Kalligram / Archívum / 1994 / III. évf. 1994. július–augusztus / Egy civil naplója: Párizs, 1968 május

Egy civil naplója: Párizs, 1968 május

Május 25. szombat

„Jöjj el szabadság, te szülj nekünk rendet, jó szóval oktasd, játszani is engedd szép okos fiadat” – Na, mit szólsz, József Attila, a forradalom lázában égő Párizshoz?

A napokban, Párizsban megrendezett észak-vietnami–amerikai tárgyalások előestéjén az információs miniszter a televízióban felkérte az egyetemistákat a rend megtartására, hogy a francia főváros a béke fővárosa lehessen.

Tegnap este 9-től hajnali fél 4-ig hallgattuk a rádióban a Quartier Latinből a „helyszíni közvetítést”. Este 11 óra felé az offenzív gránátok bevetését már ágyúzásnak véltük. Ma reggel 9-kor elindultunk megnézni a csatateret a Latin negyedben. A boulevard Saint Michel táján szétdobott barikádok mindenütt: a rendőrség útkaparó gépekkel tolta félre a felszedett utcakövekből, kidöntött platánfákból, felborított kocsikból, szemétrakásokból összehordott sáncokat. Az éjszakai könnyfakasztó bombák még most is elviselhetetlenné tették a levegőt. A Cluny múzeum kerítése kibontva: végre be lehetett menni megnézni a római termákat. Sokan bent sétáltak, nézelődtek, tanácstalanul álldogáltak. Semmi újat nem találtak ahhoz képest, amit kívülről mindennap láthatnak. Kíváncsiság kielégítve!

Szokatlan májusi, ködös szemerkélés. Több lármázó, vitatkozó csoportosulásba furakodtunk be. Meglepett, megszeppent kispolgárok, munkások, családanyák, rendőrök vitatkoztak a diákokkal, a pillanatnyilag sztárként szereplő és viselkedő „felkelőkkel”. Vitatkoztak, azaz mindenki fújta a magáét. Egy rendőr megjegyezte, hogy 1956-ban Budapesten tankokat vetettek be a civil lakosság ellen. „Oh la-la, hol van innen Budapest!...”

A Sorbonne főépülete felé mentünk: alig akartak beengedni a karszalagos őrök; közöttük szomorúan fedeztem fel nem egy clochard-t, csavargót, akiket Sorbonne terén szoktam látni padon vagy földön „lakni”. Most karszalagos őrök lettek, nem voltam meggyőződve arról, hogy teljesen kijózanodva. Mindenesetre igen fontoskodva feszítettek. Összevont szemöldökük, durva képük, a sok üvöltéstől berekedt hangjuk gyanúsan emlékeztetett az ötvenes évek Budapestjén az alig több, mint kamaszkorú civilrendőrökre: vak fanatizmus, erő fitogtatása, gyanúsítás ott is, ahol nem kell...

Diákkártya felmutatása ellenében bemehettünk.

Az udvaron teljes a nyüzsgés. A fenséges, klasszikus stílusú kápolna oszlopaira felfüggesztve: Marx, Lenin, Mao Ce-tung, Trockij, Che Guevara bekeretezett képei, misztikus füstfelhőbe borítva, mert alattuk diákok égetik a szemetet.

– Botrány – mordul fel valaki mögöttem –, sehol egy francia ideál! Miféle forradalom ez, ahol nincsen hazai példakép? Pedig volna éppen elég nemzeti nagyság, akire hallgathatnának. De például Montaigne-nyel a Sorbonne téren senki sem törődik... az már megtiszteltetés, hogy nem öntik nyakon vörös festékkel!

Az udvaron Victor Hugo szobrát is a tevékeny forradalmárok közé sorolták: a kezébe illesztettek egy vörös lobogót, amitől furcsán elevennek és szomorúnak látszott.

Mögöttem az előbbi két férfi halk beszédére füleltem tovább: – Egyetlen élő ember van, akire hallgatnak: Dániel Cohn-Bendit. Dany le roux! Más körülmények között talán valamiféle Danny Key lett volna belőle, szórakoztató szteppelő. De kihasználva a tömeghisztériát, az ifjúság lelkén szteppel... no meg elméletben az ismeretlen katona sírján az Arc de Triomphe alatt, amit állítólag „monument con”-nak nevezett. A nemzetgyűlésben egy képviselő megfelelő bocsánatkérések után fel is olvasta a nyilatkozatát, mire a jelenlévők szkeptikusan a vállukat vonogatták: no és, minek ezen így felháborodni?... Mi is csinálhatnánk egy transzparenst, rá kellene írni, amit Szindbád mond az Ezeregyéjszakában: „Emberek, késedelem nélkül térjetek vissza a hajóra! A sziget, amelyen vagytok, voltaképpen egy nagy hal!”...

Odéon színház: már a szabad belépéssel baj volt. Megint karszalagos őrök állták utunkat: „Ez nem bejárat, ez kijárat!” – és tereltek a másik ajtó felé. Ott pedig: „Ez nem bejárat, ez kijárat, tessék a másik ajtón bemenni!” Valahogy bejutottunk. Igen zsúfolt volt a „nézőtér”. A színpadon a vasfüggönyt leengedték, a kis ajtón egy vörös, mezítlábas, 18. századi-hálósipkás harcos nézelődött a nyüzsgő tömegre. Megtudtuk, hogy a színház igazgatója Jean-Louis Barrault hosszas alkudozás után kénytelen volt a kelléktárba beengedni a felkelőket (másik változat szerint lelkesen keblére ölelte őket), akik azonnal minden színházi jelmezt széjjelhordtak, beléjük bújtak, lobogót hasogattak belőlük. Egy karszalagos funkcionárius forma, azaz nem nélküli férfi próbált rendet teremteni, hadonászva, őrjöngve rázta a fejét. De amint két szót szólt valaki, azonnal kifütyülték. A karok a levegőben lengtek, mindenki egyszerre akart beszélni.

Egy szürke emberke, csendes, monoton hangon elmondta, hogy ő az elmúlt húsz év alatt hetedik emeleti padlásszobájában kidolgozott egy mindent átfogó nagy forradalmi államtervezetet! Ez élete nagy pillanata! Hagyják, az istenért, hagyják előadni! Erre várt 20 éve! Nem hagyták.

Már-már igen fárasztóvá, egyhangúvá vált számomra a nyüzsgés („grisaille de la polychromie” – suttogta mögöttem valaki), mikor a díszpáholyon keresztül mellém mászott egy középkorú, polgári külsejű nő. Kis idő múlva oldalba bökött: nem tudom-e, ki az a szakállas irányító ember ott középen, mert mindenhol felbukkan a Quartier Latin-ben. Azt feleltem, nem tudom, talán színész. Nem, nem, válaszolta, ő színésznő, ismerné ha az lenne. Mindenesetre a szakállas egyre nehezebben tudott csendet teremteni az alkalmi előadók világmegváltó szónoklatai számára. Hiába hivatkoztak egyre-másra a szólásszabadságra. Végül odadobtak neki egy tülökforma dudát. Attól kezdve a hangzavarhoz állandó tülkölés is járult.

Egyszerre erőteljes zengő hangon elkiáltja magát szomszédom, a színésznő:

– Hagyják már szóhoz jutni azt a kis anarchistát ott a sarokban! Egy anarchistához képest igen szerényen viselkedik!

A kis „anarchista” szerényen előlépett, körülnézett, és tőmondatokban elmondta, hogy ő biztosítási ügynök, és csak annyit akar mondani a jelenlévőknek, hogy mindenre, de igazán mindenre, és mindenkire, de igazán mindenkire szarik az életben. Köszöni, hogy meghallgatták. És ezzel eltűnt. (Egyöntetű tetszésnyilvánítás.)

A Magyar Nemzet csodálkozva írja Budapesten, hogy Franciaországban a várakozáson felül a legszebb régi munkásmozgalmi légkör uralkodik. Nevetséges. Itt a legszebb 18. század végi bővérű, megittasodott forradalmi hangulat uralkodik.

                           

Május 26. vasárnap

Ma, kb. 50 órával a Latin negyedben lezajlott barikádharcok után, érezhető végre egy kicsit a lecsillapodás. A kormány tegnap délután 3-tól ma hajnali 4-ig, kis megszakításokkal a szakszervezeti vezetőkkel tárgyalt. Van remény rá, hogy még ma éjszaka megállapodnak.

                         

Május 30. csütörtök

Hihetetlen gyorsasággal váltakoznak az események. A ma délután kiadott holnapi Le Monde már nem érvényes. Miután de Gaulle tábornok tegnap kivonult Colombey-ba, úgy látszott, a kormány, és vele Franciaország, hosszú időre zátonyra fut. Ma azonban a köztársasági elnök bejelentette, nem mond le, sőt, Pompidout is megtartja miniszterelnöknek, összehívja kormányátalakítás céljából a minisztertanácsot, Franciaországot nem teszi ki a kommunizmus veszélyének.

Közel egymillió ember gyűlt össze a Concorde-on, tüntetni de Gaulle mellett. Ilyen tömegnek a fele sem gyűlt össze soha, egyetlen diák- vagy munkástüntetésen sem.

A város, hatalmas méretei miatt, az első napokban, bizonyos negyedekben nem is lehetett érezni, hogy hadiállapotok uralkodnak. Most már viszont az utcákon szinte mindenütt embermagasságú buckákban hever a szemét, süti a nap, hordja a szél (a tüntetők az utca közepére hordták, meggyújtották, de így legalább a szemét problémája néhol megoldódott). Ahol nincs tüntetés, a gazdag negyedekben, sok helyen a szemét továbbra is az utcán díszeleg.

Az útonálló most így kiált: „Benzint vagy életet!” És mikor a szerencsés benzintulajdonos rálép a gázra, hogy az útonállótól megszabaduljon, belelőnek az autógumijába. A bankok korlátozták a készpénzkiadást. A devizakiadás megszűnt. A nagyáruházak, Prisunic-k zárva tartanak. A kis élelmiszerüzletek félig üresen. Nincs cukor, rizs, olaj, liszt. A zöldségféle nagyon drága lett. Ide jutottunk egyetlen hét leforgása alatt. Az emberek halkan morognak, de nincs pánik. Csak közhelyeket hallani: „Micsoda élet! Micsoda zűr! Végül is mi magunk vagyunk a szenvedő alanyok, nem?” Mindemellett senki sem gondol arra – és milyen rugalmas, kipihent természetre vall ez –, hogy holnap talán nem lesz se kenyér, se tej, se villany, se gáz. Szomszédaim mind mosolyogva legyintenek: „Ne nyugtalankodjék, asszonyom, meglátja, minden elrendeződik!”

Mediterrán ország ez, ahol a legvehemensebb dolgok is előfordulnak, minden a komikum és a legvéresebb komolyság határán mozog. Egy vidéki városban a tüntetők felsorakoznak, hadonászni kezdenek, mert a rendőrök megakadályozzák a továbbmenetelt. Már-már összeakaszkodnak, mikor egy ház ablakai kivágódnak, kihajol a tüntetők vezetője: „Emberek, hagyjátok abba, lemondtam!” Lecsendesednek a kedélyek, rendőr és munkás, együtt, békésen, komótosan megtárgyalják a helyzetet.

Tegnap Párizsban a köztársaság védelmére szervezett tüntetésen: „De Gaulle nincs egyedül!”, „Aki francia, velünk van!” – jelmondatok mellett egy csapat lelkes apáca skandálta: „Mitterrand, tűnj a fenébe!” És néhány szűziesen mosolygós apáca általvetős tarisznyáján a közkedvelt, és, ó, mennyire sokféleképpen értelmezhető felirat: „Fais l’amour, pas la guerre!”

                       

Június 2. pünkösdvasárnap

Rendszeresen olvasom az Újszövetséget és André Malraux: Hódítók című regényét a kínai forradalomról, és Garine-ról, egy svájci milliomos elkényeztetett fiáról, aki megcsömörölve az otthoni élettől, elutazik Kínába forradalmárnak.

1928-ban írta, 1948-ban hozzátett egy előszót (A Salle Pleyelben, elmondott szónoklat szövegét), és én most, újabb 20 évre rá, 1968 májusában olvasom, egy igen nagy nyugat-európai felfordulás közepén.

Az 1948-ban írt utószó: a világ örökségének kérdését elemzi. „Nem lehet örökölni oly módon – írja Malraux –, hogy leromboljuk a múltat. Sőt: a múlt értékei ugyanannyit nyernek, ha tiszteletben tartják, mint amennyit az örökös nyer az örökség által. És Európával nem először történik meg, hogy nem szabadságban, hanem végzetben gondolkodik. Európában a mohácsi vész idején nem mentek túl jól a dolgok. Akkor sem ment túl jól az embereknek, mikor Michelangelo az Éjszaka talapzatára véste: »ne ébredj fel, ha a zsarnokságot kell megpillantanod«. A múlt örökségének kérdése még komolyabban vetődik fel a Szovjetunióban, ahol nemcsak a múltat rombolják le, de az egymást gyilkoló örökösök már kiveszőfélben vannak. A sztálini birodalom egymás után gyártja a feltételes reflexeket: aki igazságot mond, a Pravdára gondol...”

Most, 1968 májusában Franciaország sorsa forog kockán: a kommunizmushoz viszonyítva! Én pontosan ama bizonyos „örökség” miatt jöttem Franciaországba, a kommunizmus csömörétől menekülve. Mégis, a mostani példa azt mutatja, hogy a múlt öröksége vegyesfelvágott, pozitív és negatív elemei hol itt, hol ott, hol így, hol úgy bukkannak fel, kit fertőzve, kit gyógyítva...

Azt is írja Malraux az utószóban, hogy az igazságot csak akkor tudjuk magunkévá tenni, ha személyes próbatételként éljük meg. így volt ez a Boulevard Saint Michel kidöntött platánfáival is, a betört kirakatokkal, a fiatalok oly gyorsan fellobbanó és oly gyorsan megfáradt lelkesedésével...

Nem elszomorító-e arra gondolni, hogy ha a „felkelők” százai olvasták volna a Hódítókat, és a tanulságos utószót, megkímélhették volna magukat egy ilyen fiktív forradalomtól, a pusztítás, a reménytelenség, a kiégés külső és belső szégyenétől? ...illetve, Malraux gondolatmenetét követve, még akkor sem kímélhették volna meg magukat, mivel szükségük volt a személyes próbatételre! És talán így van ez jól. Ha Balassi Bálint ma itt élne Párizsban, vajon nem a barikádokon tűnne fel?