A pánszlávizmus kialakulása és gaztettei

Václav Černý alábbi, befejezetlen tanulmányát a prágai Střední Evropa folytatásos közléséből vettük át. A kézirat feltehetően az ötvenes évek első felében keletkezett. (A szövegben előforduló, idegen nyelvű részeket fordításban közöljük, eredetijük a jegyzetekben szerepel.)

Amerika és Szlávia – két széle egy mély sírnak, melybe a többi, maradék, kiöregedett nemzetek előbb-utóbb kétségkívül eltemettetnek. Ezért küzdjetek férfiasan nemzetetekért és nyelvetekért, ne törődjetek a szolgai Augsburgi újság¹ fecsegéseivel. Jómagam, testtel és lélekkel, német vagyok, de szégyellek az lenni, ha a világtörténelemben a germánok vendekkel szembeni kegyetlen bánásmódjáról olvasok.

Lorenz Okén német természetbölcselő Jan Kollárnak címzett írásából (Zürich, 1844)

Melankolikus mea culpa,

avagy a cseh romantizmus vademecuma

Mi lesz belőlünk, szlávokból, száz év múlva?

Vajon mi lesz Európából?

A szláv élet, a vízözönhez hasonlóan,

kiterjeszti léptei határait.

És – mit a hazug német pribékek

rabszámba vettek – nyelvét

paloták mennyezete visszhangozza

majd, s az ellenfelek ajkai.

A tudományok is szláv mederben folynak

majd, népünk viselete, szokásai és éneke

eluralkodik a Szajnától az Elbáig.

Ó, bárcsak inkább magam is abban a korban

születtem volna, a szláv uralom idején,

vagy majd akkor még feljövök a sírból!²

Jan Kollár: Slávy dcera, 1832

Ha azt mondom, hogy a pánszlávizmus német anyagból gyúrt cseh találmány, francia vagy angol olvasóm nyilván megmosolyog. Ha kijelentem, hogy a kicsi, becsületes szláv nemzet az önvédelem eszközét, une planche de salut-ot³ látott benne, az olvasó értetlenül mereszti szemét, és türelmetlen lesz. Ha mindehhez hozzáteszem, hogy a pánszlávizmus nem volt más, mint a szlávizmusnak az ember okcidentális koncepciójába való integrálására tett kísérlet, az olvasó rosszkedvűen félretolja az írást, szerzőjét pedig hazugság vádjával illeti. És mégis, háromszor is igazat mondok! S annál kevésbé szeretném azt a látszatot kelteni, hogy nemzetem igazmondásának biztosítéka az őt ért szörnyű balsors lenne.

Ha mi, csehek, a tizennyolcadik század végén és a tizenkilencedik elején nagy, szabad és boldog nemzet lettünk volna, Johann Gottfried Herder szlávokat elhalmozó dicséretét alighanem abban a szellemben fogadtuk volna, mint amilyenben a franciák mindazt a szégyent és sértést, melyet fejükre ugyanő mért ki: mindez akkora esztelenség, melyet Franciaországban senki sem engedhetne meg magának – így Stendhal A festészet történetében⁴. Ámde parasztok kis nemzete voltunk, a Habsburgok önkényes, bécsi vezérlése alatt – azaz kétszeresen jobbágyok –, s maroknyi értelmiségink éppen újkori feladatának kezdetei előtt állt: a nemzetet „felébreszteni”, nemzeti öntudatot kelteni, szervezni kellett. Az „ébresztők” – nagyobbrészt a német romantizmustól áthatva – tehát érthető lelkesedéssel fogadják a herderizmust mint erkölcsi ösztönzőerőt egy ellenséges nemzet nemes lelkű képviselőjének kezéből. S lehet-e Herdernek nem hinni, ha cseh földműves fiaként hallod, amint kifejti elméletét a Naturvölker egyedülállóságáról, azok természetes tisztaságáról, erkölcsi erejükről, meg arról, hogy övék a jövő? Európa megújítói lesznek, az agg világ megváltói, mert ki áll közelebb a Természet-Anyához, az ő adott jóságához, ha nem ők? A francia irodalom korszaka végleg véget ért; XIV. Lajos százada a múlté, Montesquieu, de ’l Alembert, Voltaire, Rousseau művei a múlté; ódon romok közt élünk. Mit akarhatnak tőlünk az epika bárdjai, kis komikus írók és dalszerzők? Az enciklopédiákra, szótárakra, szinopszisokra, írók „Bölcsességeire” való hajlam az eredeti művek hanyatlását jelzik. Marmontel, Arnaud, Le Harpe – szalmacséplés, a vénasszonyok nyarának maradéka, a nagy betakarítás már régen elvégeztetett.⁵ La froide et saine raison – a franciák hozzájárulása a kultúrába. Ezt alkalmazzátok az ábrázoló művekre, et c’ est la gout, et c’ est leur bien.⁶ De micsoda froideur des sentiments! És ou sout le génie, la vérité, la force, la vertu?⁷ A Naturvölker nem tehetnek egyebet, mint ebből a limlomból „társadalmi konvenciókat” gyártani. Az ősi és vad nemzetek költői alkotásai a közvetlen jelenből, a közvetlen értelmi inspirációból vagy az ábrázolásból erednek... a nép lelke csaknem teljesen sértetlen, konkrét és átvitt értelemben...⁸ Szemben az idő sodrával és a fejlődéssel, ereszkedjék le ez a kimerült és elaggott kultúra ezekhez a forrásokhoz, s akkor – Schlegellel, aki a Herder kitaposta úton halad, szólva – az eredendő Szeretet élesztő szelleme ismét felkél a vizek felett!⁹ Nos, melyik nemzet ne akarna az ég és a föld új Teremtője lenni? Melyik valódi vagy vélt Naturvolkban nem kezdene el mocorogni e felhívásra az a bizonyos titokzatos mozgás, mely a káoszt folyvást valami új és csodálatos fogantatás irányába tereli, a káoszt, mely a rendezett teremtményben, ölének mélyén rejtőzik?¹⁰ Ez az „alkotó káosz”-elmélet a szlávok szemében szükségszerűen conque a leur image¹¹, sőt, önmaguk által inspiráltnak tűnik. Melyik lett volna a kis nyugati szláv nemzetek közül (ezek, úgy tűnik, mind elsőként találkoztak Herder ideológiájával) az, amelynek akarata vagy lehetősége lett volna tekintetbe venni a Herder-Kant vita tanulságait, mely vitában Kant, éppen a Tiszta ész kérdéseit tárgyalva, magabiztosan ráérez annak a szoros kapcsolatnak a hamisságára, melybe Herder az embert és a természetet, valamint az erkölcsöt és az ösztönt utalja, s egyúttal elutasítja a szabadság és a káosz ilyen értelmű azonosítását; az erkölcs nevében utasítja el, mondván, hogy az erkölcs az ember és az ember szabadságának a műve, nem pedig a természeté és annak „természetes jóságáé”. Sehol se látom, hogy a Kant és Herder közt (az 1799-es és 1800-as években) zajló nagy polémia a szláv romantikusokat mélyebben elgondolkoztatta volna. Azt viszont magam előtt látom, milyen lelkesedéssel vetik magukat Herder Ideen zur Philosophie der Geschichte der Menschheit (1784—1791) c. műve tizenhatodik kötetének ama negyedik fejezetére, ahol a szlávokat mint alapvetően békeszerető és földműves nemzetként (azaz a megtestesült természetes kitűnőség ősmintájaként) dicsőíti. A természet és a történelem uniója – mely később Hegelnek, e tekintetben Herder örökösének a történelemfilozófiájába épülve annyi galibát okoz mind gondolkodásukban, mind sorsukban – egyelőre nem zavarja és nem aggasztja őket. Látom cseh honfitársaimat, amint földig hajolva hálásak Herdernek, amiért oly magasra értékelte Komenskýt, a nagy csehet, akinek pedagógiai nézeteit Herder saját – az emberiség átnevelésére irányuló – terve alapjaként szeretné beemelni. S látom őket, ahogy Herdert ünneplik, mert az kedvét lelte Hájek ódon Cseh krónikájában, melynek a cseh régmúltat idéző mitológiai fantazmáit és szépséges mondáit alighanem a Kulturpoesie-val szembe álló Naturdichtung kifejezőjének tartotta (ezért nem volt rest költőként közülük ezt-azt feldolgozni). A herderiánus Quinet morgolódó Ahasvérusán egy generációval később SainteBeuve veri el a port a metafizikus poéma „új” műfajával: le genre confus; a rosszmájú Heine pedig kineveti német mélységét, német szenzibilitását, a német cserebogarak zúgását...¹² Amennyiben persze volt is valaha „német cserebogarak zúgása”, s az –szerencsére!– egy szendergő nemzetet ébresztett fel, akkor mindez Csehországban történt, mégpedig 1800 és 1830 között. Az is igaz, hogy a cseh Ébresztők egy teljes generációja (sorrendben a második, a cseh romantikusok közül pedig az első generáció) szolgáltatta e cserebogárzúgáshoz a maga lelkes allelujáját! E Jungmannoknak, Hankoknak, Šafaříkoknak és Kollároknak Herder adta vissza nemzeti önérzetüket. Többet adott vissza nekik: a büszkeségüket. És még többet: a felvirágoztatásba vetett reményüket. Már nem szükséges nekik, a valaha oly hírhedt nemzet fiainak, szégyenben kuporogni a nemzetek nagy családjában. Újfajta méltóságot képviselnek, mely ráadásul érdem is. A gazdagok közt szegények, a hatalmasok közt gyengék ajándékként önmaguk rusztikusságát, tiszta természetességüket, eredetiségüket hozzák. Az emberiesség és az erkölcsösség forrásvidékéről érkeznek. Most már miként is veszhetnének, ha az élet forrásaihoz mindenkinél közelebb állnak? Aki létükre tör, Isten legigazabb formában megtestesült szándékára tör. Csakugyan, Herder „természetes nemzet”-miszticizmusa rendkívüli támogatást jelentett számukra; szinte híd volt, melyen a romantikus, művelt és felvilágosult cseh ember átkelt a nemzeti büszkeség és biztonság partjára. A hanyatlás szégyene szerteoszlott. A nemzetébresztő ismét az emberi kultúra alkotó munkatársának, az egyenlők közt egyenlőnek érzi magát. A cseh nemzet megmentése immár nem néhány egyén kétségbeesett vállalkozása, hanem kötelesség, mely az egész emberiségre vonatkozik. S lám, miként válnak Herder misztikájának fényében maguk a kétségbeesés okai, a nemzet legérzékenyebb gyengéi erővé: ezt a cseh nemzetet, a tizenkilencedik század elején, politikai függetlenség, mi több: hatalom híján, jelentős számú elnemzetietlennel, ipar és anyagi javak nélkül, földművesekre, kisiparosokra és egy vékonyka tanító-tanár-pap értelmiségi rétegre redukálva, tulajdonképpen egyvalami tartja össze – még csehül beszél! Ám éppen, mondja Herder, a nemzet: a beszéd által nemzet, a nemzet mint jelenség a beszéddel azonos; a természet első és eredeti megnyilvánulása éppen a beszéd, és nem egyéb; az értelmi beszéd az első emberi beszéd¹³, melynek tisztaságát óvni kell. Ebből ered Herder idegenkedése a német nyelvre gyakorolt latin és francia hatással szemben, ebből igyekezete a nemzeti mitológiákhoz való visszatérésre, a du concret et du sensibile¹⁴ pártfogolása. A cseh irodalom semmiképp sem művi, csupán a nép dalol és táncol, beszél és mond bölcseket parabolákba és közmondásokba sűrítve. Ám éppen ez az, mondja Herder, a nyelv útja a konkrétumból az absztrakt felé vezet, az első alkotás tehát a költészet és mindenekelőtt a népköltészet, amely toute sensibile¹⁵, csak ezt követi a fejlődés tekintetében a próza, a tudomány és az absztrakt filozófia, a hosszú evolúció ez utolsó hajtása¹⁶. A cseh „irodalom” tehát épp a legfontosabbal, a legtisztábbal rendelkezik: ti. a népköltészet „antiirodalmával”. Az egyetlen gyógyír egyszerű és világos: valamennyi nem civilizált nemzet énekel és táncol. Énekeik a nép archívumai, bölcsességének, vallásának, teogóniájának és kozmogóniájának, elődei hőstetteinek és tulajdon léte eseményeinek kincse, szívének megnyilatkozása, családi életének tükre bánatban és örömben, a bölcsőtől a sírig. Az ilyen, a nemzet ajkáról szedett, lefordítatlanul hagyott, helyesen értelmezett, jól magyarázott és saját zenéjével kísért énekek kis csokra pontosabb képet nyújt nekünk, mint az utazók elbeszélései...¹⁷

Akkor e szavak vajon nem egy munkaterv szavai? Elegendő őket átnyújtani egyetlen rendkívül dolgos és áldozatkész generációnak. Herder szlávokról szóló fejezete, mely az Ébresztők számára 1792 óta ismert (lásd Dobrovský Durychhoz írt levelét), Csehországban 1800-tól kezdve szentírás. Klopstockot megfosztják trónjától, az asztalfőre Herder és Goethe ülnek. Herder mindenütt ott van. Az 1830-as évig a legnagyobb cseh Ébresztő. A levegővel együtt szívják magukba. Ott van a tudományban, a filozófiában, benne van a költészetben, hazajáró lélekként nemzeti vitákban ítélkezik. Lám, 1803-ban Josef Jungmann, a beszéd filozófiájának első vázlatát adva (Dvojí rozmlouvání o jazyku českém c. művében) – Herder nemzetfelfogásából indul ki, a nyelvet tekinti kiindulópontnak, s a nyelvileg önként germanizálódni akarók utilitarizmusával a népfenséget állítja szembe; Jungmann az ébresztés feladatát teljes egészében a nép körében végzett munkának tekinti. Lám, az első újcseh versek, románcok és balladák – merőben Herder-orientáltak, Herder Fürstentafel című, a cseh történelem ihlette munkája pedig utolérhetetlen mintakép. Lám, Pavel Josef Šafárik könyve, a szláv archeológia alapműve, a Slovanské starožitnosti, a szlávok európai őshonosságának bizonyítéka, őskoruk tükre – a szlávok „édes” faji jellegének képzetei mind Herdertől valók. Lám, Čelakovskýnak, a cseh folklorizmus alapítójának az első nagy alkotása, a Slovanské národné písně (1822; 1827-ig háromkötetesre bővülve) első kötete – Herder Stimmen der Völker in Liedern-jének hatására született, Herdert követi a gyűjtés elveiben, Herderé az énekfelfogása is, mely szerint az ének a nemzeti jelleg eredeti és legfőbb megnyilatkozása. Ugyanakkor e nemzeti jelleg és e kifinomultság előre kialakult képét az énekek apriori kiválasztása alakítja. Van bátorsága egyik riválisának, hogy az énekeket válogatás nélkül gyűjtse, elsősorban dokumentumot látva bennük? Čelakovský nyomban haragra lobban: ez nem a nemzet arculcsapása? Az ének – nem csupán a nemzet kifejeződése? És jönnek sorban a mesék, mondák és közmondások; a Mudrosloví národů slovanských többezer közmondása a szláv nép ősi bölcsességének tükre. Egyszeriben mindenki gyűjt. Egyszeriben sokan imitálnak. 1823-ban Čelakovský fordításában megjelenik Herder Blätter der Vorzeitje, ezt követik két kötetben legzseniálisabb imitációi, az Ohlas písní ruských és az Ohlas písní českých. A harmincas és negyvenes évekre a cseh költészet „ohlaszistái” végeláthatatlan légióvá nőnek, s mindük egyetlen szíve ügye a Čelakovský-ideál: a maguk szerezte éneket falun visszahallani, a nép által befogadva viszontlátni! S hogy egyik-másik poétát olykor a biblia is megihleti? Mert ugyanaz a Herder ajánlotta figyelmébe a biblia (mely ugyancsak a faji természet kifejeződése) tiszteletét! S hogy akad, aki görög példaképeket utánoz? Hiszen ugyanaz a Herder maga is nagyra tartotta az ókori görögöket, s kiemelte őket a Kunstpoesie szégyenéből! S a hírhedté vált Rukopisy Královédvorského a Zelenohorského régiség-hamisítványai? Semmi kétség, eredetük magyarázatát keressük Herder alábbi sóhajában: Hatalmas birodalom, tíz nemzet alkotta birodalom, Németország! Nem rendelkezel Shakespeare-rel, de még őseid énekeivel sem, melyekkel büszkélkedhetnél! Svájciak, svábok, frankok, bajorok, szászok, vesztfáliaiak, vendek, poroszok, egyikőtök sem rendelkezik semmi mással? Te heroizmustól dagadó nép, te, a nemes erény és fennkölt nyelv népe, hát a századok nem őrizték meg lelked semmilyen lenyomatát?¹⁸ Mily egyszerű e sajnálkozó gondolatban a német törzsek neveit a cseh törzsekével behelyettesíteni! Mily csábító engedni a nacionális haszonelvűség kísértésének, s olyan költői hőskort kreálni a cseheknek, amilyet német tanítómesterük Németországban hiányol! Micsoda fegyver az elnyomókkal szemben! Vajon melyik német tudós venné magának a bátorságot ez ősi cseh költői kultúra (kezdeteit helyezzük egész a kilencedik századba) monumentumai láttán azt állítani, hogy a szlávok Európába csupán a hunokkal együtt jöttek? A hamisított cseh kéziratok gyártói – mellesleg, az európai romantika kiemelkedő alkotásairól van szó – a régi költészetet illetően, véleményüket Herderből eredeztetik. S mikor 1824-ben Dobrovský megkérdőjelezi e versek eredetiségét, ellenfele (a gyártók egyike) azt feleli neki, hogy Herdert (!) szeretné döntőbírónak. A felvilágosodás racionalista és erkölcsi kételyeivel felfegyverzett idős bölcshez, aki a cseh Chatertonok Walpolja szeretett volna lenni, a következő, az új pánszlávizmus erkölcse iránti bizalmatlanságot sugalló szavakat intézi: Ha élne köztünk egy második Chaterton, boldogok lennénk, és arra kérnénk őt, félretéve művei történelmi hitelességének kérdését, hogy minél több ilyen munkát tegyen az asztalra... Lelkünk mélyéből fakadó meggyőződésünk, hogy a zseniális Chaterton többet használ a kultúrának, mint azok, akik túlhajtott kritikájukkal elnéptelenítik e századot! Az érvelés világos: Nem hiszel a Kéziratokban, nem vagy nemzeted barátja. Poncius Pilátus, mint ismeretes, hasonló okokból nem tudott ellenállni. Csehországban végleg megszüntetni a Kéziratok legendáját csak Masaryk tudós generációjának sikerül majd, ám még nekik is fél Európa segítségére volt szükségük!

Mikor hangzik el már végre a pánszlávizmus szó? Már elhangzott, hiszen ezek mind pánszlávisták. Röviden körüljártuk őket, csak hogy bemutassuk, milyen mértékben nőnek ki Herderből, gondolkodnak Herderrel, lélegeznek Herderrel – és hogy valóban: a pánszlávizmus német anyagból gyúrt szláv termék. Első prófétája, a pánszlávizmusnak mint összefüggő rendszernek a megalkotója azonban Ján Kollár, a nagy költő, fantasztikus régiségkereskedő, valamennyi fent nevezett személy barátja és társa. Herderből nő, Herderrel gondolkodik, Herderrel lélegzik. Eredeti jelleme, rideg neveltetése folytán, s foglalkozásából adódóan (a protestáns egyház szenvedélyes és megingathatatlan vikáriusa, aki egész életében kicsiny szlovák hitközsége érdekeit védi a rosszindulatú pesti környezettel szemben: ő a kisebbség pásztora!) mindig kitart meggyőződése mellett, nagy költő-tehetség, mértéken felüli, hiperbolikus fantáziával, és nagyon művelt – de ismét csak!: inkább sokoldalúan, mint mélységében és kritikusan, szóval ez a szlovák 1817-ben a németországi Jénába érkezik, másfél évet tartózkodik ott, s úgy ér haza, min akit kicseréltek: harminc éven át szövi majd a pánszláv mítosz nagyszabású pókhálóját – azokból az eszmékből, amelyekkel, mint látta, a németek táplálták a német nemzeti egység és a Franciaországgal szembeni gyűlölet német filozófiáját. Alig érkezik Jénába, részt vesz a wartburgi ünnepségeken, egyebet sem hall, mint: német szabadság, német egység! Luden professzor idealista Schöngeist-előadásait látogatja: ez a történelem nem más, mint mitológia, mint a regék és hősi legendák germán ókorának interpretálása és glorifikálása. Szabadság, egység, misztikus Deutschtum! Nyújtsátok át ezt a három irrealitást a nemzeti önbizalmára éppen most „ébredő” fiatal költőnek: a nemzetbehelyettesítés önmagától is megvalósul! Különben pedig, itt nem úgyszintén szláv temetők fölött jár-kel? Ezek a Saale menti területek hajdan szlávok voltak, erről tanúskodik az archeológia, a történelem, a földrajzi megnevezések nemkülönben. Ráadásul Kollárnak, aki álmodozva csatangol széles e környéken, egészen Weimarig jutva, erről vall a lakosság külalakja is: látása szlávokat hazudik, hallása e csalást fájón felfedi! A legromantikusabb hagyományok iránti történelmi nosztalgia és ezek groteszk krónikája érzelmi „elkötelezettséggé” állnak össze, s Kollárt nagy költővé teszik, aki szemében Friedericke Schmidt német leányzó, egy közeli falu evangélikus lelkészének gyermeke szlávvá alakul át, azoknak az eltűnt szlávoknak az ősévé, kiknek porhüvelye felett Kollár lépkedett! Ha nem lett volna az ősük, most akkor is kiérdemelte, hogy azzá legyen! S mi mindenre képes a szerelem? És, il y a plus¹⁹, sehol nem tapintható ki jobban az eredeti szlávizmus esszenciális romantizmusa, mint itt: ennek a német leányzónak – aki negyvenéves koráig tétovázott követni hódolóját annak idegen országbeli munkaterületére – Kollár misztikus koncepciójában a szláv asszony ősmintájává kellett válnia, a szlávok védőszentjévé, Szláva istennő leányává, akit Isten azért küldött e világra, hogy kárpótolja (!) a szlávokat mindazért az igazságtalanságért, melyet valaha is elszenvedtek! Friedericke Schmidt – akit Kollár Mínának nevez – csillapítja az égiek haragját, s a szlávok uralkodójává válik: egy költemény hőse volt-e valaha is kifejezőbb szimbólum? Ez a váza ugyanis Kollár Slávy dcera (Szláva istennő leánya) c. terjedelmes költeményének, melyet – 1820-as, jénai visszatérése után – 1821-ben jelentetett meg, majd átdolgozva 1824-ben ismét kiadott, majd újból, alaposan kibővítve 1832-ben: s ez a Slávy dcera a pánszlávizmus első bibliája! A könyv – mely eredetileg egy elégikus disztichonban írt előhangból és (egyenként ötven, petrarcai szonettből álló) három ciklusból állt, végül is több mint hatszáz szonettnyivé bővült –, első változatát tekintve, nagy költői alkotás, líra és nemzeti gyászdal, s ebben a változatában a szláv sírok fölötti zarándokút, az elnyomottak sírása és dühe, a Gondviselésbe vetett remény; Mína, aki Petrarca Laurájává és Dante Beatricéjévé emelkedik, nem sért senkit, a búcsú szerelmi melankóliája és a történelmi nemzetfájdalmak elégizmusa harmonikusan illeszkedik egymásba, költőileg erősíti egymást. Ezzel szemben minden újrakiadásban gyengül a szerelmi vágy éneke, mind banálisabbá válik, s nő a didaktika: az utolsó verzió már nem más, mint strófákba szedett szláv archeológia, történelem, jogtudomány és prófécia. Lám, először is, a szlávok fantasztikus őskora, egy békeszerető, bukolikus faj idillje, melynek képviselői a tatár kán előtt azt vallják, hogy csak az énekléshez és a lanton játszáshoz értenek, a harchoz nem: Herder dixerat. Lám, később a szlávok történelme nem más, mint az őket ért sérelmek története, a szláv széthúzás története. Íme, a szláv sors: a két legvégül hozzáköltött énekben (a szláv Léthében és a szláv Acheronban) Kollár, Dante nyomán, nem habozik ellátogatni a mennybe és a pokolba, s nem állja meg, hogy elégtételt ne vegyen a szlávok ellenségein, azokat örök kárhozatra ítélvén, a paradicsomot pedig egytől egyig szlávokkal népesíti be. Legvégül pedig a szláv jövő és felemelkedés víziója (Kollár szemével mindenekelőtt földrajzi és számbeli látomás): a szibériai végektől egészen a Krkonošeig nem látja lemenni a napot! Miközben figyelmen kívül hagyja, hogy ez nem mindig „ugyanaz” a nap, hiszen szlávizmusának lényegi vonása, hogy „szláv nemzetről” beszél, ahol a csehek, lengyelek, oroszok csupán ennek ágai (cseh szlávok, orosz szlávok stb.). Az ő „Össz-szláviája” egy gyors összeadás eredménye. Mindezt már Mickiewicz is a szemére vetette, hiszen összeadással szláv nemzethez jutni annyit tesz, mint egyszerűen hozzácsapni néhány apró tételt az orosz tőkéhez. Mi az, ami Kollár szerint az orosz nagyság valóra válásához hiányzik? Az egyetértés (az egység fogalma épp annyira rögeszméje Kollárnak, amennyire a német romantikus és posztromantikus gondolkodás tengelye) és a népművelés. Szeretne száz év múlva feltámadni, s hallgatni, miként hangzik a néhai rabszolgák nyelve az ellenségek szájából. Talán azt kellett volna mondania – százhuszonöt év múlva! Ámbátor tény, hogy e jóslatában Herderből indult ki, mint ahogy a szláv jövő általa megrajzolt képe is csupán a Herder-jóslat továbbgondolása: Akkor majd ti is, oly mélyre süllyedt, hajdan szorgos és boldog szláv nemzetek, végre valahára felébredtek hosszú és rest álmotokból, megszabadíttattok rabláncaitoktól, s az Adriai tengertől a Kárpátokig, a Dontól a Muldéig terjedő gyönyörű vidékeiteken mint sajátjaitokon fogjátok ünnepelni békés szorgalmatok és kereskedelmetek régi dicsőségét.²⁰ Amennyiben a Slávy dcera pánszlávizmust juttat kifejezésre, csupán Herder szlávokról vallott nézeteinek a továbbfejlesztése. E művel mellesleg Kollárban a költő meg is halt! A költő meghalt, s született egy nyelvújító, egy filológus, egy régész és egy mitológus. Ezek együttvéve sem teszik ki a valamennyi szláv által csodált költőnek még az árnyékát sem. Kollár utolsó húsz évét (1852-ben halt meg), „tudományos” éveit tehát, barátjainak sajnálata övezi, s az őt elhagyó tanítványok szegélyezik. Ezek még mindig a Pesten élő szlovákság nagy, patriotizmusfűtötte, áldozatos tevékenységének évei. Céljuk okán – a szlávok hírének és nevének megtisztítása – nagyok. Érdemük – a folklór szorgalmas gyűjtögetése. Jóvátehetetlenül elértéktelenítette viszont őket az az apologetikus fantasztikum, mely e köteteket egy sor „mort-né”-vé avatja, ezeket pedig saját nemzetének tudománya azonnal elutasította. Az egész vállalkozás a cseh nyelv harmonizációjával kezdődött, hangtanának javításával, öncélú eufonizálásával. Folytatódott a (nép körében gyűjtött) dalokban foglalt nemzeti jelleg és az ősrégi nemzeti műveltség rekonstruálásával. És a szláv történelem ezer évvel való előbbretolásával fejeződött be. Ezért Kollárnak, joggal, csupán az 1837-ben született Über die literarische Wechselseitigkeit zwischen den verschiedenen Stämmen und Mundarten der slawistischen Nation c. értekezése talált a szlávok közt jelentős visszhangra; ne tévesszen meg bennünket a cím: noha Kollár, elméletileg, kitart az egyetlen szláv nemzet gondolata mellett, a gyakorlatban a szlávok egymástól való eltávolodását, disznacionalizálását helyrehozhatatlan ténynek nevezi. E munkájában a pánszlávizmus egyszerűen csak a szlávok kölcsönös kapcsolatait („vzájemnost”) jelenti, használati utasítást, miként ismerkedjenek a szlávok a kultúra és az irodalom terén. Sőt, Kollár itt kimondottan elveti az egységes szláv nyelv gondolatát, az önálló nyelvek álláspontjára helyezkedik, de minden művelt szláv embernek négy szláv nyelvet (Kollár többet nem ismer el) és irodalmat kellene ismernie, a sajátját élesztgetni s a többiből kiegészítgetni, s a szláv kultúra egészének harmonikusan kell fejlődnie az egy kultúra megvalósulása irányában. (A Kollár által javasolt eszközök – az országok közti könyvcsere, közös tudományos folyóiratok, szláv nyelvi tanszékek az egyetemeken, szláv könyvesboltok a fővárosokban, a szláv vidékek beutazása, szláv könyvtárak létrehozása – teljességgel kivitelezhetők, hasznosak, s többségükben már valóra is váltak.) Egészében véve, Kollár tökéletesen józan, ami a szlávok jövőjét illeti: a képzelgés és a nagyzolás lehull róla, s csupán egy eljövendő nagy kulturális jelentőség víziói fűtik, miközben kifejezetten példás alattvalója marad osztrák császárának, példássága odáig terjed, hogy viselkedése 1848-ban a demokraták igen éles kritikáját vonja maga után. Tekintete egyébként szinte kizárólag a múltat fürkészi – a német mitológusok és kultúrfilozófusok mintáját követve. És mindennél szívesebben a végtelenül távoli múltat. Itt azonban nincs minden rendben! Az archeológiai és a filológiai láz egyszeriben a tetőfokára hág, s nincs semmi, amit a mitológiára támaszkodva ne tudna igazolni; a leglehetetlenebb nemzetek népdalait és szótárait magyarázza, szavait hasonlítgatja, anélkül, hogy e nyelveket ismerné. Ezt az áltudományt filozófiai grammatikának nevezi. A szanszkritot isteníti, s szívesen bevezetné a cseh iskolákba a latin és a görög mellé. Elég rákérdezni a szlávok nevének eredetére: Slavus de Sláva = Glória, gloriosi dicentur Slavi. Slávy dcera = Slaviae filia, Gloriae filia. Slavme slavně slávu Slávů slavných!²¹ C’ est tout dire!²² Élete alkonyán, feleségével Friederikával, a mindenkori romantikusok úticélját választja: Olaszországba, később Svájcba, Genfbe utazik, majd ismét Olaszországba. Ezek eredménye két Útirajz és egy terjedelmes „tudományos” fából vaskarika – a Staroitalia slavjanská. Igen: szláv, mert érkezzen bárhova, a mitikus szlávjaira bukkan: szlávok voltak a latinok és az etruszkok is, Olaszország és Svájc pedig ősi szláv földek! Ugyanebben az időben egy másik cseh pánszláv (Dankovský) vaskos könyvében szlávnak kiáltja ki Homéroszt és Anakreónt, egy harmadik pedig (Vinařický) a keltákban lát szlávokat. Mindez a korabeli német értelmiség bolondságaival egyenlő – ők ugyanezeket a nemzeteket germánoknak nyilvánították! Bár hova nézzen is az ember Itália-szerte: csupa szláv Herculana! Így, mellesleg szláv érdemnek könyvelik el az antik műveltséget, természetesen a keresztény középkort is. S az egy évezreddel kibővült szláv történelem így már igazán „szláv” (azaz: dicső – a ford. megj.). Kollár nem érte meg teljes életműve megjelenését, a Staroitalia második kötete 1853-ban, halála után jelent meg a Bécsi Tudományos Akadémia gondozásában, így nem lehetett tanúja e könyv agyonhallgatásának sem – s a kapuk bezárultak mögötte! Halála előtt még volt alkalma felkínálni munkáját a római tudományos társaságnak: nem kellett nekik. Ami a német mítosz ködében fogant, annak nyilván a német őserdő sűrűjében kellett maradnia!

És mégis azt mondom, harmadszor is, hogy a Kollár-féle pánszlávizmus a szlávizmusnak az okcidentális kultúrkoncepcióba való integrálására tett kísérlet. Rendkívül kegyesnek szánt ajánlat. Herderi lényegének puszta tényéből következik, hogy a Kollár-féle pánszlávizmus kizárólag a szlávság és Európa, a szlávizmus és a Nyugat mezsgyéjén alakulhatott ki, és csakis e kettő kölcsönhatásából. Nem a Kelet eszméiből és gondolatvilágából állt össze, hanem kizárólag a nyugat-európai romantizmus eszmerendszeréből: Herder által könnyen vonatkoztatható Rousseau-ra és a felvilágosodás eszméire. Öntsük egy tégelybe Jean-Jacques le Bonne Nature-jét a német historizmussal és az archeologikus misztikával, adjuk hozzá a Lét Egységének német filozófiáját, keverjünk hozzá egy kis osszianizmust és Percyt: Jan Kollárt kapunk. A Kollár-féle pánszlávizmus az okcidentális ingerekre és csakis ezekre válaszol; azokra a kérdésekre ad választ, amelyeket a Nyugat talált ki és tett fel, és csakis azokra. Amennyiben történelmi nosztalgia, az önnön keresztény eszméit eláruló Nyugat szemrehányásainak szomorú sorozata, a Nyugat, de különösen a németek által a szlávokon elkövetett bűnök katalógusa. Egyáltalán: a szlávság igazolása és felmagasztalása a Nyugattal szemben, senki mással szemben. És nem csak az: a Kollár-féle pánszlávizmus nemcsak hogy kialakul a szlávok–Nyugat kapcsolatból, valamint a nyugati eszmeforrásokból, hanem egyszersmind abban a nemzetben és abból a nemzetből születik is, amely már évszázadok óta okcidentális nemzet, s a tizedik századtól számított történelme során mindvégig tevékenyen és alkotóan vette ki részét az okcidentális műveltség építésében, sőt, esetenként vezette is azt; Husz Jánossal és a huszitákkal, valamint a csehtestvér egyházzal a cseh nemzet az első volt a keresztény reformokért és a gondolatszabadságért folyó harcban, elsőként lépett színre, áldozta fel magát, lett feláldozva. S ne feledjük, a kollárizmus lélektanát boncolgatva, hogy személyében egy reformált nemzeti egyház papja szólal meg, aki – modern, európai értelemben – a keresztény emberiességért folyó harc mint hagyomány közvetlen örökösének érzi magát. A cseh, a szláv képzete benne azonnal humanista, általános emberi gondolattá nő, az univerzális ember képévé.

Si l’ on appelle Slave – que réponde en toi ’l Homme²³, áll a Slávy dcera legismertebb két sorában. A legigazabb szlávság az ő szemében az, amelyikkel a legközelebb jutunk az igaz emberiséghez. Mellesleg az Über die literarische Wechselseitigkeit is a humanitást állítja követendő példaként az avítt, egoista és támadó nacionalizmussal szembe, mely a más nemzetet barbárnak és rabszolgának tekinti; a humanitás megtiltja a nemzetnek, hogy egy más nemzet fölött uralkodjék, hogy elvegye nyelvét, mely az emberiség megnyilvánulása. Kollár a haza fogalmát teljes mértékben az erkölcs szemszögéből láttatja: Ne szólítsd a haza szent nevén a földet, mely otthonunk – a valódi hazát csak szívünkben őrizzük, hol semmi sem érheti, s el sem rabolhatják... Az erkölcs, a nyelv, az egy ritmusra dobbanó szívek²⁴ – ezek az oszthatatlan haza határai. Valamely nemzeten elkövetett bűn az egész emberiséget sározza be, ki rabszolgát láncra ver, maga is rabszolga. A humanista Kollár egyébként a nemzeti sérelmek megtorlásának még a gondolatát is elveti: Csak azokat a sebeket gyógyítja tollam, melyek láttán elpirul a mennybolt, s felzokog, s az emberiség felkiált; a szlávokon elkövetett erőszakot messianisztikus, építő fájdalomként fogja fel, mely a nemzetet új életre kelti. A Slávy dcerában életre kel egy szláv istennő bálványa, a Bosszúé, mondván, hogy eljött az ő ideje, de a költő és Ámor ismét elaltatják.²⁵ A humanista Kollár, akinek a vallás az elsőrendű ihletője, a nemzetiséget egyenesen a vallás testvérének tartja: az ember humanizálása és tökéletesítése során ők természetes szövetségesek. Sőt, nem habozik kimondani: Inkább vesszen ez az egész mulandó hazánk, s valahány hazafias beszéd, mintsem hogy akár egyetlen halhatatlan léleknek vesznie kellene, s megváltása veszélybe kerüljön.²⁶ A nemzetnek csak az alkotó humanitásban vállalt szerepe adhat létjogosultságot: mert a világ összes átka zuhan rá a nemzetre, ha az emberiség sorsát nem mozdítja előre.²⁷ Ez az eredeti pánszlávizmus legautentikusabb megnyilatkozása saját hazájában. Nyilvánvaló, hogy a szlávizmusnak a humanizmus nyugati koncepciójába való integrálására tett kísérlet. Benne sok illúziót kell helyesbíteni, de erkölcsileg a cseh nemzetnek nincs mit szégyellnie benne.

Felvázolom még a néhány maradék lényegi jellemzőjét. Ez a Kollár-féle pánszlávizmus, noha a jövőre nézvést tele van homályos reménnyel, ezek azért mégis csak remények, nem pedig tervek. Nem programok, nincs szó céltudatosan felépített cselekvésrendszerről. Az Über die literarische Wechselseitigkeit egy sor nagyon gyakorlatias, de rendkívül szerény, főként azonban – csak literarisch tanácsot tartalmaz. A valóságban az egész kollárizmus egyetlen, nagy történelmi nosztalgia, arcát teljesen a múlt felé fordítja. Sőt, a kollárizmus nem is historikus, hanem egyenest prehistorikus, archeologikus, mitikus. Teljesen nyilvánvalóan az aktuális hatalmi kisebbrendűségi komplexus szülötte, a kétségbeesés érzését a nagy múlt látomásával szeretné elfedni. Az érzelmi kompenzáció mestere. S amennyire az irodalomra és a múltra vonatkozik, épp annyira apolitikus is, s ez a politikamentessége erősíti irodalmiságát és historizmusát, melyek által ő maga is erősbödik. Jungmann és Kollár nemzedékét teljesen lefoglalja a – németek részéről a szlávokat ért és erő – sérelmek fölötti siránkozás, miközben orvoslást egyedül a tróntól, értsd: a bécsi kormánytól, a Habsburg-uralkodótól várnak, s elviselhetetlenül lojálisak. Ezt az igazságot senki jobban nem demonstrálja, mint maga Kollár, a Pesten töltött évei alatt mindvégig, amikor is az ottani szlovák kisebbség jogait védte a magyarokkal szemben, s fokozottan az 1848-as forradalom idején, viselkedése 1849-ben olyan, hogy márciusban a bécsi kormány a „k. u. k. magyar–szláv ügyekben illetékes minisztériumának megbízottjává” nevezi ki, s Kollár e tárca részére részletes memorandumot dolgoz ki Magyarország politikai-nemzetiségi viszonyainak rendezésére. Stadion és Bach miniszterek bizalmát élvezi. Staroitalia slajvanskáját a császárnak ajánlja. 1849 áprilisában professzorrá nevezik ki a bécsi egyetem szláv archeológiáján. A fiatalabb cseh nemzedék részéről éles támadás éri, majd hogy nem árulással vádolják: Most, hogy Kollár úr a szlávság apostolából a Reichszeitung apostolává kezd már válni, igaz tisztelői nevében ajánljuk figyelmébe, jól gondolja meg, mielőtt rászánná magát arra a lépésre, mellyel legszebbik éveinek minden hajdan volt igyekezetét tönkreteszi, írja a Slovan hasábjain K. Havlíček 1850-ben. Kollár jellemét illetően Havlíček persze tévedett: Kollár nem volt áruló. 1849-ben csupán az volt, aki egész életében: heves, áldozatkész hazafi, a hazafiasság rajongó mitomániása; egyébként teljesen apolitikus ember, híján mindennemű politikai érzéknek, de még az iránta való érdeklődésnek is. Pánszlávizmusa pedig olyan, mint ő maga: politikailag színtelen, politikai programot nem tartalmaz, s politikailag éppúgy ártatlan, mint amennyire védtelen. Politikai szerepvállalása merőben negatív, mert a későbbi cseh politikát – melynek első igazi lépései az idős Kollárral fellépő, s az azutáni nemzedékekhez fűződnek – az ő pánszlávizmusának a kritikája alkotja, s éppen azáltal formálódik, hogy szerteszórja azt.

(folytatjuk)

Jegyzetek

1. Augsburger Postzeitung Co z nás Slávů bude o sto roků?

2. Což bude z celé Evropy?

Slavský život, na vzor potopy

rozšíri svých všude meze kroků.

A ta, kterou měli za otroků

jen řeč krivé Němců pochopy

ozývati se má pod stropy

paláců i v ůstech samých soků.

Vědy slávským potekou téz žlabem,

kroj, zvyk i zpěv lidu našeho

bude mocným nad Seinou i Labem.

Ó, kýž i já raděj v tu jsem dobu

narodil se panství slavského

aneb potom vstanú ještě z hrobu!

3. „mentőövet”

4. „C’ est ď une force de niaiserie que ľ on ne se permettrait pas en France”. Historie de la peinture, 218. o.

5. „Finie, ľ époque littéraire de la France; passé, le siecle de Louis XIV, passées, les oeuvres de Montesquieu, de ľ Alembert, de Voltaire, de Rousseau; on habite sur des ruines; que nous veulent les chanteurs épiques, les petits écrivains comiques et les flaiseurs de chansons? Le gout les encyklopédies, les dictiounaires, les extraits, les »Esprits« des écrivains, montre le défaut ď automne; la grande moisson est faite!” Journal de voyage, 1769

6. „Higgadt és egészséges elme... és ez az ízlés, és ez az ő előnyük”. Uo.

7. „...micsoda érzelmi fagy! ...hol a géniusz, az igazság, az erő, az erény?” Uo.

8. „n’ onutque faire de ce fatras de »conventions de société«. Les pésies des peuples anciens et sauvages naissent du présent immédiat, de ľ inspiration sensible immédiate ou de ľ imagination...; ľ ame populaire est presque toute intelligence concrète et imagination...”  Correspondance sur Ossian

9.  „...’l esprit vivifiant de ľ Amour originel planera de nouveau au-dessus des eaux!” Vorlesungen über dramatische Kunst

10. „...ce mouvement secret qui pousse perpétuellement a des enfantements nouveaux et mervilleux le chaos qui se cache au-dessous de la création ordonnée, dans les profondeurs de son sein?” W. Schlegel, i. m.

11. „az ő szájuk íze szerintinek”

12. „profondeur allemande, sensibilité allemande, bourdonnement de hannetons allemands...”

13. „le langage sensible” – „le premier langage humain”

14. „a konkrét és a gondolati”. Vö.: Fragments sur la littérature allemande moderne. 1766–1767

15. „teljesen gondolati”

16. I.m.

17. „Le seul remedé est aisé et évident. Tous les peuples nou policés chantent et agissent. Leurs chants sont les archives du peuple, le trésor de sa science, et de sa religion, de sa théogonie et de sa cosmogonie, des esploits de ses ancetres et des évenements de sa propre existence, le reflet de son coeur, ľ image de sa vie domestique, dans la douleur et dans la joie, du berceau ą la tombe. Un etit recueil de pareils chants, recueilli sur les levres de chaque peuple, dans son propre langage, bien compris, bien expliqués, accompagnés de leur musique: voilą qui nous donnerait plus précises que les bavardages des voyagours...” Von Aehnlichkeit der mittleren englischen und deutschen Dicht Kunst. 1777

18. „Grand empire, empire formé de dix peuples, Allemagne! Tu n’ a pas de Shakespeare, n’ as-tu pas non plus de chants de tes ancetres, ont tu puisses ť enorgueillir? Suisses, Souabes, Franconiens, Bavorois, Saxons, Westphaliens, Wendes, Prussiens, ą vous tous ne possider-vous plus rien? Peuple plein ď héroisme, peuple de noble vertu et de noble langage, les siecles n’ ont-ils gardé aneune empreinte de ton ame?” Von Aehnlichkeit... Eredetileg a Deutsches Museumban. 1777

19. „...ráadásul”

20. Ideen fur philosophie...

21. „Ünnepeljül dicsőn a híres szlávok dicsőségét!”

22. „Ezzel minden meg van mondva!”

23. értsd: Ha azt mondják: szláv, azt válaszold: ember.

24. „N’ appelle pas du nom sacré de patrie – le pays que nous habitons – La vraie patrie, nous la portons dans nos seuls coeurs – ou elle ne peut etre frappée ni volée... Les moeurs, la langue, les coeurs unanimes”

25. Slávy dcéra. II, 69.

26. Kázně (Prédikációk) – II.

27. Slávy dcéra. III, 61.