Kalligram / Archívum / 1994 / III. évf. 1994. július–augusztus / Noémi bárkája

Noémi bárkája

„Nekem több szeretet kell, mint amennyit megérdemlek.”

(Franz Kafka)

                             

Furcsa, ilyet még soha nem álmodott, két hatalmas fekete mágnes üldözte, amelyek, ha egy pillanatra beérték a talán végtelen idő óta rohanót, feléje fordították lapjukat, mire az erős mágneses tér mindig egy másik dimenzióba lódította őt. Talán így történhetett meg, hogy hol egy meredek domboldalnak felfelé, hol egy síkos jégpályán, hol pedig a tenger vizében úszva kellett menekülnie. Pontosan érezte az őt körülvevő elemek jellegzetes érintését is: a fű szagát, a nyári levegő vibrálását, a jég alattomos szilárdságát és a dermesztő, sós tengervizet. Érezte, ahogy dobolt a fülében a vér, tüdeje hatalmas fújtatóként, levegő után kapkodva telítődött és ürült, érezte a homlokán több erecskén át lecsorgó forró izzadságot, a nyakára tapadó nedves hajat. Mikor beérték a mágnesek s közéjük került, ismét felvillant egy fény, ő pedig már a sivatag süppedős homokjában emelgette a lábait, térdre zuhant, felkelt újra. Az meg sem fordult a fejében, hogy mivégre ez a küszködés, jobb lenne lefeküdni a földre, hogy csillapodjon ott benn a zihálás, mindörökre.

Az biztos, hogy makacs élniakarásának köszönhetett mindent, az orvosok ehhez csak statisztáltak. Amikor a mágnesek messze lemaradtak mögötte, az utolsó villanás már az ébredésbe, a valós világba dobta át. Felnyitotta a szemét, s rögtön agyába villant a hiányérzet: nem érzett légszomjat.

Ezután egy nyugodt, gyógyító álom következett. Szervezete csak most pihente ki küzdelmét a kórral, az újjászületés fáradalmait. A sikeres műtét ténye is csak lassan szivárgott be a tudatába, nehogy megrázkódtatást okozzon. Amikor ismét felébredt, az orvos ágyban fekve találta még, nyitott szemmel, mozdulatlanul. Üres, sugárzó korong volt még, akár a Nap, s arra várt, hogy a kábulatából felébredt agy telerajzolja tervekkel, ábrándokkal, ismerős helyszínekkel és a szívnek kedves arcokkal. Egy pontot bámult, pontosan a szekrény sarkát, de ebbe a pontba oly sok mindent belesűrített, hogy megfájdult a feje, épp ideje volt egy másik feltűnő objektumot keresni, s ez most a föléje hajló doktor orra hegye lett.

A fizikusok nem is gondolnák, hogy mennyi minden elfér egy olyan kis helyen, mint például az orrhegy. Ha merőn nézzük, megjelenik rajta a kinti világ képe, a parkok fái, a templom szobrain tanyázó galambcsoport, a tülkölő autók, a rendőrsíp, a csinosan öltözött kirakatbábuk, az eladónők feltűzött haja.

De a temetőkereszteknek nyoma sincs, a fel-feltűnő emberek nincsenek feketébe öltözve, s nem zokogják tele fehér zsebkendőiket. Nincs pap, s nem zuhog rög, sehol sem látni a fájdalomtól ájultan összeroskadó szeretőt, feleséget, anyát.

„Minden rendben!” – ezt az orrhegy tulajdonosának arca sugározza, ő maga egészen másról beszél, holmi ellenőrzések időpontjáról, utókezelésről, tilalmakról, javaslatokról.

A férfi csak bólint, holott beszélni szeretne ő is, talán épp arról, milyen a kórházkapun kilépés pillanata, az, amikor az ember agyába mindenféle tompító nélkül jut el a kép, orrához a füst, a kerítés tövében kornyadozó gyom szaga, füléhez a fékező teherautó, a gázt adó motorkerékpár zaja.

Órák? Vagy csak pillanatok? Talán már eltelt egy egész nap? Benézett még az ágy alá is, nem hagyott-e ott valamit, nehogy még egyszer vissza kelljen jönnie egy közönséges papucs, egy fél pár zokni, vagy valami hasonló csekélység miatt. Nem, még a karórájáért sem jönne vissza...!

A Kórházból, ebből a gondosan bekerített és őrzött intézményből, mondhatni az Élet és a Halál földi előcsarnokából belecsöppent a Város nevű gépezetbe. Még a kapun való kilépés ünnepélyes pillanatára sem tudott rendesen odafigyelni, annyira lenyűgözte a kinti vibráló, sokszínű, nyugtalan élet, amit már meglehetősen hiányolt. Mindig is úgy jelent meg képzeletében a Város, mint valami önálló tudattal rendelkező, érző lény. Emberbogarak keringenek benne; megannyi vértestecske, aki hozzáteszi a maga pici életét az egészhez. És a Szörnyetegnek nincs más dolga, mint hízni, terjeszkedni, kinyújtani csápjait a szomszédos települések felé, bekebelezni azokat is, egészen a végső összeroppanásig. Mert egyszer a büszke templomok is letérdelnek az Idő kezelhetetlensége előtt...

Szórakozottan nézegette a kirakatokat, belebámult az emberek arcába, néhány ismerősnek tűnő járókelőnek még köszönt is. Megállt a porban fulladozó útszéli rózsák mellett, megsimogatott egy villanyoszlophoz kötözött kiskutyát, kért egy almát a gyümölcsárustól, s minden bűntudat nélkül, amúgy mosatlanul enni kezdte.

A lemezboltban belehallgatott néhány CD-lemezbe, a papírüzletben egy csinos tollat vásárolt, annak ellenére, hogy írni most egy jó ideig nem szándékozott. Miután felszínes fecsegésbe elegyedett az egyik utcai könyvárussal, és kissé összemaszatolta magát egy hatalmas adag csokoládéfagylalttal, a belváros aprócska szökőkutas parkjában állt meg. Jólesett az árnyékban. Agyán átvillantak az elmúlt hónapok eseményei, de már csak egy nyomasztó álom maradványaiként. Tudta jól, hogy haladékot kapott, s ezt a lehető legértelmesebben kell majd eltöltenie. Azon gondolkodott, hogyan kezdjen hozzá.

A park padjain ücsörgő szerelmespárok, és a galambokat etető öreg nénikék hirtelen arra lettek figyelmesek, hogy egy fiatalember új formájával kísérletezik a nagy forróságban való felfrissülésnek. Miután táskáját az egyik bokor mellé helyezte, a szökőkút szélén foglalt helyet. Egy vakmerő mozdulattal hátradőlt, hogy a feje pontosan az egyik vízsugár alá kerüljön.

Hirtelen úgy érezte, áll mellette valaki. Abbahagyta a hűsítő mutatványt, prüszkölt egy keveset, majd ingujjával kitörölte szeméből a vizet. Egy lány alakja villant meg előtte, aztán ismét hunyorogni kényszerült, mert a nap egy pillanatra kibukkant a fák lombjai mögül. A férfi még egy fél percig pislogott, de aztán ki kellett, hogy mondja a bűvös szót: – Noémi!

                               

Lassan végigpásztázta tekintetével a meztelen női testet.

„Ha ezért kaptam a Sorstól ezt a haladékot, akkor nagyon szerencsés fickó vagyok! – gondolta. „Tegnap visszakaptam az életet, csillapíthattam éhemet és szomjamat, majd végleg elkotródott kínzóan hűséges kísérőm, a magány.

Emlékszel rá, Noémi? Micsoda tökkelütött fickó kerülgetett a gimnáziumban? Gyáva fajankó voltam, nem vitás! Tudnod kellett ezt már akkoriban, hiszen fülig szerelmes voltam beléd, amolyan esetlen, pubi könyvmolyként. Kerülgettelek, mint a késdobáló egy elhibázott dobás után a feleségét, ostoba versikéket, leveleket irkáltam hozzád, de átadni nem volt merszem egyiket sem. Te biztattál a tekinteteddel, „véletlenül” minden nagyszünetben mellémsodródtál a folyosón, és én, ostoba, lélegzet után kapkodtam, remegtem, mint a nyárfalevél, dadogtam, szellemes akartam lenni, amiből folyton valami elképesztő marhaság sült ki.

Megvártalak tanítás után, de ennél többre nem futotta a bátorságomból. Mégsem jöhettél oda hozzám, hogy: „No, akkor mehetünk!...” Más lányokkal szemben sohasem voltam ennyire tétova. A te lényedből valami tisztább, finomabb szépség áradt, ez bénított meg. Megfontoltnak hittem magamat, holott csak lassú voltam és nevetséges.

Te mindvégig tudtad, hogy valójában nem az a szánalmas tutyimutyi alak vagyok, akinek látszom, s ha egyszer egyenesbe kerülnék nálad, még szórakoztató is tudnék lenni. Próbáltál segíteni, de sikertelenül. így aztán hosszú, forró pillantásokat váltva mentünk el egymás mellett. Aztán leérettségiztünk, elballagtunk, s maradt a kihasználatlan lehetőség. Szerelem volt ez, szellemi síkon; mindketten olyannak képzeltük el, amilyennek szerettük volna, ha megtörténik. Csak egy baj volt: nagyon-nagyon kielégítetlenek maradtunk. Végül megszületett a megoldás: Te egy sikertelen házasság után, én egy majdnem sikeres elhalálozási kísérlettel a hátam mögött egymásba botlottunk ott a parkban. Most egy hűs kávézóban ültünk, s le sem bírtuk venni egymásról a szemünket.

– Öt évig tartott a házasságom – mondtad. – Már kezdettől fogva szerettünk volna családot is, ám valahogy nem jött össze. Végül orvoshoz fordultam, s rengeteg kényelmetlen és kellemetlen procedúra után kiderült: velem semmi baj. A férjemnek nem lehetett gyereke. Ez nagyon megviselte. Bűntudata lett, vagy mi a szösz. Egyre jobban elhanyagolt. Ivott, veszekedett, szinte kikényszerítette, hogy azt mondjam: elég volt.

A pincér ekkor kissé felhangosította a rádiót.

»Ezerkilencszázkilencvenhét június 3-a, déli tizenkét óra. Híreket mondunk. Róma. Anglia után Olaszországban is forradalom pusztít. Már harmadik napja tart a vérontás. A Vatikán tűz martalékává vált, a pápa bujkálni kényszerült...«

– Most egy utazási irodában dolgozom – folytattad. – Ha vész esetén menekülni lesz kedved, felajánlom a segítségemet. Ha lesz még nyugodt pontja a világnak, megkísérelhetnénk elérni azt.

– Gyalogosan? Futva?

– Bárkán – nevettél. – Noémi bárkáján...”

                             

A férfi ült a bőségesen megterített asztalnál, s szórakozottan játszadozott a villával. Végigjártatta tekintetét az előtte felsorakoztatott élelmiszereken, hátha megjön az étvágya. A sajt, a vaj, a kenyér, a szalámi, a sonka, a mustár közömbösen állta a pillantását.

– Ne zavartasd magad! – szólt rá Noémi. Hálóinge lecsúszott az egyik válláról, s a szabadon maradt, izgató testrészt többször is mohón megérintették a férfi ajkai.

– A reggelire gondoltam... – sóhajtott a nő, miután két gyengédebb harapás után már a mellé felé közeledtek a forró leheletben izzó fogak. – Az ilyen kimerítő éjszaka után kell egy kis... jaj, ez fáj...!

– Bocsánat! – hallatszott a férfi hangja az asztal alól. – Nem tudok az ételre nézni, ha te is jelen vagy. Amire én éhezem és szomjazom, azt nem tányérból fogyasztják.

Úgy vágódott az életébe ez a nő, mint egy meteor a Föld légkörébe. Csakhogy ebben az esetben a légkör lett kibírhatatlanul forró, miközben a meteor hidegen, céltudatosan haladt benne tovább.

Mitől olyan különleges Noémi? Mitől van az, hogy a közelében állandóan szeretkezhetnékje van az embernek? Hiába töprengett a férfi, az előző nap délutánjától alig rendelkezett szabad akarattal. Hogy szerencsés fickó lenne? Ebben egy percig már kételkedett: megütötte ugyan a főnyereményt – de lehet, hogy az visszaütni készül.

– Haza kellene mennem – mondta a férfi Noémi térdének. – A szüleim és a testvérem falun élnek. Sajnos, a nagy távolság miatt csak kétszer voltak meglátogatni a kórházban.

A térd nem válaszolt.

– Persze, ők úgy tudták, hogy nincs komoly baj mondta Noémi combjának. – Nem akartam, hogy fölöslegesen aggódjanak. Ha nem sikerül a műtét, úgy­sem tudott volna rajtam segíteni senki.

A comb sem válaszolt.

– Nagyon fognak örülni – hallotta a felhajtott hálóing mögül Noémi köldöke. – Arra gondoltam, hogy eljöhetnél te is. Kivennél egy hét szabadságot, és... Levegőváltozásra szükség van.

– A köldök megremegett.

– Ha nem tudsz velem jönni – folytatta a férfi –, várnom kell a hazautazással. Úgy érzem ugyanis, egy pillanatra sem tudlak magadra hagyni. Te boszorkány!

Noémi a lába közé nyúlt, s néhány másodpercig elját­szadozott a férfi göndör hajfürtjeivel. Aztán mindkét lá­bát feltette az asztalra. Az egyik a mustáros tálkában, a másik a vajat tartalmazó műanyag dobozban találta meg a számára legkényelmesebb helyet. Mielőtt végképp átadta volna magát a mennyei élvezeteknek, még arra is jutott ideje, hogy végigmondjon egy elgon­dolkodtató mondatot:

– Ha majd úgy érzem, hogy nemcsak a testemet, de a lelkemet is ki tudod elégíteni, megszöktethetsz innét.

A térd, a comb, a köldök továbbra is csak hallgatott.

A sajt, a vaj, a sonka úgyszintén.

                                 

Noémi a „Wind Tours” nevű utazási irodánál dolgozott. Az egész „cég” két jópofa helyiségből állt. Az egyiket egy alacsony, nagy bajszú úriember birtokolta, ez a sápadt, mogorva emberke volt a főnök, a mozgatórugó, aki, ha éppen nem telefonált, naphosszat a lehúzott redőny résein át kukucskált kifelé. Állítólag irtózott az utazástól, egész életében ki sem tette a lábát az országból.

A másik helyiségben Noémi és egy idősebb hölgy foglalt helyet. A falakat borító színes fototapéták csupán egy pillanatig kötik le a figyelmet; ha a számítógép mögött kecsesen ülő Noémira téved a szeme, az ügyfél fittyet hány a vadul háborgó tengerre, a pálmafák levelei közt átszűrődő napfényre.

A férfi alig tudta kivárni, hogy leteljen a nő munkaideje. Az ebédszünetet együtt töltötték, különben mindvégig az egyik, ügyfeleknek odakészített fotelban ült, unalmas prospektusokat nézegetett, s alig tudta megállni, hogy el ne hessegesse az aranygyűrűs, tokás ügyfeleket, akik rendre magukkal szerették volna vinni Noémit valamelyik tenger partjára.

– Vigyétek a kövér, csámpás feleségeteket, azokat a kancsal, felékszerezett tyúkokat! – zsörtölődött magában. – Volna eszetek egy kis huszonéves pipihúsra, hogy szakadjon le alattatok a szerpentin!

– Bolond vagyok – állapította meg később, amikor az alkony tömzsi, szürke felhőket úsztatott a lebukó Nap korongja elé, s ők ketten mellékutcák hosszú során andalogva tartottak hazafelé. – Nem ülhetek mindig Noémi nyakán, mint egy testőr. Valami meló után kell néznem.

Ezt a témát akarta felhozni, de valahogy másról kezdett beszélni.

– Az új orosz diktátor ma kijelentette, hogy „vége az ebédszünetnek”. Vajon mire célzott ezzel?

– Nem tudom. Talán a béke az „ebédszünet”, s most valami nagy zabálásról álmodozik... – válaszolt Noémi, és bársonyos párducmancsát a férfi zsebébe süllyesztette.

                           

„Őrjítő szeretkezések, csillapíthatatlan vágyak... Már egy hete tart a kábulat. A tizenévesek izgalmával támadunk a másikra. Testünk ropogós falatait kínálgatjuk egymásnak. A liftben, istenem, micsoda ötlet; talán a leleplezés lehetősége teszi oly vonzóvá. Találgatjuk, melyik emeleten jutunk el az orgazmusig. A parkban, szentséges Szűz Mária; párzó mozgásunktól vadul lüktet az illatos cserje, mintha tovadübörgő nyájától leszakadt siheder szélvihar cibálná. Éjjel a háztetőn, a szégyenlősen hunyorgó csillagok alatt, a mohón leskelődő műholdak műszerei láttára. Hajlandók vagyunk az ország legtávolabbi pontjára elutazni csak azért, mert hétköznap a távolsági buszok hátsó ülései oly elhagyottak. Arra játszunk, hogy Noémi mellbimbói tekerőgombok egy rádión, s a hangszórónak kinevezett szájból minden tekerésnél más-más mondatfoszlányok, sóhajtások hangzanak el. Mézzel, joghurttal, pudinggal, tejszínhabbal kenjük be egymás testén a kívánt helyeket, mint holmi amerikai filmekben a világsztárok dublőrei, fetrengünk ragacsos, foltos lepedőnkön, ízek és illatok orgiájában, s legmélyebb álmunkban is képesek vagyunk megkívánni a másikat, és arra ébredünk fel, hogy tulajdonképpen már alvás közben is szeretkezünk.

Minél közelebbi kapcsolatba kerül a testünk, annál inkább elvesztjük a kapcsolatot egymással és a világgal. Szikár szögletek, négyzetek, téglalapok és rombuszok közt gömböket: fenekeket és melleket álmodunk magunk köré. Megsimogatjuk a szétnyíló buszajtót, lassan, kéjesen nyomulunk be a büdösét pöfögtető ócska masinába, közben élvezzük a megbotránkozott tekinteteket, amit a könnyű, nyári nadrág alatt szemérmetlenül ágaskodó hímvessző okoz. Megéljenezzük a derékszíjnak is vékony miniszoknyát, a combok látványa édes íz érzetét kelti a szánkban, nem tudunk már beszélni, mert ajkunk állandóan egy magához hasonló, nedves húscafatot keres, amire szorosan rátapadhat, hogy nyelv-fullánkjával fogakat, szájpadlást, ínyt csiklandozhasson. Már csak szívó, cuppogó hangokat tudunk kiejteni, holott nemrég még volt véleményünk, volt miről mesélnünk egymásnak, birtokában voltunk annak a képességnek, ami humorral fűszerezi, kifordítja, a maga meztelen, s így nem szégyellnivaló egyszerűségében láttatja a pörgő Föld-heregolyó viselt dolgait.

Álmaink lucskosak az izzadságtól, fázunk mégis; két nagyon távoli pont küldözget minket egymásnak. Tehetetlenségünk fáj, megpróbáljuk a javunkra fordítani mégis, élvezeteknek hazudjuk a gyötrődés gyakori pillanatait. Érzékeink tanácstalanok, nem akarják becsapni Agyunk Őszentségét, mégis mindig ez lesz a vége, a sikertelenség érzete, a lesütött szem, a meggörbült hát, az első, mindig futásba átváltó lépés.

Panel kirakókockák közt andalgunk. Nem is szeretnénk gyereket, félünk, úgy nyúlnánk hozzá, mint egy tárgyhoz. Kisebb-nagyobb orgazmusokat kívánunk csak, titokban a környezetet is belevonjuk a játékba, megbotránkoztatunk, hogy kitűnjünk. A szemükbe szeretkezünk, hogy végre észrevegyenek, hogy nyugtázzák létezésünket, nyugtalanul vibráló érzelmeinket, hogy eljusson bőrükig a levegőhullám, amit kétségbeesett verdesésünk kelt.    

S közben azt hisszük, ártatlanok vagyunk, s e tévedésünk jegyében igázzuk le, magasztaljuk fel a másikat. Már a hónaljszőrzetben is rést keresünk, már az izzadság csípős levét is nyelvünk hegyére engedjük. Sokkal több szeretetre vágyunk, mint amennyit remélhetünk. Zavarodott lázadókká lettünk, a gyűlölt gravitáció ellen hadba indulók, akik észre sem veszik, hogy a szemükben elpattanó hajszálerek bevérzik azt az elképzelt világot is, amit szeretnének megvalósítani.

Lépcsőházakban, játszóterek homokozójában, irodák ablakaiban, templomok karzatán, útkereszteződésekben pumpáljuk létünket mind hatalmasabbá, egyre megfoghatatlanabbá, istenibbé, de sündisznónyivá zsugorodunk, még mielőtt valamit is megérthetnénk másokból, s mások belőlünk.”

                       

Éjjel a férfi arra ébredt, hogy nem kap levegőt. Óvatosan csusszant ki a paplan alól, hogy a békésen szendergő Noémit fel ne ébressze. A konyhában kitárta az ablakot, de a beáradó hűvös levegőt csak a bőrén érezte. Megborzongott. Az ijedtséget követő félelmet szerette volna elnyomni. Mohón szívta a levegőt. Köhögött. Megpróbált elvégezni néhány tornagyakorlatot, ám a fulladás nem engedte. Átfutott az agyán, hogy most akár meg is halhat, ha nem kap segítséget. Elindult, hogy felkelti Noémit, de aztán meggondolta magát. Lerogyott egy székre, s igyekezett a légzésre összpontosítani. Ájulás környékezte.

Tíz perc múlva már jobban érezte magát. Fel-alá sétált, míg a szeme megakadt a telefonkészüléken. A kórházat tárcsázta. Amikor a vonal végén egy női hang jelentkezett, meggondolta magát s letette a kagylót.

Visszafeküdt, de nem tudott már elaludni. Félt, hogy a roham megismétlődik. Amikor hajnalodott, öltözködni kezdett. Nem volt eléggé elővigyázatos. A feldöntött szék csattanására Noémi felébredt, és riadtan az órára nézett.

– Hova mégy ilyen korán? – pislogott.

– A kórházba.

– De hát miért?

– Gyógyszerért.

– Mikor jössz vissza?

Jobbnak látta, ha nem válaszol a kérdésre. Megvonta a vállát, megpróbált mosolyogni. Az előszoba nagy falitükrébe nézve alig ismert magára. Sápadt volt. Mint az előtt a bizonyos operáció előtt.

Fél óra múltán már a kezelőorvosa előtt állt. A doktor meglepődve fogadta. Nem számított rá, hogy ezt az embert még egyszer ilyen lelkiállapotban látja.

A férfi hangosan szuszogott. Idegesen tördelte a kezét.

– Nem lesz semmi probléma, ebben biztos vagyok – jutottak el tudatáig az orvos szavai. – Tényleg! Felesleges aggódnia. Egy újabb vizsgálat persze szükséges, de mivel ilyen korán érkezett, nem tart majd sokáig, este már otthon nézheti a foci rangadót.

Épp a röntgenhez készülődött, amikor hangos dübörgés verte fel a kórház előtti utca viszonylagos nyugalmát.

– Tankok – mondta a nővérke. – Éjjel is dübörögtek. Talán valami hadgyakorlat.

Az imént érkezett kezelőorvos nyugtalanul dobolt az asztalon. Feldúlva rontott be az előbb, de ez nem volt feltűnő, hiszen bárkivel előfordulhat, hogy holmi napi bosszúságok kimozdítják lelki egyensúlyából. Most azonban látszott rajta, hogy mondani akar valamit, s csak nagy nehezen tudja türtőztetni magát. Kettőt az asztalra ütött, ami akár azt is jelenthette, hogy ideje megejteni a vizsgálatot. A férfi azonban tudta, hogy másról van szó.

A kínos, de már ismert procedúrák után egy váróteremben üldögélt. Majd közölték vele, hogy lemehetne az udvarra egyet sétálni. Egy kisírt szemű nővérke sietett el mellette.

– Hallotta?! Hallotta?! – vetette oda neki, amikor elmellőzte. A férfi egy tolókocsis öreget szólított meg, aki egykedvűen üldögélt az egyik lépcsőfordulóban.

– Hallotta, hogy mi történt?

Az öreg bólintott, s egykedvűen bámulta tovább a húgyfoltot a pizsamáján. A portán a szokottnál nagyobb hangerőre állították a tévét. A portás egy csikkel teli hamutartó mellett üldögélt, s mereven bámulta a készüléket.

– Nem a ti országotok elfoglalása a célunk – dörögte a képernyőről egy eszelős tekintetű, öltönyös figura. – Nem kell védekeznetek, hiszen csak átvonulunk ezeken a területeken. Azt viszont elvárjuk, hogy a hadseregünket élelmiszerrel, ruhafélékkel segítsétek, s ne akadályozzátok útja során. Természetesen néhány helyen támaszpontot is fenntartunk majd, de mindez csak azt a célt szolgálja, hogy az akciót sikeresen és gyorsan lebonyolíthassuk!

Ennyi is elég volt. Felfordult a gyomra. Többé nem tudott a betegségére gondolni, fülében állandóan az imént elhangzott mondatok visszhangoztak.

                             

„Noémi, te vagy a világon a legszebb álom.

Leveleket fogalmazok magamban – neked.

Veled folytatandó párbeszédekhez gyártok szópaneleket, mondatfoszlányokat, gondolattöredékeket.

Érdekelni kezdett a lelked.

Érdekelnek a hibáid is. A tévedéseid. Érdekel, tudsz-e haragudni, tudsz-e megbocsátani.

Még nem láttam az arcodat, amikor félsz. Még nem hallottam a hangodat, amikor ijedt vagy. Olyan keveset nevettél.

Nem mondtad, mit gondolsz rólam, mit jelentek a számodra.

Bevallom, erről én is teljesen megfeledkeztem.

Jó a Csend. Jó lenne a Csend. Amiben meghallhatok a suttogások is. Most, amikor felhangosodott a Világ, felhólyagosodtak a félelmek.

Meghalok, mielőtt megszelídíthetnél. Félek, mire feleszmélhetnénk, összetörik csontjainkat az Új Eszmék.

Nem akarok belőled felébredni.”

                           

Már esteledett, amikor kilépett a kórház kapuján, s egy másodpercnyi tétovázás után Noémi lakása felé indult. Máskor dühösen szidta volna a szemerkélő esőt, most élvezte az egyre sűrűbb hűvös permetet.

Megdöbbentően üres, kihalt volt a város. A szokatlan csend óriási súllyal nehezedett a mellére. Hiányolta a grundon focizó srácokat. Hiányolta az autóforgalmat. A főút aszfaltját széles sávokban feltörték a harckocsik lánctalpai. Valószínű, hogy aki teheti, a rádió vagy a televízió előtt gubbaszt. S reménykedik. Hátha csak álom az egész. Vagy imádkozik. Hogy ebből az álomból mihamarabb felébredhessen.

Azt hallotta, hogy máris korlátozták az üzletek nyitvatartási idejét, főleg az élelmiszerüzletekét. A bankok zárva tartanak, néhány objektumot különösen nagy erőkkel őriznek. A postások munkája alaposan meggyűlik, ha a behívóparancsokat kell kikézbesíteniük. Az a tény, hogy a mai orvosi vizsgálat eredménye nem sok jóval kecsegtet, teljesen eltörpült a politikában beállt változások mellett. A kezelőorvosa zavarban volt, egyik lábáról a másikra állt, s bizonygatta, ezer esetből egyszer fordul elő, hogy a sikeres beavatkozás után a betegség ismét kiújul, hogy rohamléptekkel újra elhatalmasodjon a szervezetben. Hálát érzett a doktor iránt, amiért nem próbálta szépíteni a dolgokat.

Amikor belépett a lakásba, sötétség fogadta. Azt hitte, Noémi már lefeküdt. De a nő a sötét konyhában üldögélt, forró teát kortyolgatott, s úgy látszott, erősen gondolkodik valamin. A férfi közeledtére összerezzent.

– Maradjunk sötétben, jó? – suttogta.

A férfi vele szemben foglalt helyet, s a kezét kereste. Noémi keze hideg volt. A tekintete is. „Talán az események kavarták fel ennyire” – gondolta a férfi.

– Reggel azt mondtam, hogy gyógyszerért megyek – kezdte a beszélgetést, de a hangjára nagyon ügyelt. – Nos, megragadták az alkalmat, s vele engem, hogy kivizsgáljanak.

Várta Noémi kérdését. De mivel a nő hallgatott, folytatta:

– Még nincsenek meg az eredmények – nyögte, de utált hazudni, így valami közbülső megoldás felé evickélt. – Azaz... Maguk sem tudják, mit gondoljanak. Hehe... Mondtam is nekik, nem lenne-e kedvük inkább az Új Vezért megvizsgálni? Biztosan érdekesebb dolgok sülnének ki róla...

Noémi kiitta a teát, s felállt, hogy elmossa a csészét. Azaz, csak felállt volna, mert a férfi kissé ingerülten visszanyomta a székre, s megpróbálta megcsókolni. A hűvös, hideg ajkak érintése nem szerzett neki túl nagy élvezetet.

– Miért hallgatsz?

– Amit a világról jelen pillanatban gondolok, jobb, ha nem hallod meg – sziszegte Noémi, s ökölbe szorította a kezét. Az utolsó hírek szerint az orosz hadsereg már fél Európát megszállta.

A férfi kigombolta a nő vékony ingecskéjét, s megborzongott a gyönyörűségtől. Pedig már ki tudja, hányadszor érintett a tenyere formás, kemény női mellet. Ez a sokadik élmény sem ért kevesebbet a legelsőnél.

– A rohadtak! – mondta Noémi indulatosan. Hangja tele volt keserűséggel, gyűlölettel.

A férfi lassan, türelmesen szabadította meg a farmertől. A ruhadarabot gondosan összehajtogatta, s a radiátorra helyezte. A zokni nesztelenül, méltóságteljes lassúsággal vált meg a világ talán legkecsesebb lábfejétől. Csupán a bugyi makacskodott...

– Koszos csürhe! – sziszegte a nő résnyire szűkült szemmel. Egy bugyi nem sokáig állhat ellent a türelmetlen férfikezek motozásának, főleg, ha a viselőjük már nem ragaszkodik hozzá túlságosan. Noémi kevéssel ezután a konyhaasztalon találta magát. Mielőtt a férfi belehatolt volna, fejét hátraszegve, torokhangon zihálta:

– Lőjétek szét!..................... Perzseljétek fel!... ...Marcangoljátok szét a világot!

Aztán a falon megnyúltak az árnyékok, majd ismét összezsugorodtak, kettéváltak, hogy később egyesülhessenek, lobogtak, mint a lángok, s elcsitultak, akár a tűzvész, amikor már nem talál éghető anyagot.

Körülbelül éjfél lehetett, amikor repülőgépek húztak el egészen alacsonyan a város felett. Aztán csend lett ismét. Baljóslatú csend.

A férfi élete legszörnyűbb éjszakáját élte át. Álmában érte a minden eddiginél kínzóbb roham, félig öntudatlanul fetrengett az ágyban, inkább hallotta, mint látta, hogy Noémi rémülten, kétségbeesve próbál segíteni rajta. Az egészben az volt a legkellemetlenebb, hogy nem tudott igazán felébredni. Amikor sikerült a gyógyszert bevennie, már túl volt az egészen.

Másnap ágyban maradt, folyton köhögött, minden ajtónak és ablaknak tárva kellett lennie. Noémi melléje feküdt, de egész nap alig szóltak egy-két szót. Hol harckocsik, hol harci vadászgépek zaja remegtette meg a panelházak falait.

Odakinn ismét esteledett. Egész napi száműzetésükből előmerészkedtek az árnyak.

– Vajon melyik az a perc az életünkben, amikor megértjük, hogy egyszer meg kell halnunk? – tűnődött a férfi. – És mire gondolunk akkor? Azt hiszem arra, hogy sokára lesz az még... Van időnk... Nagyon sok időnk... Csakhogy a gyermekkor hamar véget ér. S nemsokára több sejtünk hal el, mint születik... – okoskodott.

– Emlékszel? Azt mondtuk, megszökünk innét...                                                                                                  

– Aha. Noémi bárkáján...

– Eljössz velem? – szorította meg kezét a nő.

A férfi felült az ágyban. Az éjjeliszekrényre készített törölközővel letörölte a melléről és a homlokáról az izzadságot. Noémi eközben egy doboz orvosságra hasonlító pirulával tért vissza a konyhából.                                                                                                          

– Mi ez? – kérdezte a férfi. – Orvosság?

– Hát nem érted? – kerekítette el a szemét Noémi. – Noénak könnyű volt: bárkát épített, amely ellenállt a háborgó, zavaros vízáradatnak. Noéminek már nem ilyen könnyű a dolga: vajon milyen tákolmány állna ellent a tűztengernek? Mi így utazunk.

– Te őrült vagy! Ez nyilván valami méreg!

– Elalszol tőle... Ne félj, nem fogunk semmit sem érezni. A fájdalmat, a fulladást itt hagyjuk. Ehhez az utazáshoz nem kell poggyász, s a nehéz földi test is fölösleges tehernek bizonyul.

– De hát nekem eszembe sincs meghalni – fortyant fel a férfi. – Én meg akarok gyógyulni... Ha kell, másodszor is megoperáltatom magam... Én hiszek az orvostudományban. És a háborút is... túl lehet élni...

Túlságosan felizgatta magát, alig kapott levegőt.

Noémi egy pohár vizet nyomott a kezébe, amelyben előzőleg három kapszulát oldott fel.

– Ne légy ostoba! Beszéltem az orvosoddal. Kértem, hogy legalább velem legyen őszinte... Az is volt... Sajnos.

A férfi még jobban elsápadt. Remegett a kezében a pohár.

– És?!? Mit mondott?!?

– Nagyon kevés időd van hátra. Ha szeretsz, most velem jössz. A bárka előállt.

Noémi eközben megszabadult a ruháitól, megigazította maga alatt a lepedőt, majd az ágyra ült. Háta mögé három hatalmas vánkost gyömöszölt és kényelmesen hátradőlt. A szájához emelte a poharát. – Ez nem Noémi bárkája, hanem Kharón ladikja! Légy észnél! – a férfi dühösen a szőnyegre öntötte a pohara tartalmát és a nő felé fordult.

Noémi épp akkor tette le az üres poharat.

A férfi a telefonhoz ugrott. Tárcsázott. A homlokát hideg veríték lepte el. Tízszer hagyta kicsengeni, majd lecsapta a kagylót. Villámgyorsan kapkodta magára a ruhát.

Rövid fejszámolást végzett. Talán tizenöt-húsz percen belül visszaérhet egy orvossal. Igen, talán tizenöt-húsz perc elég lesz.

A házak, a villanyoszlopok, a bódék, a kerítések, a fák mind-mind egyetlen színes, vibráló képpé olvadtak össze. Úgy érezte, hogy hol egy meredek domboldalnak felfelé, hol egy jégpályán, hol pedig a tengervízben úszva menekül, elnehezül a keze, vízi folyondárok fonódnak lábára, csuklójára. A valóságban kemény kezek markolták meg.

Az idegen katonák nevetve pofozgatták. Amikor föleszmélt, szabadulni próbált a szorításból, de mindhiába.

A bárkát tovasodorta az ár.