Exkommunikáció?!

Az idei, 6. Nemzetközi Alternatív Művészeti Fesztivál (Érsekújvár, szeptember 15-e és 18-a között) már másodszor viselte a Transart Communication címet. A fesztivál szervezője, a Studio erté így hangsúlyozta, hogy a kezdeti „alternatív” jelző helyett – mely a társadalmi változásokkal szinkronban ma már nem túl aktuális – a művészet általi kommunikációt tartja lényegesebbnek. A fesztivál ennek ellenére még mindig a kísérleti típusú művészeti ágak, az újabb médiák, s azok kombinációinak demonstrálását szolgálta. Ez nem azt jelenti, hogy a hagyományos műfajok (festés, rajzolás, szobrászat, zene stb.) teljesen kimaradtak volna. Azok az előző évfolyamokban is jelen voltak, igaz, gyakran akciófestés(-rajzolás), experimentális zene, mail-art formájában. Nemcsak a technika, a szemlélet is változott. Nem beszélve arról, hogy ma már a performance is klasszikus műfajnak számít, így a hagyományosat az újtól inkább napjaink életérzése választja el, mely az alkotásban – ha autentikus – korunk légkörének közvetett lecsapódása. Mint ahogy az egyre fokozódó agresszivitást (terrorizmus, black-metal, sátánizmus, nacionalizmus, neofasizmus stb.) is korunk visszásságai szülték, a művészet sem azt a célt szolgálja már, hogy a(z alig létező) szépet és jót tükrözze. Egyáltalán nem volt meglepő, hogy az idei rendezvény szinte végig a fekete-fehér szín(?)skálájában mozgott, s az alkotások sok depresszív, időnként drasztikus elemet tartalmaztak.

A négy napig tartó fesztivál állandó részét képezte a „tettek színhelyétől”, a Béke (Mier) mozitól sajnos távol eső Pertu N°1 című tárlat, a helyi Galéria XC egyik termében. Két-két neves magyarországi és szlovákiai művész mutatkozott itt be: Szirtes János tavalyi pesti önálló kiállításáról már ismert „koromképeivel”, fe Lugossy László egy objektumával, Ivan Csudai mitikus, „halkszavú”, de jellegzetes festményeivel, Stano Černý pedig Beastiarium című terjedelmes ciklusából való képeivel. Annak ellenére, hogy a válogatás nagyjából improvizált volt, harmonikus egészet képezett. Négy olyan művész találkozott itt, akik az innen és a túl, a tudatos és tudatalatti, a sötétség és világosság mélyen egzisztenciális kérdéseire keresik a választ. Kár, hogy e kiállítást, a helyszín félreeső volta miatt, kevesen látták; maradandó emléke a szép kis katalógus, mely a Pertu résztvevőinek más munkáit is tartalmazza. Szirtes és fe Lugossy a Béke moziban a fesztivál első napján „élő” performance-t is bemutatott, amit sajnos csak videón láttam, úgyhogy nem szeretném értékelni. Annyi mindenesetre kitűnt belőle, hogy mutatványuk, szokásuk szerint ismét az élet-halál határán mozgott (a rizikós faktor most részleges késnyelés volt...), amit ezúttal provokatív erotika fűszerezett (aszketizmus felé hajló gusztusomhoz mérten talán túlságosan is). Az est méltó befejezése Szemző Tibor kiváló magyarországi zenész és zeneszerző koncertje volt.

A szervezők idén jóval kevesebb művészt hívtak meg, sajnos, azok közül is sokan elmaradtak. Így olyan személyiségek estek ki a programból, mint a firenzei Massimo Mori (aki főleg vizuális-, hang- és videóköltészettel foglalkozik), a sokoldalú krakkói performer, Artur Tajber, a temesvári experimentális grafikus és fényképész, Sorin Vreme, a párizsi Antoinette de Robien (performer és filmes) és az ugyancsak francia Serge Pey. Ez utóbbi Toulouse-ban a Kortárs Költészet Nemzetközi Fesztiváljának fő szervezője, s több jelentős művészeti folyóirat alapítója. Talán ez okozta, hogy helyettük mások, főleg fiatal helybeli művészek „ugrottak be”, ami természetesen rontotta az átlagszínvonalat; ráadásul az a hír kapott szárnyra, hogy szinte „csak magyarok szerepeltek”. Nem így volt, bár igaz, hogy a szlovákiai művészek közül inkább magyar ajkúak voltak jelen (Rónai, Juhász, Mészáros, Németh stb.). Épp a jelen politikai helyzet miatt lett volna fontos megerősíteni a művészi téren eddig virágzó szlovák-magyar kapcsolatokat.

Az első performance, amit láttam, a svéd származású Inka Bergsten és a német Cheb Hoffmann közös előadása volt. Fő mondanivalója – legalábbis számomra – a férfi és nő ellentmondásos viszonyának demonstrálásában rejlett (szabálytalan időközökben felváltva csókolták és pofozták egymást). A háttérben felállított vászonra vetített raszteres háborús kép és a lány által hintáztatott fekete holló veszélyeztetett létünkre utalt, drámai feszültséget, tragikumot kölcsönzött az akciónak, melynek végső kicsengése, mintha a hippik életfelfogásának mai, szkeptikusabb újjáéledése lett volna. Az egész egyébként túlzottan hosszadalmas és szétfolyó volt.

A szlovákiai Zalaba Zsuzsa Steril divat című performance-szével egyike volt a „beugróknak”. A ruhájára helyben (gázálarcban) rávarrt nyers baromfi- és haldarabokkal, amiket aztán egy kirakati babára akasztott, a kommercializálás ellen kívánt fellépni. Azt sajnos másfajta, teátrális performance-kommersszel helyettesítette. Remélem, a kezdő művésznő nem veszi zokon a kritikát és nem ezen a valódi akcióművészetet csak lejárató vonalon fejlődik tovább, hanem elmélyül majd kereséseiben. (Jobb ma egy jó festmény, mint holnap egy rossz performance...)

A tavalyihoz hasonlóan teátrális, hatásvadász jellegű volt az érsekújvári Juhász R. József – a főszervező – előadása is. Társnőjével egy-egy hosszú, fekete igelitzsákban kúsztak végig (monoton, majd egyre drámaibb zenére). Juhász Krisztusként, fehér lepelben, hosszú, kibontott fekete hajjal kezdte, a „pótolhatatlan” csinos fiatal lány lenge fekete ruhában. Mire a zsák végére értek, a belefújt festéktől a fehérből fekete, a feketéből fehér lett, végül testük lenyomatát az odakészített fehér, illetve fekete papíron hagyták. A performance túlzottan teátrális elemei közé tartozott a kezeknek a zsák lyukain való segélykérő kinyújtása, a fej drámainak tervezett vergődése a zsák végében. A lyukakon kieresztett léggömbök pedig már teljesen feleslegesek voltak. Mellesleg, hasonló, de átlátszó igelitzsákon való keresztülkúszás már a 70-es évekbena kitűnő pozsonyi művész, Vlado Havrilla egyik akciójának alapja volt, amiről persze kevesen tudnak, mert egyelőre nem volt publikálva. Dokumentációja viszont van róla, akit érdekel, láthatja. (Havrilla egyébként a művészi videó egyik előfutára volt Szlovákiában, amit néhány korai rövid filmje bizonyít, melyek ma is megállják helyüket.) Ezzel persze nem azt akarom állítani, hogy két művésznek nem lehet hasonló elképzelése, inkább azt, hogy a szóban forgó performance „prototípusa” – annak idején! – jóval erősebb hatású volt, sokkal mélyebbre nyúlt.    

A magyarországi Szántó Éva üvegszilánkokba ágyazott villanykörtés objektuma, melyet előadása folyamán kívülről-belülről megvilágított, különféle színeffektusoknak tett ki, ugyancsak néhány szlovák művész, például Jana Želibská neonobjektumait, illetve a korán elhunyt, tehetséges Igor Kalný üvegtörmelékkel töltött villanyégőjét juttatta eszembe. Szántó Éva élő, erőszakosan ismétlődő hangbetétei, mint a szlovák(?) „ja”, vagy a német „Ich” szavak, valószínűleg az emberi önzés, tekintetnélküliség kritikáját voltak hivatva kifejezni. A darab atmoszféráját „kozmikus”, üveghangú kísérőzene tette teljessé (magnófelvételről), melyet a művésznő „life” hangokkal tarkított. Az üvegszilánkokra helyezett élő, összekötözött lábú csirke, melynek tűrőképessége az emberi találmányok egész sorának volt kitéve (szerintem a sokkhatás élete végéig komoly lelki bántalmakat okozhat neki...), a hasonló kísérleteket végzett akcióművészek néhai darabjaira emlékeztetett (pl. a híres cseh body artos, Petr Štembera 1979-ben Wrocław-ban bemutatott Csirke című piece-ére, melynek során egy csirke viselkedését figyelték egy bekapcsolt tévé- és rádiókészülék között, vagy a pozsonyi konceptuálisra, Peter Bartoš évtizedek óta művelt galambkísérleteire; ez utóbbi igyekszik kizárni a galamb szenvedésének lehetőségét (akárcsak a magyar Kelényi Béla s mások). Mindezt csak azon véleményem illusztrálásaként említem meg, miszerint a performerek tevékenységének alapos kölcsönös nemzetközi ismertetése rendkívül szükséges lenne.

A lengyel származású mexikói Marcos Kurtycz két performance-e is állatmotívumokra épült. Az elsőben, a Vízikígyóban („Zöld, ökologikus kígyó”) eső, mennydörgés hangfelvételeinek kíséretében egy nagy igelitlapra zöld festékkel kígyóalakzatot fecskendezett, a festékben kúszva (nem egészen értettem, mitől volt a darab ökologikus...). A másodikban, a Tűzkígyóban meggyújtotta a földön előkészített kígyóvonalat. Beszélgetésünk során, no meg az erté által időben kiadott szép katalógusban közölt manifesztum-szerűségéből megtudtam, hogy Kurtycz hosszú évek óta a tűznek, víznek, vonalnak (línia), s ezeken keresztül a kígyó témájának szenteli akcióművészetét. Kapcsolatot tételez fel a bolygók és azok földi tükröződése: a folyók, tavak között. Arra a kérdésemre, hogy a kígyó számos mitikus értelmezéséből melyikre támaszkodik, azt felelte, kombinálja annak bibliai, európai és amerikai jelentését. Életpályáját és tevékenységét, mintegy szubjektív mitológiaként, néhány „vonalra” osztotta fel (Start Line, Where? Line, Next Line stb.). Egyik régebbi performance-ében megdöbbenve fedeztem fel újabb hasonlóságot I. Kalný szűk körben, a 80-as évek elején előadott (fényképen megörökített) akciójával, mely során a VODA (VÍZ) szó betűit papírból kivágta, fára akasztotta és meggyújtotta (hasonló kísérleteket hajtott végre Dežo Tóth és Ľubo Ďurček is). Kurtycz az AQUA (Víz) szó előzőleg gyapotszállal bevont, fából készült betűit égette el. (A két művész természetesen soha nem hallott egymásról.)

Az estet a BLANCHE szlovákiai együttes koncertje zárta, ami láthatólag inkább a teenagereknek okozott örömöt. Kár, hogy az idén (Szemző előadásának kivételével) elmaradtak az előző évek értékes experimentális zeneszámai, bár anyagi szempontból megértem a változást. Hasonló benyomást keltett bennem a GUN DREAMS együttes másnapi koncertje, a záróesten fellépő magyarországi SZIÁMI együttes koncertjét pedig egyszerűen nem volt már erőm kivárni.

Hogy el ne felejtsem: a hagyományokhoz híven, délutánonként videón meg lehetett nézni az előző évek (és napok) fesztiválműsorát, valamint néhány külföldi (pl. a québec-i) experimentális fesztivál programját.

Az elmaradt lengyel és román művészeket pótolandó többek között a helyi Szűcs Enikő lépett fel multimediális, videó és monitor felhasználásával készült body-performance-ével, sajnos teljesen kezdői színvonalon, az említett felszínes hatásokra építő, ezerszer átrágott, paradicsomszószos stílusban. Ráadásul mások esetleges vallási érzéseit sértve...

A magyarországi Kovács István darabja ugyan szintén tartalmazott ételroncsoló, öncsúfító(-piszkító) elemeket, ennek ellenére ez volt az első előadás, mely az idei fesztiválon igazán tetszett. Az ismert body artos művész ezúttal a narcissismust figurázta ki. Miközben fejét főtt spagettivel borította be, folyvást tükörképében gyönyörködött. A darab komikumát (Mackó-mézzel való önmázolás, lisztbemártózás, a szemek tojással való helyettesítése, Mr. Bean-szerú grimaszok stb.) azonban egyszeriben a közelgő veszély, a tragikum előérzete váltotta fel. Ugyanis ártalmatlan önimádóból – egy dinnye belsejét kivájva, s annak héját SS-sisakként a fejére téve – egyszer csak viselkedésében is agresszív, militáns figurává vált. A metamorfózist katonai öv, harsány vezényszavak és a dinnyedarabok süvítő hang kíséretében lövedékként való becsapódásai tették teljessé. A megdöbbentő átalakulást passzívan figyelő nézők is megkapták a maguk (dinnye-)részét: így jelképesen ők is a kóros folyamat aktív részeseivé, bűntársakká váltak. Mindez nyilvánvalóan a borús jelenkor súlyos nemzetközi konfliktusainak sűrített művészi analógiája volt. A történelem, civilizáció mélypontjainak ismétlődésére, az emberi javíthatatlanságra és közömbösségre próbálta felhívni a figyelmet, szkeptikusan, de azért még mindig legalább minimális kommunikációs lehetőség reményében.

Boris Nieslony német művész ugyancsak a világban szünet nélkül dívó erőszak ellen emelte fel szavát Láttam az Angyalt című performance-ében – habár úgy vélem, a „szeget szeggel” szólásmondás jegyében. A brutalitást egy élőnek ható babán mutatta be, miközben a háttérben különböző helyszínek és korok vérengzéseit vetítette. Annak ellenére, hogy tudom, semmi se olyan drasztikus, mint a valóság, számomra rokonszenvesebb hangvételt ütött meg a dunaszerdahelyi Németh Ilona videó-installációja (habár ilyen is volt már). Az ő alkotása is a világban uralkodó zűrzavarra reagált. Két-két, egymással diagonálisan szembehelyezett videómonitorról egymásra folyamatosan artikulálatlanul üvöltő, négy, váltakozó, arc segítségével. Ezzel Német Ica felsorakozott azok közé a művészek közé, akik szinte (vagy teljesen) lehetetlennek tartják már az emberek közti kommunikációt, azok közé, akik már a tavalyi fesztiválon a bábeli kakofóniára, a növekvő értetlenségre hívták fel a figyelmet, pofont adva így – közvetve – a Transart Communication címszónak is. Ezen az állandó environmenten kívül a fesztivál másik állandó kísérője Varga Emőke, fiatal dunaszerdahelyi művésznő körben, a falakon elhelyezett, préselt papírreliéfjei voltak, melyek létrejöttük környezetének nyomait konzerválták magukban.

A helyi Mészáros Ottó – aki Juhászhoz hasonlóan számos nemzetközi alternatív művészeti rendezvényen vett már részt (többek között a quebec-i Interzone-n) – body art-produkciójában újra a rá jellemző humoros hangvételt alkalmazta. A részben komikus, részben erotikus hatást (ruhájához erősített, minden irányban spriccelő tejeszacskók) éles kritika ellensúlyozta: a literszámra szájába vett tejet undorral a kezében tartott magyar irodalomtörténet-könyvbe köpte. Bevallom, láttam már tőle jobb dolgokat is...

Giovanni Fontana olasz művész multimediális előadása a kiemelkedő, emlékezetes műsorszámok egyike volt. Rögtönzött „hangszereken” – elektronikus effektusokat, magnófelvételt felhasználva, melyeket állóképek vetítésével és saját hangjával egészített ki – akusztikus (hang-)költészetet adott elő. A sok zaj után jólesett egy, a piánóval is mesterien bánó, képzett énekhangú, professzionális művész előadását hallgatni-látni. A szolid, öltönyös, elegáns, középkorú férfiú váratlan, pajzán fordulattal fejezte be előadását (sliccéből megannyi csilingelő kis fémgolyócskát szedett elő és szórt szét), ami rokonszenvesen könnyített a sok nehéz fajsúlyúnak és rettenetesen „komoly Művészetnek” szánt előző műsorszám okozta mélabún. A szerző egyébként a 60-as évek óta foglalkozik színházzal, vizuális- és akusztikus költészettel; alkotásai nem egy „hangrevue”-ben, folyóiratban, kazettán, videón láthatók-hallhatók.

A kanadai (québec-i) Richard Martel, aki az említett fesztivál egyik fő szervezője volt, Történelmi találkozás című szabadtéri performance-ét adta elő, szemmel láthatóan rögtönözve, de nem kis információs háttér birtokában. Az egész közönséget maga után vonszolta, mint egy körmenetet, néhány stáción megállt; saját állítása szerint: ezen helyszínek mindegyike híres valamiről. A neodadaista, a véletlent és komikusát összeszövő produkcióról kezdettől fogva az volt az érzésünk, hogy, finoman mondva, jó kitolás lesz. Ráállva a játékra „bevettük”, hogy a megjelölt „híres” helyeken valóban találkozott Tristan Tzara Jimmy Morrisonnal (a Doors együttes néhai énekesével), ha jól emlékszem: Sancho Panza Kassák Lajossal, Leninnel, James Joyce-szal, a kanadai költővel: Claude Gadrau(?)-val, Caesarral, Einsteinnel, Robert Filliou-val (a Fluxus tagjával) s másokkal. Állítólag termékeny vitákat folytattak politikáról, forradalomról, a tér és idő problematikájáról, a szabadságról. A művészet és tudomány egyesülésének eredménye a környező panelházak sora – mutatott végig széles mozdulattal az undorító, málladozó, lélektelen bérházakon. A végső megálló egy ócska vasoszlop volt, melyet vörös festékkel színezett vodkával locsolt meg, s miközben „e fantasztikus konstruktivista szobor” szépségét ecsetelte, egy Kassák-szövegből vett szavakat ismételgetett. Bevallom, legalább olyan jólesett, hogy Kanadában ismerik Kassákot, mint az, hogy onnan eljöttek egy Érsekújvárnak nevezett kisvárosba. Ez volt a művészet általi kommunikáció egyik legszebb példája.

A pozsonyi Rónai Péter előadása – aki az utóbbi időben már inkább csak antiperformance-eket meg „installáció utáni installációkat” csinál –, mint mindig, sokértelmű volt. Mitsubishi-meditációjában a tavaly bemutatkozott japán Seiji Shimoda szinte akrobatikus zen-mutatványát parodizálta, nem riadva vissza attól, hogy elsősorban saját magát tegye nevetségessé. A fent említett címet viselő fesztiválon „stílszerűen” a süketnémák vizuális „nyelvét” imitálta. Az ismert magyarnóta, az Akácos út „tartalmát” e nyelvre „fordította”, miközben a szlovák televízióban – a pontos időzítésnek köszönhetően – éppen a napi híreket fordították hasonlóképp a hallássérültek számára. (Mindez meglehetősen szarkasztikusan, szkeptikusan – s habár nyilvánvaló volt a mások által is gyakran fölvetett kommunikációzavarra való utalás –, az érintettek számára talán mégis kissé bántóan hatott.) Végül a kiváló, elhunyt magyar konceptualista, Erdély Miklós egyik legjobb szövegét, a Gyagyaizmust olvasta fel, mint az előzőeknél, az echo-hatás alkalmazásával. Ez (és a lefordíthatatlan szöveg tolmács általi rögtönzött fordítása) még hatásosabban mutatta fel a már tavaly érintett problémát: az emberközi kapcsolatteremtés egyre inkább bábeli zűrzavarrá való válását. Rónai így reagált áttételesen a kor(kór)tünetekre, talán túl sokat akarva egyszerre kifejezni egyébként magas színvonalú előadásával.

Ami az idei fesztivált illeti, az eddigi leggyengébbek közé tartozott, feltehetően a már említett oknál fogva: sok meghívott művész nem jött el, s így a bemutatott műfajok skálája is leszűkült (hiányzott az experimentális tánc, zene és költészet). Ezért a négy nap – ráadásul a hét közepén – túl soknak, hosszadalmasnak tűnt. A program sűrítve két-három napba is belefért volna. Hiába, az élettempó felgyorsult, ma már kevés (alkotó) embernek van ideje négy napot eltöltenie egy „lyukasórákkal” teli rendezvényen.