Kalligram / Archívum / 1994 / III. évf. 1994. július–augusztus / Szolgák és zsarnokok

Szolgák és zsarnokok

Székely János, az 1992-ben elhunyt marosvásárhelyi író filozófusnak készült. Már tanulmányai során arra a fölismerésre jutott, hogy a filozófusok nagy része valamilyen eszmét, politikai vagy társadalmi célt szolgálva eleve feladta a filozófus valódi célját, hogy megértse a világot, s előfeltételekre, meghatározott tételekre épített tanításait. „Az ideológia nem más, mint a hatalmi igény fogalmi és gondolati igazolása. Én pedig nem tudom elfogadni mások hatalmi igényét önmagam fölött. Ami az utóbbi 200 évben történt gondolati síkon, az ellen nekem súlyos kifogásaim vannak. Nem az igazság, hanem a politikai cél határozza meg az ideológiákat. Ami tehát valamilyen célból keletkezik, az máris ellentmond az igazság szabályainak. Az utóbbi évszázad gondolkodása nagyrészt ezt igazolja. Van persze becsületes filozófia, de az nem jelenti azt, hogy egyúttal igaz is.” Nyilvánvaló tehát, hogy Székely saját gondolati rendszert képzelt el, melynek meg nem születése örök, pótolhatatlan vesztesége a gondolkodástörténetnek. De miért is adta föl valójában eredeti terveit? „Eredetileg azt akartam, hogy megértsem a világot. Ez a filozófus becsvágya. Erre is készültem fel. Elég korán beláttam azonban azt, hogy nincs esélye a meztelen gondolatnak. Ha megmaradtam volna a filozófia művelésénél, soha egy sorom nem jelenik meg. Mert én nem a hivatalos filozófiát hirdettem volna, hanem a sajátomat. Ezért rejtettem a filozófiámat mindig szépirodalmi munkákba.” Azzal a nem titkolt céllal fordult tehát az irodalomhoz, hogy annak eszközeivel filozófiai kérdéseket boncolgasson, megkísérelje megfogalmazni és átadni a világ megismerésére való törekvés során szerzett tapasztalatait, következtetéseit. Tette ezt eleinte versekben, később prózában, végül pedig elsősorban drámában. Élete utolsó szakaszában azután már csak a filozófiához talán legközelebb álló műfajt, az esszéírást művelte.

A közelmúlt filozófiájáról és az ideológiáról szóló fenti idézetekből nyilvánvaló, hogy Székely vizsgálódásainak egyik sarkalatos pontja a gondolkodás és a hatalom viszonya. Erről szól legjobb drámája, irodalmi ténykedésének egyik legfontosabb alkotása, a Caligula helytartója. A Caligula helytartója remekmű, a XX. század magyar drámairodalmának egyik ékköve. De lehet-e valóban remekmű, ha maga az író állítja: „Az én drámáim nem igazán játszható drámák. Nincsenek megkenekedve azokkal a hajakkal, amelyekkel egy előadásra szánt színpadi műnek meg kell kenekednie. Hiányoznak a hatáskeltésnek azok a módszerei, fogásai, amelyeket nem nélkülözhet egy tisztességes dráma (...) Ehhez én nem értek, és hiába is mondják, a kritika is hiába mondja nekem, hogy ezek alkalmasak színpadra! Nem lehetnek alkalmasak. Én már csak tudom.” Komolyan gondolta-e mindezt az író vagy csupán a túlzott szerénység beszélt belőle, soha nem derül már ki. Székely racionalitásából, következetesen tiszta gondolkodásából kiindulva nem valószínű, hogy a szerénység pózát kívánta volna magára ölteni. Ha figyelmesen olvassuk a Caligula helytartóját, megállapíthatjuk, hogy benne valóban egyetlen „drámatechnikai” elemet találunk, azokat a gördülékeny jambusokban megírt remek dialógusokat, melyekből mint bimbóból a virág, lassan bomlik ki a mű gondolati magva, tartalma, s végbemegy az a „viszonyváltozás”, mely a klasszikus drámai formák alapja. A főhős Petronius viszonyának megváltozása uralkodójához, a hatalomhoz és a zsidó néphez, a szellemi princípium (legyen az hit, Isten, vallás; mindenképpen valami összetartó erő) erkölcsi imperativusa által meghatározott lehetetlenhez. A mű valós történelmi eseményből indul ki. A római történetírók közül Suetonius és Tacitus is megemlékezik Caligula császár szíriai helytartójáról, aki a császár szobrát annak ismételt parancsai ellenére sem volt hajlandó bevinni a zsidók templomába. A konfliktus tehát a hatalmi tébolyban szenvedő, lovát konzullá emelő császár, Caligula és a zsidó nép között van. A voltaképpeni drámai alakok azonban Székelynél a császár illetve a zsidóság képviselői: Publius Petronius helytartó és Barakiás zsidó főpap. A mű indítatásakor Petronius szilárdan meg van győződve a Római Birodalom felsőbbrendűségéről, hasznosságáról, az ő számára a Birodalom képviseli a rendet: „Itt van ez a nagy, ez a már-már túlságosan hatalmas Birodalom: Róma, közös hazánk (...) Nos birodalmunk hódításon nyugszik/ (...) Elgondolni is irtózatos, hogy egyszer összedőlhet./ A barbárság, a káosz jönne el.” Rómához és a császárhoz köti hűségesküje is. Eszébe sem jut kételkedni abban, hogy a birodalmat fönn kell tartani. Látja, tudja viszont, hogy ezt a „már-már túlságosan hatalmas” birodalmat valahogy egységesíteni kellene, össze kellene fogni: „A birodalom hódításon nyugszik./ Ezért csupán a fegyver tartja össze/ (...) Valahogy nincs koherenciája./ (...) Belső egységet kell teremteni./ A külső mellé belső köteléket./ Belső kapcsot, mely odabent a lélek/ legmélyén képes összefűzni a Provinciákat/ (...) Közös vallást kell adnunk népeinknek/ Már Augustus tudta ezt, azért nyilváníttatta istennek magát/ S helyeztette el aranyszobrait/ A birodalom minden templomában/ Nem pedig mintha tébolyult lett volna.” Petronius számára tehát a birodalom fenntartásának szükségessége nem lehet kérdéses, minden cselekedete, gondolata ebből a feltevésből indul ki. A császárral, Caligulával szemben viszont már a Barakiással való találkozás előtt lehettek fenntartásai. Először nem is akarja bevallani, hogy a szobrot Caligula küldi, ő követeli a templomba való bevitelét. Úgy tűnik, nagyon tisztességes, erkölcsös módon csupán azt kívánja elhárítani, hogy a császárra kelljen „kibeszélnie magát”. „Nagyon pucér és közönséges koldus az,/ Ki parancsba próbál takarózni.” Amikor Barakiás a császárról kezd kérdezősködni, eleinte nem akar róla beszélni, de Barakiás rádöbbenti, hogy a szobor bevitele voltaképpen Petroniusnak Caligulához, Caligula hatalmához való viszonyának kérdése. Hiszen Petroniusnak magától nem jutott volna eszébe bevitetni a templomba a szobrot. Barakiás tehát tovább kérdezi: „Most már felelj, uram: miféle ember?/ Petronius: Nem is tudom. Kissé tán féktelen. Barakiás: Okos? Petronius: Nagyon. De mégsem annyira, hogy méltányolja érveid, kivált/ ha színre lép a hiúsága.” A mű voltaképpen Petronius és Barakiás szellemi párviadala. Illetve Barakiás küzdelme azért, hogy Petroniusban felébressze a gondolkodó embert, aki már törvényszerűen belátná a zsidók igazát. S Barakiás éppen Petroniusnak Caligulához, az esztelen hatalomhoz való viszonyában találja meg az első kicsiny rést, melyen keresztül a helytartó színlelt magabiztosságát, vélt igazának rendíthetetlenségét kikezdheti. Tovább kérdez tehát. Azt firtatja, meddig terjed a császár hatalma. S Petronius úgy véli: végtelen. De Barakiás rádöbbenti, hogy a császár hatalma végül is tőle függ. „Barakiás: Kérdésem ez: mit parancsolhat?/ Petronius: Bármit. Barakiás: Ejnye uram, te félreértesz engem. Mit parancsolhat, hogy meg is tegyék? Petronius: Bármit, zsidó. Hatalma teljes és korláttalan. Barakiás: Nézd, például ha azt/ Parancsolná, hogy öld meg az apádat,/ Te mit tennél? Petronius: Hát megölném apám./ (Kis gondolkodás után) Vagy elkerülve bosszúját, megölném önmagam.” A szerzői utasításokban igencsak szűkölködő mű instrukciója itt meg is mutatja a fordulópontot. Barakiás elérte, hogy Petronius elgondolkodjon, s mindjárt „támadásba” megy át. „Hát mik vagytok ti? Rabszolgák? Kutyák?/ Hát megérjük mi nektek, hogy miattunk/ Tigrist neveltek magatok fölé?/ Petronius: nevel a bánat, megterem magától. Barakiás: hogy hogy magától? Tőletek uram!/ A hatalom természetes/ Végső határa az a pont, ameddig/ Az alattvalók hűsége kitart./ Ha nincs ilyen pont, méltóságát veszti/ Az emberélet. Szégyen lesz leélni.” Ezzel túl is vagyunk a bevezetésen, ahol lényegében minden eldőlt. Barakiásnak sikerült felébresztenie Petroniusban a gondolkodó embert. S ez a gondolkodó elme már képes felismerni a hatalom szolgálatában saját szolgaságát, s csupán ez a gondolkodó elme lehet képes megérteni azt az erkölcsi lehetetlent, amit Barakiás a hatalom helytartójának a császári parancs képviselte műszójával szembeállít. A parancs teljesítésével ugyanis a zsidó népet kellene kiirtania, az azt meghatározó, összetartó erő megszűnésével a zsidó népet szüntetné meg: „Népem azáltal nép, hogy ős szövetség/ Fűzi az Úrhoz. Egy istent imádunk.” A szobrot tehát lehetetlen bevinni a templomba, mert azt a hit, ez az isten nem engedi: „... idehozhatod/ A birodalom minden katonáját,/ És mégsem tudjátok megtenni (...) mert ahogy beviszik,/ Mert ahogy csak a küszöbére lépnek/ Hát az nem lesz már sehol, nem lesz már/ mert az nem lesz már ugyanaz a templom/ Az Úr onnét már kiköltözködött,/ Eltávozik, uram mihelyt belépnek/ És nem marad utána csak üres/ csarnok...” Barakiás és Petronius „harca” tehát eldőlt. A helytartó hajlandó átgondolni a rabbi érveit, és ezáltal kénytelen belátni annak igazát. Elindul a drámában az újabb közdelem: Petronius harca önmagával. Petronius erkölcsének, emberi lényének harca a hatalmat képviselő, hűségesküjével kötött és életét is féltő alattvaló-önmagával. Ekkor érkezik meg először Decius, a római követ, Petronius gyerekkori barátja, és elmondja Caligula újabb „őröltségeit”. Azt, hogy lovát, egy csődört választatott meg konzulnak, hogy megtizedeltette a germán légiókat, hogy azt próbálgatja, meddig terjed a hatalma, hogy elérhető-e számára a korlátlan szabadság. Mivel a hadsereg mögötte áll, úgy tűnik, a császár valóban mindent megtehet. Petronius közli is a zsidókkal, akik közben kiadják neki az életére törő Júdást, hogy mégis beviszi a szobrot, mert most már muszáj. Barakiás el is búcsúzik tőle: „Isten megáldjon. Még csak arra kérlek,/ Sietve ölj, hogy ne fájjon nagyon.” S Petroniusban a gondolkodó, megértő ember erkölcsi tartása is felébred e szavakra: „Hát nem/ Azért tán mégsem vagyok én bakó/Azért ne hidd, hogy bármit vállalok (...) Én vezérnek szegődtem, nem pedig/ Tömeggyilkosnak./” Megpróbálja hát újra „kijátszani” a parancsot. Először megkísérli a kompromisszumot: két énjének összeegyeztetését. Vigyenek a zsidók Caligulának kincset, aranyat, az államkincstár úgyis kiürülőben. Egy ideig úgy tűnik, az ötlet be is válik. Agrippa zsidó király küldöttsége sikerrel jár. Megérkezik Caligula beleegyezése, de idejük nincs örülni a sikernek. Petronius nem is közölheti azt a zsidókkal, mert máris megérkezik a parancs visszavonását visszavonó parancs. Decius is újra jön, elmondja az okot is: valaki „besúgta” Petroniust Caligulánál, értesítette a császárt a szíriai palotában történtekről. Decius „tanácsa” egyértelmű: Petroniusnak saját élete megmentésére azonnal be kell vinnie a szobrot és kivégezni a besúgót. Minden bizonnyal valamelyik segédtisztje az. A szembesítéskor Lucius és Probus egymás ellen vallanak. Gondolkodásra nincs idő, bár az egyik mindenképpen ártatlan, mindkettőt ki kell végeztetni. Miután ezt megteszi, be kell vinnie a szobrot. Az érkező zsidóknak (Barakiás) előrukkol a végső érvvel: „Mert hallod-e, egy premisszád hamis./ Egész beszéded arra építetted/ Hogy van egy örök, igaz úr, aki/ Nektek zsidóknak ilyen meg ilyen/ Teltételekkel, ilyen meg ilyen/ Jövőt ígért. Csakhogy ez nem igaz./ Te nálam is sokkal jobban tudod, hogy/ Nincs ilyen isten./”, Barakiás válasza azonban megint romba dönti Petronius önigazolásra szánt gondolati építményét: ... nagyon is meglehet, hogy ő/ Másutt sehol, csak tudatunkban él./ Isten? Mi az? Egy szó. Vallás! Mi az?/ Afféle belső nyelvezet, afféle/ képes beszéd, kifejezési mód./ Mondom, lehet, hogy voltaképpen nincsen! De amit jelent, az már igazán van./ Az nagyon is van. Tudod mit jelent? A népet, mely kitalálta őt. (...) Ezért a templom, ahol Ő lakik,/ A nép szellemi lakhelye. Aki/ Idegen istent vinne be: a népet/ Lakoltatná ki amabból.” Petronius megérti, hogy a zsidók a végsőkig kitartanak, hogy őket kell kiirtania, „megszüntetnie” a parancs teljesítéséhez, eljut tehát a végső elhatározásig: inkább föladja hatalmát, kivonja légióit Júdeából, s tétlenül várja a császár válaszát, a biztos halált. Ezzel Petronius akár föl is magasztosulhatna, drámai hőssé emelkedhetne, aki erkölcsi megfontolásokból inkább a halált választotta. Ne feledkezzünk meg azonban arról: az író eredeti célja a valóság megismerése volt. Az adott művön belül a (zsarnoki) hatalom és az alattvaló (gondolkodó) ember viszonyát vizsgálta. S hogyan is írta Illyés? „hol zsarnokság van,/ mindenki szem a láncban,/ belőled bűzlik, árad,/ magad is zsarnokság vagy!” Székely nem adja meg Petronius számára a fölmentő halált. Helyette az epilógusban újra elhozza Deciust, Caligula halálának hírével. S azzal a hírrel, hogy Lucia és Probus, a két testőr ártatlanul haltak meg, a följelentő Decius segédtisztje volt. Petronius így a zsarnokság szorításában maga is gyilkossá, zsarnokká vált, mert hatalma engedte. Hiába vigasztalta őt Decius, hogy: „Míg főnököd van, van mentséged is.” A gondolkodó ember kénytelen végiggondolni saját cselekedeteit is, és eljutni a végső következtetésig: „Ha igaz, amit mondasz Decius,/ Az alattvalók egyetlen valódi/ Mentsége az, hogy túlélik a császárt./ Nem gondolod, hogy ez egy emberélet/ Tartalmának tán mégiscsak kevés?/ Vád ez barátom, nem vigasz./ Mert voltaképpen csakis ott van szükség/ Mentségre, ahol nincs mentség.” A zsarnoki hatalom tehát zsarnokká teszi az alattvalót is, sőt, bizonyos értelemben a zsarnokság szenvedő alanyait, a zsidókat is, hiszen ők is kénytelenek kiadni saját emberüket a hatalom képviselőjének, mert az nem érti meg az összefüggéseket, és fanatizmusában isten kezének képzelve magát, az erőszakhoz kíván folyamodni. De nem a valódi zsarnok ellen próbál meg erőszakot alkalmazni.

A hosszas bevezetés s a mű viszonyainak alapos ismertetése talán nyilvánvalóvá teszi, hogy Székely János tollából maradandó érték született, olyan dráma, mely mindig aktuális marad, amíg hatalom lesz a földön, mert a gondolkodó embernek mindig felelőssége lesz a hatalom esetleges „elszabadulásában”. Mert ő az, aki képes megérteni a „lehetetlent”, s ráébreszteni a gondolkodásra képeseket a hatalom természetére. Mert a zsarnoki hatalom közelében senki sem maradhat „tiszta”, nem tudja megőrizni a kívülálló előkelő pózát, a zsarnokság leránt, magához von, besároz: mindenkit zsarnokká tesz. Mert gondoljuk csak még tovább a lehetőségeket: Petronius ugyan ártatlanul végeztette ki Luciust és Probust, de már mindketten eljátszottak a „besúgás”, uruk feladásának gondolatával, azzal, hogy milyen haszon származna ebből az ő számukra. Talán ez az eddig kevés figyelemre méltatott motívum az egyik legerőteljesebb figyelmeztetés: hogyan ássa alá, rombolja le a hatalom az ember erkölcsi érzékét, hogyan válik központi gondolatává az „előrelépés” kérdése. Ebben, gondolati konstrukciójának tisztaságában, mondandójának következetességében van a Caligula helytartójának nagyszerűsége. Hogy az író is ismerte saját értékeit, azt bizonyítja, hogy drámái színpadképtelenségéről szóló nyilatkozatában a következő részlet is szerepel: „A történelemben megpillantani a jelentéses és jelképes helyzetet: Ehhez értek. Talán ehhez értek. S ehhez nagyon sok sikeres drámaíró nem értett." A történelemben fölfedezett jelentéses, jelképes helyzet folytán kiváló mű a Caligula helytartója. Az akkor is, ha a szerző azt írja, hogy talán maga az alaphelyzet, az ő kiindulási alapja, mely szerint Petronius és Barakiás kölcsönösen meggyőzik egymást, már hibás: „Mert ez egy valódi vitát tartalmaz, ahol mindkét fél meggyőzi a másikat és ez a vita eredményre vezet, holott a viták, amelyeknek én életemben tanúja voltam, az mind másfajta volt. Beszélnek el egymás füle mellett, mindenki mondja a magáét és legfeljebb kompromisszum jöhet létre, de sohasem megértés és meggyőzés.” De ezt a szerző nyilván már az íráskor is tudta, hiszen mind Petroniusszal, mind pedig Barakiással elmondatja: „Nagyon szeretném, ha belőled is az ellenkezés helyett/ a megértés vágya fülelne.” Mert „Mihelyt valaki/ csak azt lesi, melyik szavunkba köthet,/ Vétek előtte kinyitni a szánkat” – teszi hozzá Petronius. Az író tehát jó előre figyelmeztet, mindez csak akkor érvényes, ha a szembenállókból „a megértés vágya fülel” – ez is a gondolkodó ember ismérve (kellene legyen)! Következetesen kimunkáltak az egyes figurák is. Decius rezonőrsége, „túlélésre beállított” gondolkodása a császár közelében szinte törvényszerű önvédelmi reflex. Miket kellett átélnie ennek az embernek, amikor az apja temetésén viszonoznia kellett apja gyilkosának, a császárnak mosolyát? Júdás alakja nem csupán arra szolgál, hogy az író megmutassa, tőle az ilyen, erőszakot alkalmazó „védelem” is csaknem ugyanolyan távol áll, mint maga a zsarnoki hatalom erőszakossága, hanem arra is, hogy amint már említettem, az elnyomottakat, a zsarnokság elszenvedőit is erkölcsi választás elé állítsa. Az egyetlen haloványan, jellegtelenül megrajzolt, szinte már fölöslegesnek érzett alak a műben Agrippa király figurája. Az uralkodásba és ellenállásba belefáradt öregember alakja nem hordoz többletmondanivalót az író gondolatainak közlése szempontjából.

Ha tehát elfogadjuk, hogy a Caligula helytartója értékes, kiváló mű, akkor nyilvánvalóan aktuális is mindaddig, amíg hatalom létezik. Értéke azonban, mint minden valódi műalkotás értéke, abban áll, hogy olyan általános érvényű gondolatokat, törvényszerűségeket fogalmaz meg, amelyek függetlenek egy konkrét helyzettől, konkrét hatalomtól. Annak ellenére, hogy az 1970-es években született, nem Romániáról és Ceauşescuról szól. Ha 1994 februárjában Kassán játsszák, akkor nem szabad közvetlenül, mondjuk, az éppen uralmon lévő kormány(fő) hatalmáról szólnia. A színreállíthatósággal kapcsolatos aggályokat – úgy vélem – már az ősbemutatón örökre eloszlatta Harag György zseniális rendezése. 1978-ban a Gyulai Várszínházban olyan előadás született, mely nemcsak a mű színpadképességét és gondolatainak érvényességét igazolta, hanem egy időszak meghatározó, már-már legendássá váló színházi eseménye lett. Ha tehát a Thália Színház és Dezsényi Péter rendező a mű bemutatására vállalkozott, magát a darabválasztást csak dicsérni lehet. De dicsérni kell a rendezőt azért is, hogy a mű „érvényességét” fölismerve ellenállt a konkretizáló aktualizálás sokszor nagyon is kínálkozó csábításának. A rendező legnagyobb érdeme azonban az, hogy fölfedezte: van Kassán egy színész, aki Barakiás érveit olyan hitelességgel képes tolmácsolni, hogy azok Petroniushoz és a közönséghez egyaránt eljussanak. Gyurkovics Mihály nevéhez, alakjához gyermekkoromból számos színházi élményem fűződik, most mégis egy számomra szinte ismeretlen figura jelent meg a Thália Színház színpadán: egy idős EMBER, aki megszólal, és én elfelejtem, hogy színész ágál a deszkákon, hogy író gondolatait közvetíteni hivatott személy „játszik” nekem (nekünk) egy templomát, hitét, népét védő zsidó főpap jelmezében. Egyszerre élete tapasztalatait átadó apám, bátyám áll előttem, akinek minden szavát életének megpróbáltatásai, megélt élményei hitelesítik. Pedig a színész életéről szinte semmit sem tudok. Nem tudom, milyen volt a viszonya a hatalomhoz, az emberekhez, nem tudom, mennyien szerették, s ő hány embert szeretett, nem tudom, kapott-e kegyeket, érték-e megaláztatások, csupán azt tudom, hogy hiszek neki, hogy amit mond, azt nagyon hitelesnek, igaznak érzem. El is aludna bennem a kritikusi „kis démon”, ha a többiek megszólalásai minduntalan föl nem ébresztenék. Ez persze részben szerencse is. A kritikus ne legyen áhítatosan figyelő-néző, inkább legyen egy, nemcsak a hibákat „kipécéző”, hanem a színpadi hatás titkát is megfejteni próbáló színház ember. Ilyen megközelítésből figyelve Gyurkovics alakítását, legfontosabb fölismerésünk a „kegyes nagy csalásra” való rádöbbenés. Vagyis arra, amit szakmailag tudnunk kell, mégis, ha valódi nagyságában találkozunk vele, mindig a fölfedezés megdöbbentő élményében részesít: hogy a színpadon a legtermészetesebbnek ható, leginkább spontánnak, „belülről jövőnek” tűnő pillanatok a legpontosabban megkomponáltak. Hogy a színész alakításában ott van az élettapasztalat, a saját emlékek, minden, ami eddigi életében történt vele, s az is, amit addigi pályáján megtanult, ahhoz azonban, hogy mindez igaznak hasson, pontosan meg kell szerkeszteni, föl kell építeni, úgy, hogy a szerkesztés, az építkezés nyomai már eltűnjenek, s maradjon a végeredmény: az emberi hitelű színész alakítás. Gyurkovics Barakiása olyan hitelességgel szólal meg, ami csak a legnagyobbak sajátja. Amikor megjelenik a színen, első helyzetfelmérő körültekintésével, pillantásával tudtunkra adja a kiindulási helyzetet: ő itt szellemileg megküzdeni jött Petroniusszal, s először is tapasztalt öregként megnézi, megkísérli felmérni, kivel van dolga. A helytartó beszéde alatt mélyen figyelő elgondolkozottságából szinte észrevétlenül föl-fölpillant, hogy azért lássa is a másikat, hogy minél jobban fel tudja mérni az „ellenfelét”. Érveinek felsorakoztatásakor először körültekintő, óvatos, érezhetően ügyel arra, nehogy a hatalom haragját kivívja, s bár hamarosan ráébred, hogy itt intellektuális partnerre talált, ha tehát sikerülne őt elgondolkodtatni, talán meg is győzheti; a hatalommal szemben mindig tartózkodó, hízelegni is megpróbál, megkísérli fölébreszteni hiúságát is. A hitről szólva eleinte még kenetteljes, hogy azonnal átválthasson a legtermészetesebb beszélgetési hangra, s hogy a későbbiekben megmutathassa; amikor már tudja, hogy Petronius meggyőzhető, a „végső nagy titokról” is a főpap vallási tiszteletének és az ember baráti közvetlenségének lebilincselő hangján tud szólni a helytartóhoz. Az első pillanattól nyilvánvaló, hogy ez a főpap nem habozna életét adni hitéért, népéért, de azt is hiszi, reméli, élve tán többet segíthet. Ezért ott érezzük benne a saját életéért, szabadságáért való szorongást. Ez akkor oldódik föl teljesen, amikor az első kép végén nyilvánvalóvá válik, hogy Petronius nem fogolyként tartotta ott. Ezután viselkedése, viszonya Petroniushoz megváltozik, sikerének tudatában magabiztosabb lesz, de egyre inkább megértve a másik helyzetét is, a hatalom képviselőjének kijáró tartózkodó tisztelet átmegy az embernek járó őszinte tiszteletbe, megbecsülésbe. A nagy drámai változásnak Petronius helytartóban kellene végbemennie. Bocsárszky Attila azonban mintha ezúttal kissé könnyedebben fogta volna föl a feladatot, mint azt a szerep nagysága indokolta. Néhány nagyjelenetében megrázóan hiteles tudott lenni, „szerepének” íve azonban a hangoskodásban kimerülő üresjáratok miatt nem rajzolódik ki egységes egésszé. Alakításából az nem derül ki, ki is az a Petronius, akivel először találkozunk, nem sikerül hitelesíteni a helytartó „előéletét”, azt az alakot, akiből a későbbiekben – sokszor már jól megformált – saját zsarnokságát fölismerő, annak súlya alatt összeroppanó figura válik. Helyenként elvesznek a „rádöbbenés” kulcsmomentumai is. Hogy Petroniusa mégis méltó partnere tud lenni Gyurkovics Mihály Barakiásának, az részben Gyurkovics alakításának is köszönhető. A színész ugyanis arra is gondot fordít, hogy – mint arra följebb példát is hoztam – reakcióiban, viselkedésében tükröződjenek a Petroniusban végbemenő változások is. Érdekes színészi (vagy rendezői) ötlet a két főszereplő korkülönbségéből eredő különbözőségének színpadi fölmutatása. Gyurkovics mindenre elszánt, nyugodt, szinte mozdulatlan bölcsével szemben Bocsárszky Petroniusa energiától duzzadó ifjú, aki csupán pillanatokig képes egy helyben megülni, szinte szétveti az energia és a saját tehetetlenségének tudata. Úgy tűnik, a két főszereplő szerepépítkezésében nyújtott segítséggel, és az ő karaktereik kialakításában ki is merült a rendező tevékenysége. A többi szereplő, akik közül Agrippa király alakja a drámában is erőtlen, itt szinte súlytalanná válik. Nincsenek megoldva Pólos Árpád (Decius) követi érkezéseinek fontos jelenetei, melyek mindig ellenkezőjére fordítják Petronius elhatározását, pedig a színész ezúttal dicséretes önfegyelemmel uralkodik manírjain, s csupán egyszer produkál olyan „kitörést”, ami ízzé-porrá zúzza a színpadi hitelesség minden illúzióját. Ahhoz azonban, hogy Decius alakjából jellemet, emberi arcot formáljon, a rendezőtől semmi segítséget nem kap. Ugyancsak magukra hagyottan vergődnek a szárnysegédeket alakító Pistyúr Attila (m. v.) Lucius és Ollé Erik Probus szerepében. Hogy Bocsárszky Pál személyében (Agrippa király) „civil kerül a pályára”, az még bocsánatos bűn lehetne, hiszen a király szerepének nehéz súlyt adni. Azonban az „agresszív nemzetieskedés” gondolkodás nélkül erőszakhoz folyamodó, a terrorizmus előképét megszemélyesítő Júdás-figura ugyancsak fontos írói mondanivalót hordoz. A szerep rendezői kidolgozatlansága, és – talán ennek következtében – Érsek György dilettantizmusnak ható színpadi produkciója mindenféle értelmezési lehetőségnek eleve hitelét veszik. Ugyancsak rendezői melléfogás a drámában íróilag keveset használt, de mégis jelenlévő kórus elhagyása, s a bántóan közhelyes zenehasználat is. Haščák Jozef jelmeztervezőként enyhén stilizált, inkább a korhűséget megidéző jelmezeket tervezett, melyek közül kifogást talán csak a rabbi többiekétől eltérő és inkább katolikus ministráns ruhájára emlékeztető jelmeze ellen emelhetünk. Bár a jelmezek értékelésénél azt is meg kell említeni, hogy Petronius bordó palástja jól mutatott ugyan a fekete ruhán, de kényelmetlen, állandóan le-lehulló vállaival sokszor hozta kellemetlen helyzetbe a színészt. Ami ismét teljesen elhibázott, az Haščák díszlettervezői teljesítménye. A nyitókép függönynyílásában megjelenő Petronius alakja ugyan szép látványt nyújt, de amikor a szín kivilágosodik, megdöbbenünk: az aranymintás, vörös függönyök egy bordélyházban nyújtanának méltó környezetet, s ha a helytartó lakosztályát díszítik, akkor abban a hetéráknak, az erotikának, nem pedig a gondolatnak kellene uralkodnia. Ugyancsak tévedés és a szövegnek ellentmondó az előadás záróképe: Petronius mellett a színpadon „teljes realista valóságukban” megjelennek a keresztre feszített segédtisztek. Ha halottak is (a kis színház kicsiny színpadán ehhez túlságosan jól látjuk a légzőmozgásaikat), elképesztően épek ahhoz képest, hogy hetek óta lógnak a feszületen: „... hosszú hetekig/ Abban a büszke borzongásban élek./ Hogy hősi végzet adatott nekem” – mondja Petronius. A hősi végzetet pedig azóta várta, hogy segédtisztjeinek kivégeztetése után (!) elhatározta: az újabb, immár végső parancs ellenére sem viszi be a szobrot a templomba. Igaz, Harag legendás gyulai rendezésében is megjelent a két keresztre feszített áldozat, de Petronius látomásaként, a várfalon, a nézők szeme számára részleteiben megkülönböztethetetlenül. Itt is hatásos lehetett volna pl. a két kereszt színpadra vetülő árnyéka vagy más, kevésbé „realista” megjelenítés.

Összességében örömteli esemény ez a kassai bemutató. Egy fontos és igencsak aktuális művet sikerült gondolataiban világosan, jól közvetíteni, hála a két főszereplő színészi teljesítményének. A színház fiataljai számára sem tanulság nélküli az előadás. Ha már a vezetés nem gondoskodik a színész(tovább)képzésükről, szerepeltesse legalább Gyurkovics Mihályt, akinek munkáját figyelve elsajátíthatják a színészi munka, a szerepépítkezés fortélyait. Egyaránt tanulhatnak tőle színészmesterséget és művészi alázatot, ami csupán az igazán nagy művészek sajátja.