És eljön az ő országa

9.

– Igen, jól látja. Egyébként a tenyerem is szőrös, és az ujjaim mind összenőttek – mondta a biztosítási ügynök, és a hangjából szemernyi sértődöttség sem érződött. – Nálunk mindenki ilyen. Az asszonyok is.

– Hol nálunk? – kérdezte Asztalos, s a biztosítási ügynök részvéttel nézett rá, mint valami vizsgabiztos, aki szívből szurkol neki, de ennél többet nem tehet az érdekében.

– Hát nálunk. Érti, nem?

Asztalos nem értette, mégis bólintott, mert úgy gondolta, ha jelzi, hogy mindent ért, talán a kedvében járhat a biztosítási ügynöknek, de legalábbis nem haragítja fölöslegesen magára, s akkor talán a veszélyek is, amelyeket a biztosítási ügynök említett, kisebbednek. Azután csak kieszelnek együtt valami jó megoldást. Asztalos opportunista volt, és ezt tudta is magáról. Megalkuvásai miatt olykor szégyellte magát, máskor viszont hencegett velük – attól függ, kivel beszélt. Most úgy érezte, az opportunizmusa az, ami megmentheti, mivel a guillotine alatt a választási lehetőségek száma az egyhez közelít.

– Mi a globális megoldásokat részesítjük előnyben – folytatta a biztosítási ügynök, amolyan jóindulatúan oktató, de semmi esetre sem kioktató hangon. – Nagy változások küszöbén állunk, s az új világba, amely tökéletesen szabad lesz, csak az kap belépőjeget, aki tesz is valamit a változásokért. Semmit sem adunk ingyen. Önre történelmi feladat vár.

A történelmi feladatok hallatán Asztalos hátán hangyák futkároztak. Ráadásul, amikor a történelem szó kibukott a biztosítási ügynök szájából, újból villámlott, s úgy megdördült az ég, hogy a kredencben összekoccantak a poharak. A biztosítási ügynöknek azonban a szeme sem rebbent, sőt neki úgy tűnt, hogy a villám egyenesen a biztosítási ügynök kiguvadt szeméből süvített föl az égre. Asztalos úgy érezte, hogy csak egy darab test maradt belőle, amellyel a jövevény kénye-kedvére rendelkezhet.

– Öntsünk tiszta vizet a pohárba – mondta ekkor a biztosítási ügynök. Asztalos mintegy önkívületben ismételte meg a szavait.

– Igen, öntsünk tiszta vizet...

– Öntől áldozatot várunk. Az Ön áldozathozatala, de mondhatnám úgy is, hogy önfeláldozása, megmenti Önt a pokol kínjaitól... Mondja utánam: szívesen meghozom ezt az áldozatot.

– Szívesen meghozom ezt az áldozatot – ismételte hipnózisban Asztalos.

A biztosítási ügynök elégedett lehetett a viselkedésével, mert szőrös mancsával megpaskolta Asztalos hátát, akár valami idomár vagy tanfelügyelő. – Helyes – mondta. – Akkor most térjünk rá a részletekre.

– Bizony – mondta Asztalos. – Mindnyájan tudjuk, hogy a részletekben lakik az ördög.

Kedélyeskedése azonban nem a kívánt hatást váltotta ki. A biztosítási ügynök ingerült kézmozdulattal utasította rendre.

– Ne emlegesse előttem az ördögöt. A globális kérdések megoldását bízza ránk.

Asztalos behúzta a nyakát, és megfogadta, hogy soha többé nem fog szellemeskedni. Meghunyászkodása láttán a biztosítási ügynök elővett az aktatáskájából egy rajzlapot, és kiterítette a konyhaasztalon. Asztalos mindenféle ákombákom ábrákat látott rajta, vonalakat, négyszögeket, köröket, de más, szabálytalan alakzatokat is. Ezeket mind számok és betűk borították. A betűk egy része kínai lehetett vagy szanszkrit, és Asztalos röstelkedett a műveletlensége miatt. Amit látott, az lehetett egy épület tervrajza éppúgy, mint valami bonyolult áramkör ábrája vagy más efféle szörnyűség, amelyhez egyáltalán nem konyított. Ennek ellenére tüzetesen megvizsgálta az ábrát, nehogy lelepleződjön a teljes tudatlansága. Még hümmögött és bólogatott is. Aztán amikor belefáradt már a geometriai idomok vizsgálatába, és a nagy erőlködéstől egy könnycsepp is összegyűlt a szeme sarkában, tétován a biztosítási ügynökre emelte a tekintetét, és azt mondta:

– Érdekes.

Remegve várta, hogy lakonikus megjegyzésétől nem gerjed-e haragra az ügynök. A biztosítási ügynök azonban mélyen lehajtotta a fejét, mintha vallási révületbe esett volna.

– Sajnálom... Nagyon sajnálom – rebegte, és a nagyobb nyomaték kedvéért még az orrát is kifújta. – Nem én tehetek róla.

– Miről? – kérdezte Asztalos megszeppenve.

– Hogy meg kell halnia – mondta a biztosítási ügynök.

– Miért kellene meghalnom? – kérdezte elcsukló hangon Asztalos.

– Mert ez a terv.

– Milyen terv?

– Hát a Terv! – mondta a biztosítási ügynök kissé értetlenkedve, és mutatóujjával a rajzlapra bökött.

Bár rossz sejtelmei voltak, ilyen drámai fordulatra nem volt felkészülve. Egészen kicsinynek érezte magát, mint egy inggomb, amelyet tévedésből zakóra akarnak fölvarrni. Nyöszörgő hang hagyta el parányivá zsugorodott testét.

– De én nem akarok meghalni. A biztosítási ügynököt nem lepte meg a válasza.

– Hát persze. Senki sem akar meghalni – mondta. – Minden ember vágya az, hogy örökké éljen. Persze közben fiatal is maradjon és egészséges. Reménytelen erőlködés.

– Nem lehetne kitalálni valamit?...

– Nem lehet – vágott a szavába a biztosítási ügynök kérlelhetetlenül, mint egy fellebviteli bíróság elnöke, aki fanatikusan tiszteli a törvényeket. – A terv elkészült, már késő módosítani rajta. Maga lesz az egyik lator.

– Micsoda?

– Az egyik lator. Igen. Remélem, hogy a bűnbánó lator a kettő közül. Végül is maga nem egy elvetemült, megátalkodott gazember. Magának nemcsak a fején van vaj, hanem a szíve is vajból van.

– Félek – nyöszörögte Asztalos.

– Az a jó. Azt mi szeretjük.

– Kik?

– Hát mi – mondta a biztosítási ügynök, s az összeesni készülő Asztalost visszatámogatta a szobába és lefektette. – Most pihenjen – mondta nagylelkűen –, és készüljön fel az új szerepére.

Az Elbeszélő, természetesen, sem a Tervről, sem a nagy készülődésről nem tudott még, s ha a fülébe jutott is volna valami, kézlegyintéssel elintézi. Dölyfössége elvakította és határtalan önbizalommal töltötte el. Azokban a hetekben és hónapokban az Elbeszélő tévesen ítélte meg a világ dolgait, részint mert a barátai – akaratlanul bár, de ez mindegy – félretájékoztatták, részint pedig mert ő maga magát tájékoztatta félre. Abban a hiszemben, hogy élete delelőjén bízvást delelhet, egyre felületesebben és könnyelműbben ítélkezett – élők és holtak fölött –, hízelgők és hódolók vették körül, tévedhetetlennek és bölcsnek hitte magát. Minden úgy rossz, ahogy van, de lehetne rosszabbul is, gondolta, ezért úgy gondolta, hogy mégis minden úgy van jól, ahogy van. Úr volt. Ura az életének és az akaratának, gondolta. Meg azt gondolta, hogy a dolgok azért mégis valamilyen irányban haladnak. Az Elbeszélő ostoba volt, és elégedett volt magával. Naphosszat tétlenkedett, s mégis gyorsan telt el minden nap. Barátai forradalmat készültek kirobbantani, Ingrid pedig a szeptemberi második találkozásuk után úgy ráakaszkodott, hogy többé, ha akarta volna se rázza le egykönnyen. De ő nem akarta. Nem, nem, nem.

Az Elbeszélő egy percig sem hitte, hogy barátainak sikerül forradalmat, de legalább csak egy kicsi forradalmacskát is kirobbantaniuk, és a forradalom előszele sem fújdogált még a kertek alatt, hanem csak az a minden ideológiától és forradalmi romantikától mentes szél, amely hol az Alpok keleti lejtője felől, hol pedig a Cseh-medence gyűrűjéből süvített be a városba. Az Elbeszélő azonban óriási nagyot tévedett. Tévedése abból eredt, hogy a forradalomról közhelyes és romantikus elképzelései voltak. Azt hitte, hogy forradalmat csupán a forradalom kirobbantására alkalmas férfiak és nők robbanthatnak ki, akiket azután forradalmároknak neveznek, vagy ha nem sikerül a dolog, ellenforradalmároknak, trockistáknak, árulóknak, a négyek bandájának satöbbi. Az Elbeszélő barátainak a többsége azonban meg sem közelítette az eszményi, éjjel-nappal buzgólkodó, szervezkedő, az üldözői elől bujkáló, érzelmektől fűtött, pinceodúkban és természetvédelmi területek érintetlen dzsungelében és mocsaraiban konspiráló, éber és hajthatatlan forradalmár imázsát, s még a szakállas és szemüveges barátairól is előbb hitte volna el, hogy balatoni halászok, mintsem hogy hivatásos forradalmárok. Az Elbeszélő együtt sörözgetett velük. Az Elbeszélő olykor az ő társaságukban vetette bele magát az éjszakai életbe. Az Elbeszélő elkísérte őket a suszterhoz, aki megtalpalta a lyukas cipőjüket. Máskor összeveszett velük, hogy történjen végre valami. „Forradalom? Vat iz disz? Zsurnalisztikai fogás, feuilleton-trükk? A legtöbb labancz alulinformált, áll vigyorogva temérdek lója mellett és verdót kiállt?” Amíg az Elbeszélő söröskorsója fölé hajolt, talpalt velük az első suszterhoz cipő talpaltatni, eltűnődött néha, akarja-e ő igazán a forradalmat, és ha mégis akarja, mi keresnivalója van benne?

Hol az ő helye a forradalomban? Ehhez persze el kellett előbb jutnia a forradalom akarásáig, s oda ő régen eljutott már, sőt el is hagyta a forradalom akarását, mint a császári és királyi lovasezred Böszörményt, amely úgy hagyta el Böszörményt, hogy észre sem vette, csak tizenöt kilométer múlva, s amikor az ezredes észrevette, hogy a számításaiba hiba csúszott, már nem volt értelme visszamenni Böszörménybe, mert Böszörményt ezek szerint már régen elfoglalták. Különben is csak hadgyakorlat az egész, miként az aranyszájú ezredes mondogatta mindig: az egész élet csak egy folyamatos hadgyakorlat, s mire megütköznénk, már elment a kedvünk tőle. (Naná, hadgyakorlat – neki!) Az Elbeszélő is szeretett volna eljutni Böszörménybe. Élete valamelyik szakában bizonyára mindenki szeretne eljutni. Böszörménybe, talán még a kutyák és a macskák is; a kutyák Ebböszörménybe, a macskák Kandúrböszörménybe. Az Elbeszélő még élete korai szakában vágott neki a nagy útnak, a Tolnai Világtörténetének megsárgult lapjain dörgött az ágyú Déva és Vízakna között, meg aztán ott volt még Nagyszeben is, Bem apó meg mindenki; és Isaszeg, és Nagysalló, és végül Görgey, a cudar, aki folyton kikerülte Böszörményt, talán mert nagyon böszörményi volt, és a vegyészek már akkor adták-vették a nemzetet. (Közbevetőleg, az Elbeszélő akkor kezdte megszeretni a kémiát, amikor enyhülni kezdett kebelében a harag Görgey iránt, vagyis már jó mérföldnyire Böszörmény után.) Na és ott voltak az oroszok! Az oroszok már megint itt voltak, amikor az Elbeszélő azon rágódott, hogy érdemes-e még visszafordulni Böszörménybe. A kérdés összetett volt, egy összetett kérdés. Érdemes-e továbbmenni, ha Böszörményt elhagyta már? Amit már elszalasztottunk, lehet-e olyan érdekes és fontos, mint amit nem szalasztottunk el még? Az Elbeszélő hallgatta, és hallgatta, és hallgatta a barátait, irigyelte a lelkesedésüket, és nagyon is jól megértette őket, de a forradalom gondolata nem tudta lázba hozni. Amikor még lázba hozta volna, akkor elmaradt. Mielőtt még kitört volna, bejöttek az orosz tűzoltók, és úgy megöntözték Böszörményt, hogy a pincéket is mind elöntötte az ár. Élemedettebb korában az Elbeszélő úgy tekintett a forradalomra, mint ahogy egy reumás öregember szemlélheti nosztalgiával az unokái sífelszerelését. Minél többet hallgatta a barátait, annál kevésbé lelkesedett a forradalomért. Így jutott el lassan a forradalom akarásáig. Minél jobban akarta azonban, annál kevésbé örült neki. A forradalom akarása minden alkalommal a forradalom értelmének a tagadásába torkollott, s utóbb az Elbeszélő az akarás és a tagadás tükreiben meghasadva látta viszont magát. Amit reggel akart, nem akarta este. Amit este akart, nem akarta reggel. Maga sem tudta, hogy mit akar.

A hiba az Elbeszélőben lehetett, abban, hogy a forradalmat nagy felfordulásként tudta elképzelni csupán, amikor patakokban folyik a vér, lány az anyjára, fiú az apjára emel kezet, eszme eszmével kél birokra, s a nagy szavak, mint tüzes nyílvesszők vagy géppisztolylövedékek süvítenek a barikádok fölött. Nagy szavakat azonban tisztességes ember nem használt már. A nagy szavak még az irodalomból is kivonultak, és mind a pártsajtóban tülekedtek, és mind egyre használhatatlanabbá váltak, mint a méltóságteljes és félelmetes kőbalta a diszkréten láthatatlan gammasugárral szemben. Az Elbeszélő minden nap átlapozta ezeket a hírlapokat, s csüggedten félredobta őket, vagy csak ámult-bámult, mintha múzeumba pillantott volna be. A múzeumban tömérdek sok ereklyét állítottak ki, amelyet lelkes asszony- és férfikezek hordtak össze a világ minden tájáról, s a múzeumigazgató ettől a sok kincstől erősnek érezte magát. Az Elbeszélőt és az ő sok millió honfitársát azonban nem tévesztették már meg a nagy szavak, s éppen azt tekintették fölfordulásnak, amit a hírlapokban, pártgyűléseken és másutt békének, rendnek és nyugalomnak neveztek a múzeum alkalmazottai. Ez is egyik oka volt annak, hogy nem hitt a forradalom eljövetelében. Ennek a forradalomnak ugyanis egyetlen jelszava lehetett volna csupán: „És most már hagyjatok élni minket!” Olyan forradalmat, amely azért robban ki, mert mindenkinek elege volt már a forradalomból, eddig nem ismert a történelem. Az Elbeszélő szótárában a forradalom szó is a használhatatlan szavak lomtárába került. Ezzel ő nem dicsekedett, mert nem akarta megbántani a barátait, és mert bizonyára félt is egy kicsit. Félt, hogy ha kimondja, amit a forradalomról gondol, a cinikus fráter elnevezés bélyege marad rajta utána. Félt, hogy hitetlensége miatt megvetik majd és kiközösítik. Az Elbeszélő úgy rejtegette a hitetlenségét, mint valami gennyes fekélyt, s néha titokban reménykedett, hogy barátainak majd csak megjön az esze. Ez a remény halványnak látszott, és az ősz beköszöntével, a nagy várakozások napjaiban még halványabbnak. Az Elbeszélő élénken emlékezett azokra a kora nyári híradóképekre, amelyeken harckocsik tiporták el a kínai diákok lázadását, s mivel diák is volt és harckocsiban is ült már, egy pillanatig sem lehetett kétséges a számára az efféle erőpróbák kimenetele. Az Elbeszélő azt is tudta, hogy az a diák, aki ma kész a vérét ontani az utcán és megmámorosodik holmi nagy szavaktól, a történelem egy másik pillanatában vagy a sors egy másféle szereposztásában éppúgy ülhetne a harckocsiban is tűzparancsra várva. Meg azt is tudta, hogy nemcsak nagy eszmék szülnek meg szerepeket, hanem legalább úgy a szerepek is szülhetnek eszméket, s ebben a korban forradalmak már nem lehetségesek. Ami forradalomnak látszik, csupán az elitek kicserélődése. A fáradt játékos helyett az edző pihentebb játékost küld be a pályára.

Mindennek következtében az Elbeszélőnek kisebb gondja is nagyobb volt annál, hogy forradalmi szerepre készülődjék. Szabad idejéből egyébként is egyre többet követelt Ingrid. Felkutatott a lány számára egy albérleti zugot, ahol kedvére delelhet Ingrid karjaiban, miközben a fiatalabb és elkötelezettebb barátai forradalmi szervezkedéssel foglalkoznak. Csak később derült ki, hogy ez a lakás egészen közel volt ahhoz a házhoz, ahová Asztalost száműzték a szanatóriumból, s így nem elképzelhetetlen, hogy az Elbeszélő többször is látta az utcán a kegyvesztett igazgatót és más, még nála is sötétebb alakokat. Belső útjaik azonban ekkor még nem keresztezték egymást, és sem az Iroda, sem a biztosítási ügynök, sem Richard Wagner terveiben nem szántak szerepet az Elbeszélőnek. Ennélfogva az Elbeszélő szabadnak érezhette magát, mint a madár, a teknősbéka, a tarajos gőte vagy a lódarázs. Sűrűn látogatta Ingridet, de körültekintőbb volt, mint a korábbi, felsüléssel végződött kapcsolataiban, s a házasságkötés gondolata sem kísértette meg. Gyakran kedveskedett a lánynak virággal és más apróságokkal, és amikor Ingrid végre odaadta magát, utána egy egész napot csavarogtak a városnak olyan negyedeiben, amelyek eleganciájukkal és gazdagságukkal tüntettek, s ahol az Elbeszélő is csak ritkán fordult meg. Az Elbeszélő szerette volna „felépíteni” ezt a kapcsolatot, s valami ilyet várt tőle Ingrid is. Ezért fölöslegesnek látszott a sietség.

Ősz volt, de mintha erről a természet ezúttal megfeledkezett volna, az októberi napsütésben ingujjra vetkőztek a férfiak, s úgy látszott, béke honol a lelkekben, türelmetlenségnek vagy nagy várakozásoknak alig-alig tapasztalta néhány jelét. Nevetségesen olcsó volt minden: az éttermek, a szállodák, a szolgáltatások, az árucikkek a szürke és sivár boltokban, a villamosjegy, a külföldi utazás. Az Elbeszélő beletörődött, hogy a diktatúra megvásárolta a lelkeket, hogy az örökkévalóságra rendezkedjék be. A hatalom magabiztosnak látszott, a negyedévente tüntetésekben kirobbanó nyugtalanságot néhány izgága felforgató művének tekintette, végső soron veszélytelennek. Utóbb az Elbeszélő belátta, hogy mindez a nyugalom és magabiztosság máz volt csupán. Ő volt nyugodt, ő volt magabiztos. Ingrid nem politizált. Annyira nem értett a politikához, hogy még az Elbeszélőt is meglepte vele, főleg amikor rájött, hogy a lány a miniszterelnök nevét sem ismeri. Az Elbeszélő nem helyeselte a tudatlanságot, ez esetben azonban megbocsátott. A miniszterelnök tényleg nem érdemelte meg, hogy ismerjék a nevét, s a hatalom többi birtokosa sem. Egyébként is egyformák voltak, ugyanolyan öltönyhöz ugyanolyan színű nyakkendőt kötöttek, ugyanazokat a semmitmondó és ködösítő frázisokat használták, egyformán volt pimasz a nézésük. Jelentéktelen figurák voltak mindahányan. Az Elbeszélő a forradalmat megelőző hetekben kevesebbet politizált, és a barátait is elhanyagolta. Színházról, filmről, zenéről és irodalomról egészen jól elbeszélgetett Ingriddel. A lányt hatalmas ambíciók fűtötték – az Elbeszélő rosszat sejtett, de elfojtotta a kétségeit. A jelenben akart élni, és nem akart a jövőről ábrándozni. Viszont attól óvakodott, hogy amikor Ingriddel van, szabadjára engedje a komisz iróniáját, mert hamar észrevette, hogy a lány humorérzékével bajok vannak. Ingrid fölnézett rá, és ez aggasztotta. Attól tartott, hogy a lány félreismeri őt, s később esetleg olyan szerepeket ruház rá, amelyeknek nem tud megfelelni. Sokszor érezte azt, hogy bújócskát játszanak, mintha minden, még a legőszintébbnek látszó szavuk is arra szolgálna csupán, hogy valami lényeges dolgot rejtsenek el mögé magukból, mintha a beszéd lenne az a paraván, amely elválasztja őket. Amikor szeretkeztek, amikor némán, egymást átölelve feküdtek az ágyban, ez a paraván eltűnt.

Néhány házzal odébb Asztalos végre igazán tiszta fejjel ébredt föl. Vége szakadt a lidérces álmok sorának, s ő buzgón fogadkozott magában, hogy többé nem fogja keresni Máriát, és kocsmába sem teszi be a lábát. Reggel volt-e vagy délután, nem érdekelte. Szorongva, nesztelen léptekkel osont ki a konyhába, hogy a szomját oltsa. Meggyőződött róla, hogy rajta kívül senki sincs a lakásban, s a bejárati ajtót is zárva találta. Lezuhanyozott és felöltözött. További teendőit illetően azonban nehézségek merültek föl. A nehézségek abból származtak, hogy semmi feladat nem várta. Kivontak a forgalomból, gondolta keserűen, olyan vagyok, mint egy használhatatlan bankjegy. Kezdte érteni, hogy még a legkiegyensúlyozottabb, legegészségesebb száműzöttekre is miért telepszik rá egy idő után a depresszió.

Mélázgatásában a telefon csörgése zavarta meg durván. Asztalos megrettent, arra gondolt, hogy nincsenek rendben az idegei. Amióta itt lakott, még sohasem keresték telefonon. Rémületében esztelenségre ragadtatta magát. Nem nyúlt a kagylóhoz, hanem óvatosan és csöndben felemelkedett ültéből, és az ajtó felé kezdett hátrálni, mintha a távbeszélő-készülék egy harcias csörgőkígyó lett volna. A készülék makacsul, kitartóan, sürgetően, türelmetlenül és dühösen csörgött tovább. Asztalos az ajtóban állt, és reszketett, mint a kocsonya. Tudta, hogy gyáván viselkedik, de nem szégyellte. Biztos volt benne, hogy ha nem mozdul, párviadalukban a telefonáló marad alul. Így is történt.

De mégsem úgy, ahogy azt Asztalos elképzelte. A telefon elnémult ugyan tíz másodpercre, de azután emberi hang szólalt meg benne.

– Vedd már föl, te szarházi, és ne rabold az időmet.

Asztalos azt hitte, menten elájul, s egész teste megbénult, mint valami üldözéses álomban. A beszélő telefon azonban nem ismert tréfát.

– Hiába bújsz el, tudom, hogy otthon vagy – mondta. – Úgy viselkedsz, mint egy pigmeus, aki sosem látott még telefont.

Asztalos ekkor betapasztotta a fülét, de ez sem segített. A beszélő telefon fenyegetőzni kezdett.

– Ha nem engedelmeskedsz azonnal, nagy bajba kerülsz. Meglátod! Asztalos belátta, hogy ellenállásnak itt semmi értelme, és remegő léptekkel elhagyta posztját. Füléhez emelte a kagylót, és halkan megkérdezte:

– Kivel beszélek?

– Az nem fontos – mondta egy dörgő férfihang a vonal túlsó végén. – A feljebbvalóddal, ha ilyen kíváncsi vagy.

– Nekem nincsenek feljebbvalóim.

– De még mennyire, hogy vannak! – replikázott a hang. – Parancs érkezett. Azonnal összecsomagolsz, és visszamész a szanatóriumba. Ott majd megtudod, hogy mik a további teendőid.

Asztalos még soha nem csomagolt össze olyan villámgyorsan, mint most. Önkívületben hajigálta be ingeit, gatyáit, villanyborotváját, ami a keze ügyébe került, a két bőröndbe, amellyel ide érkezett. Ami nem fért a bőröndökbe, veszni hagyta. A legfontosabb, hogy nála legyen az összes pénze és az útlevele. Aztán irány Budapest.

A lépcsőházban két férfi jött vele szemben fölfelé, a bikanyakú és az a másik, akik a kocsmában leitatták. Asztalos a karjukba zuhant. Azután elvesztette az eszméletét.