Kalligram / Archívum / 1994 / III. évf. 1994. június / Szórakoztatunk, szórakozgatunk

Szórakoztatunk, szórakozgatunk

1993. október 14-én nem mindennapi bemutató zajlott a kassai Thália Színházban. A társulatnak hosszú évek múltán (és önállósulása óta először!) végre ismét állandó rendezője van Dezsényi Péter személyében. Dezsényi az Egri Gárdonyi Géza Színháztól „igazolt át” Kassára, ahol vendégrendezőként már találkozhattunk vele. Ezúttal viszont Moliѐre: Tudós nők című darabját amolyan programadó rendezésnek kellett értelmeznünk, hiszen az új „főrendező” ezzel tette le névjegyét.

Az eseményt tehát, úgy vélem, joggal neveztem nem mindennapinak. De nem mindennapi helyzetben van ezúttal a kritikus is. Mint a színház szerelmese és a kassai társulat „drukkere”, nagyon szeretné, ha a színháznak végre sikerülne kialakítani művészi, stiláris programját, szeretné, ha az előadások szakmai színvonala, esztétikai értéke jelentős mértékben emelkedne. Bármit vélnek is – és néha terjesztenek is – róla, a maga szerény módján ehhez szeretne a kritikus is hozzájárulni. Elemzéseivel a kiigazítható hibákat szeretné feltárni – a külső megfigyelő szemszögéből nézve a produkciót –, elgondolkodtatni az alkotókat, az előrelépés érdekében segíteni őket önmaguk és művük jobb megismerésében.

Szükséges azonban az is, hogy az értékek kiemelésével, a pozitívumok nyugtázásával „biztatást” adjon a társulatnak. Emellett – vagy ezzel szemben(?)– viszont ott a kritikus önmagával szemben támasztott igénye, „kezelhetetlensége”, következetes ragaszkodása saját koherens esztétikai értékrendszeréhez, mert csupán ez lehet munkája értékének, szakmai hitelének alapja. Ha egy társulat tartósan „rossz kondícióban” lévőnek mutatja magát – legalábbis a kritikus „értékrendszerében” –, akkor bizony természetes, hogy viszonyuk nem felhőtlen, a kritikus nem számít a legnépszerűbb embernek a színházban. Ez persze nem célja, de van-e értelme a munkájának, ha nem veszik komolyan, ha nem segítőnek, hanem ellenségnek (legföljebb ellenfélnek) tekintik? Másrészt: munkájában függetlenítheti-e magát az objektív adottságoktól, szilárdan ragaszkodva ahhoz a bizonyos saját értékrendszeréhez, számon kérhet-e olyasmit, ami az adott pillanatban objektív okokból teljesíthetetlen? Megvallom, számomra ez az általam „nem mindennapinak” nevezett kassai bemutató legfőbb dilemmája: szabad-e Moliѐre-t „első szintű” szórakoztatásra használni, az előadást a bulvárvígjátékok stílusában, a helyzetkomikumra építve színre vinni? Szabad-e, az akár karikaturisztikusan megrajzolt jellemeket egysíkú kreatúrákká egyszerűsíteni? A kritikus elefántcsonttoronyba zárkózva, elméleti szakirodalmával körülvéve és fölvértezve könnyen mondja ki a szentenciát: nem szabad! A kassai bemutató után mégis azt mondtam magamnak: talán lehet, ha muszáj! Mert mit is mondott Poquelin mester? „A színészet feladata: mulattatva javítani az embereket.” A mester nyilván igyekezett a fentiek szerint alkotni. Az, hogy a művei a mulattatás követelményeinek kitűnően megfelelnek, aligha vitatható. Megtalálható bennük az emberek tanítását szolgáló számos elem is. Elsősorban a különböző ferdült jellemek, emberi gyarlóságok bemutatása, nevetségessé tétele. Ezúttal hadd ne bocsátkozzam annak elemzésébe, mennyire tartom értékes „tananyagnak” Moliѐre műveit, melyekben a fenti negatívumok mindig a középréteg képviselőiben találhatók meg, s a „hatalomnak” csaknem minden darabjában mély meghajlással „köszön oda”. Szóval ha Moliѐre, akkor mulattatás meg jellemábrázolás. Nem kétséges, hogy a közönség nem tanulni, hanem mulatni jár színházba. Az már az alkotók felelőssége, hogy milyen mértékben kísérelnek meg hatni az értelmére is. Vizsgáljuk meg most ebből a szempontból a Tudós nőket.

Chrysale nagypolgári családjának nőtagjainál – fiatalabb lánya és a szakácsné kivételével – a sznobizmus kóros tudományőrületbe csap át. Az asszonyok a normális családi és társadalmi élet helyett dilettáns akarnokokként „tudományos életet” élnek, a nekik hódoló tehetségtelen önjelöltek „művészetét” csodálják, teljesen elveszítve józan ítélőképességüket és realitásérzéküket. A ház ura túlságosan papucsférj ahhoz, hogy „helyre tegye” a család nőtagjait. A helyzet végül Chrysale fondorlatos, előrelátó öccsének a közreműködésével oldódik meg. A történeten belül természetesen ott a Moliѐre-nél mindig megtalálható szerelmi szál is. Henriette, a kisebbik lány, Klitandert szereti, anyja azonban a hozományvadász, dilettáns költő (Moliѐre szerint „széplélek”) Trissotinhez akarja adni. A családi perpatvar voltaképpen miattuk tör ki, Chrysale öccse, Ariste segítségével, Henriette érdekében merészel először ellentmondani feleségének, a „megoldás” így természetesen a szerelmesek helyzetének megoldásával jön el.

Megvan tehát a klasszikus vígjátéki alaphelyzet, a mulattatás alapanyaga, melyben – elsősorban a Moliѐre-nél is elrajzolt, karikatúraszerű női alakok esetében – ott rejlik ez eltúlzás veszélye is. A mű azonban, mint Moliѐre minden darabja, ennél többet rejt. Az alakok, ha karikírozottak is, pontos jellemek. Ez viszont már a jellemábrázolás igényét támasztja a színészekkel szemben. Ha ezekben a jellemekben magunkra vagy környezetünkre ismerünk, ha észrevesszük, hogy rólunk, emberi hibáinkról, gyarlóságainkról (is) szól az előadás, akkor a színház teljesítette a „javítani az embereket” moliѐre-i követelményét is.

A bevezetőben elmondottak szerint nyilvánvaló: ha egy társulat a Tudós nők bemutatására vállalkozik, a kritikus elvárása sem lehet kevesebb, mint hogy az előadásban rendezőileg egységes stílussá ötvözve megtalálja a szórakoztató elemeket, a vígjátéki ötleteket, s föllelje a megformált jellemeket is. Világos legyen, mit tud elmondani a rendező és a társulat Moliѐre művével, mi vezette őket a darab kiválasztásánál. De mit tegyen a rendező, ha nincs minden szerepre olyan színésze, aki a rendezői ötletek megvalósításán, a helyzetkomikumon túl képes a jellemábrázolásra is?! Válasszon más darabot? Esetleg hívjon vendégszínészeket? Megbocsátható-e, ha a társulatépítés érdekében mégis az igényesebb darabot választja, s megadja a lehetőséget színészeinek, akár azon az áron is, hogy eleve kevesebbet vállal, eleve lemond a mulattatáson túli szándékról? A kérdés költői, mégsem tudok (vagy talán csak nem merek?) egyértelmű választ adni. A kassai előadás egyes pillanataiba úgy éreztem: Igen, meg kell adni a társulatnak ezt a lehetőséget. Ez az igenlő válasz elsősorban azokban a pillanatokban szólalt meg bennem, mikor a színpadon látható volt a rendezői erőfeszítés, a segítségnyújtás a fiatal színészeknek ahhoz, hogy a figurát értelmezni, jellemezni tudják. Ugyancsak elfogadható a rendezőtől, ha a szituációkból adódó komikumot odaillő ötletekkel kísérli meg fölerősíteni, megkövetelve színészeitől a színpadi fegyelmet és a túljátszásoktól szembeni önmegtartóztatást. Ilyen pillanat pl. Chrysale (Holocsy István) és Philaminte (Kövesdi Szabó Mária) jelenete, amikor a feleség közli férjével döntését Trissotin és Henriette házasságáról, s az előtte nagy elhatározással sarkára állni kívánó férjét egyszerűen nem engedni szóhoz jutni. Ilyen Trissotin „körberajongása” a család nőtagjaitól, melynek a csúcsán Philaminte elkapja majd elejti Trissotint, ilyen a szonettfelolvasás jelenete, de ilyen Henriette magába forduló hallgatása és tüntető játéka az asztalterítő rojtjaival, mialatt az egyezkedésnél az ő sorsa a tét. Azt már nem érti a kritikus, a fiatalok – elsősorban Henriette-et alakító Tóth Éva, a Klitandert megformáló Ollé Erik és az Amandát játszó Bartollás Katalin – miért kaptak oly kevés segítséget a rendezőtől. A kulcsszerepeket jelentő, a két pólust képviselő leányfigurák színpadi megformálásnak színvonala mégis kétséget ébreszt a rendező darabválasztásának helyessége felől.

Van ezeken túl az előadásnak egy rétege, amit már semmilyen toleranciával nem lehet elfogadni. Ez pedig az elcsépelt, ráadásul sokszor a jó ízlés határát súroló vagy azt is túllépő ötletek alkalmazása. Szomorú volt pl. látni a fölénél fogva előrángatott inast mint vígjátéki poént vagy hallani a tájszólást mint – szinte egyetlen – „színészi eszközt” Mari, a szakácsné ábrázolása esetében, különösen úgy, hogy az sem derült ki, milyen tájszólásban próbál meg beszélni a színésznő, és ha már megpróbál, miért feledkezik meg róla néha hosszú percekre?! A hasraesések és seggberúgások képviselik a jó ízlés határát túllépő „ötleteket”. Az is felfoghatatlan, hogyan lehetett ilyen csúnya és szájbarágósan primitív díszletet elfogadni (Haščák Jozef m.v. munkája). Különösen szeretném megfejteni a kétoldalt elhelyezett, s bennem illemhely-megjelölést fölidéző férfi- és női portré funkcióját.

Az előadás színészi alakításainak mélypontjáról már szóltam. Ugyancsak szólni kell arról, miért nem tanította meg a rendező verses szöveget mondani színészeit, miért nem tett pl. Tóth Éva kísérletet sem a szöveg értelmezett elmondására, valamint, hogy miért nem figyelmeztetik a társulat tagjait az adekvát hangerőre. Ha egy produkcióban a színészek végig üvöltenek, az ettől sem hangsúlyosabb, sem „többet mondó” nem lesz, csupán nehezen elviselhető!

A színészi alakításokban rejlettek azonban az előadás legfőbb pozitívumai is. Öröm volt újra a színpadon látni Gyurkovics Mihályt, aki a közjegyző rövid szerepében őszinteségből, visszafogott színészi megnyilvánulásból, művészi alázatból mutatott példát a fiataloknak.

Ugyancsak színészi telitalálat Fabó Tibor Trissotin-alakítása. A színész biztos ízléssel kerüli a szerepben rejlő bukatókat, mindenekelőtt azt, hogy mulattatás végett teljesen hülye figurát alakítson. Fabó Trissotinje tehetségtelen költő, de nem ostoba. Célja Henriette és mindenekelőtt a hozomány megszerzése. Valódi arcát, a szerelemes „széplélek” álarca mögötti agresszivitását, durváságát rögtön leleplezi, amint Philaminte szájából elhangzik a döntés, hogy Henriette az ő hitvese lesz. Az addig bájolgó, magát kellető Trissotin durván megragadja a kétségbeesett Henriette mellét, a szó fizikai értelmében birtokba veszi a lányt. A Fabó által pontosan megrajzolt jellem a zárójelenetben teljesedik ki, amikor nemcsak a figura aljasságát, hozományvadász ocsmányságát, hanem gyávaságát is finom eszközökkel ábrázolja.

Az előadás legnagyobb értéke Gombos Ilona Belisa-alakítása. Gombos itt nem csupán teljes jellemet alkot, nem csupán ellenállhatatlanul mulatságos, miközben mindig a jó ízlés határain belül, esztétikailag magas színvonalon szórakoztat, alakításában a figura emberi, személyes tragédiája is megjelenik, ezzel mintegy értelmezve az egész történetet. Gombos Belisája az az elrontott életű, besavanyodott vénlány, aki eléggé erős egyéniség ahhoz, hogy rigolyáival, pszichopatikus pótcselekvéseivel „megfertőzze” a család kevésbé ellenálló részét; értelmet adva a történetnek. Kár, hogy ezt a lehetőséget a rendező nem használta ki, hogy a többi szereplő játékában nem találunk utalást erre a lehetséges „koncepcióra”, ami így nyilván csupán a kritikus képzeletében született meg, egy erős színészi egyéniség következetes és kiváló alakításának hatására. Mindenesetre önmagában Gombos és Fabó alakításaiért is érdemes volt létrehozni az előadást.

                                 

Az évad második kassai bemutatójában (Noël Coward: Vidám kísértet) már jóval nehezebb lenne olyan értékeket találni, melyekre rámondhatnánk, hogy érdemes volt miattuk létrehozni az előadást. Legnehezebben azt hiszem a darabválasztást lehet megmagyarázni. Noël Coward a kísértetként megjelenő első feleség okozta bonyodalmakat nem hogy tartalommal nem képes megtölteni, de mulattató ötletekkel sem bírja három felvonáson át. Marad tehát egy bugyuta játék, egy jópofa (jópofáskodó) írói ötlet színpadi megvalósítása. Valljuk be, a Vidám kísértetnél számtalan ötletesebb, jobb, vállaltan „csupán mulattatni” hivatott mű született a világirodalomban és a magyar irodalomban egyaránt. Milyen dramaturgiai nonszensz készteti egy színház vezetését arra, hogy egy – akár kényszerűségből – csupán mulattatóvá degradált Moliѐre-bemutató után Noël Coward darabját vegye elő?

Sajnos, a Tnália Színház elővette ezt a művet, a következő kérdés tehát az, mit tehet a rendező, ha már minden áron színre akarja vinni. Nyilvánvaló, hogy az egyetlen lehetősége tisztesen lebonyolítani az előadást. A pontos színészvezetésen kívül a jó ízléssel összeválogatott játékötletek (gagek) segíthetik az egyetlen kitűzhető cél elérését, a nézők nevetőizmainak intenzív foglalkoztatását. Ebben a darabban nincsenek rétegek, nincsenek rejtett jelentések, minden az, aminek látszik: kimódolt ötletek gyűjteménye a nézők szórakoztatására. Csendes László rendezése szerencsére elkerüli a darabnak azt a buktatóját (nevezhetném akár írói csalásnak is), hogy az író azt sejteti: mintha. Mintha a nagy szellemjárásban itt többletjelentések is rejtőznének, mintha mindez akár lélektani problémáról is szólhatna. A „nagy csel” abban rejlik, hogy mindezt nem mondja ki. A műben valójában nincs is benne, csupán a sejtés jelenik meg: mintha. Jaj annak a társulatnak mely a vélt „mélységek” keresésére indul. Csendes nem is bonyolódik ilyen eleve reménytelen vállalkozásokba. Lévén maga is színész, elsősorban a színészi játékra hagyatkozva megkísérli karmesterként megszabni az előadás ritmusát, feszesre fogni a tempóját, rendezői bűvészmutatványok nélkül színpadra állítani a darabot. Egyértelműen jól sikerült a második rész, mely pergőn, jó ritmusban „zajlik”, mutatva a rendező színpadi érzékét. Számos apróságban, elsősorban az epizódszereplők játékában véltem fölfedezni a tapasztalt színész tanácsait; az igazi rendezői ötletek, a helyzetkomikumot alkalmazó vagy kihasználó, meglepő vagy nem konvencionális pillanatok – melyekkel legalább „technikailag” érdekessé lehetett volna tenni az előadást – azonban hiányoznak. Ha mégis vannak ilyenek – pl. a kísértet „csontváz ruhája” –, akkor a megvalósítás ügyetlenségei, pontatlanságai (a ruha „csontrajzolatának” ormótlansága, a fénybe való előrejövés, mely „leplező” és el is rontja a hatást) semlegesítik őket.

A színész-rendezőnek mindenképpen tudnia kell, hogy a választott stílushoz elsősorban technikailag képzett, jó komédiás vénával rendelkező és jó ízlésű, önmagukat visszafogni is képes színészekre van szüksége. Ezúttal azonban ezeknek az elvárásoknak csupán a vendég Thirring Viola (Elvira) képes megfelelni. Igaz, ő is elég hamar kifárad, s azt az elementáris erejű „bájos agresszivitást”, amivel megjelenik a színpadon, a továbbiakban nem képes fokozni. Ezúttal a tőle megszokottnál jóval halványabb, néha szinte tanácstalannak tűnő Fabó Tibor (Charles) alakítása is. Csődöt mond viszont Sárközi V. Zsuzsa, aki Ruth szerepében olyan idegenül mozog a színpadon, annyira a külsőségekből, rossz értelemben vett színészi allűrökből építkezik, hogy szinte fölborul a színpad, hiszen „jelenlétének” érzékeny egyensúlya nélkül az írói alapötlet is működésképtelen. Sárközi sajnálatosan „méltó” partnerére talál a Bradmannét alakító Bartollás Katalinban. Külön fejezet Varga Anikó Madame Arcatija. Úgy vélem, a rendező az ő esetében megkísérelt „kitalálni” egy komikus figurát, olyan ötletekkel, melyeket egy talán tehetséges, de a színészmesterségben járatlan, képzetlen leány képes lenne a színpadon megvalósítani. Egy-két ötlet azonban talán túlságosan is jól „bejön” (az igazsághoz tartozik, hogy az ötletek között – legyenek azok akár a rendező akár a színésznő ötletei – is akad néhány igazán „olcsó”, hogy ne mondjam alpári), ami azután a fiatal színésznőt a mindenáron nevettetés, a néha a jó ízlés határait túllépő ripacséria felé viszik el.

Ezúttal lényegesen szebbek, kinézetre különbek Jozef Haščák díszletei, mint a Tudós nők esztétikai rémlátomása. Kár, hogy a befejezés nagyjelenetének „teljes széthullását” nem sikerült a díszlettervezőnek megoldania.

Az új évad indulása Kassán egyelőre sajnos csupán részeredményeket hozott. A mindenáron szórakoztatni akarás görcsös igyekezete mellett a legfeltűnőbb az erőskezű színészvezetés égető hiánya, s az hogy a társulaton nem látszanak valamiféle színészképző stúdiómunka eredményei. Nem tudni, a színház vezetése nem képes-e ezt biztosítani (ami az amatőr sorból kiválasztott fiatalokkal szemben megbocsáthatatlan hanyagság), vagy a társulat tagjai nem igénylik a folyamatos képzés és továbbképzés lehetőségét.