A pánszlávizmus kialakulása és gaztettei

II.

A pánszlávizmus a politikai és demokratikus Szláviában

Képzeljenek el egy sok köztársaságra és miniállamra osztott osztrák birodalmat – milyen bájos alap egy univerzális orosz monarchiához!

František Palacký, 1848. április 11.

A cseh nemzetnek örök időkre becsületére válik, hogy nem volt szüksége idegen segítségre, s megújult nemzeti életének rögtön a küszöbén, önmagában is sikerült eloszlatnia a születendő pánszlávizmus szerencsétlen ködeit.

Tudományos értelemben Kollár illúzióinak rombolását már saját generációja megkezdi: a cseh „újjáébredés” pátriárkája, a szlávokról szóló tudomány európai megalapozója, a teljes Kollár-generáció tanítója, Josef Dobrovský, Kollár mitomániáját sohasem vette komolyan. A cseh tudományos és kulturális élet nagyjai a kezdetektől fogva két táborra oszthatók: Šafařík és Jungmann Kollár oldalán, Palacký és Čelakovský az ellenfelekén; ez utóbbiakhoz rövidesen Šafařík is átpártol. Kollár egészen 1826-ig elsősorban költő, ettől kezdve egészen haláláig saját Szlávia-szentélyének fáradhatatlan építője, de Palacký már 1827 januárjában visszautasítja Kollár – a „szláv” kifejezés eredetéről szóló – híres értekezésének leközlését a Časopis Muzea Království Českého című – a cseh tudomány az idő tájt egyetlen – folyóiratában. A németesítés és a franciásítás a történelemben éppoly helytelen és káros, mint a mértéktelen szlávosítás – írja neki 1830-ban. Ez az én elgondolásom őszinte magyarázata; jól tudom, mivel tartozom az igazságnak és a barátomnak... Ugyanakkor Kollár áltudományának cáfolata, még ha keletkezésével egyidejű s mégoly hasznos volt is, nem bizonyult elegendőnek, mert, noha Kollár pánszlávizmusa egyáltalán nem tartalmazott politikai programot, s szándékait tekintve politikailag ártalmatlan volt, mégis politikai veszélyt jelentett. E tekintetben a nemzet életét a pánszlávizmustól csak a negyvenes évek második felében tisztította meg Kollár nemzedéke és a fiatalabbak. S megint maguk a csehek voltak azok, akik reálisan ki tudták tapintani a rossznak gyökerét, s elsőként leplezték le a maguk és Európa érdekében az új mítosz veszélyességét, akkor, amidőn már országuk határain túl ez a mítosz a világpolitika részévé vált.

Ez a történelem, minden cseh számára, akit megérint e cseh szellemi és politikai nemzeti történelem, tele van szenvedélyes felfokozottsággal, s valódi lelkiismereti üggyé válik. Épp ilyen mértékben lényegbevágó minden európai számára. Ha mást nem is, legalább ismernie kellene. Joga lesz másként ítélkezni róla, mint nekünk. Ez olyan történelem, mely máig tart. Megszülte a csehszlovák politika 1918-as európai évét, az első nemzeti csehszlovák politikai programot. Utat fektet le, mely Masarykhoz, Benešhez, Csehszlovákiában az 1918–1948 közti évekhez vezet. Ennek mintájára kanyarog a cseh demokrácia és realizmus fejlődése. Európa szemszögből nézve ez a történelem a legjelentősebb kultúrpolitikai démasquage, amellyel egy kis nemzet járult hozzá politikailag e történelem sikeréhez. Ennek a démasquage-nak három főbb jegye van, melyek nem hagyhatók figyelmen kívül: a pánszlávizmust az éppen születő cseh politika leplezi le; ez a leplezés Oroszország valós ismerete alapján történik, s a demokratikus nyugati eszmék nevében zajlik. Ez három, kardinális jelentőségű tény.

Amikor 1843. február 5-én a huszonkét éves Karel Havlíček több mint egy évnyi időre Moszkvába érkezik, még nem különbözik egy olyan szegény cseh hazafitól, aki cseh íróvá óhajt válni, s elsősorban a nagy szláv Oroszországot kívánja megismerni, Kollár valamennyi illúziójától eltelve. Arról, hogy nemzete majdani politikai tanítója lesz, még sejtése sincs, annál is inkább, mert ez idő tájt semmi hajlandóságot nem mutat a politika iránt, ebben az időben kizárólag csak az élet megfigyelője, igazságvágyó és igazságszerető néző, akinek ironikus humora, érzékenysége és kritikus alapállása a nyugati felvilágosodás racionalista elméletéhez való élénk vonzalommal párosul. Nem valószínű, hogy rövid oroszországi tartózkodása során mindennel megismerkedhetett. Még Pétervárra sem jutott el. Egyáltalán nem találkozott a Nyugat-orientált és progresszív orosz körökkel. Ugyanakkor a formálódó orosz pánszlávizmus egyik legjelentősebb képviselőjének, Sevirjev professzornak a családjában betöltött nevelői állása kitűnő megfigyelőhely mindannak megismeréséhez, amit megismerni a számára és számunkra a legfontosabb volt. Sevirjev, Pogodin, Kirjejevszkij, Chomjanov, Bogyjanszkij, Snyegirjev, Pavlov, valamint (1841-től) a Moszkovityanium c. folyóirat köré csoportosulok – az akkori idők orosz szláv-imádatának köre, s ez a szlavofilia moszkvai eredetű, a moszkvai egyetem ügye: s ebbe a Moszkvába, erre az egyetemre, s ennek a környezetnek a kellős közepébe érkezik meg Havlíček mint a sajátjai közé. A prágai szlavisták ajánlásával érkezik, szinte mint követük és reménységük. Az a változás, melyen Moszkvában esik át, a közvetlen tapasztalat és Oroszország közelről való megismerésének gyümölcse egy coup de foudre-hoz¹ hasonlatos! Bárcsak Kollár jöhetett volna helyettem Oroszországba! Kétségbeesne afölött, mivé lett az ő hozzájárulásával is ez a szlávizmus! Önnek, aki ismerte gondolkodásmódom még az előttről, hogy ide jöttem volna, bizonyára furcsa érzései támadhatnak, midőn ezt a megváltozott hangnemet hallja! Csak jöjjön ide! S aki igazán jót akar a cseheknek, az küldje őket, saját költségükön, ide, Oroszországba!² Havlíček kigyógyulása a pánszlávizmusból teljesen radikális.

A pétervári nyugatos irodalmárok körében csupán irodalom-importőrökre (imitatorum pecus) lel, s bár később megszereti, Puskint is elutasítja, egyedül Gogolt tartja nagyra (fordítójává válik), s az orosz írásbeliség erkölcsi állapotáról a következőket írja barátjának: Az orosz irodalom nincs oly jó állapotban, mint ahogy mi általában véljük; a mi, cseh irodalmunkkal szemben mindössze annyi az előnye, hogy gazdag, sok a „gyengi”-je; ha nekünk annyi aranyunk lenne, mi is annyi rossz könyvet húzhatnánk elő tarsolyunkból, mint az oroszok. Ezzel szemben az orosz irodalom nélkülöz egy apróságot, de ez oly gyönyörű és istennek tetsző, hogy, erősen remélem, árva irodalmunkat a parnasszusra segíti: az önzetlenség, az igazi, őszinte és kitartó munka, valamint a saját nemzet szeretete. Kétlem, hogy akadna ebben a hatvanmilliós orosz birodalomban annyi őszinte hazafi, mint akárcsak Prágában: a gazdagság az emberek megrontója...³ Itt Havlíček a probléma lényegére tapint, azaz a valóság és a látszat, az igazság és a mímelés, az elmélet vagy propaganda és a gyakorlat közti különbségre. Az Oroszországról szóló könyvek jobbára csak arról írnak, minek kellene lennie vagy mi lehetne, mint arról, hogy mi van. Az elmélet és a gyakorlat közti valódi különbséget senki más nem értheti meg, csak az, aki Oroszországban volt...⁴ Ugyanebben a levelében a következő mondat alatt (Az egész helyzetet körülbelül így lehetne lefesteni) Havlíček rajza látható: egy felemelt kéz korbácsot tart. A levél így folytatódik: Ki kit. Itt semmilyen törvények nincsenek, mindenki vagy férfi vagy úr, mindenki, aki németesen öltözködik, azt mondja az orosz népviseletben járónak: „te”... Az úri parasztok a barmok után az elsők ez ország urainak sorában... Oroszországban Havlíček, ő mondja így, a legszívesebben angol paripa szeretne lenni. Nem érti, miért kellene a bécsi abszolutizmust orosz autokráciára cserélnie. A felsőbb orosz osztályok önzésétől, erkölcstelenségétől, bezártságától, egykedvűségétől, s a csinovnyik bürokrácia tehetetlenségétől visszariadva Havlíčeknek a muzsikkal kellene rokonszenveznie, mint ahogy eleinte rokonszenvet is érez iránta, míg csak meg nem ismeri az orosz falu rettenetes elmaradottságát, szánalmasságát, sőt romlottságát. Havlíčeket különösen a hazafiasság orosz formája sérti: Úgy gondolom, a magam hülye esze szerint, hogy a hazát szeretni annyi, mint rááldozni pénzemet, munkámat, örömömet, becsületemet stb., és nem folyton arról pofázni és világgá kürtölni, hogy otthon minden jobb, mint másutt, hogy az összes többi nemzet semmi a szent Oroszhonhoz képest... Ne feledje, kérem, hogy ez a nagy orosz birodalom Kitajjal határos, s hogy Isten bölcs elrendezéséből nincs e földön semmilyen törés, hanem mindenütt szépen szabad átmenetek vannak, a kásától az acélig, a bolhától az elefántig, Micheltől Lessingig stb. stb. stb. S mivelhogy Kitajban a mai napig is nagy az apátia, a megcsontosodás, a butaság és egyéb erények: tehát nincs másként ez másutt se stb.⁵ Ami aztán az orosz pánszlávizmust illeti, az alábbi két részlet magáért beszél: Bárcsak hallhatná Bogyjanszkijt, amint cseh történelmet ad elő: még soha nyíltan nem hallottam úgy ex katedra Huszt dicsérni, mint itt. Az oroszok már sokkal jobban felhasználták a szlávságot, mint mi: azt mi találtuk ki, s most kiszáradt a torkunk, ők viszont, noha nem értenek hozzá, már alaposan megfejték. Így például egyféle büszkeséggel és örömmel veszik ki részüket a mi dicső cseh történelmünkből, azzal bosszantják a németeket, hogy a szlávok (azaz mi, szegény csehecskék) hamarabb találták ki a reformációt, mint a németek, s erről úgy beszélnek, mintha azok ők lettek volna, holott akkor még makkot zabáltak. Ugyanígy dicsekednek azzal, hogy a szlávoknak (azaz megint nekünk, szegény csehecskéknek) hamarabb volt alkotmányuk, mint a németeknek, miközben a cseh alkotmány idejében a cár kedvtelésből medvéket eresztett rájuk a Kremlből! Hát láthatja, miként van ez: az egyiké a nyárs a másiké a sütés. Nincs nagyobb hencegés, mint szent Oroszhonban! Figyelje meg, hogy egyszer, amikor megint divatba jönnek a forradalmak, az oroszok elkezdenek dicsekedni: Mi, szlávok (azaz a lengyelek) nagyon tudunk forradalmat csinálni! Mi, szánalomra méltó csehek, akik fáradságosan építettük fel a reformációt és az alkotmányt, s akik annyit szenvedtünk mindkettő miatt, még most sem tehetünk róluk említést sem, nem hogy dicsérhetnénk: s az orosz urak, akik még a maltert sem adogatták, úgy beszélnek erről, mintha maguk lettek volna az építők...⁶ S egy hónappal később, oroszországi tartózkodásának vége felé: Most leginkább a délszlávokkal rokonszenvezem, s remélem, hogy akkor is rokonszenvet fogok irántuk érezni, ha innen hazatérek. A lengyelekkel és az oroszokkal nem akarok semmit. Ez azonban sub rosa csak a magánvéleményem, s csakis néhány év elteltével lesz bátorságom nyomtatásban is azoknak az uraknak a képéhez vágni s ez ellen az egész Kollár-eszme s a szlávság ellen fellázadni. Abban a helyzetben vagyok ugyanis, s kedvem lenne bebizonyítani, hogy az oroszok és mutati mutandis a lengyelek nem testvéreink, ahogyan hívjuk őket, hanem nemzetiségünk sokkal nagyobb és veszélyesebb ellenségei mint a magyarok és a németek. Nyelvüket és irodalmukat ugyan használhatjuk, de a velük való urambátyámozást el kell felejtenünk. így ennek rossz vége lesz!⁷ Nem tudhatom, emlékeznek-e a jugoszlávok, lengyelek és csehek Havlíčeknek ezekre a száz évvel ezelőtti szavaira ma, 1948-ban, amikor is feladatul kapott kötelességük azt harsogni, hogy a szabadságot egyes egyedül nemes Védelmezőjüknek köszönhetik, s hogy sem maguk, sem más e szabadságért nem tett semmit! Akár emlékeznek, akár nem, Havlíček e helyt a nemzetpszichológia mesteri példáját nyújtja, szinte prófétaként jövendöl. Nem csoda hát, ha személyében az oroszok leendő nagy cseh szatirikusát és jellemmagyarázóját tiszteljük. Végezetül pedig csodálatos, miként volt képes kitapintani az orosz pánszlávizmusban a bűn gyökerét: elegendő, ha Obrazy z Rus c. könyvében elolvassuk „A pravoszlávság ünnepe” című fejezetet, s kiegészítjük a „Szent Vlagyimir megkeresztelése” című szatirikus költeménnyel; amikor megállapítja, hogy azokban az országokban, ahol másféle nemzeti vallás uralkodik, sohasem fejlődik ki oly szerves összenövése államnak, nemzetiségnek és hitnek, mint ahogyan azt a pravoszlávságnak ez az ünnepe szemlélteti, akkor egy csapásra megvilágosodik előttünk az eloroszosított pánszlávizmus lényege: a faji-nemzeti eszme politikai és egyházi autokratizmussal való megfertőzöttsége, a nacionalista, állami és vallási misztika szentháromsága. Ám ez már egy másik fejezet! Figyelmünk tovább kísérhetné Havlíčeket haza, Csehországba, s figyelhetnénk azt a tizenkét évet, ami még életéből hátra van: első, 1845-ben írt kritikáját Tyl Poslední Čech c. művéről, melyben első ízben állította fel az aktív munka-hazafiság tételt szemben a szentimentális könny-hazafisággal és a patetikus történelmi emlékezésekkel; újságírói ténykedését a Národní novinyben és a Slovanban, melynek során megalapozza a cseh politikai újságírást; szerepét 1848-ban és a Szláv Kongresszuson; becsületes harcát a reakcióval szemben, 1851 februárjában történt letartóztatását, brixeni száműzetésében született verseit, 1855-ös visszatérését és a brixeni szenvedések miatti 1856. évi halálát. Mindez egységet alkot, s egy liberális demokratizmus programjának a pánszlávizmussal és az orosz monarchia univerzalizmusával szembeni továbbfejlesztése: az abszolutizmus és a bürokratizmus kritikája; az alkotmányosság, a jogbiztonság, a szociális fejlődés és a nemzeti autonómia népszerűsítése; Havlíček harca a kétféle erkölcs s a cél szentesítette eszközök politikája ellen; szabadságeszménye, mely felé a műveltségen, állampolgári hűségen, nemzeti öntudaton, nemzeti erkölcsösségen át, nem pedig forradalommal vezet az út; új, romantika- és mítoszellenes nemzetfelfogása, melyben a hazafiasság csupán a demokratikus eszme alkalmazása, s abból ered: szerinte éppen a demokrácia az, ami a nyelvi jogok garanciáját vonja maga után, s az alkotmányban foglalt ígéretnek nem csak állampolgári szabadságot kell eredményeznie, egyben a nemzeti fejlődés szabadságát is. Havlíček Slovan a Čech című hírhedt cikke a Národní noviny 1846-os számában felkavarja s eloszlatja a Kollár-féle pánszlávizmus ködeit, mégpedig határozottan a cseh jövő érdekeit szem előtt tartva: a szlávok már nem néhány törzs és nyelvjárás alkotta nemzet, hanem sajátos nemzetek egész sora, eltérő kultúrával, sorssal és küldetéssel, ráadásul Havlíček a köztük lévő rokonsági viszonyban sem hisz (oroszok és lengyelek!). Elutasítja azt a nézetet, mely szerint a szláv nemzeteknek lehetőségük vagy szükségük lenne feladni nemzetiségüket, nyelvüket és jövőjüket valamiféle pánszláv nemzeti integráció nevében, mely valószínűleg csupán egy univerzális orosz monarchiát jelentene. Benne pedig Havlíček nemzetét fenyegető halálos veszélyt lát, s a cseheket egyes-egyedül a délszlávokkal való politikai és kulturális együttműködésre buzdítva, az igazságos Ausztria mellett száll síkra, mely nemzetiségünk és az illír nemzetiség megmaradásának legjobb garanciája, olyan európai boulevard, mely az orosz expanzió útját keresztezi. Ugyanakkor Havlíček hite az osztrák monarchia és a csehek együttműködésében 1849 májusában meg kellett, hogy rendüljön, hiszen ez a monarchia a magyar szabadságharc elfojtására éppen ennek az Oroszországnak a hadseregét hívta segítségül, elárulva ezzel a nemzeteinek adott alkotmányos ígéreteit: ezért az árulásért maga Havlíček is az életével fizet. Ám történjék akárhogy is, az 1846 és 1849 közötti években még bízik az igazságos Ausztria európai küldetésében, ezt az igazságosságot a birodalom föderalizálásában látja, s e birodalom átváltozása autonóm nemzetek szövetségére szerinte egyaránt egzisztenciális garancia mind e nemzetek, mind Ausztria, nemkülönben pedig Európa számára. Ennek a programnak ausztroszlavizmus a neve. Egyszerre irányul a pánszlávizmus és a pángermanizmus ellen. Olyan ajánlat volt ez, amelyet a monarchiabéli felvilágosult szlávok tettek a Habsburg Monarchiának, s mely megmenthette volna ezt a monarchiát. De ezzel már Palackýnál tartunk, mert amennyiben Havlíček volt Csehországban az ausztroszlavizmus nagy propagátora, a tulajdonképpeni értelmi szerző Havlíček politikai mestere, a csehszlovák nemzet első politikai vezére és történésze, František Palacký volt.

František Palacký! Mond-e még 1948-ban, Európában valamit is ennek az okos patriarchának a neve? Ez a történész és kultúrbölcselő, nemzetének tudósa és politikai „atyja” többet ért száz év távolságából és mélyéből a huszadik század európai nemzeteinek sorsából, mint kortársaink. Megjósolta nekik balsorsukat. Óva intette őket. Történelmi intuícióját, okfejtésének bölcsességét, tanácsainak meggyőző erejét egyre csak csodálhatjuk. S hagytuk-e magunkat, mi, földijei, utasításai által befolyásolni? Ismerte-e őt kielégítően Európa, s elgondolkodott-e? Eszébe jut-e ma valakinek is, hogy tanácsot kérjen tőle abban a felfordulásban, amely ellen ő küzdött? Ő a modern európai politikai gondolkodás egyik legfigyelemreméltóbb klasszikusa. De a tények, a száraz tények beszédesebbek lesznek minden dicséretnél és sajnálatnál. íme. A legérthetőbb hangon szólnak a ma Európájához és a máról, anélkül, hogy magyarázatot kellene hozzájuk fűzni. Mindegyik újságíró tudja, hogy Palacký az „ausztroszlavizmus” feltalálója. Valamennyi lexikon elmagyarázza, hogy az ausztroszlavizmus az osztrák monarchia átépítésére irányuló terv (jobban mondva olyan terv, mely a közép-európai és a Duna-térség politikai átszervezését, a térség kis nemzetei létének rekonstrukcióját célozza), s hogy Palacký 1848-ban a bécsi országgyűlésnek terjesztette elő, amely, a liberális európai forradalom terhe alatt a Habsburg Monarchia új alkotmányát kellett volna, hogy megfogalmazza, s hogy ezzel Palacký a maga és a cseh nemzet nevében visszautasította részvételét a Német Birodalom 1848. április 11-i frankfurti nemzetgyűlésén. Ugyanez a nemzetgyűlés (a politikai pángermánizmus első modern manifesztációja!) akarta beolvasztani a Nagynémet Szövetségbe a Habsburg Monarchia országait is, köztük két szláv nemzetet, a csehet és a szlovént. Íme azonban, Palacký levele, mely Közép-Európa két nagy problémáját, a pángermanizmust és a pánrusszizmust örök időkre egyformán veszélyesnek ítéli meg, s mely a Duna mente és Európa békéjének és konszolidációjának egyedül lehetséges megoldását kínálja:

P. P.

Mélyen tisztelt uraim, folyó év április 6-án kelt levelük, melyben megtisztelésüket kifejezve Frankfurtba hívtak, hogy ott részt vegyek az önök, elsősorban a német nemzetgyűlés mielőbbi összehívására irányuló tanácskozásán – éppen ma érkezett meg a postámmal. Kellemesen meglepett benne annak a maradéktalan s tartós bizalomnak a jele, melyet a Német Birodalom legjelesebb gondolkodói tanúsítanak irántam: mivelhogy a „német hazafiak” gyűlésére szóló meghívással ők maguk mentik fel személyemet az alól az éppoly igazságtalan, mint unos-untalan rám nehezedő vád alól, miszerint valaha is a német nemzet ellenségének mutattam volna magam. Az őszinte hálaérzet, nemkülönben e kiváló gyülekezet fennkölt nyájasságának és igazságosságának elismerése kötelez arra, hogy nyíltan, bizalommal, közvetlenül, semmit sem eltitkolva válaszoljak.

Az Önök meghívására, uraim, sem személyesen nem tudok elmenni, sem helyettem más „megbízható hazafit” küldeni nem tudok. Engedjék meg, hogy ezennel a lehető legrövidebben előadjam Önöknek ennek okait.

Összejövetelük célja, hogy létrehozzák a jelenlegi hercegségek szövetsége helyett a német nemzet szövetségét, valódi egységet teremtsenek a német nemzeten belül, megszilárdítsák a német nemzeti érzést, s ezáltal kiterjesszék a Német Birodalom hatalmát és erejét. Bármennyire tisztelem is ennek a szándéknak az igyekezetét s kiváltó érzéseit, s éppen, mert tisztelem őket, az összejövetelen semmiképp nem vehetek részt. Én nem vagyok német, legalábbis nem érzem magam németnek, s egyszerű, vélemény és akarat nélküli akadékoskodóként bizonyára önök sem akartak magukhoz invitálni; minek következtében Frankfurtban vagy titkolnom kellene érzéseimet s alakoskodnom kellene, vagy, ha sor kerülne rá, hangosan tiltakoznom. Az előbbihez túlságosan őszinte és egyenes beszédű vagyok, az utóbbit illetően pedig nem vagyok kellőképp szemtelen és tekintet nélküli; nem venném ugyanis a lelkemre, hogy ellentmondó hangokkal zavarjam az egyetértést és az összetartást, amit nemcsak a saját házamban, hanem a szomszédoméban is örvendetesnek s kívánatosnak tartok.

Cseh vagyok, a szlávok közül való, s mindazzal a csekélységgel, amim van s amit tennem adatott, teljesen s mindörökre nemzetem szolgálatába léptem. Bár kicsiny ez a nemzet, de emberemlékezet óta egyedi és önmagává váló; uralkodói korszakok óta részt vettek a német hercegek szövetségében, maga a nemzet azonban sohasem tartotta magát a német nemzet részének, minthogy mások sem tartották annak egyetlen században sem. Csehország kapcsolata előbb a szent Német Birodalommal, majd a Német Szövetséggel sosem volt egyéb puszta haszonbéri viszonynál, s ezt sem a cseh nemzet, sem a cseh rendek nem voltak hajlandók sem tudomásul, sem figyelembe venni. A tények ilyetén állását éppoly jól ismerik a német történelem szakértői, mint jómagam, s amennyiben bárki is kételkedne még benne, felajánlom, hogy ha eljön az ideje, teljes s nyilvánvaló bizonyosságra vezetem. Még ha teljes igazságként ismernék is el, hogy a cseh korona valaha is hűbéri viszonyban állt a Német Birodalommal (amit viszont a cseh sajtó emlékezet óta tagadott), egyetlen valamire való történelemtudósnak sem jutna eszébe, hogy, a belügyeket tekintve, kétségei merüljenek fel a cseh kormány és az ország hajdan volt szuverenitását illetően. Az egész világ tudja, hogy a német császároknak, ami rangjukat érzékenyen érinti, a kezdetektől fogva elég kevés dolguk akadt a cseh nemzettel, hogy sem Csehországban, sem a csehek fölött nem rendelkeztek törvényhozói, sem ítélkező, sem végrehajtó hatalommal; hogy sohasem volt joguk az ország népéből hadsereget toborozni vagy bármilyen haszonbért szedni; hogy a cseh föld a cseh korona alá tartozó területekkel együtt sohasem számított a valamikori tíz német tartomány egyike részének sem; hogy a birodalmi kamara ítélkezése Csehországra sohasem vonatkozott stb., hogy tehát Csehországnak a Német Birodalommal való mindeddigi viszonya nem értelmezhető egy nemzetnek egy másik nemzettel való kapcsolataként, hanem uralkodó s alattvaló kapcsolataként. Amennyiben viszont arra mutatkoznék igény, hogy az eddigi, hercegek közti szövetség fölött maga a cseh nemzet egyesüljön magával a német nemzettel, akkor ez egy teljesen új követelés, mely minden történelmi jogi alapot nélkülöz, s melynek én eleget tenni nem érzem magam feljogosítva, amíg ehhez határozott és érvényes mandátumot nem kapok.

A másik ok, mely az Önök tanácskozásán való részvételemben akadályoz, hogy – aszerint, ami az önök szándékairól és terveiről eddig nyilvánosságra került – önök elkerülhetetlenül egy végleges elgyengülés felé haladnak, sőt lehetetlenné teszik Ausztriát s a birodalmat magát, azt a birodalmat, melynek megőrzése, integritása és megerősítése nemcsak az én nemzetemnek, hanem Európa egészének nagy és fontos feladata, magáé az emberiségé és a műveltségé. Kérem, hogy e röviden e téren is kegyeskedjenek meghallgatni.

Önök tudják, uraim, mely hatalom uralja a földteke keleti felének teljes egészét; tudják, hogy ez a hatalom mára már óriási nagyságúra növekedett, minden egyes évtizeddel nagyobb mértékben erősödik s hatalmasodik, mint amennyire ez a nyugati országokban lehetséges; hogy lényegét tekintve ellenáll mindennemű támadásnak, s ezzel már rég veszélyessé vált a szomszédai számára; s noha még éjfélkor is tárva vannak kapui, mégis mindig, természetes ösztönből fakadóan, különösen dél felé kémleli az új terjeszkedés lehetőségeit; hogy minden lépésében, melyet ezen az úton haladva tesz még a jövőben, a futás veszélye rejtőzik, az egyre gyorsabb futásé, melynek célja egy univerzális birodalom kiötlése és megteremtése, ami pedig mérték és határ nélküli, áttekinthetetlen és kimondhatatlan rossz szerencsétlenség, melyet jómagam, testben s lélekben is szláv, a legkevésbé sem kívánnék az emberiségnek, még akkor sem, ha ez a birodalom szlávnak mondaná magát. Éppoly jogtalanul, ahogy a németek szemében a németek ellensége vagyok, sokan engem az oroszok ellenségének neveznek és tartanak. Egyáltalán nem, mondom hangosan s érthetően, nem vagyok az oroszok ellensége; ellenkezőleg, örömteli együttérzéssel figyelem e nagy nemzet minden lépését, melyet természetes medrében tesz a kultúra terén: ám ugyanakkor a nemzetemhez fűződő forró szeretetem ellenére mindig is többre tartom az emberi és a tudományos többletet, mint a nemzetit, ebből kifolyólag egy univerzális orosz birodalomnak, akárcsak mint puszta lehetőségnek sincs nálamnál elszántabb ellensége s ellenzője; nem azért, mert az a birodalom orosz lenne, hanem azért, mert univerzális lenne.

Önök tudják, hogy Európa délkeleti térfelén, az orosz birodalom határa mentén számtalan, eredetét, nyelvét, történelmét és erkölcseit tekintve különböző nemzet él – szlávok, románok, magyarok és németek, a görögökről, tatárokról, albánokról nem is beszélve, melyek közt önmagában egyedül egyikük sem elég hatalmas ahhoz, hogy túlontúl erős keleti szomszédjának a jövőre nézvést is érdemben ellen tudjon állni; ilyesmire csak akkor lesznek képesek, ha szoros és szilárd kötelék tartja majd őket össze. Ennek az elengedhetetlen nemzetköteléknek az igazi éltető ereje a Duna; központi hatalma nem térhet el a folyótól, ha valóban meg kíván maradni. Nyilvánvaló, ha már régóta nem lenne Ausztria, Európa s a humanitás érdekében mihamarabb azon kellene fáradoznunk, hogy létrejöjjön.

De vajon miért láttuk ezt az államot, mely természete s történelme folytán Európát lett volna hivatott védelmezni a mindenféle ázsiai elemmel szemben, miért láttuk a kritikus pillanatban esendőnek s szinte tanácstalannak a bekövetkezett vihart illetően? Azért, mert szerencsétlen elvakultságában már régóta nem ismerte, sőt tagadta saját egzisztenciájának valódi jogi és erkölcsi alapjait, történetesen azt az alapvető követelményt, hogy valamennyi, uralma alá tartozó egyesített nemzet és hitvallás teljes jogegyenlőségben éljen egymás mellett. A nemzetek joga valódi természetjog; a világ egyetlen nemzetének sincs joga követelni, hogy saját előnyére a szomszédja áldozza fel magát, egyetlen nemzet sem köteles a szomszéd javára megtagadni vagy feláldozni magát. A természet nem ismer egyetlen uralkodó vagy éppen szolgai nemzetet. Amennyiben egy – több különböző nemzetet egyetlen politikai egységbe tömörítő – szövetség szilárd és tartós kíván lenni, egyetlen nemzetnek sem lehet oka a legdrágább javai elvesztéséből fakadó félelemre, ellenkezőleg, mindegyiket az a biztos remény kell, hogy eltöltse, miszerint a központi hatalomban védelmet és oltalmat talál a szomszédja esetleges túlkapásaival szemben, s akkor minden ilyen nemzet hozzájárul ahhoz, hogy ezt a központi hatalmat olyan erővel ruházza fel, hogy az említett védelmet sikerrel szolgálhassa. Meggyőződésem, hogy még most sincs késő ahhoz, hogy az osztrák birodalomban határozottan és őszintén kinyilvánítsák ezt az alapvető igazságszabályt, ezt a scara ancorát a hajótörés közepette, s mindenütt szigorúan betartsák: ám minden másodpercért kár, vajha az istenért még egy órát se haboznának ezzel! Metternich nem csupán azért bukott meg, mert a szabadság legnagyobb ellensége volt, hanem azért is, mert ő volt a szláv nemzetek legvaskalaposabb, legesküdtebb ellensége Ausztriában.

Ha tehát tekintetem a cseh határ mögé vetem, természetes és történelmi okok késztetnek arra, hogy ne Frankfurtot, hanem Bécset lássam, s hogy ott ama központot keressem, mely méltán hivatott arra, hogy nemzetem békéjét, szabadságát és jogait szavatolja s védje. Az önök igyekezetéből, uraim, arra következtetek, hogy önök ezt a központot – melynek hatalmától és erejétől én nem csupán a cseh föld megváltását várom – nem egyszerűen, mint említettem, meggyengítve tönkretenni, hanem megsemmisíteni szeretnék. Vagy úgy vélik, hogy Ausztria továbbra is fennmarad, ha megtiltják neki, hogy utódállamaiban semmilyen, a közös frankfurti vezetésnek kényelmetlen katonaságot ne tartson? Úgy gondolják, hogy az osztrák császár még azt követően is autonóm hatalom élén marad, amennyiben arra kötelezik, hogy elfogadja az Önök tanácsának minden fontos törvényét, s hogy ekként az osztrák birodalmi nemzetgyűlés, csakúgy, mint az egyesült királyságok valamennyi országos alkotmánya értelem s hatalom nélküli puszta árnyékká váljék? S akkor majd, ha Magyarország – ösztöneire hallgatva – elszakad, vagy, ami majdnem ugyanaz, önmagát kiváltságosán önállósítja – meg tud-e majd ez a Magyarország, mely a határain belüli nemzetek egyenrangúságáról hallani sem akar, meg tud-e majd maradni szabadon s erejében az elkövetkezendő időkre? Csakis az igazságosnak adatik meg az igazi szabadság és erő. De a Duna menti szlávoknak, románoknak, s maguknak a lengyeleknek egy olyan állammal való szövetsége, melynek vezérelve, hogy előbb magyarnak kell lenni, s csak aztán embernek, szóba sem jöhet; annál kevésbé egy kényszerű szövetség! Európa üdvösségéért Bécsnek nem szabad elbuknia, mert provinciális várossá válnék! Ha pedig maguk a bécsiek azok, akik az Önök Frankfurtját szeretnék a maguk fővárosának, csak sajnálkozhatunk fölöttük: Uram, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek!

Végezetül a harmadik okról is számot kell adnom, amiért nem vehetek részt az önök tanácskozásán: minden olyan eddigi tervet ugyanis, amely nemzeti alapon kíván új rendszert bevezetni a Német Birodalomban, megvalósíthatatlannak és hosszú távon tarthatatlannak tartok, feltéve, ha nem kívánnak élet és halál igazi orvosi eszközéhez – ez alatt a Német Köztársaság kikiáltását értem – folyamodni, még ha csak az átmeneti jelleg szándékával is. A korlátolt hatalmú hercegségek és a teljhatalmú nemzet közötti hatalommegosztás valamennyi eddig kipróbált receptje a falanszter-elméletet juttatja eszembe, mely szintúgy azon az alapvető szabályon nyugszik, hogy azok, akiket érint, akként viselkednek majd, mint a számtanban a számok, s hogy semmilyen más értelemre nem törekszenek, mint amilyet az elmélet ír elő nekik. Lehet, hogy véleményem nem megalapozott, hogy meggyőződésem téves – őszintén megvallva, magam is azt kívánom, hogy így legyen –, de ez a tényleges meggyőződésem, s ettől az iránytűtől egyetlen pillanatra sem válhatok meg, ha e viharos időkben nem akarok segítség híján elmerülni. Ami a Német Birodalomban való köztársaság felállítását illeti, ez az ügy teljesen kívül esik hatáskörömön, úgyhogy az erre vonatkozó véleményemet elő sem adom. Ellenben az osztrák birodalom határától kezdve minden köztársaságra vonatkozó gondolatot elszántan és határozottan vissza kell utasítanom. Képzeljenek el egy sok köztársaságra és miniállamra osztott osztrák birodalmat – milyen bájos alap egy univerzális orosz monarchiához!

Végezetül, hogy lezárjam e hosszúra nyúlt, ám csak hirtelen papírra vetett levelem, röviden hangot kell adnom annak a meggyőződésemnek, hogy aki Ausztriának (s vele együtt Csehországnak) a Német Birodalomhoz való nemzeti csatlakozását követeli, az ezektől öngyilkosságot követel, melynek semmi erkölcsi vagy politikai értelme nincs; ugyanakkor viszont annak a követelésnek, hogy Németország csatlakozzék az osztrák birodalomhoz, azaz hogy társuljon Ausztriához a fentebb említett feltételek mellett, sokkal jelentősebb értelme van. Ha viszont ez sem felel meg a német nemzeti érzésnek és gondolkodásnak, nem marad más hátra, mint hogy mindkét hatalom, az osztrák és a német birodalom is, egyenjogúan rendezkedjék be egymás mellett, eddigi köteléküket örök védelmi és dacszövetségre cseréljék, s ha mindkettejük országos érdeke úgy kívánja, kössenek egymással akár vámuniót is. Minden olyan eszköznek, amely az osztrák birodalom önállóságát, egységét és fejlődését, különösen kelet felé, nem veszélyezteti, mindenkor kész vagyok segítő kezemet nyújtani.

Fogadják, uraim, őszinte tiszteletem s odaadásom.

Kelt Prágában, 1848. április 11-én

Ez Palacký ausztroszlavizmusának első lényeges megfogalmazása. Láthatjuk alapvető politikai és kulturális vonzatait; miről is van szó tulajdonképpen? Arról, hogy meg kell menteni Közép-Európát, a Duna-völgyi kis nemzeteket, s tágabb értelemben egész Európát – a kettős veszéllyel, a pángermanizmussal és a pánszlávizmussal szemben. Nehéz megmondani, melyiktől viszolyog Palacký jobban, attól a pángermanizmustól, amelyet a Frankfurtban országgyűlésező németek hirdettek meg éppen, vagy a pánszlávizmusnak attól a változatától, amelyet időközben a Kollár-eszmék öltöttek magukra Oroszországban. Figyelmeztetése egy mérték és határ nélküli, áttekinthetetlen és kimondhatatlan rossz szerencsétlenség – egy univerzális orosz birodalom lehetőségére határozottan politikai előrelátása becsületére s az ő szláv demokrata voltának politikai tisztességére vall. A közép-európai nemzetek a pángermanizmussal és a pánrusszizmussal szemben egyedül kötelékben egyesülve vehetik fel a harcot: ez az osztrák állam jusztifikációja. Ugyanakkor ez is csak nemzetiségi igazságosság esetén maradhat fenn, s maradhat koherens, azaz az államalkotó nemzetek szabad akaratából, s a demokrata Palacký, a nagy forradalomból nemrég kialakult Európa politikai gondolkodója tisztán látta, hogy a németek által elnyomott csehek, lengyelek és szlovének, valamint a magyarok által elnyomott szlovákok, horvátok és románok Ausztriája nem bizonyul tartósnak: Valamennyi nemzet jogegyenlősége a legnemesebb emberiességhez – isten adta törvény, melyet egyikük sem szeghet meg büntetés nélkül. A Habsburgok Ausztriája nem bizonyult képesnek arra, hogy a cseh politikus felhívásából és tanácsából levonja a szükséges következtetéseket: a mindkét uralkodó fajt jellemző dinamikus egoizmus és nemzeti önzés nem csupán a saját egzisztenciája alapvető előfeltételeinek felismerésében gátolta, hanem igazi, európai történelmi küldetésének felismerésében is. Ausztria nem vált a szabad nemzetek bölcsőjévé, sem az európai nyugati civilizáció bástyájává, nem lett határvonal germanizmus és russzizmus között, mely a két imperializmust szétválasztotta volna. Ez nem Palacký hibája volt: egész politikai élete a megmaradást célzó egyetlen felhívás volt. Kihasználta mindkét lehetőséget a rekonstrukcióra, mely életében Ausztria előtt állt: 1848-ban megfogalmazza ausztroszlavizmusát, Frankfurt elutasításával megmenti Ausztriát, Bécs számára alkotmánytervezetet dolgoz ki, a frankfurti kongresszus válaszaként összehívott prágai szláv kongresszuson az „ausztroszlavizmust” védelmezi: s ott már Ausztria nem volt híján ellenségnek, ott már Bakunyin nyíltan kifejti, hogy a szláv egység, a szláv szabadság és a szláv újjáébredés nem képzelhető el másként, mint az osztrák birodalom megszüntetésével. Amennyiben, globális értelemben, a kongresszus mindkét – Közép-Európa szempontjából egyaránt destruktív és fatális célú – orosz lehetőséget (lehetőséget, melyre elsődleges joga Ausztriának volt), a monarchistát és a forradalmit is elveti, ez nem utolsó sorban Palacký érdeme. A következmények közismertek: az alkotmány-ígéretek eltörlése, az ötvenes évek abszolutizmusának felújítása, a magyar forradalom szétverése, Havlíček deportálása stb. Palacký hű marad a hűtlenhez. A hatvanas évek, az alkotmányosság felújításának évei Ausztriában, a harctereken elszenvedett vereségek kierőszakolta átrendezés ugyanazt a Palackýt találja, ugyanazzal a programmal: föderatív koncepciója legfeljebb annyiban változik, hogy míg 1848-ban a birodalmat etnikai-nemzeti alapon kívánta föderalizálni, ebben az időben inkább az Ausztriát létrehozó hajdani történelmi ország- és államalakulatok szövetségét szorgalmazza. Legjelentősebb politikai munkája, az Idea státu Rakouského 1865-ből származik. A válasz ezúttal is ismert: az 1866-os osztrák–magyar „kiegyezés”, mely a birodalom szlávjainak felét a németeknek, másik felét a magyaroknak veti oda. Palackýnak már nincs miért Ausztria igazságosságában hinnie. Ekkor a birodalom bukását jövendöli: a jóslat beteljesedett!

Erről az ausztroszláv koncepcióról, mely a pángermanizmustól és pánszlávizmustól elhatárolódó közép-európai kis államok és nemzetek kényszerű szövetségét jelenti, olykor azt állítják, hogy nem volt egyéb, mint gyakorlati megfontolás, politikai-időbeni konjunktúra. Ilyen értelemben nyilatkozik maga Eduard Beneš is, 1944-ben megjelent könyvében, az Úvahy o slovanstvíben: Ez kifejezetten politikai doktrína volt, nagy filozófiai és erkölcsi, történelmi vagy etnikai elméletek nélkül.^8. Semmi sem igaz kevésbé, s Beneš e helyt alkalmasint bagatellizálja Palacký koncepciójának jelentőségét, mintha az csupán egyike lenne az egyaránt lehetséges koncepcióknak, hogy ezzel a sajátját védje, melyet egyébként Palackýból eredeztet, s mellyel újfent a Palacký-mintát kívánja megközelíteni (a Kisantanttal, a balkáni egyezménnyel, legutóbb pedig a háború során a Lengyelországgal való föderáció-kísérlettel): mert ezzel együtt a Palacký-eszmék megvalósítója és örököse kívánt lenni, érezte Palacký koncepciójának mély és egyedülálló helyességét, s a különbséget, ami e koncepció s az e koncepcióból őáltala gyakorlatilag megvalósított között tátongott, saját hibájának, nem pedig Palackýénak tartotta. A valóságban Palackýnak a Pánrusszia és a Pángermánia közötti Duna menti Közép-Európa-koncepciója e koncepció megalkotója egész politikai és tudományos életének műve, Palacký még 1849-es sikertelensége után is hű marad hozzá, egyéni politikai pályája végével bezárólag, tehát semmiképp se ideiglenes politikai konjunktúráról van szó. S nemcsak ez: Palacký cseh nemzetitörténelem-felfogása, de még az általánostörténelem-filozófiája is az ausztroszlavizmus koncepciójával párhuzamosan formálódott, azzal függ össze, mindkettő ugyanannak a gondolatnak a szerves része. Rendkívül fontos, hogy Palackýnak ebben a két imperializmus közé határt vonó, kis és közepes Duna menti nemzetek demokratikus unióját célzó elméletében Palacký politikai-kulturális gondolatvilága központi eszméjét tiszteljük. Ez az elmélet végül is teljesen egybevág a cseh nemzeti történelem jelentőségének általa vallott koncepcióval, hiszen e jelentőséget saját kicsiny nemzetének a németséggel való időtlen harcában látja, a szellemnek a durva erővel vívott küzdelmében, hiszen egyre csak arra emlékeztet, hogy bármikor győztünk is, ez mindig a szellem túlerejének volt köszönhető, semmint fizikai hatalomnak, s bármikor alulmaradtunk, ezért mindig az elégtelen szellemi tevékenység, erkölcsi rendíthetetlenség és bátorság volt a felelős. Vagy nem azt mondja, hogy a nemzeti lét – különösen egy kis nemzet esetében – tartós védelmének egyetlen módja: a szomszédokénál erkölcsileg magasabb nemzeti ideálok? Nagyobb a tét: ha nem emelkedik szellemünk és nemzetünk szelleme a szomszédainkénál magasabb és magasztosabb tevékenység légkörébe, nemcsak hogy nem jutunk tisztes helyhez a nemzetek sorában, de végül még természetes helyzetünket sem tarthatjuk meg. Ugyanakkor síkra száll amellett, hogy a cseh nemzet megkapja azt a magától értetődő lehetőséget és alkalmat a szomszédjaival való versengésben, mely lehetőség neve: szabadság. Vagy, teljesen logikusan, nem éppen a huszitizmust s főként a csehtestvériséget tekinti a cseh nemzeti történelem csúcsának, merthogy általuk a lelkiismereti szabadságért folyó történelmi harc élére kerültünk, s Isten földi királyságának megteremtésén fáradoztunk, e kis nép kicsi történelmének egyetemes emberi küldetést és értelmet adva? S ami általában véve az emberi fejlődés értelmét illeti, erről nem azt állítja-e a humanista és csehtestvér Palacký, hogy a vallásban rejlik? A katolicizmustól a reformációig, s onnan Kantig és tovább, Palacký az emberiség vallásos életének fejlődését – melyhez a szabadon vizsgáló és folytonos emberi értelem elvét rendeli – az evolúció belső területének tekinti. Az erkölcsi illetékesség az a kritérium, mellyel a történelmi eseményeket méri. A történelemfilozófia legmodernebb elméleteit, például Toynbee-ét juttatja eszünkbe, amikor minden emberi mozgás végső céljának, a szellemi élet valamennyi végső célja egységes (azaz tárgyilagos) tartalmának az istenséget tekinti. Ez szerinte egyfajta Istenhez való tartozás és hasonlóság, azaz az isteni természetnek és az isteni lét képének képviselete az emberben.

Amennyiben viszont semmi kétség nem merül fel Palacký általános és nemzeti történelemszemléletének antiimperialista humanizmusával kapcsolatban, szememre vethetik, hogy még mindig hátra van az idős Palacký 1867-es moszkvai útja. Válaszom ennek az útnak a jelentőségét ennek az útnak a valódi értelmére redukálja. Ne feledjük, hogy Palacký az ausztroszlavizmust, mindvégig élete során, mint une planche de salut⁹ ajánlotta az orosz monarchia számára, mint egyedüli lehetséges igazságos politikai formát, melyben Ausztria erkölcsileg és mint állam egyaránt megállja a helyét: s két ízben utasították vissza! Először 1851-ben az abszolutizmus visszaállításával; másodszor, véglegesen, 1866-ban, az Osztrák–Magyar Monarchia új elrendezésével, amikor is a szláv nemzetek ki lettek szolgáltatva az elnemzetietlenítő elnyomásnak: Ausztriában a németnek, Magyarországon a magyarnak. Abban a pillanatban Palacký nem hiszi többé, hogy értelme lenne Bécsnek jóakarattal és jó tanáccsal szolgálni. Nem hiszi, hogy lehet a Habsburgokon segíteni. Keresztet vet a Birodalom jövőjére, arra a birodalomra, mely nem tudja önmagát megváltani, mert nem igazságos és nem érti küldetését. Teljesen világosan fogalmaz: Én, sajnos, most már magam is elvesztettem az Osztrák Birodalom tartós megőrzésébe vetett hitem: nem azért, mintha az nem lenne kívánatos vagy önmagában véve lehetetlen volna, hanem mert a németeknek és a magyaroknak megadatott az uralkodás fölötti hatalom, s vele együtt az egyoldalú faji despotizmus...¹⁰ Ebből ered akkori híres kijelentése: Voltunk (mi, csehek) Ausztria előtt is, leszünk utána is. S ekkor utazik Palacký Moszkvába egy néprajzi kiállításra. Hogy oroszosítsa politikáját? Egyáltalán nem. Olyanok is akadnak, aki valamennyiüknek (a szlávoknak) nem is annyira az összefogását, hanem inkább eggyé válását hirdetik. Azt mondják, hogy a szlávságot előbb „lecsiszolni”, azaz eloroszosítani kellene; az ilyenek pánszlávizmusát inkább „pánrusszizmusnak” kellene hívni. Nincsenek sokan, többségük forró vérű fiatal orosz, azonban valódi szláv lélek híján vannak; köztük, valamint a német és magyar fanatikusok közt semmi különbséget nem látok: mindegyikük bennünket mint nemzetet szeretne megsemmisíteni. S azt felelem nekik, hogy a csehek megszámlálhatatlan és kimondhatatlan áldozatok árán több mint ezer éve nem azért védekeztek és védték meg nemzetiségüket, hogy aztán bármiféle jó szó árán lemondjanak róla... A valóság inkább az, hogy Palacký és a cseh delegáció Moszkvában, a pánorosz szlávizmus tulajdon bölcsőjében, határozottan elutasították mind az orosz, mind pedig a Kollár-féle pánszlávizmust, s szemtől szembe az oroszokkal kinyilatkoztatták a szláv kölcsönösség számukra egyedül lehetséges gondolatát: egy demokratikus és humánus lehetőséget, mely teljes körű egyenlőséget, politikai és kulturális önállóságot tételez fel az egyes szláv nemzetek közt. Ám akkor minek kellett egyáltalán Oroszországba utazni?

Palacký egyszerűen azért megy Oroszországba, mert nem hisz Ausztria megreformálásában, mert – indokoltan vagy alaptalanul – hiszi, hogy II. Sándor Oroszországa, mely az idő tájt törölte el a jobbágyságot (1860), új, demokratikus útra lép, melyen a cseh népnek nincs mitől félnie (mindig is különbséget tett orosz nemzet és kormány közt, a nép és a szamogyerzsava imperializmusa között), s végezetül ugyanezért, ugyanebben az évben (1867) utazik Párizsba a világkiállításra! Lehetetlen ugyanis egy keleti útról gondolkodni egy nyugati út fontolgatása nélkül. Annál kevésbé, mert a csehek már 1868-ban az ausztriai nemzetiségi viszonyokat taglaló memorandummal fordulnak Napóleon császárhoz, akinek olaszországi politikája a nemzetek szabadsága védelmezőjének színében tünteti fel őt. E folyamat természetes következménye a cseh országgyűlés nevezetes, 1871. évi tiltakozása Elzász és Lotaringia poroszországi annexiója ellen. Nem moszkvai útról van tehát szó, hanem moszkvai és párizsi utakról! A Habsburgok igazságossága fölötti elkeseredésében Palacký egyszerűen Európa elé terjeszti a cseh ügyet. Ez a tulajdonképpeni lényege utolsó politikai tetteinek, s magyarázata politikája utolsó stádiumának. Tegyük hozzá, hogy Palacký humanista, s hogy szilárdan hisz az erkölcsi és a politikai általános emberi integrációban. II fait purement et simplement appel a l’Europe. II rapelle de la décision de 1866 ą la communauté civilisée.¹¹ Figyeljük meg alaposan, hogy 1914 és 1918 között Masaryk nem tesz semmi mást, mint hogy – magát a csehszlovák felszabadulás két útirányát is: Párizs és Oroszország – Palacký gesztusait utánozza. Ha Masaryk valamiben is Palacký örököse (mint ahogy mindig állította), akkor nyilván amiatt az, hogy állandóan hangsúlyozta, hogy a cseh kérdés Európa kérdése, egész Európa ügye. Ez mindmáig igaz, Európának ezt tapasztalnia kellett, s ma is tapasztalja, még ha keserűen is. Távol attól, hogy áttérjen a pánszlávizmusra, Palacký tehát 1867-ben moszkvai és párizsi útjával a tál figyelmesnek nem mondható világnak kimondja utolsó jóslatát és figyelmeztetését: Tua res agitur in Bohemia.¹² Európa sorsa Csehországban állandó enjeu.¹³ Bismarck úr sem vélekedett másként, mikor azt mondta, hogy aki Csehország ura, az Európa ura. Európának van oka rá, hogy ezt ma újfent tudatosítsa!

Jegyzetek

1. „villámcsapás"

2. Barátjához, Záphoz írt levele (1844. április 30.)

3. Ugyanahhoz (1843. május 1.)

4. Ugyanahhoz (1844. január 16.)

5. Ugyanahhoz (1843. október 24.)

6. Ugyanahhoz (1844. április 29.)

7. Ugyanahhoz (1844. május 25.)

8. Benes, E.: Úvahy o slovanství. London 1944., 39. o.

9.  „végső menedéket"

10. Utószó a Radhost 1872-es kiadásához

11. „Tisztán s egyszerűen Európáért kiált. A művelt társadalmat az 1866-os döntésre figyelmezteti.”

12. „Csehországban a te dolgodról van szó."

13. „tét"

(folytatjuk)