszi az alvilágba, s az illatáról tudható, melyik napjánál tart a hét...” (Hosszú hajóút az éjszakában)

A mítoszok és legendák (és szelek) őrzője költőien oldja a mitológiát napjaink történelmévé-politikájává A Wedgewood-teáskészlet című elbeszélésben Európé történetének darabkái két egyetemista életének részévé válnak. Az elbeszélés végén az író a lányt Európának, a fiút Balkánnak nevezi. A történet „üzenete”: hiába próbálnak együtt tanulni, pusztán fizikai együttlétre képesek, s azt sem túl sokáig. A Balkán és Európa „fizikailag” (földrajzilag) tartozik össze, eszmei-szellemi egységet nem alkothatnak, hiszen egyik sem érti meg a másikat. Az író ítélete kemény. Megoldási lehetőséget nem kínál.

Pavić a szelek őrzőinek leszármazottja, az ősi foglalkozás a vérében van, így hát könyvet (tanulmányt) ír róla. S mert fölfedi a titkot, különös módon bűnhődik: könyvtára szelek szárnyán eltűnik, csak saját művei maradnak polcán. Kutató-teremtő munkáját azonban nem adja fel, könyvei így egyszeriben visszatérnek. Viszont műveibe idegen (nem tőle származó) mondatok furakodnak (talán az értelmezés lehetőségei?), a mondatbitangok megsokasodnak, végül egyetlen „eredeti” mondat, cím sem marad, a szerző neve is – számára teljesen idegenül – így hangzik: Milorad Pavić. Jellegzetesen XX. század végi „történet”. Jellegzetes Pavić’-szöveg. Titkos erők uralkodnak a világban, a szellem világában is. Az író teljesen kiszolgáltatottnak érzi magát. Az elbeszélés utóirata a szorongás bizonytalanságában született: érdemes-e belelapozni a valóságba, vagy inkább a Szélatlasz titkai kutassa-e?

A tüsszögő ikon című elbeszélésgyűjtemény válogatás a szerző két (szerb nyelvű) kötetéből. A fordításkötet kompozíciója követi a pavići hagyományt: fontos az írásjelek (elbeszélések) rendje. Az írások nem véletlenszerűen követik egymást; egymásmellettiségük újabb jelentésárnyalatot is ad. A kötet zárlata visszautal az elejére, így egy „titkos” kapcsolással bezárul a kör.

A fordítók: Bojtár B. Endre és Gállos Orsolya.

A könyv a pécsi Jelenkor és az újvidéki Fórum Könyvkiadó gondozásában jelent meg 1993-ban.